Merry

Kissé le vagyok maradva a Gyűrűk Ura challenge-emben, de most itt a következő bonbon, amit valójában még július folyamán készítettem, csak időm nem maradt leírni a receptjét. No szóval Trufa. Aki Pippin legjobb barátja és ivócimborája, vidám, elszánt és bátor. Ő is véletlenül keveredik a nagy kalandba, viszont Pippinnél jóval határozottabb és ügyesebben is kezeli a váratlan eseményeket, fordulatokat. Trufa végül Lovasvég katonájaként vonul hadba, és jelen van az egész Gyűrűk Ura legkirályabb jeleneténél, amikor Éowyn megöli a Boszorkányurat; ezzel történelmi jelentőségű tettet hajt végre.

No szóval Trufáról mindig egy kicsit a napsütés jut eszembe, ezért az ő csokijához sárga gyümölcsöket használtam fel: őszibarackot, sárgabarackot és sárgadinnyét. A bonbon külsejét is ehhez igazítottam :)

Hozzávalók:

30 ml sárgadinnye püré

30 ml sárgabarack püré

30 ml őszibarack püré

agaragar

150 gr tejcsoki

bronz lüszterpor

Elkészítés:

Bronz lüszerpor és olvasztott kakaóvaj keverékével kifestem a bonbonforma mélyedéseit: ecsettel, körkörös mozdulatokkal viszem fel a festéket. Megvárom, míg teljesen megszárad.

Temperálom a tejcsokit, kiöntöm a bonbonok burkait.

Elkészítem a háromféle pürét, és összekeverem őket. Egy fél teáskanál agaragarral felforralom a gyümölcslét, megvárom, míg az agaragar felolvad, majd kevergetve visszahűtöm. Amikor szobahőmérsékletűre kihűlt, megtöltöm a bonbonokat, és hűtőbe teszem a formát. 

Amint a töltelék zselé állagát öltötte, temperálom a maradék tejcsokit, és lezárom a bonbonokat.

I'm a bit late with this post (and my Lord of the Rings challenge, as a matter of fact), however, this bonbon was prepared in July, I just didn't have time to write down the recipe.

So Merry. Who is Pippin's best friend and drinking buddy; he's courageous and determined. He, too, gets involved in the big adventure by chance, however, he handles unexpected events much more aptly. Merry enters the war as the soldier of Rohan and he's present at the most epic scene of the entire Lord of the Rings: when Éowyn cuts down the Witch-king; thus he carries out a historically significant deed.

When it comes to Merry, I always think about sunshine, therefore I used yellow fruits for his chocolate: peach, apricot and melon. The shell of the bonbon is decorated accordingly :)

Ingredients:

30 ml melon puree

30 ml apricot puree

30 ml peach puree

agar

150 gr milk chocolate

bronze lustre

Recipe:

With the mixture of bronze lustre dust and melted cocoa butter, I paint the cavities of the mould: with a brush, I apply the paint with circular movements. I wait until it gets dry. I temper the milk chocolate and I prepare the bonbon shells.

I combine the three purees. I boil the fruit juice with half a spoon of agar and wait until it gets dissolved, then I cool it. When it cools to room temperature, I fill the bonbons with it and I put the mould in the fridge.

When the filling jellifies, I temper the leftover milk chocolate and I seal the bonbons.

sárgadinnyés-mézes // melon-honey

Tudom, hogy hiányoztam XD se. A tíznapos kihagyás oka, hogy Angliában voltam nyári egyetemen. Naivan azt hittem, lesz alkalmam írni azalatt, de ez a remény az ezervalahány oldalnyi feladott olvasmány végigrágásával párhuzamosan lett oda :DDD A kimaradó többi nap pedig... hát rápihentem, na :D

Minden esetre a suli nagyon hasznos volt és ismét megismerkedtem olyan fiatal és kevésbé fiatal történészekkel, akik az enyémhez hasonló témát kutatnak - új perspektívák, megközelítések, tapasztalatok... A program ugyan kissé zsúfoltra sikerült, de értékeltem, hogy a lehető legtöbb tudást akarták átadni a rendelkezésünkre álló idő alatt :) 

Vittem magammal néhány bonbont; néhányukat szétosztottam a társaságban :) Ez volt az egyik - mivel kedvenc gyümölcsöm a sárgadinnye, sokáig tépelődtem, vajon megéri-e csokiba tenni, vagy túlságosan "híg" lesz. Hát nem lett :D

Hozzávalók:

40 gr sárgadinnye

2 kanál akácméz

egy löttyintésnyi tejszín

80 gr tejcsoki

120 gr étcsoki

Elkészítés:

Feldarabolom a dinnyét, összeturmixolom, majd a tejszínnel és a mézzel együtt felmelegítem. Belekeverem a tejcsokit, félre teszem.

Temperálom az étcsokit, elkészítem a bonbon burkokat. Miután megszilárdultak, megtöltöm őket és a hűtőbe teszem a bonbonformát. Két-három óra múlva kiveszem, temperálom a maradék étcsokit, és lezárom a bonbonokat.

I know you missed me XD not. The reason of my ten-day-long hiatus is that I was at a summer school in England. I was naive to believe that I'd have the possibility to write in the meanwhile; this hope dissolved in parallel with reading through the thousand-who-knows-how-many-pages readings :DDD And the other days, well... I had to take a break afterwards :D

Anyway the summer school was very useful and I got to know young and not so young historians who deal with topics similar to mine - new perspectives, approaches, experiences... The program was a bit too stuffed but I appreciated that they wanted to transmit as much knowledge as possible :)

I brought bonbons; I distributed some of them among the members of the group :) This was one of them - as my favourite fruit is melon, I was thinking a lot whether it would make sense to put it in chocolate or it would be too liquidish. It wasn't :D

Ingredients:

40 gr melon

2 spoonful of honey

a splash of cream

80 gr milk chocolate

120 gr dark chocolate

Recipe:

I cut up the melon and I blend it; then I warm it up with the cream and the honey. I add the milk chocolate.

I temper the dark chocolate and I prepare the bonbon shells. After they get solid, I fill them and I put the mould in the fridge. Two-three hours later I take it out; I temper the leftover dark chocolate and I seal the bonbons.

Garrone-os gyümölcssaláta // fruit salad with Garrone

Titkos kertem a szépség és nyugalom szigete, ahol mindig jó lenni, még akkor is, ha az idő nem tökéletes. A vízben úszva megszűnik a világ, csak az ég létezik alattam és felettem, valójában az égben úszom, a madarak úgy kapálóznak, akár az úszók, némelyik verdes a szárnyaival, mint egy gyorsúszó, mások méltóságteljesen, lassan lebegnek. És a felhők, a felhők mindig is arra emlékeztettek, mintha egy végeérhetetlen égi óceán hullámai és habjai lennének, örökké változók, akár az élet. Habfehérek, aranycirmos szegély fut rajtuk csipkeként, szürke szárnyukat puhán terjesztik a hegy fölé, mintha át akarnák ölelni. A naplemente ajtó egy másik világba, mindig máshol, mindig másként, de mindig ugyanabba a másik világba vezet. Olyan tökéletes és gyönyörű ez a világ.
Bárcsak tudnék repülni. Az úszás egy egész kicsit arra emlékeztet... 
Most csak angolul lesz mese. Öt éve írtam, erre pontosan emlékszem. Nem szeretném és nem is tudnám lefordítani. 

Na és ha már nyár, következzék egy igazán nyári finomság. Kedvenc gyümölcseim egyike a sárgadinnye, mérhetetlen mennyiséget meg tudok enni belőle. Csokiban is ki kell majd próbálnom természetesen, de ezúttal az egész családnak készült egy fincsi gyümölcssaláta ^^

Hozzávalók:
1 érett sárgadinnye
2-3 kis méretű körte
2 dl Garrone

Elkészítés:
Félbevágom a dinnyét. Kikaparom a magokat mindkét feléből. Kiskanállal, vagy magszedővel kis gombócokat vájok ki belőlük úgy, hogy a gyümölcshús legalább fele megmaradjon. Feltöltöm őket félig Garrone-nal, majd visszahelyezem beléjük a dinnyedarabkákat. Ha marad még hely, ne sajnáljuk belőle az alkoholt. Végül két körtét vékony szeletekre vágok, és a szélükre helyezem dísznek. Mindkét dinnye-felet beteszem a hűtőbe legalább 3-4 órára, hogy jól lehűljön, és legyen ideje megszívni magát Garrone-nal. 
Tálaláskor tejszínhab, édesszájúaknak akár cukor is mehet bele, bár az igazán érett dinnye nem kívánja a plusz cukrot szerintem.

My  secret garden is the island of beauty and peace; it's always good to be there, even when the weather is not perfect. The world ceases to exist when  I'm swimming, only the sky exists below and above, I am swimming in the sky; the birds are flapping like swimmers, some are fluttering quickly like freestyle swimmers, others float gracefully, slowly. And the clouds, the clouds have always reminded me of the waves and foam of an endless celestial ocean; forever changing like life itself. They are foam-white, golden fringes frame them as laces, they softly spread their grey wings aove the mountain as if they wanted to embrace it. The sunset is a door opening to another world, always from another place and always differently, but always to the same world. This world is so perfect and wonderful.
I wish I could fly. Swimming reminds me a bit of that...
Now here is a tale that I wrote 5 years ago.

And so if it's summer, here is a real summer delight. One of my favourite fruits is melon, I could eat up endless portions of it. I'll have to try it in chocolate as well, but this time I prepared a yummy fruit salad for the entire family ^^

Ingredients:
1 ripe melon
2-3 small pears
2 dl Garrone

Recipe:
I cut the melon into halves. I scrape out the seeds. With a small spoon I scoop little balls out of them, and I leave at least half of the fruit flesh. I fill the halves with Garrone, then I place back the melon pieces. If there is any space left, do not spare the alcohol. Finally I cut up two pears into thin pieces and I put them on the sides. I put the melons in the fridge at least for 3-4 hours until they get cold and absorb the Garrone.
Serve it with whipped cream or even a bit of sugar but a really ripe melon doesn't need additional sugar.

Learning to fly

From the edge of the cliff the landscape looked like a glass globe. Clear, green hills in the foreground; the river, oh the river like a silver ribbon flowing among the familiar forests where so many of childhood’s miracles had happened. Cottages hiding behind the trees; smoke rising to the sky like a white-grey snake. Turquoise mountains on the horizon, below the sky, that endless, vast blueness, the place out of reach, the other half of the world which remained unknown to the villagers, a secret without boundaries. Even those who knew the paths of the stars, who could translate the whisper of the wind and were able to read such signs as a red moon or a rainbow, would never dream of getting there: flying on the wings of the storm, touching the silk of that rainbow, treasure-hunting among the stars.

But little Ilmailu did.

He was desperately attracted to the sky, in love with the Moon, that mystical mother; his passion: staring at the wandering clouds. When wild winds roared, he was sure to be found outside the village on the small field in front of the forest, where the grass waved like a green sea. Every day he sat on the cliffs for hours and watched the setting sun – his family had to have dinner later then all the other villagers because of his habit. At first they tried to persuade him to stay at home, to miss at least one sunset but when they locked up the door, he escaped through the window. So they just gave it up. And thus little Ilmailu was the only one who knew that every sunset painted different colours on the sky and on the land.

However, when it came to real life, Ilmailu could hardly find his way. Living among the clouds, he stumbled in stones and fallen branches; his mates liked to tease him and killed little birds just to see the horror on his face. He was old enough to help out his father in work, but nobody expected him to do anything as they all knew that he would fail.

The shaman, a middle-aged man with white beard secretly appreciated the boy: when Ilmailu was younger (after he passed through the fourth or fifth cycle) he told him a tale about the Falcon, the forefather of their people. He said – and of that little Ilmailu remembered perfectly – that in every third generation the essence of the Falcon descended into a soul and that soul surpassed even the shaman in wisdom, abilities and in the longing for the sky.

That evening, while sitting on the cliff and excitedly waiting for the first stars to light up in the distance coated in mist, little Ilmailu contemplated the Falcon once more. He knew it for sure that somehow he was able to fly. At night his free spirit cleft the sky like a tiny owl – he saw the village and the hills so clearly and next morning when he woke up he remembered his dreams as real experiences.

Now, deep in thoughts, he caressed the brown feather held in his lap. The other feathers wiggled as if they desired to float impatiently. Three times three – the perfect form of the magical number: that might do it. Little Ilmailu sighed and collected all his will. He fastened the nine feathers to the sleeves of his tunic and to his rumpled, long, mahogany hair; then stood up and backed nine steps. His free spirit jumped into his throat, suspecting that it will break its chains soon. Running, then a quick leap into the air – the boy gasped for a second, and then his wings unfolded, spread, flapped and shed some purple feathers.

Little Ilmailu balanced and drifted on the borderline of daylight and night, wakefulness and dreaming, on the star-spotted carpet of the night sky, crying out in rapture. His eyes were watering in the biting wind; the unreal radiance of the setting sun blinded him. He didn’t look down but held his head up high to see the silver void and galaxies shining like golden ponds. His newly gotten, ambitious wings took him higher and higher, to the glowing line of dusk, where the world ceases to exist and consciousness burns out.

His body was found next day at the foot of the cliff, crushed but with a sweet smile on his face, a smile of one who had found the meaning of his life.