Már csak 19-et kell aludni!! Ugye ti is számoltok visszafelé? :)))
Két hete a konyha átalakult csokigyárrá, és egymás után készülnek a finomságok karácsonyvárókba, ajándékba, és így tovább. Az év végi hajtásban a munka és emellett alig volt idő másra, de azért persze a karácsonyi mesét folytattam. Akit érdekel a történelmi háttér, kíváncsi a katharok tragédiájára, az itt találhat róluk több információt. Az inkvizíció (legalábbis a középkori, mert azon kívül később volt még Spanyol és Római Inkvizíció is) valóban nagyrészt annak köszönheti létét, hogy az egyház megpróbált megbirkózni az eretnekmozgalom jelentette kihívással. Franciaországban és a Vatikánban több levéltárban is őriznek iratokat, amelyek a perek anyagát tartalmazzák, némelyik egész részletes leírást közöl. A modern technológia csodájának köszönhetően el sem kell zarándokolnunk Franciaországba, ha meg akarjuk tekinteni őket: a levéltárak honlapján, például itt és itt is közzétettek befotózott jegyzőkönyveket.
Az alábbiakban pedig közlöm a kedves tesóim karácsonyváróiba készült csokikák receptjét: 2x24-et készítettem négyféle töltelékkel, hogy ne legyen unalmas minden nap ugyanazt enni ;) Én számokat is festettem rájuk, de persze anélkül is biztosan örülne nekik bárki :D Karácsonyvárókba egyébként olyan csokit érdemes készíteni, ami nem romlik meg hamar, tehát például marcipánosat, vagy olyat, amibe kerül egy kis alkohol.
Az alábbiakban pedig közlöm a kedves tesóim karácsonyváróiba készült csokikák receptjét: 2x24-et készítettem négyféle töltelékkel, hogy ne legyen unalmas minden nap ugyanazt enni ;) Én számokat is festettem rájuk, de persze anélkül is biztosan örülne nekik bárki :D Karácsonyvárókba egyébként olyan csokit érdemes készíteni, ami nem romlik meg hamar, tehát például marcipánosat, vagy olyat, amibe kerül egy kis alkohol.
Hozzávalók:
0,2 dl narancslé
50 gr étcsoki
1 kiskanál vaj
1 kiskanál vaj
fahéj, gyömbér, szegfűszeg
50 gr gesztenyepüré
0,2 dl narancslé
narancshéj
0,1 dl brandy
gyömbér
10 gr meggy
0,2 dl rum
fahéj
50 gr marcipán
20 gr szilva
50 gr marcipán
mézeskalács fűszer
0,3 dl vörösbor
kakaóvaj, négyféle ünnepi színű lüszterpor (ezüst, fehér, arany, vörös)
2x150 gr étcsoki
Elkészítés:
Először is kakaóvajjal kevert lüszterporral felrajzolom a számokat a csokiforma mélyedéseibe. Ügyelni kell arra, hogy tükörírással fessük őket! Érdemes közben kéznél tartani egy mécsest, hogy a gyorsan szilárduló kakaóvajat időről időre fel tudjuk olvasztani.
Míg száradnak a számok, elkészítem a négyféle tölteléket. Egy fél narancs kifacsart levét felmelegítem, adok hozzá karácsonyi fűszereket (fahéjat, gyömbért, szegfűszeget), egy kanálka vajat, majd hozzákeverek 50 gr csokit. Egy másik edényben összekeverek 50 gr gesztenyepürét és 0,2 dl narancslét. Hozzáreszelek egy csík narancshéjat, és felmelegítem, hogy a massza összeálljon. Végül a tűzről levéve adok hozzá egy kis kupaknyi brandyt, valamint két csipet gyömbért. Következik a meggyes töltelék: 10 gramm aszalt meggyet előre beáztatok annyi rumba, amennyi épp elfedi, majd a töltelék készítésekor megszórom fahéjjal, belereszelek 50 gramm marcipánt, és kis lángon addig keverem, míg a marcipán fel nem olvad. Végül a szilvás töltelékhez az aszalt szilvákat felaprítom és 0,3 dl vörösborban a mézeskalácsfűszerrel felfőzöm. Belereszelem a marcipánt, kis lángon tovább melegítem, míg a marcipán felolvad. Utolsó lépésként összeturmixolom a krémet.
Ezután elkészítem a csokiburkokat. A töltelékekkel felváltva töltöm meg a bonbonokat, majd kis hűtés után lezárom őket. Érdemes venni hozzájuk csomagolóanyagot, hiszen majdnem egy hónapig kell majd elállniuk (legalábbis a karácsonyi daraboknak).
We only have to sleep 19!! Are you also counting back? :)))
Two weeks ago my kitchen transformed into a chocolate factory and sweets are prepared one after the other for advent calendars, as gifts, etc. In the end-of-the-year rush, besides working and chocolate making, I barely had time for anything else, but of course I continued the Christmas tale. Those, who are interested in the historical background and in the tragedy of the Cathars, can find more information on them here. The inquisition (at least the medieval one, because later there were the Spanish and the Roman Inquisitions too) was created mainly because the Church tried to deal with the challenge of the heresy. Documents containing the material of the trials (some of them are quite detailed) are kept in several archives in France and the Vatican. Thanks to the miracle of modern technology we don't even have to go on a pilgrimage to France if we want to take a look at them: on the websites of archives, for instance here and here, the photos of protocols are published.
Underneath comes the recipe of chocolates made for my sisters' advent calendars: I prepared 2x24 pieces with four different fillings so it won't become boring to eat the same every day ;) I painted numbers on them, but of course anyone would be happy to eat them even without that :D Chocolates that don't get spoiled quickly are the best for advent calendars, for instance those with marzipan or alcohol.
kakaóvaj, négyféle ünnepi színű lüszterpor (ezüst, fehér, arany, vörös)
2x150 gr étcsoki
Elkészítés:
Először is kakaóvajjal kevert lüszterporral felrajzolom a számokat a csokiforma mélyedéseibe. Ügyelni kell arra, hogy tükörírással fessük őket! Érdemes közben kéznél tartani egy mécsest, hogy a gyorsan szilárduló kakaóvajat időről időre fel tudjuk olvasztani.
Míg száradnak a számok, elkészítem a négyféle tölteléket. Egy fél narancs kifacsart levét felmelegítem, adok hozzá karácsonyi fűszereket (fahéjat, gyömbért, szegfűszeget), egy kanálka vajat, majd hozzákeverek 50 gr csokit. Egy másik edényben összekeverek 50 gr gesztenyepürét és 0,2 dl narancslét. Hozzáreszelek egy csík narancshéjat, és felmelegítem, hogy a massza összeálljon. Végül a tűzről levéve adok hozzá egy kis kupaknyi brandyt, valamint két csipet gyömbért. Következik a meggyes töltelék: 10 gramm aszalt meggyet előre beáztatok annyi rumba, amennyi épp elfedi, majd a töltelék készítésekor megszórom fahéjjal, belereszelek 50 gramm marcipánt, és kis lángon addig keverem, míg a marcipán fel nem olvad. Végül a szilvás töltelékhez az aszalt szilvákat felaprítom és 0,3 dl vörösborban a mézeskalácsfűszerrel felfőzöm. Belereszelem a marcipánt, kis lángon tovább melegítem, míg a marcipán felolvad. Utolsó lépésként összeturmixolom a krémet.
Ezután elkészítem a csokiburkokat. A töltelékekkel felváltva töltöm meg a bonbonokat, majd kis hűtés után lezárom őket. Érdemes venni hozzájuk csomagolóanyagot, hiszen majdnem egy hónapig kell majd elállniuk (legalábbis a karácsonyi daraboknak).
II.
„Ahogy előre sejtettem, Raymond Garsie sorsa a máglyahalál lett. Nem
kegyelmezett, nem kegyelmezhetett az inkvizíció. A 14. század elején, úgy
tűnik, már nem vacilláltak, ha parfait-kra került a sor. Talán
addigra megelégelték a csökönyös okszitánok ragaszkodását e kihalásra ítélt
hithez.
Az iratot a toulouse-i könyvtárban találtam, néhány későbbi, gazdasági
feljegyzés között. Egy évszázad elegendő volt, hogy jelentőségét veszítse, mert
újrahasznosították: a hátoldalán a grófság gabonatermését írták össze.”
Mielőtt elindult a Citébe, hogy találkozzon
Amiellel, Angèle utoljára végigolvasta jegyzeteit. Egy teljes hétbe telt, mire
végre rábukkant e rövid bekezdésre Pessolis egyik levelében. A történész sűrűn
levelezett kollégájával, François Mignet-vel, melynek során kutatásai
mellett tervezett írásairól is beszámolt, és szemelvényeket küldött belőlük.
Mivel Angèle egyszerre két levéltárban kutatott, a Mignet-nek címzett levelekre
szánt néhány órában a folyamatos jegyzetelés mellett kellett arra ügyelnie,
nehogy véletlenül elkerülje a figyelmét a Garsie-irat megfejtése. Amint rálelt,
e-mailben egyeztetett egy találkozót Amiellel, hogy megbeszéljék a további
kutatási stratégiát.
Amiel, amikor épp nem a saját kutatásával
foglalkozott, a Château Comtalban, Carcassonne kastélyában tárlatvezetett. Angèle
is itt találkozott vele először három hónapja, amikor szokásos zarándoklatán
felfigyelt az érdekes előadásra, és a turistacsoporthoz csapódott. Amiel olyan
adalékokkal gazdagította vezetését, amelyeket Angèle még sosem hallott
korábban, pedig már jópár tárlatvezetőt meghallgatott. Így aztán miután a
csoport távozott, ő szóba elegyedett a fiúval, és hamar megtalálták a közös
hangot, nem utolsó sorban annak köszönhetően, hogy mindketten a vár szerelmesei
voltak. Az Angèle által tervezett három kérdésből végül másfél órás beszélgetés
kerekedett, melynek során átballagtak a lapidáriumon, aztán kétszer
végigsétáltak az északi várfalon, miközben az őszi tájban és a vár fel-,
majd eltűnő részleteiben gyönyörködtek. Amiel szakterülete a kathar
eretnekmozgalom volt, nyomon követte a legfrissebb kutatási eredményeket és
maga is eljárt a helyi és környékbeli levéltárakba.
Ezt az első beszélgetést aztán e-mailezés
követte, és alkalomadtán, amikor Angèle időt tudott szakítani arra, hogy
hazautazzon, beültek valahová egy kávéra, vagy a Cité utcáit rótták együtt.
Most a Château Comtalba beszéltek meg
találkozót, és Angèle zavartan toporgott a bejáratnál, a nagy barbakán elkerített részén. Körülötte
még most, a hűvös téli időben is turisták tolakodtak, a nyelvek sokasága bábeli
zűrzavarként kavargott. Csak akkor vette észre Amielt, amikor ő magasba tartott
kézzel integetett neki. A jegyiroda felé mutogatott, így Angèle arra vette az
irányzékot. Gond nélkül beengedték a jegypénztárosok, és máris a kastélyhoz
vezető kőhídon találta magát Amiel mellett.
- Megéri az ismerősödnek lenni! – nevetett Angèle.
- Amennyit ide jársz lassan már saját jogon
is be fognak ereszteni – Amiel belekarolt és átsétáltak a hídon a központi
udvarba. – Épp most végeztem egy csapat kiskölyökkel, komolyan mondom, ezután
már csak egy kis csendre vágyom.
- Üljünk be az irodába, ott nyugodtan tudunk
beszélgetni – javasolta Angèle.
Átosontak a bevezető filmet néző turisták
csoportja mögött a főépület második emeletén, azután jobbra fordultak. Itt
építettek ki néhány kisebb helyiséget a tárlatvezetőknek, muzeológusoknak; az
ablakokból gyönyörű kilátás nyílt a Ville Basse-ra és a városra. Odakint egyre
erősebben fújt a Marin a tenger felől, súlyos esőfelhőket tornyozott egymásra a
látóhatáron.
- Utánanéztem Raymond Garsie-nak, de semmit
nem találtam vele kapcsolatban – tért rögtön a tárgyra Amiel.
- Nos, akkor jó hírrel szolgálhatok: lehet,
hogy felfedeztünk egy olyan jegyzőkönyvet, amiről eddig senki sem tudott – Angèle
beszámolt Pessolis levelének tartalmáról, amit Amiel egyre nagyobb
érdeklődéssel hallgatott. – Milyen érdekes! Biztosan elkerülte a kutatók
figyelmét az a kopott szöveg a hátoldalon. Jövő héten elmegyek Toulouse-ba és
megkeresem.
- Megírod majd a fordítását? Tudod, az én
latinom már eléggé megkopott…
- Hát persze. Akár írhatnánk róla egy
tanulmányt is együtt. Én a középkori kontextusról, te meg a historiográfiai
vetületéről.
- Ez jó ötlet! De ehhez még tovább kell
olvasnom Pessolis leveleit és Mignet válaszait.
- Ez csak természetes. Nem sürget minket
senki.
Amiel az ablak felé fordulva figyelte, ahogy
az első kövér esőcseppek a párkányra hullanak. Az eső sötétszürke függönye az
apró, napszítta tetőkre ereszkedett, akár egy színdarab végén.
- Amit a múltkor írtál, Angèle…. a
kísértethistória, tudod. Sokat gondolkodtam rajta. Talán Pessolis tényleg
valami koldust látott, viszont azóta innen is, onnan is furcsa történeteket
hallok. A húgod barátnőjének az esete volt az első, azután egy itteni kollégám,
Pierre is valami hasonlót mesélt. Korán reggel, nyitás előtt a lapidáriumban
volt és látta, ahogy Carcas úrnő szobra megmozdul, egyidejűleg nyöszörgést is
hallott. Mondani sem kell, nagyon megijedt és leszaladt a biztonságiakhoz, de
mire visszaértek, minden úgy állt, ahogy szokott. Azóta azon morfondírozik, hogy
tényleg látta-e, amit látott… A másik pedig: több, a Citében, vagy a közelben
lakó ismerős mondta, hogy éjszakánként vigasztalhatatlan zokogást hallanak,
amitől olyan hideglelésük támad, hogy nem tudnak elaludni. Kísértetiesen
hasonlít Pessolis sztorijára.
- De… gondolod, hogy valaki a bolondját
járatja az emberekkel?
Amiel vállat vont. – Fogalmam sincs. Nem
tudom hova tenni ezt az egészet. Egy barátom, Arnaud, akit érdekel az ilyesmi,
meg van győződve róla, hogy poltergeist, valami olyan lélek, aki halála után
itt rekedt. Én nem hiszek az efféle dolgokban, de más racionális magyarázatot
még nem találtam.
Angèle elgondolkodva babrálta a blúza ujját. –
Nem is tudom… Olyan megfoghatatlan ez az egész. Kísérteties, ahogy mondtad. És
az a legrosszabb, hogy az ember nem tud mit kezdeni vele. Azt hiszem, sosem
fogjuk megtudni, mi állhat a háttérben.
- Nem is biztos, hogy tudni akarom –
mosolygott cinkosan Amiel. – Mielőtt elfelejtem: van egy új kiadványunk a
könyvesboltban, ami a lapidárium gyűjteményéről szól. Szerintem elég tartalmasra
sikerült. Ha gondolod, lemehetünk megnézni.
Angèle lelkesen bólintott. Amiel elkísérte
őt, és a könyvek közt még folytatták a beszélgetést, végül azonban Angèle-nek
indulnia kellett, mert véget ért a kastély látogatási ideje.
Szerencsére mire kiért a Place du Château-ra,
alábbhagyott az eső, ezért úgy döntött, jár egy kicsit a karácsonyi fényekkel
díszített Cité utcáin. Besötétedett, ezzel együtt a levegő is csípősebb lett,
így a turisták nagy része a kávéházakban, éttermekben keresett menedéket, vagy
visszatért a szállására. Angèle kimondottan élvezte, hogy csak elvétve akad az
útjába egy-egy ember. Ilyenkor úgy érezte, mintha tényleg a középkorba csöppent
volna. Végigsétált a Rue Trencavelen, majd jobbra fordulva a Szt. Nazaire
katedrális felé indult. Megcsodálta az épület csipkés tornyait, a
rózsaablakokat, a csúcsos támpilléreket. A Place Pont teljesen elhagyatott
volt, csak a vadszőlővel befuttatott falú hotel ablakain szűrődött ki
világosság.
Fájdalmas nyögdécselés hallatszott a templom
mögül. Angèle gerincén végigfutott a hideg de úgy gondolta, ha valaki
segítségre szorul, nem hagyhatja magára. Elindult a hang irányába, amely közben
fokozatosan halk pityergéssé alakult.
- Hahó, ki van ott? – kiáltott a sötétbe Angèle.
Válasz helyett csak az egyre hevesebb zokogást hallotta. Jóllehet mindene
átfagyott a bénító félelemtől, még közelebb lépett. A sírás ekkor szívet tépő,
már-már állati vonyításba csapott át és a homályból parázsló szemek meredtek
rá. Angèle hátratántorodott, aztán megfordult és rohant.
Szívverése még akkor is a fülében dörömbölt,
amikor elérte az Aude Kaput és leszaladt a Szt. Gimer templom előtti térre.
Csak a Régi Hídon nyugodott meg valamelyest, biztos távolságban a Citétől és
attól a valamitől.
Visszanézett a város felett szinte lebegni
tetsző várra, két kezét a szívére szorította. Vajon több mint másfél évszázada
Pessolis is ezt látta?... Mi lehetett az? Akármi is, biztos, hogy többé nem
akar találkozni vele. Gyors léptekkel indult hazafelé a téli eső áztatta úton.
We only have to sleep 19!! Are you also counting back? :)))
Two weeks ago my kitchen transformed into a chocolate factory and sweets are prepared one after the other for advent calendars, as gifts, etc. In the end-of-the-year rush, besides working and chocolate making, I barely had time for anything else, but of course I continued the Christmas tale. Those, who are interested in the historical background and in the tragedy of the Cathars, can find more information on them here. The inquisition (at least the medieval one, because later there were the Spanish and the Roman Inquisitions too) was created mainly because the Church tried to deal with the challenge of the heresy. Documents containing the material of the trials (some of them are quite detailed) are kept in several archives in France and the Vatican. Thanks to the miracle of modern technology we don't even have to go on a pilgrimage to France if we want to take a look at them: on the websites of archives, for instance here and here, the photos of protocols are published.
Underneath comes the recipe of chocolates made for my sisters' advent calendars: I prepared 2x24 pieces with four different fillings so it won't become boring to eat the same every day ;) I painted numbers on them, but of course anyone would be happy to eat them even without that :D Chocolates that don't get spoiled quickly are the best for advent calendars, for instance those with marzipan or alcohol.
Ingredients:
0,2 dl orange juice
50 gr dark chocolate
1 small spoon of butter
1 small spoon of butter
cinnamon, ginger, clove
50 gr chestnut puree
0,2 dl orange juice
orange peel
0,1 dl brandy
ginger
10 gr sour cherry
0,2 dl rum
cinnamon
50 gr marzipan
20 gr plum
50 gr marzipan
ginger bread spice mix
0,3 dl red wine
cocoa butter, four different types of luster dust (silver, white, gold, red)
2x150 gr dark chocolate
Recipe:
First of all I paint numbers in the cavities of the mould with the mixture of cocoa butter and luster dust. We have to be careful to write them backwards! It is useful to keep a candle at hand in order to melt the cocoa butter from time to time.
While the numbers dry, I prepare the four fillings. I warm up the freshly pressed juice of half an orange and I add Christmas spices (cinnamon, ginger, clove), a spoonful of butter, then I mix it with 50 gr chocolate. In another pot I combine 50 gr chestnut puree and 0,2 dl orange juice. I shred one stripe of orange peel in it and I warm them up. Finally I remove the mixture from the stove and I add a bit of brandy and two pinches of ginger. The next one is the sour cherry filling: I had soaked 10 gr dry cherries in as much rum that covers them. When I make the filling, I season them with cinnamon, I shred 50 gr marzipan and I stir them on small fire until the marzipan melts. Finally the plum filling: I cut up the dry plums and I cook them in red wine with ginger bread spice mix. I shred the marzipan in it and I keep cooking them on small fire until the marzipan melts. As the last step I blend the cream.
I prepare the chocolate shells. I fill them with the fillings, and after some cooling I seal them. It is useful to buy wrapping paper for them as they will have to endure almost a month (at least the last ones at Christmas)
I found the document in the library of Toulouse, among some later economic records. One century was enough for it to lose its relevance as it was re-used: on its back side the grain crops of the county were listed.”
cocoa butter, four different types of luster dust (silver, white, gold, red)
2x150 gr dark chocolate
Recipe:
First of all I paint numbers in the cavities of the mould with the mixture of cocoa butter and luster dust. We have to be careful to write them backwards! It is useful to keep a candle at hand in order to melt the cocoa butter from time to time.
While the numbers dry, I prepare the four fillings. I warm up the freshly pressed juice of half an orange and I add Christmas spices (cinnamon, ginger, clove), a spoonful of butter, then I mix it with 50 gr chocolate. In another pot I combine 50 gr chestnut puree and 0,2 dl orange juice. I shred one stripe of orange peel in it and I warm them up. Finally I remove the mixture from the stove and I add a bit of brandy and two pinches of ginger. The next one is the sour cherry filling: I had soaked 10 gr dry cherries in as much rum that covers them. When I make the filling, I season them with cinnamon, I shred 50 gr marzipan and I stir them on small fire until the marzipan melts. Finally the plum filling: I cut up the dry plums and I cook them in red wine with ginger bread spice mix. I shred the marzipan in it and I keep cooking them on small fire until the marzipan melts. As the last step I blend the cream.
I prepare the chocolate shells. I fill them with the fillings, and after some cooling I seal them. It is useful to buy wrapping paper for them as they will have to endure almost a month (at least the last ones at Christmas)
II.
„As I suspected, Raymond Garsie's fate became the stake. The inquisition did not, could not pardon him. In the beginning of the 14th century, it seems, they did not hesitate any more when it came to parfaits. Probably they got fed up with the obstinate Occitans who clung to this faith condemned to extinction.I found the document in the library of Toulouse, among some later economic records. One century was enough for it to lose its relevance as it was re-used: on its back side the grain crops of the county were listed.”
Before departing for the Cité in order to meet Amiel, Angèle read through her notes for the last time. It took an entire week to find this short paragraph in one of Pessolis's letters. The historian corresponded frequently with his colleague, François Mignet, during which, besides reporting on his research and planned writings, he even sent excerpts of them. As Angèle was simultaneously researching in two archives, during those few hours that she dedicated to the letters written to Mignet, she had to pay attention to the solution of the Garsie-document while constantly taking notes. As soon as she hit on it, she set up an appointment with Amiel in order to discuss the further research strategy.
Amiel, whenever he wasn't dealing with his own research, was guiding tours in Château Comtal, in the castle of Carcassonne. Angèle had met him there too three months ago, when, during her usual pilgrimage, her attention had been raised by his interesting presentation and she had joined the tourist group. Amiel enriched his guiding with such details that Angèle had never heard before, even though she had listened to several guides. Therefore, after the group had left, she got into conversation with him and they quickly found the common ground, not least thanks to that both of them were in love with the fortress. From the three questions planned by Angèle a one and a half hours long conversation became, while they strolled through the lapidary museum, then they walked over the northern ramparts twice, admiring the autumn landscape and the appearing then disappearing details of the fortress. Amiel's field of expertise was the Cathar heresy, he followed the newest research results and he frequented the local and nearby archives.
This first conversation was followed by e-mailing and occasionally, when Angèle managed to take the time to travel home, they met somewhere for a coffee or they walked the streets of the Cité together.
Now they agreed upon meeting in Château Comtal and Angèle was perplexedly loitering at the entrance, in the fenced off part of the big barbican. Around her, even in the cool winter weather, tourists were hustling; the multitude of languages swirled in a Babelic chaos. She noticed Amiel only when he waved to her with his hand raised up high. He pointed towards the ticket office, so Angèle went there. The ticket officers let her in without trouble and she found herself next to Amiel, on the stone bridge leading to the castle.
- It's worthy to be your friend! - laughed Angèle.
- Soon they'll let you in, in your own right, since you come here that often - Amiel took her arm and they walked through the bridge to the main courtyard. - I've just finished with a group of kids, honestly, I only long for some silence.
- Let's sit down in the office; we can talk there in quiet - suggested Angèle.
They sneaked through behind the tourists watching the introductory movie on the second floor, then they turned right. There some smaller rooms were built for the guides and museologists; from the windows the beautiful view of the Ville Basse and the city could be seen. Outside the Marin was blowing stronger from the sea, piling up heavy rain clouds on the horizon.
- I searched for Raymond Garsie but I didn't find anything - started Amiel.
- Well, in this case I have good news: maybe we discovered a protocol that no one knew before - Angèle told him about the content of Pessolis's letter. Amiel listened with increasing curiosity. - How interesting! Probably that worn-out text on the back side has slipped the attention of researchers. Next week I'll go to Toulouse and I'll find it.
- Will you write me the translation? You know, my Latin is quite weak...
- Of course. We could even write a paper about it together. I could write about the medieval context and you about the historiographical aspect.
- Great idea! But for this I'll have to read more from the letters of Pessolis and the answers of Mignet.
- That's natural. We're not hastened by anyone.
Turning to the window, Amiel observed the first large raindrops as they fell on the window sill. The grey curtain of the rain descended on the tiny, faded roofs, just like at the end of a theatre play.
- What you wrote last time, Angèle... you know, the ghost story. I was thinking about it a lot. Maybe Pessolis really saw some beggar, but since then I keep hearing weird stories from here and there. The first one was the story of your sister's friend, then a colleague, Pierre also told me something similar. He was in the lapidary early in the morning before opening and he saw that the statue of Madame Carcas moved, and at the same time he heard moaning. Needless to say he got frightened and he ran down to the security, but by the time they got back, everything stood as usually. He's still pondering whether he really saw what he saw... The other: several of my acquaintances living in or near the Cité told me that they keep hearing inconsolable sobbing at night, and they get such shivers because of it, that they cannot fall asleep. It uncannily resembles Pessolis's story.
- But... do you think that someone is fooling around?
Amiel shrugged. - I have no idea. I can't fathom it. A friend of mine, Arnaud, who is interested in such things, is convinced that it's a poltergeist, some soul that got trapped here after his death. I don't believe in these things, but I haven't found any rational explanation.
Angèle absentmindedly fiddled with the sleeve of her blouse. - I don't know... This whole thing is so incomprehensive. Uncanny, as you said. And the worst is that one cannot do anything about it. I believe we'll never get to know what is in its background.
- I'm not sure that I even want to know - smiled Amiel. - Before I forget: we have a new publication in the bookstore, about the lapidary. I think it turned out quite high-standard. If you want to, we can go downstairs to take a look at it.
Angèle enthusiastically nodded. Amiel accompanied her and among the books they continued their conversation, but finally Angèle had to leave as the visiting hours of the castle were over.
Fortunately by the time she got Place du Château the rain lightened so she decided to take a walk on the streets of the Cité decorated with Christmas lights. It grew dark and the air grew chillier thus the majority of the tourists looked for shelter in cafes and restaurants, or they returned to their accommodations. Angèle enjoyed that people crossed her way only occasionally. At this time she really felt like as if she'd popped up in the middle ages. She walked through Rue Trencavel, then she turned to the right towards the St. Nazaire cathedral. She gazed at its scalloped towers, the rose windows, the pointed buttresses. Place Pont was completely abandoned, light came only from the windows of the hotel.
Painful wailing could be heard from behind the church. It gave Angèle the creeps but she thought that if someone was in need of help she couldn't leave him alone. She went towards the sound, which gradually turned into quiet whining in the meanwhile.
- Hello, who's there? - shouted Angèle in the dark. Instead of an answer she could only hear the increasingly intense crying. Even though her entire body was frozen by paralysing fear, she stepped closer. The crying then transformed into heart-breaking, almost animalistic howling and from the shadow smouldering eyes glared at her. Angèle staggered back, then turned and ran away.
Her heartbeat was still pounding in her ears when she reached the Aude Gate and ran down to the square in front of St. Gimer church. She calmed down only on the Old Bridge, in a safe distance from the Cité and that thing.
She looked back at the fortress which seemed to be floating above the city, she pressed her hands against her heart. Is this what Pessolis saw more than one and a half centuries ago?... What could it have been? Whatever it was, for sure she doesn't want to meet it again. She started off for home with fast steps on the street washed by winter rain.
Amiel, whenever he wasn't dealing with his own research, was guiding tours in Château Comtal, in the castle of Carcassonne. Angèle had met him there too three months ago, when, during her usual pilgrimage, her attention had been raised by his interesting presentation and she had joined the tourist group. Amiel enriched his guiding with such details that Angèle had never heard before, even though she had listened to several guides. Therefore, after the group had left, she got into conversation with him and they quickly found the common ground, not least thanks to that both of them were in love with the fortress. From the three questions planned by Angèle a one and a half hours long conversation became, while they strolled through the lapidary museum, then they walked over the northern ramparts twice, admiring the autumn landscape and the appearing then disappearing details of the fortress. Amiel's field of expertise was the Cathar heresy, he followed the newest research results and he frequented the local and nearby archives.
This first conversation was followed by e-mailing and occasionally, when Angèle managed to take the time to travel home, they met somewhere for a coffee or they walked the streets of the Cité together.
Now they agreed upon meeting in Château Comtal and Angèle was perplexedly loitering at the entrance, in the fenced off part of the big barbican. Around her, even in the cool winter weather, tourists were hustling; the multitude of languages swirled in a Babelic chaos. She noticed Amiel only when he waved to her with his hand raised up high. He pointed towards the ticket office, so Angèle went there. The ticket officers let her in without trouble and she found herself next to Amiel, on the stone bridge leading to the castle.
- It's worthy to be your friend! - laughed Angèle.
- Soon they'll let you in, in your own right, since you come here that often - Amiel took her arm and they walked through the bridge to the main courtyard. - I've just finished with a group of kids, honestly, I only long for some silence.
- Let's sit down in the office; we can talk there in quiet - suggested Angèle.
They sneaked through behind the tourists watching the introductory movie on the second floor, then they turned right. There some smaller rooms were built for the guides and museologists; from the windows the beautiful view of the Ville Basse and the city could be seen. Outside the Marin was blowing stronger from the sea, piling up heavy rain clouds on the horizon.
- I searched for Raymond Garsie but I didn't find anything - started Amiel.
- Well, in this case I have good news: maybe we discovered a protocol that no one knew before - Angèle told him about the content of Pessolis's letter. Amiel listened with increasing curiosity. - How interesting! Probably that worn-out text on the back side has slipped the attention of researchers. Next week I'll go to Toulouse and I'll find it.
- Will you write me the translation? You know, my Latin is quite weak...
- Of course. We could even write a paper about it together. I could write about the medieval context and you about the historiographical aspect.
- Great idea! But for this I'll have to read more from the letters of Pessolis and the answers of Mignet.
- That's natural. We're not hastened by anyone.
Turning to the window, Amiel observed the first large raindrops as they fell on the window sill. The grey curtain of the rain descended on the tiny, faded roofs, just like at the end of a theatre play.
- What you wrote last time, Angèle... you know, the ghost story. I was thinking about it a lot. Maybe Pessolis really saw some beggar, but since then I keep hearing weird stories from here and there. The first one was the story of your sister's friend, then a colleague, Pierre also told me something similar. He was in the lapidary early in the morning before opening and he saw that the statue of Madame Carcas moved, and at the same time he heard moaning. Needless to say he got frightened and he ran down to the security, but by the time they got back, everything stood as usually. He's still pondering whether he really saw what he saw... The other: several of my acquaintances living in or near the Cité told me that they keep hearing inconsolable sobbing at night, and they get such shivers because of it, that they cannot fall asleep. It uncannily resembles Pessolis's story.
- But... do you think that someone is fooling around?
Amiel shrugged. - I have no idea. I can't fathom it. A friend of mine, Arnaud, who is interested in such things, is convinced that it's a poltergeist, some soul that got trapped here after his death. I don't believe in these things, but I haven't found any rational explanation.
Angèle absentmindedly fiddled with the sleeve of her blouse. - I don't know... This whole thing is so incomprehensive. Uncanny, as you said. And the worst is that one cannot do anything about it. I believe we'll never get to know what is in its background.
- I'm not sure that I even want to know - smiled Amiel. - Before I forget: we have a new publication in the bookstore, about the lapidary. I think it turned out quite high-standard. If you want to, we can go downstairs to take a look at it.
Angèle enthusiastically nodded. Amiel accompanied her and among the books they continued their conversation, but finally Angèle had to leave as the visiting hours of the castle were over.
Fortunately by the time she got Place du Château the rain lightened so she decided to take a walk on the streets of the Cité decorated with Christmas lights. It grew dark and the air grew chillier thus the majority of the tourists looked for shelter in cafes and restaurants, or they returned to their accommodations. Angèle enjoyed that people crossed her way only occasionally. At this time she really felt like as if she'd popped up in the middle ages. She walked through Rue Trencavel, then she turned to the right towards the St. Nazaire cathedral. She gazed at its scalloped towers, the rose windows, the pointed buttresses. Place Pont was completely abandoned, light came only from the windows of the hotel.
Painful wailing could be heard from behind the church. It gave Angèle the creeps but she thought that if someone was in need of help she couldn't leave him alone. She went towards the sound, which gradually turned into quiet whining in the meanwhile.
- Hello, who's there? - shouted Angèle in the dark. Instead of an answer she could only hear the increasingly intense crying. Even though her entire body was frozen by paralysing fear, she stepped closer. The crying then transformed into heart-breaking, almost animalistic howling and from the shadow smouldering eyes glared at her. Angèle staggered back, then turned and ran away.
Her heartbeat was still pounding in her ears when she reached the Aude Gate and ran down to the square in front of St. Gimer church. She calmed down only on the Old Bridge, in a safe distance from the Cité and that thing.
She looked back at the fortress which seemed to be floating above the city, she pressed her hands against her heart. Is this what Pessolis saw more than one and a half centuries ago?... What could it have been? Whatever it was, for sure she doesn't want to meet it again. She started off for home with fast steps on the street washed by winter rain.
