Egy végiggondolkodott éjszaka után úgy döntöttem, feladom. Semmi értelme tovább küzdeni, elegem van. Így aztán a workshop ötödik napján reggel azzal az erős elhatározással mentem reggelizni, hogy többé nem próbálok annál szociálisabb lenni, mint amennyire képes vagyok. Amikor megérkeztem Görögországba, teli önbizalommal (legalábbis ezt hittem :D), eme elhatározásnak épp az ellenkezőjét fogadtam meg: hogy most aztán tényleg beszélgetni fogok mindenkivel, érdekes és elbűvölő leszek, és igenis élvezni fogom az egészet. Annyiban sikerült is ez az elhatározás, hogy már a második estén mindenki úgy ismert, mint a csaj, aki a közös piálást promótálja :D Nem tudtam meghazudtolni magam, sem elbűvölő nem voltam, de úgy tűnt, hogy még különösebben érdekes sem, inkább zabolátlan és néha túl hangos is. Minden igyekezetem, hogy folyton beszélgessek másokkal, fenntartsam az érdeklődésüket, bizalmat ébresszek bennük, hiábavalónak bizonyult. Máskülönben miért lenne az, hogy sokszor a csoport közepén egyedül megyek a konferencia helyszínére, hogy míg mások gyorsan találtak "legjobb konferencia-barátot" (nem mellesleg köszönhetően annak, hogy mind találtak valakit, akivel az angolon kívül beszéltek valamilyen közös/rokon nyelvet), addig én ide-oda csapódtam köztük, mint egy elszabadult falevél. Úgy tűnt, senkinek nem esik nehezére, sőt mindenki roppantul élvezi a többedik folyamatosan társaságban töltött napot is, és tele van önbizalommal. Biztosan bennem van a hiba tehát. Vacsora után minden este jókedvűen tartottam a csapattal a vendéglátóipari egységbe, aztán minden este úgy tértem vissza a szobámba, hogy elég volt a szocializálódásból, tovább nem bírom, túl nagy erőfeszítés ez nekem. Énem extrovertált fele minden eredményemmel elégedetlen volt, introvertáltabb része pedig inkább csak bezárkózott volna a szobába egy egész napra zenét hallgatni és írni vagy olvasni. Néha az önbizalomhiány olyan mélységeibe sikerült hullanom, hogy az ébresztő megszólalása után azon gondolkodtam az ágyban, hogy inkább le se megyek reggelizni. De persze mindig lementem, és beszélgettem a többiekkel, és valójában rettentő jól éreztem magam a kétségeimet leszámítva.
Az egyetlen, ami némileg megnyugtatott, hogy egyik kedves barátnőm épp úgy érzett, mint én. Fárasztotta, hogy folytonosan emberek között kell legyen (még este is ott a szobatárs ugye), önbizalomhiánnyal küszködött, és jóllehet ő aztán tényleg mindenről tud beszélni, néha nem igazán találta a közös hangot másokkal.
Az igazi meglepetés akkor jött, amikor a workshop legvégén hosszabb beszélgetésbe bonyolódtam az egyik, általam önbizalombombának tartott résztvevővel, aki egyszercsak kibökte: néha, amikor a csoport közepén egyedül tartott a konferencia helyszínére, azon gondolkodott, hogy biztos nem elég érdekes a többiek számára, azért nem beszélget vele senki, hogy neki nincs önbizalma, és néha nem találta a helyét. Hihetetlen, hogy néhány mondat hogy meg tud változtatni mindent! Kiváltképp ha az ember a saját gondolatait hallja vissza mástól. És ezzel feltárul előtte a másik lelke. Furcsa mód a tudat, hogy mások is ugyanazokkal a félelmekkel, bizonytalanságokkal küzdenek, mint én, önbizalmat adott. Talán még többen is így voltak vele, csak nem merték senkinek elmondani. Talán a sok önbizalom mégiscsak a látszat, mert belül mind emberek, esendőek vagyunk, és nagy társaságban mind félünk kicsit, hogy a többiek elfogadnak-e, érdekesnek találnak-e. És néha nem baj, ha az ember nem találja a szavakat, ha épp nincs kivel beszélgetnie. Akármennyire társas lény, mégiscsak szüksége van néha az egyedüllétre, hogy rendezze a gondolatait, sőt, hogy a saját gondolatait élvezze egy sokadik beszélgetés helyett.
***
After a night's thinking I decided that I give up. There's no point in struggling any further, I'm fed up. Thus, on the fifth day of the workshop, I went to have breakfast determined that I won't try to be more social than I'm actually capable of. When I arrived to Greece, full of self-confidence (at least that's what I thought :D), I made a promise to myself with the opposite content: that this time I will talk with everyone, I will be interesting and charming and I will enjoy everything. This decision was successful in so far that by the second evening everyone got to know me as the girl who is promoting drinking together :D I couldn't overcome myself, I wasn't charming, nor too interesting, it seemed; rather rampant and sometimes even too loud. All my efforts to talk with people all the time, keep up their interest and earn their trust, proved to be in vain. Otherwise why would it be that oftentimes I'm walking to the conference venue alone in the middle of the group, that while others quickly found a "conference bestie" (thanks to that all of them found someone with whom they spoke a common language apart from English), I was just drifting among them like a fallen leaf. It seemed that no one was tired of it, moreover, they all enjoyed these days spent in the constant company of others; they all were full of self-confidence. Therefore the mistake must be in me. After dinner, every night I was happy to join the party to the pub, and every night I returned to my room thinking that I'm fed up with socialising, I can't do it anymore, it's too big an effort for me. My extroverted side was discontent with all of my achievements; my introverted side rather wanted to lock myself up in the room for a day, listen to music and write or read. Sometimes I fell in such depths of lack of self-confidence that after the alarm went off, I was thinking in bed that I won't even go to have breakfast. But of course I always went downstairs, I was talking with others and actually I felt terribly good, despite my doubts.
The only thing that reassured me was that one of my dear friends felt the same. She was tired of being constantly among people (even at night there's your room mate), she was suffering of lack of self-confidence and even though she can talk about literally anything, sometimes she couldn't find the common voice with others.
The real treat came at the very end of the workshop, when I had a long conversation with one of the participants, whom I considered a self-confidence bomb. And then she suddenly told me: sometimes, while she was walking to the conference venue alone in the middle of the group, she was thinking that probably she's not interesting enough and that's the reason why others don't talk to her; that she doesn't have self-confidence and that sometimes she couldn't find her place. Incredible, how a couple of sentences can change everything! Especially if one hears her own thoughts from someone else. And thus the other's soul reveals itself. Oddly, knowing that someone else struggles with the same fears and insecurities as I do, gave me self-confidence. Maybe even more of them felt the same way, but they didn't dare to tell it to anyone. Maybe all that self-confidence is just the surface, because inside we all are humans and fallible, and in a big company we all are afraid a bit, whether others will accept us and find us interesting. And sometimes it is not a problem that one cannot find the right words or doesn't have anyone to talk to. We might be social beings, still sometimes we need a bit of solitude to make order in our thoughts, moreover, to enjoy our own thoughts instead of another conversation.
Ezt a csokit nektek ajánlom: a hozzám hasonló szociális ügyefogyottaknak, akik fejben mindent túlbonyolítanak, akik önbizalomhiánnyal küzdenek, kétségeik vannak saját magukat illetően, és néha tartanak attól, hogy vajon mások mit gondolnak róluk. Alant pedig van egy dal, ami a miénk :)
***
This chocolate is dedicated to you: the socially awkwards like me, who overcomplicate everything in their heads, who struggle with the lack of self-confidence, who have doubts about themselves and who sometimes worry about what others might think of them. Below is a song, which is ours :)
Hozzávalók:
50 ml tejszín
100 gr eper
1 pohárnyi ibolya
1 kiskanál selyemfű méz
fél kiskanál agaragar
200 gr tejcsoki
kakaóvaj, lüszterpor
Elkészítés:
Az ibolyákat megmosom és megszárítgatom. Belekeverem őket a tejszínbe, amit felforralok, 2 percig hagyom forrni, majd leveszem a tűzről, és hagyom állni. Közben az epret megtisztítom, felvágom és leturmixolom. Szitán átszűröm egy pohárba, aztán hozzáadom az ibolyás tejszínt leszűrve.
A bonbonforma mélyedéseit rózsaszín lüszterpor és olvasztott kakaóvaj keverékével márványozom. Temperálom a tejcsokit, elkészítem a bonbonok burkát.
Az epres tejszínbe belekeverem a mézet és az agaragart, felteszem melegedni. Addig kevergetem, míg az agaragar felolvad, azután hagyom kihűlni. Amikor eléri azt a hőfokot, hogy már nem tudja megolvasztani a csokit, megtöltöm vele a bonbonokat. Hűtőbe teszem, míg a töltelék zselés állagúvá nem válik. Ekkor temperálom a maradék tejcsokit, és lezárom a bonbonokat.
***
Ingredients:
50 ml cream
100 gr strawberry
1 glass of violet
1 small spoon silkweed honey
half small spoon agaragar
200 gr milk chocolate
cocoa butter, lustre dust
Recipe:
I wash and dry the violets. I combine them with the cream, which I then boil. I leave it to boil for 2 minutes, then take it off the heat and leave it to soak. In the meanwhile I clean the strawberries, cut them up and blend them. I pass the puree through a sieve and I also sieve the violet-cream.
I marble the cavities of the bonbon mould with the mixture of pink lustre dust and melted cocoa butter. I temper the milk chocolate and prepare the bonbon shells.
I mix the puree and the cream, add the honey and the agaragar in it and I warm it up. I stir it until the agaragar melts, then I leave it to cool down. When it's not so warm anymore to melt the chocolate, I fill the bonbons. I put the mould int he fridge until the filling becomes a jelly. Then I temper the leftover milk chocolate and I seal the bonbons.
Every life lived is worthy
Every day born is a gift
Every wound lets light leak through
You wake and the pain is gone
And that's a sign that you can change,
Reborn to win
I will sparkle,
I will find a place for me
I want to hold on
Until it hurts
I will change,
I will choose a place for me
Where I can shout
And I will win
No comments:
Post a Comment