Egy éve Fiuméban hagytam egy levelet ükapám sírján a Kozala temetőben. Akkor még nem sejtettem, hogy milyen kalandokhoz fog ez vezetni.
A levelet ugyanis megtalálták és eljuttatták az illetékeshez, aki történetesen Torinóban él a családjával. Így aztán idén nyáron felkerekedtünk és meglátogattuk a rokonságot Olaszországban. Torino az egyik legszebb olasz város, ahol valaha jártam - de talán nem is a szép a legjobb kifejezés rá. Inkább az eklektikus, hangulatos, elbűvölő (épp, mint Fiume... úgy látszik, nekem az ilyen típusú városok jönnek be). Egyetlen városon belül középkori vár, reneszánsz kastély, barokk épületekkel teli utcák, a domb tetején kolostor, és fasiszta felhőkarcoló... csak úgy zsong a történelemtől, az ember szinte látja maga előtt a századforduló, vagy épp a késő középkori utcai jeleneteit.
Na és a csoki! Torino Olaszország csokifővárosa, ahol novemberben kéthetes csokifesztivál bolygatja fel a város életét. Itt van több nagy olasz csokimárka székhelye (többek között a Venchié, akik a kedvenc csokikrémemet gyártják). Mmm!
Ugyan tengerpart az nincs, de Torinót akkor is érdemes meglátogatni, ha a mediterrán és "kontinentális" Európa izgalmas keveredését akarjuk megtapasztalni :)
Ezt a csokigömböt még júliusban készítettem ajándékba, csak a nyár elment utazással, munkával és némi Balatonozással, így nem értem rá, hogy megosszam a receptet.
Hozzávalók:
200+100 gr fehércsoki
30 ml ananászlé
20 ml tejszín
3-4 kiskanál kókuszreszelék
10 ml rum
lüszterpor
Elkészítés:
A tejszínben elkeverem a kókuszt és felmelegítem. Egy ideig hagyom forrni, hogy a kókusz kissé megpuhuljon. Ezután hozzáadom az ananászlét, és vízgőz felett felolvasztott 100 gr fehércsokit. Végül a rumot öntöm bele.
Lüszterpor és kakaóvaj keverékével kacskaringókat festek a bonbonforma mélyedéseibe. Miután megszáradtak, temperálom a fehércsokit, és kiöntöm a formát. Megvárom, míg megszilárdul a bonbonok héja, ezután megtöltöm őket. A formát a hűtőbe teszem. Amikor a töltelék kezd szilárd halmazállapotot ölteni, ismét temperálom a maradék csokit, a fél bonbonokat kiszedem a formából, és a temperált csoki segítségével összeragasztgatom gömbökké.
A barokk főtér és "Mussolini ujja" // barque main square and "Mussolini's finger"
Castello
Basilica di Superga
Po folyó hajnalban // River Po at dawn
reggeli látkép a Gran Madre di Dio templomból // morning view from the Gran Madre di Dio church
szecessziós ház a Corso Fiume-n // art nouveau palace at Corso Fiume
A year ago I left a letter on the grave of my great-great-grandpa in Kozala cemetery of Fiume. Then I didn't suspect what kind of adventures this would lead to.
Because the letter was found and sent to the addressee, who happens to live in Torino with his family. So this summer we visited our relatives in Italy. Torino is one of the most beautiful Italian cities that I've seen - but maybe "beautiful" is not exactly the right term here. Rather, it's eclectic, cozy, charming (just like Fiume... it seems that I like these kinda cities). Medieval castle, renaissance castle, streets filled with baroque buildings, a monastery on the top of a hill, fascist skyscraper within one city... it is buzzing with history; one can almost see the street scenes of the fin de siecle or the late middle ages.
And the chocolate! Torino is the chocolate capital of Italy, where a two-week-long chocolate festival is kept in November. Many big Italian chocolate brands have headquarters here (among them Venchi, which produces my favourite chocolate cream). Mmm!
Even though there's no seaside, it is still worthy to visit Torino, especially if you want to experience the exciting mixture of the Mediterranean and "Continental" Europe :)
I prepared these chocolate globes as presents back in July, then the summer went away with travelling, work and some time spent at lake Balaton, so I didn't have time to share the recipe.
Ingredients:
200+100 gr white chocolate
30 ml pineapple juice
20 ml cream
3-4 small spoon of grated coconut
10 ml rum
lustre dust
Recipe:
I combine the coconut in the cream and I warm it up. I leave it to boil for a few minutes so the coconut gets a bit softer. Then I add the pineapple juice and 100 gr white chocolate melted in bain-marie. Finally I add the rum.
With the mixture of lustre dust and cocoa butter, I paint curly lines in the cavities of the mould. After they get dry, I temper the white chocolate and I pour it in the mould. I prepare the shells and I wait until they get solid. Then I fill them. I place the mould in the fridge. When the filling sets, I temper the leftover chocolate, I take the half globes out of the mould and I glue them together with tempered chocolate.
Az élet olyan csavaros és szép, mint egy történet, a maga furcsaságaival, nehézségeivel és kedves pillanataival. Általában épp amikor az ember berendezkedik és már rettentően jól érzi magát az újonnan kialakított komfortzónájában, jön valami, ami kibillenti és jöhet az újratervezés :D És az új helyzet csak még jobb, mint az előző, de újra kell értékelni sok mindent, elengedni bizonyos dolgokat, másokat pedig megtartani. Valójában az ezoterikusok által "vonzás törvényének" nevezett folyamat - vagyis ha megbékélsz önmagaddal és igazán akarsz valamit, azt "bevonzod" az életedbe - nem szól arról, hogy ez állandó változással is jár, mert amint belép az életedbe a bevonzani kívánt dolog, máris megváltozik a status quo, ismét rendezkedhetsz be, és így tovább. Ez persze nem baj, sőt, enélkül unalmas is lenne az élet valószínűleg.
No és most vágjunk bele a legújabb csokiba, ami egy születésnapi bulira készült :)
Hozzávalók:
40 ml barackpüré
20 ml natúr joghurt
50+70 gr fehércsoki
200 gr tejcsoki
Elkészítés:
A joghurtot és a barackpürét összekeverem. Felolvasztok 70 gr fehércsokit, a barackhoz keverem azt is.
50 gr temperált fehércsokit habzsákba töltök, végigcsíkozom a bonbonforma mélyedéseit. Amikor a csoki kissé megszilárdult már, lekaparom a felesleget.
Temperálom a tejcsokit, elkészítem a burkokat. Megtöltöm őket a barackos krémmel, majd hűtőbe teszem a formát. Néhány óra múlva kiveszem, temperálom a maradék tejcsokit, és lezárom a bonbonokat.
Life is so twisted and beautiful like a story with its oddities, hardships and nice moments. Usually, when one adapts to and feels terribly good in her newly shaped comfort zone, something comes which upsets the balance and recalculation must start :D And the new situation is even better than the previous one, but many things must be re-evaluated, some must be let go of, others must be kept. In reality the process called "the law of attraction" in esotericism - i.e. if you come to terms with yourself and you really want something, you can attract it into your life - does not talk about that this comes with constant change, because as soon as the attracted thing enters your life, the status quo changes, you can re-adapt again etc. But this is not a problem at all, moreover, without this, life would be boring.
And now let's move on to the newest chocolate, which was made for a birthday party :)
Ingredients:
40 ml peach puree
20 ml plain yogurt
50+70 gr white chocolate
200 gr milk chocolate
Recipe:
I mix the peach puree and the yogurt. I melt 70 gr white chocolate and I combine it with the peach.
I pour 50 ml tempered white chocolate in a piping bag and I draw lines in the cavities of the bonbon mould. When the chocolate sets, I scrape off the excess.
I temper the milk chocolate, I prepare the shells. I fill them with the peach cream, then I put the mould in the fridge. Some hours later I take it out; I temper the leftover milk chocolate and I seal the bonbons.
(ha szeretnél nyerni egy csomaggal az orgonás-rozés csokiból, pillants rá a Facebook oldalamra!) Ma kifőzzük, hogyan készül egy történész.
Hozzávalók:
egy db ember, akinek fogalma sincs, mivé váljon
mintegy 6-7 év
világmegváltó tervek
idealizmus és talán kissé túl sok remény
Elkészítés:
1. Végy egy gyereket, akit a világon minden érdekel (igen, a kémia, a csillagászat, a művészetek, a vallások, az irodalom, még a matek is), kivéve a történelem. Végy mellé nem túl motiváló töritanárokat, ami aztán majd odáig fajul, hogy az érettségi előtt másfél-két évvel már attól fog parázni, hogy megbukik. Lévén, hogy utálja a törit, de muszáj megtanulnia, kénytelen lesz töri faktra járni két évig. Ahol aztán adj mellé egy igen jó tanárt.
2. Amikor eljön az egyetemre jelentkezés ideje, a gyereket már a világon minden érdekli, beleértve a történelmet is. Dönteni persze képtelen, ezért beszéld rá a töri szakra.
3. Amikor eljön a diplomázás ideje, alanyunk rá fog ébredni, hogy valójában a vég nélküli tanulás motiválja leginkább (mivel gyerekkorában meg volt győződve, hogy nagy titkokat fog feltárni, mint a kincskeresők a filmekben!), ezért folytatja tanulmányait. A negyedik diploma után belátja, hogy további diplomákat szerezni már nem kihívás, tovább kell lépni.
4. Mindeközben szórjunk a katyvaszba egy olyan témát, ami kellően megfogja alanyunkat. Aki gyerekkora óta arról is meg van győződve, hogy bármilyen aprócska élőlény ő a nagy univerzumban, azért egy kicsit meg tudja változtatni az emberiséget. Megvan tehát a téma, alanyunk arra is rájön, hogy valójában elő tud adni, és van is mondanivalója. Ekkor jön képbe az idealizmus, a remény, az emberi jóságba vetett hit. Alanyunk tehát megtalálja az életcélját.
5. Buktatókkal teli úton ébreszd rá alanyunkat, hogy jóllehet ő azt hitte, nem akar dolgozni (csak tanulni ugyebár), valójában nem a munkától ódzkodott, hanem annak a napi-8-óra-az-irodában fajtájától; de bezzeg szabadúszóként éjt nappallá téve képes melózni. Főleg ha szeretett témájáról van szó.
6. Évek hosszú során át alanyunk majd megtapasztalja, hogy a különböző múzeumok és intézmények hogyan használják ki a munkaerőt (illetve annak idealizmusát), továbbá milyen az, amikor - lévén szabadúszik, ugye - ismerősök, sőt gyakran hozzá közel állók szólogatnak be, hogy ő valójában nem is dolgozik, vagy egészen furcsa elképzeléseik vannak az életéről, mert abból annyit látnak, hogy napi pár óra levéltárazás után hazamegy. Nyilván az "nem igazi munka", egyébként is, köztudott, hogy "az értelmiségiek nem csinálnak semmit". Lesznek persze olyanok, akik irigyek erre, vagy netán a pénzügyeire célozgatva tesznek kellemes megjegyzéseket, de aki nem lát bele, az nem is tudhatja, és hát az élet már csak ilyen, az emberek jóindulatúak (se) :D :)
7. Évek hosszú során és buktatókon át juttasd el alanyunkat biztos angol nyelvtudásig és a szakmai függetlenségig, kiterjedt nemzetközi kapcsolathálóig, doktori tanulmányokig. Juttasd el három kontinens tizenhat országának 26 városába konferenciákra és nyári egyetemekre, hogy továbbfejlődjön. Kapjon a kutatását támogató ösztöndíjakat.
Aztán jön a nagy kérdés, hogy emberünk mit tesz mindezért. Legyen mondjuk, hogy eddig három kiállítás készítésében vett részt, továbbá hat nyári egyetemen és egy online kurzuson; háromszor volt meghívott előadó, hat nemzetközi konferenciát szervezett, 21 konferencián adott elő. Négy angol nyelvű és három magyar tanulmánya jelent meg, két kötetet segédszerkesztett. Négy múzeumnak és két egyetemnek dolgozott, önkénteskedett egy szervezetnek.
Félreértés ne essék, a fentiek nagy része szintén önkéntes munka (vagy nem fizetetnek érte, de szakmai szempontból muszáj), mert általában a kultúra és a tudomány kapja a legkevesebb pénzt. Itt jön képbe az idealizmus, na meg úgy általában a történészek élete. Aki menedzseri fizetésre vágyik, ne menjen történésznek. A szabadúszás előnye, hogy kötetlen, és az ember otthon vagy a parkban is végezheti, azonban néha van munka, máskor meg nincs, és ha valakinek nem jó a munkamorálja, az bajban lesz a határidőkkel.
Viszont minden hátrányáért kárpótol az érzés, hogy olyasmit csinálok, amit imádok, és amivel úgy érzem, hogy jobbá teszem a világot. Épp ezért alkalomadtán este 10-11-ig, hétvégente is, ünnepnapokon is, bármikor képes vagyok dolgozni, mert nem fáradság. El sem tudnám képzelni az életem úgy, hogy olyasmit csináljak, amit unok, nem az életcélom, vagy közben nem érzem azt, hogy jót teszek másokkal.
Erre az évre a terveim: folytatom megkezdett ismeretterjesztő cikkeim sorozatát (eddig három nyelven jelentek meg: szlovákul itt és itt, angolul itt, magyarul pedig itt), egy magyar és három angol nyelvű tanulmányom áll szerkesztés alatt, magam pedig két angol nyelvű tanulmánykötet és egy forráskiadvány szerkesztésében veszek részt. Hat konferenciára és egy nyári egyetemre jutottam be, még egy konferenciára kell jelentkeznem, egyre pedig meghívást kaptam. Mindemellett két ösztöndíjra jelentkeztem, gyűröm a "nem igazi munka" levéltárazást, dolgozok a doktori disszertációmon, továbbá nagy örömömre az év elején bekapcsolódtam a Post bellum (Pameť národa) nevű NGO munkájába (amelynek már meg is írtam az első cikkemet) - a Post bellum olyan Közép-Európában élő emberek interjúit gyűjti egy online adatbázisban, akik átélték a 20. század valamely nagy történelmi eseményét (holokauszt, 1968, 1956, rendszerváltás stb.).
És kész is a történészünk.
A mai bonbon lágy boros krémmel töltött, amit az orgona finom illata egészít ki, és kedves, rózsaszín virágminta díszíti. Hozzávalók: egy kis pohárnyi orgonavirág 60 ml rozé (én a Varga pincészet félszáraz habzóborát használtam) 200+100 gr étcsoki egy kiskanál vaj transzferfólia Elkészítés: Az orgonavirágokat lecsipkedem a szárról, egy kis pohárba teszem, és ráöntöm a rozét. Néha kicsit megkeverem és óvatosan lenyomkodom a virágokat. Egy délután (5-6 óra) hosszat hagyom ázni, azután leszűröm. Vízgőz felett megolvasztok 100 gr étcsokit, belekeverek egy kiskanál vajat is, és elegyítem a borral. Sokáig kell kevergetni, mert nem igazán szereti egymást a két szubsztancia. Temperálok 200 gr étcsokit, elkészítem a bonbonok burkát. Megtöltöm őket a boros krémmel, és hűtőbe teszem. Amikor a krém teteje elég szilárd, kiveszem. Méretre vágom a transzferfóliát, félreteszem. Temperálom a maradék étcsokit, lezárom a bonbonokat, ám mielőtt visszatenném a hűtőbe, rájuk simítom a transzferfóliát. Alaposan elsimogatom, hogy ne maradjon alatta légbuborék. Amikor a bonbonok elkészültek, a fóliát le lehet húzni, a csokit pedig kirázogatni a formából.
Today we'll learn how to prepare a historian. Ingredients: one person who has no idea what she wants to become about 6-7 years world redemption plans idealism and probably a bit too much hope
Recipe:
1. Take one kid who is interested in everything (yes, chemistry, astronomy, arts, religions, literature, even mathematics), except for history. Take not too motivating history teachers, which will result in that 1.5-2 years before high school graduation, the kid will be afraid that she'll fail at the exam. Though she hates history, but she must learn it, she'll have to take extra classes for two years. Where you shall add a very good teacher. 2. When she has to pick a university, the kid will be interested in everything, including history. Obviously she is unable to choose, so persuade her to choose history.
3. At the time of graduation our subject will realise that actually life-long learning is what motivates her (as when she was a kid, she was convinced that she'll discover great secrets like those treasure hunters in the movies!), therefore she continues to study. After the fourth diploma she realises that getting more diplomas is not a real challenge and she must move forward. 4. In the meantime add into this mixture a topic, which captivates our subject. Who has been convinced since her childhood that even though she's only a tiny creature in the vast universe, she can still change humanity a little bit. So we have the topic and our subject also realises that she can present and she has a message. Then idealism, hope and faith in the kindness of humans come into the picture. Thus our subject finds the meaning of her life. 5. Through a rocky road, make our subject realise that even though she had believed that she doesn't want to work (only study), in reality it wasn't work she was afraid of but its 8-hour-in-the-office form; however, as a freelancer she can work day and night. Especially when it comes to her beloved topic. 6. During the years our subject will experience how museums and various institutions exploit workforce (more precisely the idealism of that workforce), and how it is when - as she's freelancing - acquaintances, or often people close to her nag her that she is not working or they have the weirdest ideas about her life, because the only thing they see is that she spends a couple of hours in the archive, then goes home. Obviously that cannot be "real work", and anyway, everyone knows that "intellectuals don't do anything". There will be some who'll envy this or they make nice comments about her financial issues, but those who don't see behind the scenes, cannot know what's going on and life is like this, people are nice (not) :D :) 7. Through years and lots of stumbling, make the subject achieve firm English knowledge and professional independence, an international network and doctoral studies. Get her to 26 cities of 16 countries on three continents, to conferences and summer schools in order to develop her. She shall get scholarships too, for her research.
Then the question arises, what does our subject do for all this. Let's say, she participated in the creation of three exhibitions, she took part in six summer schools and one online course; three times she was invited as a guest presenter, she organised six international conferences and presented at 21 conferences. She published four English and three Hungarian papers; copy edited two volumes. She worked for four museums and two universities and volunteered for one organisation. Don't misunderstand, most of the above mentioned was also voluntary work (or there was no salary but had to be done for professional reasons), because usually only a small amount of money is invested in culture and science. Here comes idealism and the life of historians in general. Whoever wants the salary of a manager, shouldn't become a historian. The advantage of freelancing is that one can do it at home or in the park, but sometimes you have some work, other times you don't, and if you don't have a strict work morale, deadlines might be problematic.
However, the feeling that I do something I truly love and with which I feel that I make the world a better place, compensates for any disadvantage. Therefore oftentimes I work until 10-11 in the evening, in the weekend or even on holidays, because it is not tiring for me. I can't even imagine my life doing something I am bored with, which is not the meaning of my life or with which I don't feel that I do good to others.
My plans for this year: I'll continue the series of my popularising articles (I've published them in three languages: in Slovak here and here, in English here, in Hungarian here). I have one Hungarian and three English language papers that are being edited; I myself am editing two English language conference volumes and one primary source edition. I got invited to seven conferences and one summer school; I still have to apply to one conference. Besides, I applied to two scholarships, I'm suffering with the "not real work" archival research, working on my dissertation, moreover, I am super happy that in the beginning of this year I joined an NGO called Post bellum(Pameť národa) (for which I've already written my first article) - Post bellum collects the interviews of people from Central Europe, who experienced a significant historical event of the 20th century (Holocaust, 1968, 1956, fall of the Iron Curtain, etc.). And our historian is ready.
Today's bonbons are filled with soft wine-cream, complemented with the nice scent of lilacs and decorated with cute pink flowers. Ingredients: one small glass of lilac flowers 60 ml rosé wine (I used semi dry sparkling wine) 200+100 gr dark chocolate small spoon of butter transfer sheet Recipe: I nip the flowers off the stem and put them in a small glass; I pour the wine on them. Occasionally I stir them and carefully press the flowers down. I leave them to soak for an afternoon (5-6 hours), then I sieve it. I melt 100 gr dark chocolate in bain marie; I also add a spoonful of butter and I combine it with the wine. You'll have to stir it for a while because the two substances don't like each other. I temper 200 gr dark chocolate; I prepare the bonbon shells. I fill them with the wine cream and I put the mould in the fridge. When the cream sets, I take it out. I cut off a piece of the transfer sheet and put it aside. I temper the leftover dark chocolate; I seal the bonbons but before I put the mould in the fridge, I place the transfer sheet on the top. I press it down so no air bubbles can remain under it. When the bonbons are ready, the sheet can be peeled off and the chocolate shaken out of the mould.
Csodák márpedig vannak. Ugyan néha az embernek a világ másik végébe kell utaznia hozzájuk, de épp attól öltenek csodajelleget, hogy ott és akkor következnek be, amikor a legkevésbé várnánk.
Évek óta kutatom Monort, azon belül is a helyi zsidó lakosság és a holokauszt történetét - helybéli túlélővel azonban sosem találkoztam (legfőképp azért, mert az egyetlen, aki állítólag még ott lakik, magának való, és nem akar beszélni a történtekről). Viszont minden fellelhető forrást és szakirodalmat elolvastam a témában, na meg magam is hozzátettem a részemet a monori gyűjtőtáborról szóló irodalomhoz. Bár a puzzle minden darabkáját igyekeztem a helyére rakni, így is maradt épp elég homályos folt, és jóllehet a történész ilyenkor igencsak támogatná egy időgép feltalálását, kevés reményem maradt arra nézve, hogy valaha is korábban ismeretlen anyagokat találok majd, amik segítenek helyretenni a hiányosságokat.
Úgy adódott, hogy a múlt héten Torontóba utaztam, mert meghívást kaptam egy könyv bemutatójára, amihez én írtam a bevezetőt (mondtam már, hogy imádom a munkámat?). Amellett, hogy végre személyesen is találkoztam a memoár írójával, ez a nagyszerű lehetőség arra is alkalmat adott, hogy a bemutató utáni fogadáson beszélgessek másokkal, akik érdeklődnek a holokauszt története iránt. Így történt, hogy egyik beszélgetőpartnerem megemlítette - teljesen véletlenül, bár már kezdek kételkedni abban, hogy az ilyesmi "véletlen" lehet -, hogy egy torontói magyar túlélő könyvet írt Monorról és a holokausztról. Persze azonnal lecsaptam rá - hogy létezik, hogy van egy ilyen könyv, és nem tudok róla?! Hát úgy, hogy nem hivatalos kiadás. A hölgy készségesen megígérte, hogy hoz nekem belőle egy példányt.
A kötettel együtt aztán megkaptam tőle az egyik szerkesztő testvérének elérhetőségét is. Ott tartózkodásom utolsó napján hívtam fel őt, és gyorsan megegyeztünk, hogy mielőtt kimegyek a reptérre, nála ebédelek. Nos, ez volt a váratlan találkozások netovábbja. Egy monori holokauszt túlélő Torontóban. Akinek a testvére volt azon négy túlélő egyike, akik összegyűjtötték ezt a történész-szemmel felbecsülhetetlen értékű és mennyiségű anyagot a monori zsidókról. Korábban általam ismeretlen visszaemlékezések, történetdarabkák, adatok sokasága... És mindenek felett egy monori túlélő barátsága, aki hosszú hallgatás után részletesen mesélt nekem az átéltekről, maga is hitetlenkedve, hogy van, akit ez még érdekel...
A tőle kapott jegyzetek (a testvére által a könyvhöz írt, gyűjtött adathalmaz) azóta itt várja, hogy feldolgozzam. A puzzle igen sok darabkája a helyére került.
***
Miracles do exist. Sometimes one has to travel to the other side of the world though to find them, but their miracle-ness lies in the fact that they happen when we least expect them.
I have been researching Monor, a small town close to Budapest, for years, more exactly the history of the local Jews and the Holocaust - however, I've never met any local survivors (especially because the only one who allegedly still lives there, keeps himself to himself and doesn't talk about what happened). I've read every source and literature on the topic, and of course I also added my bits to the historiography of the Monor transit camp. Even though I tried to put together the pieces of the puzzle, there are still a couple of blurry spots. A historian would totally support the invention of a time machine in such cases; as I have little chances that previously unknown material will be found, which would help solve the mysteries.
It happened that last week I travelled to Toronto as I was invited to the book launch of a book, for which I wrote the introduction (have I said that I love my job?). Besides giving me the possibility to finally meet the author of the memoir in person, at the reception after the book launch I could also talk to others interested in the Holocaust. One of the women I talked to mentioned - quite accidentally, although I am doubtful whether such things can be a "coincidence" - that a Torontonian Hungarian survivor wrote a book about Monor and the Holocaust. Obviously I immediately got interested - how is it possible that there's such a book and I don't know about it?! Because it is not an official publication. The lady promised me to bring me a copy.
Together with the volume, I also received the phone number of the sister of one of the editors. I called her on the last day of my trip, and we very quickly agreed that before going to the airport I'll have lunch with her. Well, this was the quintessence of unexpected meetings. A survivor from Monor in Toronto. Whose brother was one of the four survivors, who collected this invaluable material about the Jews of Monor. Recollections, story-pieces, data, previously unknown to me... And above all, the friendship of a survivor from Monor, who told me in detail what she had experienced; she herself being surprised that there are people interested in this...
The notes I received from her (the data collected by her brother for the book) is still waiting here to be processed. Many pieces of the puzzle were found.
Utolsó Torontóban töltött napomon ittam egy csodás smoothie-t, ami természetesen csokikészítésre inspirált. A mangó és a barack édes összhangját finoman ellenpontozza a vörös grapefruit savanykás íze - sűrű, de frissítő koktél!
Hozzávalók:
70 gr mangópüré
35 gr barackpüré
45 gr vörös grapefruit
50 gr fehércsoki
80 gr tejcsoki
agaragar
Elkészítés:
A mangót, barackot felaprítom, hozzáadok két gerezd grapefruitot, és leturmixolom az egészet. Félreteszem.
Temperálom a fehércsokit, belekeverek egy kicsi narancs vagy bronz lüsztert. Habzsákba töltöm, "összefirkálom" vele a bonbonforma mélyedéseit. A maradékot lehúzom a formáról.
Temperálom a tejcsokit, elkészítem a bonbonburkokat.
A gyümölcsturmixhoz adok fél kiskanálnyi agaragart, felteszem a tűzre, és forralom pár percig. Ezután hagyom lehűlni, közben néha megkavarom. Amikor az állaga kezd összeállni, és már eléggé kihűlt, a bonbonokba adagolom. A formát a hűtőbe teszem.
Amint a gyümölcszselé megszilárdult, kiveszem a formát a hűtőből. Temperálom a maradék tejcsokit, és lezárom a bonbonokat.
I drank a wonderful smoothie on my last day in Toronto - obviously it inspired me to make chocolate. The sweet harmony of the mango and the peach is counterbalanced by the sour taste of the red grapefruit - dense but refreshing cocktail!
Ingredients:
70 gr mango puree
35 gr peach puree
45 gr red grapefruit
50 gr white chocolate
80 gr milk chocolate
agaragar
Recipe:
I cut the mango and the peach into pieces, I add two slices of grapefruit and I blend all of them. I put them aside.
I temper the white chocolate; I add a bit of orange or bronze lustre dust. I pour it into a piping bag and criss-cross the cavities of the mould. I scrape off the excess.
I temper the milk chocolate and I prepare the bonbon shells.
I add half small spoon of agaragar to the fruit puree, I put it on the stove and boil it for some minutes. Afterwards I let it cool down and stir it occasionally. When the consistency gets thick and cool enough, I portion it into the bonbons. I put the mould int he fridge.
As soon as the jelly gets hard, I take the mould from the fridge. I temper the leftover milk chocolate and I seal the bonbons.
Egy végiggondolkodott éjszaka után úgy döntöttem, feladom. Semmi értelme tovább küzdeni, elegem van. Így aztán a workshop ötödik napján reggel azzal az erős elhatározással mentem reggelizni, hogy többé nem próbálok annál szociálisabb lenni, mint amennyire képes vagyok. Amikor megérkeztem Görögországba, teli önbizalommal (legalábbis ezt hittem :D), eme elhatározásnak épp az ellenkezőjét fogadtam meg: hogy most aztán tényleg beszélgetni fogok mindenkivel, érdekes és elbűvölő leszek, és igenis élvezni fogom az egészet. Annyiban sikerült is ez az elhatározás, hogy már a második estén mindenki úgy ismert, mint a csaj, aki a közös piálást promótálja :D Nem tudtam meghazudtolni magam, sem elbűvölő nem voltam, de úgy tűnt, hogy még különösebben érdekes sem, inkább zabolátlan és néha túl hangos is. Minden igyekezetem, hogy folyton beszélgessek másokkal, fenntartsam az érdeklődésüket, bizalmat ébresszek bennük, hiábavalónak bizonyult. Máskülönben miért lenne az, hogy sokszor a csoport közepén egyedül megyek a konferencia helyszínére, hogy míg mások gyorsan találtak "legjobb konferencia-barátot" (nem mellesleg köszönhetően annak, hogy mind találtak valakit, akivel az angolon kívül beszéltek valamilyen közös/rokon nyelvet), addig én ide-oda csapódtam köztük, mint egy elszabadult falevél. Úgy tűnt, senkinek nem esik nehezére, sőt mindenki roppantul élvezi a többedik folyamatosan társaságban töltött napot is, és tele van önbizalommal. Biztosan bennem van a hiba tehát. Vacsora után minden este jókedvűen tartottam a csapattal a vendéglátóipari egységbe, aztán minden este úgy tértem vissza a szobámba, hogy elég volt a szocializálódásból, tovább nem bírom, túl nagy erőfeszítés ez nekem. Énem extrovertált fele minden eredményemmel elégedetlen volt, introvertáltabb része pedig inkább csak bezárkózott volna a szobába egy egész napra zenét hallgatni és írni vagy olvasni. Néha az önbizalomhiány olyan mélységeibe sikerült hullanom, hogy az ébresztő megszólalása után azon gondolkodtam az ágyban, hogy inkább le se megyek reggelizni. De persze mindig lementem, és beszélgettem a többiekkel, és valójában rettentő jól éreztem magam a kétségeimet leszámítva.
Az egyetlen, ami némileg megnyugtatott, hogy egyik kedves barátnőm épp úgy érzett, mint én. Fárasztotta, hogy folytonosan emberek között kell legyen (még este is ott a szobatárs ugye), önbizalomhiánnyal küszködött, és jóllehet ő aztán tényleg mindenről tud beszélni, néha nem igazán találta a közös hangot másokkal.
Az igazi meglepetés akkor jött, amikor a workshop legvégén hosszabb beszélgetésbe bonyolódtam az egyik, általam önbizalombombának tartott résztvevővel, aki egyszercsak kibökte: néha, amikor a csoport közepén egyedül tartott a konferencia helyszínére, azon gondolkodott, hogy biztos nem elég érdekes a többiek számára, azért nem beszélget vele senki, hogy neki nincs önbizalma, és néha nem találta a helyét. Hihetetlen, hogy néhány mondat hogy meg tud változtatni mindent! Kiváltképp ha az ember a saját gondolatait hallja vissza mástól. És ezzel feltárul előtte a másik lelke. Furcsa mód a tudat, hogy mások is ugyanazokkal a félelmekkel, bizonytalanságokkal küzdenek, mint én, önbizalmat adott. Talán még többen is így voltak vele, csak nem merték senkinek elmondani. Talán a sok önbizalom mégiscsak a látszat, mert belül mind emberek, esendőek vagyunk, és nagy társaságban mind félünk kicsit, hogy a többiek elfogadnak-e, érdekesnek találnak-e. És néha nem baj, ha az ember nem találja a szavakat, ha épp nincs kivel beszélgetnie. Akármennyire társas lény, mégiscsak szüksége van néha az egyedüllétre, hogy rendezze a gondolatait, sőt, hogy a saját gondolatait élvezze egy sokadik beszélgetés helyett.
***
After a night's thinking I decided that I give up. There's no point in struggling any further, I'm fed up. Thus, on the fifth day of the workshop, I went to have breakfast determined that I won't try to be more social than I'm actually capable of. When I arrived to Greece, full of self-confidence (at least that's what I thought :D), I made a promise to myself with the opposite content: that this time I will talk with everyone, I will be interesting and charming and I will enjoy everything. This decision was successful in so far that by the second evening everyone got to know me as the girl who is promoting drinking together :D I couldn't overcome myself, I wasn't charming, nor too interesting, it seemed; rather rampant and sometimes even too loud. All my efforts to talk with people all the time, keep up their interest and earn their trust, proved to be in vain. Otherwise why would it be that oftentimes I'm walking to the conference venue alone in the middle of the group, that while others quickly found a "conference bestie" (thanks to that all of them found someone with whom they spoke a common language apart from English), I was just drifting among them like a fallen leaf. It seemed that no one was tired of it, moreover, they all enjoyed these days spent in the constant company of others; they all were full of self-confidence. Therefore the mistake must be in me. After dinner, every night I was happy to join the party to the pub, and every night I returned to my room thinking that I'm fed up with socialising, I can't do it anymore, it's too big an effort for me. My extroverted side was discontent with all of my achievements; my introverted side rather wanted to lock myself up in the room for a day, listen to music and write or read. Sometimes I fell in such depths of lack of self-confidence that after the alarm went off, I was thinking in bed that I won't even go to have breakfast. But of course I always went downstairs, I was talking with others and actually I felt terribly good, despite my doubts.
The only thing that reassured me was that one of my dear friends felt the same. She was tired of being constantly among people (even at night there's your room mate), she was suffering of lack of self-confidence and even though she can talk about literally anything, sometimes she couldn't find the common voice with others.
The real treat came at the very end of the workshop, when I had a long conversation with one of the participants, whom I considered a self-confidence bomb. And then she suddenly told me: sometimes, while she was walking to the conference venue alone in the middle of the group, she was thinking that probably she's not interesting enough and that's the reason why others don't talk to her; that she doesn't have self-confidence and that sometimes she couldn't find her place. Incredible, how a couple of sentences can change everything! Especially if one hears her own thoughts from someone else. And thus the other's soul reveals itself. Oddly, knowing that someone else struggles with the same fears and insecurities as I do, gave me self-confidence. Maybe even more of them felt the same way, but they didn't dare to tell it to anyone. Maybe all that self-confidence is just the surface, because inside we all are humans and fallible, and in a big company we all are afraid a bit, whether others will accept us and find us interesting. And sometimes it is not a problem that one cannot find the right words or doesn't have anyone to talk to. We might be social beings, still sometimes we need a bit of solitude to make order in our thoughts, moreover, to enjoy our own thoughts instead of another conversation.
Ezt a csokit nektek ajánlom: a hozzám hasonló szociális ügyefogyottaknak, akik fejben mindent túlbonyolítanak, akik önbizalomhiánnyal küzdenek, kétségeik vannak saját magukat illetően, és néha tartanak attól, hogy vajon mások mit gondolnak róluk. Alant pedig van egy dal, ami a miénk :)
***
This chocolate is dedicated to you: the socially awkwards like me, who overcomplicate everything in their heads, who struggle with the lack of self-confidence, who have doubts about themselves and who sometimes worry about what others might think of them. Below is a song, which is ours :)
Hozzávalók:
50 ml tejszín
100 gr eper
1 pohárnyi ibolya
1 kiskanál selyemfű méz
fél kiskanál agaragar
200 gr tejcsoki
kakaóvaj, lüszterpor
Elkészítés:
Az ibolyákat megmosom és megszárítgatom. Belekeverem őket a tejszínbe, amit felforralok, 2 percig hagyom forrni, majd leveszem a tűzről, és hagyom állni. Közben az epret megtisztítom, felvágom és leturmixolom. Szitán átszűröm egy pohárba, aztán hozzáadom az ibolyás tejszínt leszűrve.
A bonbonforma mélyedéseit rózsaszín lüszterpor és olvasztott kakaóvaj keverékével márványozom. Temperálom a tejcsokit, elkészítem a bonbonok burkát.
Az epres tejszínbe belekeverem a mézet és az agaragart, felteszem melegedni. Addig kevergetem, míg az agaragar felolvad, azután hagyom kihűlni. Amikor eléri azt a hőfokot, hogy már nem tudja megolvasztani a csokit, megtöltöm vele a bonbonokat. Hűtőbe teszem, míg a töltelék zselés állagúvá nem válik. Ekkor temperálom a maradék tejcsokit, és lezárom a bonbonokat.
***
Ingredients:
50 ml cream
100 gr strawberry
1 glass of violet
1 small spoon silkweed honey
half small spoon agaragar
200 gr milk chocolate
cocoa butter, lustre dust
Recipe:
I wash and dry the violets. I combine them with the cream, which I then boil. I leave it to boil for 2 minutes, then take it off the heat and leave it to soak. In the meanwhile I clean the strawberries, cut them up and blend them. I pass the puree through a sieve and I also sieve the violet-cream.
I marble the cavities of the bonbon mould with the mixture of pink lustre dust and melted cocoa butter. I temper the milk chocolate and prepare the bonbon shells.
I mix the puree and the cream, add the honey and the agaragar in it and I warm it up. I stir it until the agaragar melts, then I leave it to cool down. When it's not so warm anymore to melt the chocolate, I fill the bonbons. I put the mould int he fridge until the filling becomes a jelly. Then I temper the leftover milk chocolate and I seal the bonbons.
Szinte biztos vagyok benne, hogy már írtam erről a dalról. De most még aktuálisabb, mint valaha. Ez az én dalom, az én lelkem, ha bárki is meg akarja érteni a világokat, amik idebent léteznek, elég meghallgatnia hozzá ezt. Minden szava és minden hangja igaz. Igen, ahhoz, hogy elérjük a felhőket és az égben szárnyalhassunk, egy kicsit meg kell halni. Igen, az életem állandó versenyfutás az idővel, 48 órás napok sem lennének elegek, annyi mindent szeretnék csinálni és átélni. És igen, szabad vagyok és mindig is az voltam. A szabadság nem függ párkapcsolati státustól, anyagi helyzettől, társadalmi pozíciótól, a szabadság bent van a lélekben. És élni jó, élni csodálatos, még akkor is, amikor szomorú vagyok, csalódott, valami nem sikerül, amikor átlépnek rajtam, és akkor is, amikor minden összejön, és minden jó, és boldog vagyok. Az élet maga az ajándék.
Mangókaramellt készítettem a minap. Sajnos mire oda jutottam, hogy megtöltsem vele a kis csoki cupcake-eket, addigra valahogy elfogyott a fele 😂 Nincs mit tenni, imádom a karamellt...
Hozzávalók:
20 gr mangó
30 gr tejszín
70 gr cukor
2 kiskanál méz
2 kiskanál vaj
120 gr étcsoki
szórócukor
Elkészítés:
A mangót pürésítem, és egy pohárban összekeverem a tejszínnel. A cukrot addig melegítem, amíg fel nem olvad, és mély, aranysárga színt nyer. Egy picit még tovább hagyom a tűzön, aztán lehúzom, és belekeverem a mézet meg a vajat. Ezután hozzáadom a tejszínes mangót, és visszateszem a tűzre, tovább melegítem és keverem, amíg egynemű nem lesz. Ha túlságosan folyékonynak tűnik, érdemes kb. 10 percig forralni, amíg be nem sűrűsödik. A kész karamellt állni hagyom egy darabig.
Temperálom az étcsokit, elkészítem a kis csokicsészéket. A hűtőbe rakom a bonbonformát, míg meg nem szilárdulnak. Ezután kifordítom őket a formából, és megtöltöm karamellel. Szórócukorral díszítem.
I'm almost entirely sure that I've written about this song. But now it's even more relevant than before. This is my song, my soul, if you want to understand the worlds that exist here inside, you only have to listen to this. Every word, every sound of this song is true. Yes, if you want to touch the clouds, if you want to float in the sky, you have to die a little. Yes, my life is a never ending race against time; 48-hour-long days wouldn't be long enough, I want to do and experience so many things. And yes, I am and I've always been free. Freedom doesn't depend on relationship status, financial situation, social position; freedom is inside the soul. And it's good to be alive, even when I'm sad or disappointed, when something doesn't go according to plan, when I'm stepped over; and also when everything clicks, when everything is good and I'm happy. Life itself is a present.
I prepared mango-caramel. Unfortunately by the time I got to filling the little chocolate cupcakes, somehow half of it was gone 😂 I can't do much about it, I love caramel...
Ingredients:
20 gr mango
30 gr cream
70 gr sugar
2 small spoons of honey
2 small spoons of butter
120 gr dark chocolate
candies
Recipe:
I blend the mango and I mix it with the cream in a glass. I warm the sugar until it melts and gets a deep, golden colour. I leave it on the fire a bit more, then I add the honey and the butter. After that I combine it with the creamy mango and I put it back on the fire and stir it until it becomes a smooth cream. If it seems too fluid, I boil it for about 10 minutes, until it thickens. I leave the caramel to set.
I temper the dark chocolate, I prepare the chocolate cups. I put the mould in the fridge until they get solid. Then I take them out of the mould and I fill them with the caramel. I decorate them with candies.
Papír és szavak - ez az életem. Hiszen mindig írok: naplót, levelet, történeteket, tanulmányt; most is írok, míg a vonaton hazafelé zötyögök. Megbarnult papír, kifogyófélben lévő tinta. Ha le kéne írnom a lelkem, épp ezt látnám magam előtt: szavakat, amint formálódnak a kezem alatt. Ahogy a kifolyó tintából vonal, girland alakul, épp úgy folyik az életem is, alakul egyik betűből a másikká, egyik szóból a másikká. Ahogy a leírt szavak megváltoztathatatlanok és kitörölhetetlenek, épp így a múltam is. Épp csak lehetőség van az újraértelmezésükre. A jelen érzelmi prizmája folyton változik, és rajta keresztül változik a múlt is.
Ahogy a leírandó szavak előtt üres a lap, úgy áll nyitva előttem is a jövő, rajtam áll, mit írok majd belé, milyen papírt húzok magam elé és milyen színű tintát használok.
A szó, az írás legmélyebb valónkhoz kapcsolódik, lelkek sokaságát fűzi össze titokzatos szállal. Nem véletlen, hogy az összes ősi kultúrában istentől valónak és szentnek tartották az írást. Talán azon régi jelek valóban oly mélyről származtak, ahová ma már nem hatohatunk el, de a betűk, amelyek most formálódnak tollam hegyén, már bizonyára csak a kényelmünket szolgálják, és nem sok közük maradt rég letűnt ősatyáikhoz...
Hozzávalók:
120 gr étcsoki
25 gr eperpüré
10 gr tejszín
70 gr tejcsoki
két kiskanál szárított menta
egy kiskanál vaj
vörös lüszterpor
Elkészítés:
Az epret, a tejszínt és a vajat felmelegítem, hozzáadom a mentát, és hagyom forrni egy-két percig. Hozzákeverek 70 gr tejcsokit.
Temperálom az étcsokit, elkészítem a bonbonok burkát. Miután megszáradt, megtöltöm az epres krémmel, és hűtőbe teszem. Két óra múlva kiveszem, temperálom a maradék étcsokit, és lezárom a bonbonokat. Végül a tetejüket egy kis vörös lüszterrel díszítem.
Paper and words - this is my life. After all I write all the time: diary, letters, stories, essays; I am writing even now while jolting along on the way home home on the train. Brown paper, ink running out. If I had to describe my soul I would see this in front of me: words as they are being shaped under my hand. Just like the lines and garlands are being formed from the flowing ink, my life flows and transforms from one letter to the other, from one word to the other. Just like written words are unchangeable and unerasable, so is my past. They can only be reinterpreted. The emotional prism of the present is ever-changing and the past is also changing through it.
Just like the paper is empty before words are written on it, my future is open in front of me; it is up to me what I will write in it, what kind of paper I will pull in front of myself, what the colour of the ink will be.
Words and writing are connected to our deepest self; they connect a multitude of souls through a mystical thread. It is not by chance that every ancient culture considered writing a holy entity originating from god. Maybe those old signs came from such depth which we cannot penetrate any more, but the letters, which are being formed at the tip of my pen, probably only serve our comfort and they don't have much to do with their long-gone ancestors...
Ingredients:
120 gr dark chocolate
25 gr strawberry puree
10 gr cream
70 gr milk chocolate
2 spoonful dry mint
one spoonful butter
red luster dust
Recipe:
I warm up the strawberry, the butter and the cream, I add the mint and I boil it for 1-2 minutes. Then I mix it with 70 gr milk chocolate.
I temper the dark chocolate, and prepare the bonbon shells. After they get dry, I fill them with the strawberry cream and I put the mould in the fridge. Two hours later I take it out, I temper the leftover dark chocolate and I seal the bonbons. Finally I decorate the tops with a bit of red luster dust.
