January 17, 2018

Flight of the Silverbird

A post szövege magyarul lejjebb görgetve olvasható :)

This post is dedicated to Thomas Bergersen, the amazing composer and musician of Two Steps From Hell 💗

About a year ago I was hooked into epic music by a song that remained my all-time favourite ever since. This was Flight of the Silverbird. Oh how many times this song has inspired me! I wish I had a euro for every occasion I have listened to it; I'd be a millionaire already :D To me, this tune speaks about freedom, the infinite world, happiness, life. I adore every single note in it, its energy, the guitar sound, the strings! I adore that whenever I listen to it, pictures are rushing around in my head, this music tells me legends and stories that I must write down, it boosts every kind of creative drive.
It is a perfect subject for Fairytale Chocolate and even though under the youtube video you may read plenty of stories about how people imagine the Silverbird, I am a fairytale writer, and for me it was quite obvious who or what the Silverbird is :) So here are my tributes to this song in the three forms of art that I appreciate the most: chocolate, drawing and writing.

My first idea was to draw an art nouveau style picture about the Silverbird, which actually took more than a month, as December was quite busy and I had only bits of time here and there to work on it. I finalised the drawing just yesterday and scanned it today, however, the scan distorted it, so I rather took a photo of it and enhanced the colours a tiny bit.
Then I also planned a chocolate mask, which I prepared with the good old method. First I drew the bird and the flowers inside the mask with tempered white chocolate. I painted them with cocoa butter and various colours of luster dust, then I added another layer of white chocolate on them, as I wasn't sure whether the colours will be strong enough and te dark chocolate won't show through.

the inside of the mask, painting the pattern
I tempered 100 gr of dark chocolate and I smeared it throughout the inside of the mask, taking care that it goes everywhere, including the sides. When it got dry, I tempered another portion of dark chocolate and did the same with that. I left the mask for a couple of hours until the chocolate dried completely, then I pulled off the plastic mould. 
And finally, before Christmas I also wrote the fairytale, which is going to be a prequel of one of my tales, but I can't tell more about this ;) Enjoy them!

Lora was staring out the window - even though there was not much to see outside, in the grey, wet autumn. Mist was sitting on the black, bare branches of the trees; a brown, dry leaf fell hopelessly. Lora followed its rhapsodic flight with her eyes and when the leaf gently stroked its brethren on the ground, she returned to her work.
Another stitch and another and another. If only she could count how many times she had pierced her needles through so many different fabrics... and still, she doesn't even have the gratifying feeling that every stitch brings her closer to a better life. No, what she earns is barely enough for maintaining the tiny shop, for meagre food, sleeping close to the fireplace and for the rent to be paid to the owner of the building.
Sighing she let the shirt down in her lap. If only it was spring! On bright, blooming days she could take delight at least in the colours outside, the blushing people, the tiny, colourful birds. But in late autumn...
She sipped her tea and took up her sewing. She fringed the sleeve of the white-green shirt with light green thread; one stitch after the other, diligently, until she was done. Then she put it aside, she stood up and stretched her numb limbs. It's time for lunch.
As soon as she turned away from her little table, the door opened behind her. An old man with curved back shuffled in; his hand on his cane looked like the rugged roots of a tree. Wheezing, he put down his bag on the floor.
"I came for my coat."
"Oh yes," Lora smiled at him. "I'll get it for you."
She opened the wardrobe standing next to the fireplace, where she kept the clothes that she'd finished. 
"It was done quickly, I only had to patch the elbow," she said, while she brought the coat to her table. "And I found a hole at the bottom, I fixed that too."
She folded the cloth and placed it in front of the old man.
"Thank you," he returned her smile with a face like a mirror broken into a thousand pieces.
"One and a half crowns," mumbled Lora as she still could not get used to asking for money from paupers like herself.
The cough of the old man sounded like the rattle of dry paper.
"Unfortunately I don't have money. But I have something else that I will give you in exchange."
He bent down for his bag, placed it carefully on the table, opened it and pulled off the textile of its content.
Sad, dust-grey bird blinked at Lora from its cage.
"A... a bird?!" The girl stared at the creature then at the old man in astonishment. "What shall I do with a bird?!"
"Keep it as an attraction. Or release it." The man took his coat. "Freedom is more important than possession anyway."
He turned around and without waiting for an answer, he shuffled out of the shop.
Lora was still gazing at the bird with open mouth and it looked back at her with resignation; it didn't seem upset about the change of owners.
"What shall I do with you?" echoed Lora dumbly, she pushed the cage aside and sat back to her table. She unconsciously reached for another shirt; forgetting about her lunch, she started sewing again. One stitch after the other; and she kept thinking how much the last sentence of the old man resonated with her previous thoughts.
"How foolish!" she tossed down her sewing angrily. "How could one be free when she doesn't even have money for a pair of good shoes?! What does freedom mean at all? That you're not in prison? Or..."
She stopped when she realised that she was still talking to the bird. The bird, that was observing her indifferently from its prison.
Lora sprung up, the shirt fell on the floor from her lap. She grabbed the cage and rushed out of the shop, the door slammed behind her. She hurried along the cobbled road leading out of the city. A cart clattered next to her, a dog was barking in the neighbouring street. The road brought her to the top of the hill. Beyond that the wind was sighing, stuck in the greenless forest; above the hill dark grey clouds were whirling, cold raindrops drizzled in the girl's face, her long hair got wet in the mist.
"Now both of us will be free!"
She opened the door of the cage and held it up.
The bird didn't move.
"Go!" yelled Lora impatiently.
The bird glimpsed at her with its beady eyes, it stretched its neck towards the small square of freedom. Lazily, it tilted its quills, it rose and shook itself, thus it became a fluffy ball. It jumped on the cage door with its thin legs and finally it flew away.
Lora followed its zigzag flight with her eyes; it flew surprisingly fast in front of the trees. Then the bird flapped its wings and just like an unfurling tablecloth, its silver feathers unfolded. It was blazing in the grey autumn world, and it didn't look like a sparrow any more, rather like a proud falcon; its quills expanded, its neck bent, its remiges stretching like sails in the wind.
Lora rubbed her eyes.
"Silver bird!" she exclaimed. She ran after the bird, trampling in knee-high, dry weed in order to get closer and see the metamorphosis.
The bird made a full circle, when it reached the trees, it bent upwards into the sky; the grass was waving in the wind of its giant wings. Its flexible muscles strained at every move, as if it was climbing stairs. Higher and higher the bird soared; the whiff of its flight ripped blue sky among the clouds. Its body stretched, its spine twisted, its claws came out, on the track of its tail tufts of clouds got torn. As it started to dive, it opened its mouth; a thousand sharp teeth were sitting in its jaw; it fixed its ice-blue eyes on the girl.
Lora turned to stone.
"A dragon..." she whispered.
She roused only when the roar of the dragon shook the hill. She ran towards the trees, rushing as fast as she could, but the creature raced swiftly towards her. When her legs couldn't bear it any more, Lora crouched down in the grass, she curled up as much as she could and she didn't even dare to breathe. Around her the storm blustered and the dragon swooped...
to be continued

Ezt a postot Tomas Bergersennek, a Two steps From Hell lenyűgöző zeneszerzőjének és muzsikusának  ajánlom 💗

Nagyjából épp egy éve kattantam rá az epic musicra egy olyan dal nyomán, ami azóta is a kedvencem. Ez a Flight of the Silverbird. Hányszor ihletett már meg ez a dal! Bárcsak kaptam volna egy eurót minden alkalommal, amikor meghallgattam, már milliomos lennék :D A szabadságról, a végtelen világról, a boldogságról, az életről mesél nekem ez a dallam. Imádom minden egyes hangját, az energiát, a gitárt, a vonósokat! Imádom, hogy valahányszor meghallom, képek nyüzsögnek a fejemben; ez a zene legendákat és történeteket közvetít nekem, amiket le kell írnom; minden fajta kreativitást feltuningol.
És tökéletes alany a MeseCsokihoz is. Bár a youtube videó alatt sok-sok történet található arról, hogyan képzelik el az emberek az Ezüst Madarat, én meseíró vagyok, és számomra elég egyértelmű volt, hogy kiféle-miféle az Ezüst Madár :) Szóval most lerovom tiszteletemet Thomas és a dala előtt a három, általam leginkább kedvelt művészeti ágban: csoki, rajz és írás.

Első ötletem a szecessziós stílusú kép volt, amin valójában több mint egy hónapig dolgoztam, ugyanis a december elég zsúfolt volt és csak itt-ott akadt egy kis időm dolgozni rajta. Tegnap fejeztem be, ma beszkenneltem, de az eredmény teljesen torz lett, úgyhogy inkább lefotóztam, és kissé hangsúlyoztam a színeket.
Aztán terveztem egy csokimaszkot is, amit a régi jól bevált módszerrel készítettem el. Először temperált fehércsokival megrajzoltam a madarat és a virágokat a maszk belsejében. Kakaóvaj és különböző színű lüszterporok keverékével festettem ki őket, azután ráhúztam még egy réteg fehércsokit, mert nem voltam biztos benne, hogy elég erősek-e a színek, és az étcsoki nem fog-e átütni rajtuk.

Temperáltam 100 gr étcsokit, és felvittem a maszk belsejében mindenhová, ügyelve arra, hogy a szélekre is jusson. Amikor megszáradt, még egy adag étcsokit temperáltam, és hasonlóképp jártam el vele. Néhány órára száradni hagytam a maszkot, azután lehúztam a műanyag formát. 
Végül még karácsony előtt megírtam a mesét, ami egy másik történetem előzménye, de erről egyelőre nem árulhatok el többet ;) jó szórakozást! 

Lora kibámult az ablakon - jóllehet odakint a szürke, nedves őszben nem sok néznivaló akadt. Pára ülte meg a fák fekete, csupasz ágait, egy barnára száradt levél reményvesztetten hullt le. Lora követte tekintetével csapongó röptét, majd amikor a levél szelíden társaira simult, visszatért a munkájához.
Még egy öltés, és még egy, és még egy. Bár megszámolhatná, hányszor szúrta át a tűit és hányféle anyagon... és még az a jóleső érzése sincs meg, hogy minden öltés közelebb vinné egy jobb élethez. Nem, amit megkeres, épphogy elég az apró szabóüzlet fenntartására, a szűkös élelemre, a tűzhely mellé kuporodva alvásra és az épület tulajdonosának fizetendő bérre.
Sóhajtva ismét az ölébe eresztette az inget. Bárcsak már tavasz lenne! Napfényes, virágbontó napokon legalább a kinti színekben, a kipirult arcú emberekben, az apró, tarka madarakban gyönyörködhetett, de ilyenkor késő ősszel...
Belekortyolt a teájába, újból fölvette a varrását. A fehér-zöld ing ujját világoszöld fonallal szegélyezte, egyik öltés a másik után, szorgalmasan, míg el nem készült vele. Akkor aztán félretette, fölállt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Eljött az ebéd ideje.
Amint elfordult kis asztalától, kinyílt mögötte az ajtó. Hajlott hátú öregember csoszogott be, keze a botján akár egy fa göcsörtös gyökere. Csomagját nehézkesen szuszogva a földre tette.
- A felöltőmért jöttem.
- Ó igen - Lora rámosolygott. - Azonnal hozom.
Kinyitotta a tűzhely mellett álló szekrényt, ahol az elkészült darabokat tárolta.
- Gyorsan végeztem vele, tulajdonképpen csak a könyökét kellett megfoltozni - mondta, míg az asztalhoz vitte a felöltőt. - És találtam egy hasadást az alján, azt is megvarrtam.
Gondosan összehajtogatta, és az öregember elé tette a ruhát.
- Köszönöm - az öreg viszonozta a mosolyát, arca akár az ezer darabra tört tükör.
- Másfél korona - motyogta az orra alá Lora, mert még mindig nem szokta meg, hogy a hozzá hasonló ágrólszakadtaktól pénzt kérjen.
Az öregember torokköszörülése száraz papír zörgéseként hangzott.
- Sajnos nincs pénzem. De van másvalami, amit odaadok cserébe.
Lehajolt a csomagjáért, óvatosan az asztalra helyezte, kibontotta, és tartalmáról lehúzta a szövetet.
Kalitkájából bús tekintetű, porszürke madár pislogott Lorára.
- Egy... egy madár?! - a lány megütközve bámult a szárnyasra, azután az öregre. - Mihez kezdjek egy madárral?!
- Tartsd meg vevőcsalogatónak. Vagy engedd szabadon - a férfi fölnyalábolta felöltőjét. - A szabadság úgyis fontosabb, mint a birtoklás.
Azzal válaszra sem várva hátat fordított, és kicsoszogott az üzletből.
Lora még mindig tátott szájjal meredt a madárra, aki unott beletörődéssel nézett vissza rá, úgy tűnt, nem különösebben izgatja fel, hogy gazdát cserélt.
- Mihez kezdjek veled? - ismételte bután Lora, arrébb tolta a kalitkát, és visszaült az asztalához. Öntudatlanul egy újabb ingért nyúlt, ebédjéről megfeledkezve látott neki a varrásnak. Egyik öltés a másik után, és egyre az járt az eszében, mennyire összecsengett korábbi gondolataival az öreg utolsó mondata. 
- Micsoda marhaság! - indulatosan lecsapta varrását. - Hogy lehetne szabad az ember, ha arra sincs pénze, hogy egy rendes cipőt vegyen magának?! Egyáltalán, mit jelent a szabadság? Hogy nem vagy börtönben? Vagy...
Elhallgatott, amikor rájött, hogy még mindig a madárhoz beszél. A madárhoz, aki börtönéből egykedvűen, mozdulatlanul figyelte őt.
Lora fölpattant, öléből az ing a földre hullt. Fölkapta a kalitkát, kirohant az üzletből, az ajtó keményen csapódott be mögötte. Szaporán szedte a lábát a városból kivezető, macskaköves úton. Szekér zörgött el mellette, kutya csaholt a szomszédos utcában. Az út a dombtetőre vitt. Azon túl a lombját vesztett erdőben megrekedve sóhajtozott a szél; a magaslat felett sötétszürkén örvénylettek a fellegek, esőcseppek szitáltak hidegen a lány arcába, hosszú haja átnedvesedett a párától.
- Most mindketten szabadok leszünk!
Kinyitotta a kalitka ajtaját, és feltartotta.
A madár meg se moccant.
- Menj már! - kiáltott rá türelmetlenül Lora.
A madár rápillantott fekete gombszemeivel, előrenyújtotta a nyakát a szabadság kis négyzete felé. Lustán megbillentette farktollait, fölemelkedett, megrázta magát, amitől pihés gombolyaggá változott. Pálcika lábain a kalitkaajtóra ugrott, s onnét végre kiröppent.
Lora követte őt a tekintetével, amint cikkcakkban, meglepően fürgén szállt el a fák előtt. A madár csapott egyet a szárnyaival, és mint amikor az abroszt bontják, úgy bomlottak ki ezüstszín tollai. Ragyogott a szürke őszi világban, és már nem is verébre hasonlított, inkább büszke sólyomra; farktollai megnyúltak, nyaka ívbe hajolt, evezőtollai vitorlaként feszültek a szélben.
Lora megdörzsölte a szemét. 
- Ezüst madár! - kiáltott fel. Utána eredt, térdig érő, száraz gazban gázolt, hogy a közelébe érjen, és jobban lássa az átalakulást.
A madár körívet írt le, amikor a fákhoz ért, fölkanyarodott az égbe, óriási szárnyai szelében hullámzott alant a fű. Ruganyos izmai, akárha lépcsőt mászna, minden mozdulatára megfeszültek. Magasan, egyre magasabban szárnyalt, suhanásának légárama kék eget hasított a fellegek közé. Teste hosszan elnyúlt, gerince elcsavarodott, karmai kimeredtek, farka nyomán felhőpamacsok szakadtak ki. Amint zuhanni kezdett, kitátotta száját, állkapcsából ezer hegyes fog meredt, jégkék szemét a lányra szegezte.
Lora kővé dermedve bámulta.
- Sárkány... - susogta.
Csak akkor ocsúdott föl, amikor a sárkány bömbölése megremegtette a domboldalt. Futásnak eredt a fák irányába. Rohant, ahogy bírt, de a lény sebesen száguldott felé. Amikor a lába már nem bírta tovább, Lora lekuporodott a fűbe, olyan apróra húzta össze magát, amennyire csak tudta, és lélegezni sem mert. Zúgott körülötte az orkán, és a sárkány lecsapott...

January 13, 2018

maracuja-chili-rum cocktail

Az inspiráció néha a legváratlanabb helyekről jön :) De hát nyitott szemmel kell járni a világban, ki tudja, mikor és hol bukkan fel egy jó ötlet! Néha barátokkal való koktélozás közben - mint ahogy az esetemben is történt. A Boutiqbar kedves pultosai leptek meg bennünket ezzel az ütős, ízletes koktéllal, amit ugyan nem találtam az online itallapon, de ha arra jártok, semmiképp ne hagyjátok ki (a bárt amúgy is érdemes meglátogatni, mert minőségi, különleges koktélokat kóstolhattok náluk)! Az ital alapja vodka, ehhez jön némi maracujalé, és a chili. Kellemesen bizsereg, tüzes, és feldobja az ember hangulatát :D
Na hát ezt az ízélményt próbáltam elérni csokiban. Mivel itthon nincs vodka, ezért fehér rumot használtam, az alkoholtartalom ebben is ugyanannyi. Choceur tejszínes tejcsoki van a töltelékben, ami kissé lágyabb, így jobban dominál a többi hozzávaló íze. A töltelék felét készítés közben "elkóstolgattam" :D

20 gr maracujalé
20 gr fehér rum
7 gr tejszín
90+200 gr tejcsoki
egy kiskanál vaj
egy kiskanál méz
vörös és arany lüszterpor, kakaóvaj

Két fémedénybe kakaóvajat teszek, az egyikben vörös, a másikban arany lüszterrel keverem el, majd gyertyaláng felett megolvasztom mindkettőt. A bonbonforma mélyedéseibe ecsettel egy-egy pötty vörös lüsztert teszek, amit aztán összeolvasztok az arannyal, és lángnyelveket festek. Hagyom megszáradni a díszítést.
Egy edény felett szitán átpréselem két maracuja húsát (kb. 20 gr), a magok nem kellenek  a töltelékbe. Adok hozzá egy kis tejszínt, vajat, mézet, majd felmelegítem. Hozzákeverek 90 gr csokit, és miután elolvadt, beleöntök egy feles pohárkányi rumot. Legvégül következik a chili. Olyan ízhatást akartam elérni, hogy aki megkóstolja a csokit, miután elrágcsálta, az a kellemesen csípős íz maradjon a torkában. Én 6 kis csipetnyi chilit tettem a töltelékbe, de nyilván mindenki ízlés szerint adagolhatja.
Temperálok 200 gr tejcsokit, közben kissé elvékonyítom némi kakaóvajjal, hogy a bonbonhéjak kellően vékonyak legyenek, és a töltelék íze domináljon. Elkészítem a burkokat, száradás után megtöltöm őket a töltelékkel, majd hűtőbe teszem a formát. Végül lezárom a bonbonokat.

Inspiration sometimes comes from the most unexpected places :) You always have to keep your eyes open, who knows when and where a good idea pops up! Sometimes while drinking cocktails with your friends - as it happened to me. The lovely bartenders of Boutiqbar surprised us with this vivid, tasty cocktail, which I couldn't find on the online menu, but if you visit them, you should not miss it! (anyway it is worthy to pay a visit to this bar, as they offer quality, special cocktails) The basis of this drink is vodka, then maracuja juice and chili. It is tingling, fiery and will make your day :D
This is the flavour experience I tried to reproduce with chocolate. Since I don't have vodka at home, I used white rum, which has the same alcohol percentage. In the filling there is Choceur creamy milk chocolate, whose flavour is more silky, so the other flavours can dominate. During the preparations, as a result of my "tasting", half of the filling was gone :D

20 gr maracuja juice
20 gr white rum
7 gr cream
90+200 gr milk chocolate
small spoon of butter
small spoon of honey
red and gold luster dust, cocoa butter

I put cocoa butter in two metal dishes; I add red luster dust to one of them and gold to the other. I melt the cocoa butter above a candle. With a brush I put dots of the red luster in each cavity of the bonbon mould, which I melt together with a bit of the gold luster, and paint little flames. I let the decoration get dry.
I sieve through the pulp of two maracujas (ca. 20 gr), the seeds are not needed for the filling. I add a bit of cream, butter and honey, then I warm up the mixture. I also add 90 gr milk chocolate, and after it melts, I pour a shot glass of rum in the cream. Then comes the chili. I wanted to achieve that after consuming the chocolate, one would feel that pleasant, hot taste in his throat. I used 6 small pinches of chili for the filling, but of course everyone can use as much as they prefer.
I temper 200 gr milk chocolate and in the meanwhile I thin it with some cocoa butter so the bonbon shells will be thin enough and the taste of the filling would dominate. I prepare the shells; after they get dry, I fill them, then I put the mould in the fridge. Finally I seal the bonbons.

January 9, 2018


Kedves barátom születésnapjára készült ez a bonbon :) Nagyon egyszerű recept, alapja az áfonya, amit szederpálinkával bolondítottam meg. Nemrég vettem egy zacskó agaragart, ami nagyszerűen használható gyümölcsös töltelékekhez, ha meg akarjuk tartani az intenzív gyümölcsízt, és nem akarjuk tejszínnel, egyéb hozzávalókkal keverni. 

100 gr áfonya
2 gr agaragar
3 cl szederpálinka
150 gr tejcsoki

Először a bonbon burkokat készítem el, mert ha megfelelő hőmérsékletre hűl a töltelék, azonnal tölteni kell majd. Temperálom a tejcsokit, beletöltöm a bonbonforma mélyedéseibe, majd azt megfordítva kiöntöm a felesleget. 
Az áfonyát felmelegítem, és szétnyomkodom. Miután levet ereszt, hozzáadok egy csipetnyi agaragart, és három percig forralom, hogy felolvadjon. Ezután leveszem a tűzről, kevergetve hűtöm, és ekkor adom hozzá a pálinkát, hogy az alkohol ne párologjon el. Amikor a töltelék kellően kihűlt, de még nem kezd kocsonyásodni, habzsákból beletöltöm a bonbonhéjakba. Hűtőbe teszem néhány percre, míg a gyümölcszselé megszilárdul. Ezután lezárom a bonbonokat.

I made these bonbons for the birthday of a dear friend of mine :) The recipe is very simple, the basis is blueberry, which was boosted with some blackberry palinka. Some time ago I bought a bag of agaragar, which can be used for fruit fillings, in case you want to keep the intensity of the flavour and don't want to mix it with cream or other ingredients.

100 gr blueberry
2 gr agaragar
3 cl blackberry palinka
150 gr milk chocolate

First I prepare the bonbon shells, as when the filling reaches the proper temperature, I will have to put it in the shells immediately. I temper the milk chocolate and pour it in the cavities of the mould, then I get rid of the excess.
I warm up the blueberries and I mash them. When there is a bit of liquid in the puree, I add a pinch of agaragar and I boil it for three minutes, until the agaragar dissolves. Then I start to cool it down and later I add the palinka, so the alcohol cannot evaporate. When the filling gets colder, but it still doesn't jellify yet, I fill the shells with it. I put the mould in the fridge for some minutes, then I seal the bonbons.

January 3, 2018

mangós-joghurtos // mango-yogurt

Hát boldog új évet mindenkinek! Remélem 2018 épp olyan szép lesz, amilyennek megálmodtátok.
Még karácsonyi ajándékba készültek ezek a bonbonok, de mivel két hétig nem voltam internetközelben, ezért nem adódott alkalom a blogolásra. Szóval most pótolok :) 
A joghurt olyan fincsi csokiban, kellemesen lágyítja az ízeket, és kissé savanykás íze üdévé teszi a legédesebb tölteléket is. Ráadásul roppant egyszerű is az ilyen töltelék elkészítése. Ezúttal mangóval próbáltam ki, de többféle variáció is a fejemben van, úgyhogy majd jönnek még joghurtos csokik a továbbiakban is :)

150+20 gr fehércsoki
80 gr mangó
50 gr natúr joghurt

A mangót pürésítem, és felmelegítem a joghurttal együtt. Hozzákeverek 20 gr fehércsokit (erre azért van szükség, mert különben a töltelék nem fog megszilárdulni eléggé a lezáráshoz). A bonbonhéjakat 10 gr temperált fehércsoki és néhány csipet kurkuma keverékével varázsoltam a mangóhoz illő sárgává. Márványozáshoz elég az ember ujját használni, párszor körbekanyarítani a forma mélyedésében, és kész is. Miután ez a réteg megszáradt, temperálom a maradék fehércsokit, és elkészítem a burkokat. Megtöltöm őket a joghurtos krémmel. Néhány órára hűtőbe teszem a bonbonformát, végül lezárom a bonbonokat.

So happy new year to everyone! I hope 2018 will be all you dreamt of!
These bonbons were made as Christmas presents, but since I did not have internet connection for two weeks, I could not post either. Now I'm back again :)
Yogurt is so good in chocolate, it softenes its taste, and the slightly sour flavour makes even the sweetest filling fresh. Moreover, these kind of fillings are the easiest to prepare. This time I tried it with mango, but I have many other ideas in my head so there will be more yogurt-chocolate recipes coming :)

150+20 gr white chocolate
80 gr mango
50 gr yogurt

I blend the mango and warm it up together with the yogurt. I mix it with 20 gr white chocolate (this is necessary as otherwise the filling won't get solid enough for closing the bonbons). I marbled the bonbon shells with the mixture of 10 gr tempered white chocolate and some pinches of turmeric. It is enough to use your finger, going through the cavities of the mould a couple of times and that's it. After this layer dries, I temper the leftover white chocolate and I prepare the shells. I fill them with the yogurt cream. I put the bonbons in the fridge for some hours, then I seal them.

December 22, 2017

barackos-maracujás // peach-maracuja

Az év vége úgy alakult, hogy sem időm, sem energiám nem maradt megírni a saját karácsonyi történetem... Ilyen tizen x éve nem volt, úgyhogy ezúttal legkedvesebb karácsonyi mesém (vagy mondhatnám, egyik legkedvesebb mesém) egy részletével, és egy csokirecepttel kívánok boldog karácsonyt mindenkinek :)

15 gr maracujalé
40 gr barackpüré
90+150 gr tejcsoki
2 csipet himalájai só
20 gr fehércsoki

Kikaparom a maracuja belsejét, szűrőn átpréselem, hogy ne maradjon benne mag. Hozzáöntöm a barackpürét, felmelegítem, és belekeverek 90 gr tejcsokit. Miután elkészül a krém, két csipet himalájai sót adok hozzá. 
Temperálok 150 gr tejcsokit, elkészítem a bonbonburkokat. Megtöltöm őket a krémmel, és hűtőbe teszem néhány órára. Lezárom a bonbonokat. Miután elkészülnek, kiütögetem őket a formából. Temperálok 20 gr fehércsokit, pár csipet kurkumát adok hozzá, amitől kissé sárgásabb lesz a színe. Habzsákba töltöm, és a sorba állított bonbonokon néhányszor végighúzom a kifolyó csokit.

Charles Dickens: Karácsonyi ének
Nagyvárosi utcán találták magukat, fehéren csillogó karácsonyi reggelen. Csípős hideg volt. A hókaparó lapátok érdes, harsogó hangja hallatszott. A háztetőkről lesepert hótömegek nagy puffanással estek a földre, nem kis örömére a gyerekeknek, akik kipirult arccal gyönyörködtek a csillogó görgetegekben.
A fehér hóból élesen váltak ki a házak sötét körvonalai. A földön piszkos sárrá taposták a havat a járókelők. A kocsiúton a szekérnyomokban olvadt hólé csurgadozott, az útkereszteződéseknél terjedelmes pocsolyává gyűlve.
A kéményekből nedves fa sűrű, keserű füstje szállt alá és úgy megtöltötte az utcát, mintha Nagy-Britannia valamennyi kéménye ideokádta volna füstjét. Egyszóval az időjárás nem volt éppen szívderítő. Mégis derű és öröm volt a levegőben; foszló-fehér felhős nyári kék ég alatt sem lehetett volna különb. Ez a vidám derű a lakosságból sugárzott. A férfiak a házak ereszén állva - miközben a havat lapátolták - vidáman kiáltoztak egymásnak, olykor egy-egy hólabdát is hajítottak. Jót nevettek, ha célba talált, még jobbat, ha elhibázta a célt. A mészáros boltja félig nyitva van még, a gyümölcsös kulipintyója teljes dicsfényben tündököl. A gesztenyés kosarak az ajtóban úgy dülleszkednek ki az utcára, mint valami tekintélyes úriember önérzetes pocakja. A szép nagy barna spanyolhagymák, mint valódi spanyolok büszkén sorakoznak egymás mellé a polcon és csak, ha egy nagyon csinos lány megy el a bolt előtt, kacsintanak rá nagy huncutul. A körték, almák sárgálló gúlákban mosolyognak. A bejárat felett fonalra aggatva csodás szőlőfürtök függnek. Mindenkinek jogában áll megszemlélni őket, sőt a boltos különös előzékenysége folytán teljesen díjmentesen futhat össze láttukra a nyál bárki szájában. A norfolki aszaltalmák mély aranysárgája beleolvad a narancsok meleg és a citromok hideg sárgájába. Egy szegen készen állnak a papírzacskók, türelmetlenül várva, hogy azt a sok zamatos gyümölcsöt befogadják és vacsora utáni csemegének elvigyék gazdagok és szegények ünnepi asztalára. Még az aranyhalak is fontoskodva úszkálnak körbe-körbe a kirakat közepére tett uborkás üvegben. Ha az ember meggondolja, hogy milyen szenvtelen és hideg, nedves elemben élő lények, szüntelen keringésük izgatott tüntetésszámba megy.
Hát még a fűszerüzlet! Oh, a fűszerüzlet! Bár kirakatait már bezárták és az ajtó csak félig van nyitva, az ajtóhasadékon át még mindig káprázatos dolgokat láthat és hallhat az ember. A mérleg serpenyői szüntelen csengenek, a spárgagombolyagok, mint az ördögmotolla pörögnek, a bádogdobozok, mintha varázslat folytán volnának örökös mozgásban polc és pult között. A tea és a kávé illata ingerlően száll a levegőben. A mazsolás hordóból aranyszínű mazsola ömlik, a fahéjrudak a világ leghosszabb fahéjrúdjai, a tisztított mandula a világ legfehérebb mandulája. A cukrozott gyümölcsön olyan vastag a barázdás szürkés cukorréteg, hogy az ember rosszul lesz az éhségtől, ha ránéz! Az aszaltszilva és a koszorúfüge is ünnepi díszbe vágták magukat; fenyővel és magyallal vannak díszítve. A vásárlók a keskeny ajtóban az ünnepi bevásárlás rettentő sürgősségétől űzve és a dolog őrült fontosságától áthatva minduntalan egymásba botlanak, ott felejtik a megvásárolt árut és izgatottan visszafutnak érte. Vagy elfelejtenek fizetni és akkor meg a boltos lesz izgatott. A személyzet örömtől sugárzó arccal áll a csata hevében a pult mögött. Oly fényes az arcuk, mintha a cég különlegességeként árusított és a világ legkitűnőbb cipőpasztájának híresztelt krémmel subickolták volna ki.
Mikor az esteli harangszó megkondul, a város apraja-nagyja ünneplő ruhát és ünneplő arcot öltve tolong a templomok és kápolnák felé vezető utcákon. A mellékutcák és a városvég egyszerű népe szakajtókban hóna alatt viszi az ünnepi fonott mazsolás kalácsot a pékhez. A szellem különös érdeklődést mutat irányukban. Scrooge-dzsal együtt ott állnak meg a legforgalmasabb pékműhely ajtaja előtt. A szellem felnyitja a szakajtók fedelét és a kezében tartott bőségszaruból szentelt vizet hint a kalácsra. A szentelt víz hatására, ha akad a tömegben egy-két civakodó, savanyúképű vagy bánatos arc, az is menten felderül és osztozik az általános jókedvben. Maguk mondják, hogy civakodás, bánat méltatlan a szent karácsonyünnephez. És ez így is van. Isten látja lelkem, így is van!

The end of this year turned out in a way that I didn't have time and energy to write my own Christmas tale... This hasn't happened in more than 10 years, so this time I will wish you all a wonderful Christmas with an excerpt from my favourite Christmas tale (or I could also say one of my favourite tales) and with a chocolate recipe :)

15 gr maracuja juice
40 gr peach puree
90+150 gr milk chocolate
2 pinches of Himalayan salt
20 gr white chocolate

I scrape out the maracuja, I sieve it so the seeds won't stay in the juice. I add the peach puree, I warm it up, then I mix in 90 gr milk chocolate. After the cream is ready, I add two pinches of Himalayan salt. I temper
I temper 150 gr milk chocolate and I prepare the bonbon shells. I fill them with the cream and I put them in the fridge for some hours. I seal the bonbons, then I tap them out of the mould. I temper 20 gr white chocolate, I add some pinches of turmeric so the colour becomes yellowish. I pour it in a piping bag and I draw a couple of lines on the bonbons.

Charles Dickens: A Christmas carol
...they stood in the city streets on Christmas morning, where (for the weather was severe) the people made a rough, but brisk and not unpleasant kind of music, in scraping the snow from the pavement in front of their dwellings, and from the tops of their houses: whence it was mad delight to the boys to see it come plumping down into the road below, and splitting into artificial little snow-storms.The house fronts looked black enough, and the windows blacker, contrasting with the smooth white sheet of snow upon the roofs, and with the dirtier snow upon the ground; which last deposit had been ploughed up in deep furrows by the heavy wheels of carts and waggons; furrows that crossed and recrossed each other hundreds of times where the great streets branched off; and made intricate channels, hard to trace in the thick yellow mud and icy water. The sky was gloomy, and the shortest streets were choked up with a dingy mist, half thawed, half frozen, whose heavier particles descended in shower of sooty atoms, as if all the chimneys in Great Britain had, by one consent, caught fire, and were blazing away to their dear hearts' content. There was nothing very cheerful in the climate or the town, and yet was there an air of cheerfulness abroad that the clearest summer air and brightest summer sun might have endeavoured to diffuse in vain.For the people who were shovelling away on the housetops were jovial and full of glee; calling out to one another from the parapets, and now and then exchanging a facetious snowball -- better-natured missile far than many a wordy jest -- laughing heartily if it went right and not less heartily if it went wrong. The poulterers' shops were still half open, and the fruiterers' were radiant in their glory. There were great, round, pot-bellied baskets of chesnuts, shaped like the waistcoats of jolly old gentlemen, lolling at the doors, and tumbling out into the street in their apoplectic opulence. There were ruddy, brown-faced, broad-girthed Spanish Onions, shining in the fatness of their growth like Spanish Friars, and winking from their shelves in wanton slyness at the girls as they went by, and glanced demurely at the hung-up mistletoe. There were pears and apples, clustered high in blooming pyramids; there were bunches of grapes, made, in the shopkeepers' benevolence to dangle from conspicuous hooks, that people's mouths might water gratis as they passed; there were piles of filberts, mossy and brown, recalling, in their fragrance, ancient walks among the woods, and pleasant shufflings ankle deep through withered leaves; there were Norfolk Biffins, squab and swarthy, setting off the yellow of the oranges and lemons, and, in the great compactness of their juicy persons, urgently entreating and beseeching to be carried home in paper bags and eaten after dinner. The very gold and silver fish, set forth among these choice fruits in a bowl, though members of a dull and stagnant-blooded race, appeared to know that there was something going on; and, to a fish, went gasping round and round their little world in slow and passionless excitement.The Grocers'! oh the Grocers'! nearly closed, with perhaps two shutters down, or one; but through those gaps such glimpses! It was not alone that the scales descending on the counter made a merry sound, or that the twine and roller parted company so briskly, or that the canisters were rattled up and down like juggling tricks, or even that the blended scents of tea and coffee were so grateful to the nose, or even that the raisins were so plentiful and rare, the almonds so extremely white, the sticks of cinnamon so long and straight, the other spices so delicious, the candied fruits so caked and spotted with molten sugar as to make the coldest lookers-on feel faint and subsequently bilious. Nor was it that the figs were moist and pulpy, or that the French plums blushed in modest tartness from their highly-decorated boxes, or that everything was good to eat and in its Christmas dress; but the customers were all so hurried and so eager in the hopeful promise of the day, that they tumbled up against each other at the door, crashing their wicker baskets wildly, and left their purchases upon the counter, and came running back to fetch them, and committed hundreds of the like mistakes, in the best humour possible; while the Grocer and his people were so frank and fresh that the polished hearts with which they fastened their aprons behind might have been their own, worn outside for general inspection, and for Christmas daws to peck at if they chose.But soon the steeples called good people all, to church and chapel, and away they came, flocking through the streets in their best clothes, and with their gayest faces. And at the same time there emerged from scores of bye-streets, lanes, and nameless turnings, innumerable people, carrying their dinners to the baker' shops. The sight of these poor revellers appeared to interest the Spirit very much, for he stood with Scrooge beside him in a baker's doorway, and taking off the covers as their bearers passed, sprinkled incense on their dinners from his torch. And it was a very uncommon kind of torch, for once or twice when there were angry words between some dinner-carriers who had jostled each other, he shed a few drops of water on them from it, and their good humour was restored directly. For they said, it was a shame to quarrel upon Christmas Day. And so it was! God love it, so it was!

December 16, 2017

Aztec bonbon

Születésnapom alkalmából megajándékoztam magam az alábbi könyvvel, és az alábbi néhány sort találtam benne:
"1519 áprilisában megérkezett a Tabasco-partra Hernan Cortés spanyol hódító lóháton, fehér arccal, nagy szakállal. A korabeli források szerint az ottani lakosság meglátva őt, Quetzalcoatl azték istenségnek hitték. Montezuma császár arany talpas pohárban kínálta neki a csokoládéitalt, az isteni nedűt, melyet mézzel édesítettek, valamint chilivel, fahéjjal és szegfűszeggel fűszereztek."

Ó. Az igazi kakaó receptje, amit még nem cukroztak agyon, benne az az ősi, vad íz, kalandra csábító, a lélek legtitkosabb vágyait megszólító. Bűn lenne megszelídítetlenül hagyni.
80%-os minőségi csokit vettem hozzá. Valójában ez egy nagyon egyszerű bonbon, a fűszerek adják meg az igazi mélységét, na és persze a dús, tiszta, friss kakaó. Természetesen egy ilyen fenséges, régi recepthez megfelelő külső is dukál :) így előkerestem a legszebb transzferfóliámat is :)

100 gr 80%-os étcsoki
150 gr 50%-os étcsoki
másfél kiskanál vaj
2 kiskanál méz
fahéj, vanília, chili, szegfűszeg

Vízgőz felett megolvasztom a 80%-os csokit. Hozzákeverek másfél kiskanál vajat, két kiskanál mézet és a fűszerekből ízlés szerint 1-2 csipetet. A chiliből érdemes egy egész picit többet adni, hogy meglegyen a csípős felhang.
Méretre vágom a transzerfóliát, belehelyezem a mágneses öntőformába. Temperálom az 50%-os étcsokit, elkészítem a bonbonok burkát. Miután megszáradtak, megtöltöm őket a fűszeres krémmel, és hűtőbe teszem. Végül lezárom a bonbonokat.

On the occasion of my birthday I bought myself a chocolate book and while reading, I found these lines:
"In April 1519 Hernan Cortés Spanish conqueror arrived at the Tabasco coast on his horse, with white face and long beard. According to contemporary sources, the locals believed him to be Quetzalcoatl Aztec god. In a golden cup Montezuma emperor offered him cocoa drink, the divine potion, which was sweetened with honey and flavoured with chili, cinnamon and clove."

Oh. The recipe of the cocoa that wasn't full of sugar; it contained that ancient, wild flavour which tempts to take an adventure and resonates with the secret desires of the soul. It would be a sin not to tame it.
I bought 80% quality chocolate for this. This is actually a very simple bonbon; it's depth depends on the spices and of course on the mellow, clear, fresh cocoa. Naturally adequate looks are suitable for a royal, old recipe :) so I chose my most beautiful transfer sheet too :)

100 gr 80% dark chocolate
150 gr 50% dark chocolate
one and a half small spoon of butter
2 small spoons of oney
cinnamon, vanilla, chili, clove
transfer sheet

In a bain-marie I melt the 80% dark chocolate. I mix it with some butter, two small spoons of honey and 1-2 pinches of the spices. A little bit more can be aded of the chili, as it will provide the hot overtone.
I cut up the transfer sheet and I place it in the magnetic mould. I temper the 50% dark chocolate, I prepare the bonbon shells. After they get solid, I fill them with the spicy cream and I put them in the fridge. Finally I seal the bonbons.

December 11, 2017

Advent 2.

Nos, még jó, hogy letörlődött az összes fotó a fényképezőgépem memóriakártyájáról, mert ha már az embernek amúgy is szar napja van, legalább még egy ilyen kis kedvesség is tetézze meg :))) Ezért most a szépen összegyűjtött különböző karácsonyi csokis ötletek helyett a legutóbbi bonbon receptjét fogom megosztani a karácsonyi mese első részével :)

150 gr étcsoki
80 gr marcipán
30 gr tejszín
egy kupaknyi rum
három csipet mézeskalács fűszer

Az apróra tépkedett marcipánt beledobálom a tejszínbe, felmelegítem, és kevergetem, amíg fel nem olvad. Ekkor lehúzom a tűzről, hozzáadom a rumot és a mézeskalács fűszert.
Temperálom az étcsokit, elkészítem a bonbonok burkát. Megtöltöm őket a marcipánkrémmel, és a hűtőbe teszem. Miután a krém teteje elég szilárd lesz, temperálom a maradék étcsokit, és lezárom a bonbonokat.

Adventi mese 1
Joanne Harris óta tudjuk, hogy a csokoládékészítők valójában bűbájosok - nincs ez másként annak az édességboltnak a tulajdonosa esetében sem, akiről ez a történet szól.
Az édességbolt valójában üzlet és kávézó volt egyben, ahol különleges bonbonok és táblás csokik sorakoztak a polcokon és az üvegezett pultban, az arra járók pedig bármikor betérhettek egy kávéra vagy forró csokira, ami mellé minden alkalommal kaptak egy darab mézes süteményt is. Rosie - avagy Kendős Rosie, ahogy a gyerekek nevezték -, az üzlet tulajdonosa pirosló, ráncoktól pókhálós arcú, pápaszemes hölgy még a legmelegebb nyári napon sem vált meg vörös-zöld kockás kendőjétől. És bár mindig szívélyesen mosolygott a boltjába tévedő gyerekekre, a körükben mégis olyan, félelmes csodálat övezi, amilyen általában a meselényeket illeti.
De ennek a történetnek nem is ő a főhőse, hanem Emmie, aki épp most az édességbolt hátsó ablakához nyomja az orrát, hogy jobban lássa, mi zajlik odabent. Az üzlet mesebeli mézeskalács házikóra emlékeztető épülete épp a buszmegállóval átellenben áll, így az iskola után hazatérő gyerekek első útja oda vezet, hogy meglessék, kikerült-e valami újdonság a kirakatba. Nem kivétel ez alól Emmie és pajtásai, Zac és Jules sem. Hamarosan itt van advent második vasárnapja, Kendős Rosie már biztosan nekilátott a karácsonyi édességek készítésének!
Pusmogva, egymást arrébb lökdösve állnak a kicsi, épp egy gyermekarcnyi ablak előtt, s a benti párafelhő mögött csak sejtik, mi történik, az ablak alatti réseken ugyanis mézeskalács édes illata szivárog.
Lassan oszlik a pára, s mintha csak kiköltözne a falakon túlra, a lombjukat vesztett fákra és az elnéptelenedett utcákra leszáll a köd. Az üzlet műhelyének titkai szégyenlősen tárulnak fel. Kendős Rosie apró csokicsészéket tölt gesztenyés krémmel, majd miután végez velük, egy adag mézeskalács tésztához fordul. Fűszerekkel szórja meg: gyömbér, fahéj, szegfűszeg. Tenyérnyi szelencét vesz elő a konyhapult bal alsó fiókjából, kinyitja, és a benne lévő porból egy csipetnyit a tésztához ad. Arra az egy pillanatra a műhelyt aranyfény ragyogja be!
Emmie és két barátja felkiált a meglepetéstől, de azonnal a szájukra tapasztják a kezüket, és menekülőre fogják. Csak a következő sarkon befordulva állnak meg, tétován bámulnak egymásra, biztosan kacagnának, ha nem azon zakatolna az agyuk: vajon tényleg látták?...
- Mi volt az? - kérdezi levegő után kapkodva Jules.
- Talán valami varázspor? - vélekedik Emmie, türelmetlen mozdulattal simítja arrébb a haját a szeméből.
- Vagy inkább méreg! Holnap mind meghal, aki eszik belőle! - morog Zac, akár egy rosszindulatú kobold. - Minket pedig csótánnyá változtat az öreg Rosie, amiért kilestük a titkát!
- Nem igaz! - csapja hátba Jules. - Rosie nem is gonosz, legfeljebb téged varázsol majd el, amiért ilyeneket mondasz róla!
- Akárhogy is, nekem haza kell mennem - komorodik el Emmie. - Egyezzünk meg, hogy holnap bemegyünk a boltba, és veszünk egyet a mézeskalácsból!
Lepacsizzák, azzal már szét is szóródnak.
Négy utcával feljebb nagyobb testvérei között szerényen meghúzódva áll az aprócska ház, nyikorog a kertkapu, macska törleszkedik Emmie lábához. Most, hogy nincs itthon az édesanyjuk, Emmie-re hárul a feladat, hogy két kistestvérének uzsonnát készítsen, összerakja másnapi holmijukat, hogy apának reggel csak föl kelljen kapnia, amikor óvodába és iskolába viszi őket. Együtt írják meg a házi feladatot, Emmie elmosogat, és apa már meg is érkezik, hogy közösen vacsorázzanak.
Másnap kora délután a három jóbarát már ott áll az édességbolt előtt, egymást előtérbe tolva igyekeznek eldönteni, ki menjen be először.
- A te ötleted volt, menj te!- löki előrébb Emmie-t Zac.
- De nekem nincs pénzem!
- Akkor hogy akartál mézeskalácsot venni?!
- Na jó, majd én megyek! - Jules hősiesen előrébb lép, belöki az ajtót.
Úgy tesznek, mint akik csak felmérik a lehetőségeket, ide-oda lépnek a polcok előtt, csak gyermekekre jellemző szakértelemmel veszik szemügyre az árut.
- Mit adhatok, kedveskéim? - kérdezi az öreg Rosie nyájasan. - Kértek kóstolót a frissen sült mézeskalácsomból? Jó lenne, ha megmondanátok, elég fűszert tettem-e bele.
Ezüstszín tálcán nyújtja feléjük a cukormázzal díszített süteményt. Emmie gondolkodás nélkül elveszi a szív alakút, Jules is választ egyet. Zac sötét pillantást vet mögülük az öreg Rosie-ra, dacosan megrázza a fejét.
- Biztos nem kérsz? Ez különleges mézeskalács: teljesíti egy kívánságod - mosolyog rá Rosie, de ő hajthatatlan.
- Köszönjük! - int Emmie, míg az ajtó felé igyekszik.
- Igen, köszönjük! - veti oda Jules is, és már kint is vannak, kezükben a zsákmánnyal.
Közelről nézve semmi különös nem látszik rajta - talán csak egy egész enyhe aranyfény. A két lány egymásra néz, végül Jules vállat von, és leharapja a mézeskalács huszár fejét.
- Azt kívánom, hogy karácsonyra kapjak egy fényképezőgépet.
Emmie egyetlen falásra kapja be a szívecskét, és lehunyt szemmel arra gondol, bárcsak anya hazajöhetne a kórházból.
Zac árgus szemekkel méregeti őket.
- Még nem vagytok rosszul? Semmi émelygés?
Jules nevetve taszítja meg. - Nagyon finom! Kérsz belőle?
Zac elé tartja a süteményt, de ő elhárítja.
- Majd ha holnap is ott lesztek a buszmegállóban, akkor talán.
Jules sajnálkozó pillantást vet rá, majd gyorsan eltünteti a kalács maradékát.
- Mi van, ha tényleg varázspor volt? - tűnődik.
- Én remélem, igazat mondott Rosie - motyogja Emmie.
- Ne legyetek már ilyen dedósok! - legyint fensőbbségesen Zac. - Ilyesmi csak a mesékben létezik. Különben is, ma délután anyukám is mézeskalácsot fog sütni, az biztosan jobb lesz, mint ez!
- Undok vagy! - torkolja le Jules. - Ma már nem is szólok hozzád többet.
Karon fogja Emmie-t, tüntetőleg hátat fordít, és elmasíroz.
- Ne törődj vele, Emmie! Nem volt gyerekszobája, ahogy a bátyám szokta mondani.
- Tudom - nevet Emmie. - De nekem is haza kéne mennem, a tesóim már biztosan várják az uzsonnát.
- Persze, persze - feleli szórakozottan Jules, elengedi barátnője karját. Mielőtt befordul a sarkon, még utoljára int neki.
Emmie rohan hazafelé, legnagyobb meglepetésére nyitva találja a bejárati ajtót. Már kiáltana a húgáért, amikor édesapja toppan elébe, és a karjába kapja.
- Gyere, Emmie, megyünk a kórházba!
- Meglátogatjuk anyát? - ráncolja a homlokát a váratlan hír hallatán Emmie.
- Nem. Nem látogatjuk, hanem hazahozzuk. Betelefonált a munkahelyemre, hogy ma kiengedik!
Emmie örömében átkarolja apja nyakát, és csak nevet és nevet.

How great that all of my photos got deleted from my memory card, because if one has a crap day, at least another nice thing like this should happen also :))) Therefore instead of the nicely collected Christmas ideas, I will share the latest bonbon recipe together with the first part of the Christmas tale :)

150 gr dark chocolate
80 gr marzipan
30 gr cream
a cap of rum
three pinches of ginger bread spice

I put the marzipan, torn into little pieces, in the cream, I warm it up and I stir it until it dissolves. Then I turn off the stove and I add the rum and the ginger bread spice.
I temper the dark chocolate, I prepare the bonbons hells. I fill them with marzipan cream and I put them in the fridge. After the cream sets, I temper the leftover chocolate and I seal the bonbons.

Christmas tale 1
Since Joanne Harris we all know that chocolatiers are enchantresses - this is also the case of the owner of that sweet shop, who is the main character of this story.
The confectionery was a shop and café, where special bonbons and chocolate bars filled the shelves and the glass counter; people passing by could always drink a coffee or hot chocolate, with which they always received a honey roll. Rosie, the owner of the shop, was a lady with blushing face, spiderweb-wrinkles and glasses; she did not part with her red-green chequered scarf, not even in the hottest summer day. And even though she kindly smiled at the children who entered her shop, among them she was always considered with the same fearful admiration that befits fairytale creatures.
However, the protagonist of this story is not her, but Emmie, who pushes her nose to the back window of the confectionery in order to see what is going on inside. The gingerbread-like building of the shop stands in front of the bus stop, so the children coming back from school immediately go there to see if there is anything new in the shop window. Emmie and her friends, Zac and Jules are not exceptions either. Soon the second Sunday of Advent will arrive and Rosie must have started preparing Christmas sweets!
They are standing at the window, that is exactly as tiny as a child's face, whispering, jostling each other and they can only guess what is happening inside, behind the cloud of fume: the sweet scent of gingerbread is leaking through the cracks under the window.
The steam dissolves slowly and as if it moved outside the walls, fog ascends on the leafless trees and abandoned streets. The secrets of the shop's workshop unfold timidly. Rosie is filling small chocolate cups with chestnut cream and when she is done, she turns to a heap of gingerbread dough. She sprinkles spices on it: ginger, cinnamon, clove. She takes a case from the bottom left drawer of the cupboard, she opens it and from the powder inside, she adds a pinch to the dough. For that moment the workshop is illuminated by golden light!
Emmie and her friends cry out in surprise, but they immediately hold their tongues and escape. They stop only after turning around the next corner, they uncertainly look at each other; they would probably laugh if their minds could stop rolling: did they really see that?...
"What was that?" asks Jules, panting.
"Maybe some magic dust?" presumes Emmie, she impatiently pushes her hair away from her eyes.
"Or rather poison! Tomorrow everyone will die, who eats from it!" growns Zac like a malicious goblin. "And old Rosie will turn us into cockroaches for peeping at her secret!"
"That's not true!" Jules slaps his back. "Rosie is not evil, she will enchant only you for saying such things!"
"Whatever, I have to go home," Emmie gets serious. "Let's agree that tomorrow we'll go to the shop and buy one of those gingerbreads!"
They give a five to each other, then they separate.
Four streets above, modestly huddling up among its bigger siblings, is a tiny house, the gate is creaking, a cat cuddles to Emmie's leg. Now, that their mother is not at home, it is Emmie's task to prepare afternoon snack for her younger siblings, to put together their bags for the next school day so their dad only has to pick them up the next morning when taking them to kindergarten and school. They write their homework together, Emmie washes the dishes and dad arrives to have dinner together with them.
The next early afternoon the three friends are standing in front of the confectionery, pushing each other in the front in order to decide who should go in first.
Zac jostles Emmie. "It was your idea, now go!" 
"But I don't have money!"
"Then how did you want to buy gingerbread?!"
"OK, I'll go first!" Jules gallantly steps ahead and enters the shop.
They pretend to be evaluating their opportunities, they are walking up and down along the shelves, observing the products with expertise that is only characteristic to children.
"What shall I give you, dears?" asks old Rosie gently. "Would you like to try my freshly baked gingerbread? It would be so kind of you to tell me whether there is enough spice in it."
She offers them the cookies decorated with frosting on a silver tray. Without hesitation Emmie takes the heart shaped one; Jules also chooses one. Zac flashes a dark glance at old Rosie and sulkily shakes his head.
"Are you sure? This is very special gingerbread: it will grant you a wish," smiles at him Rosie, but he is relentless.
"Thank you!" waves Emmie while she is hurrying to the door.
"Yes, thank you!" throws the words Jules and they are already on the street with the prey in their hands.
There is nothing special about it - maybe only a slight golden gleam. The two girls look at each other, then Jules shrugges and bites off the head of the gingerbread soldier.
"I wish I got a camera for Christmas."
Emmie eats up the heart at once and thinks with closed eyes, if only mum could come home from the hospital.
Zac is glaring at them.
"Don't you feel sick? No nausea?"
Jules laughs and pushes him. "It is very good! You want some?"
She holds the cookie in front of Zac but he declines.
"If tomorrow you'll be there at the bus station, then maybe."
Jules gives him a pitying look, then eats up the leftover of her cookie.
"What if it was real magic dust?" she contemplates.
"I hope Rosie said the truth," mumbles Emmie.
"Don't be so childish!" waves arrogantly Zac. "Such things only exist in fairytales. Anyway, my mum will bake gingerbread this afternoon, I bet it will be better than this!"
"You are mean!" snaps Jules. "I don't want to talk to you anymore today."
She links arms with Emmie, turns around and marches away.
"Never mind, Emmie! He is so rude."
"I know," laughs Emmie. "But I also have to go home, my siblings must be waiting for the afternoon meal already."
"Sure, sure," replies absentmindedly Jules, she lets her go. Before she turns around the corner, she waves for the last time.
Emmie runs home, only to find the door open. She is about to cry for her sister, when her dad steps in front of her and lifts her in his arms.
"Come, Emmie, we are going to the hospital!"
"Are we visiting mum?" frowns Emmie to the news.
"No. No, we are not visiting, we are binging her home. She called me at work that she will be released today!"
In joy, Emmie hugs her dad and she is just laughing and laughing.