Ez egy nosztalgikus post lesz :) Ilyenkor, a félév végén mindig abban a "szerencsés" helyzetben vagyok, hogy mint doktori hallgató (mégnemtanár-márnemdiák) elmerülhetek a vizsgáztatás örömeiben. Az eredmény általában kiábrándító, viszont a tapasztalat maga nagyon érdekes. Azt vettem észre magamon, hogy a "power position"-be kerülve kijön belőlem a vérengző vadállat, és amikor száz ember ül a nagy előadóban, és írják a dolgozatot, egyszerűen idegesít a puskázásuk. Félreértés ne essék, én magam is rengeteget puskáztam annak idején, nem ez háborít fel önmagában, hanem az, hogy ezek a mai diákok letöltik a tananyagot az okostelefonjukra, berakják a pad alá, aztán ott tapizzák, és azt hiszik, hogy a tanár meg a felügyelők nem látják. Látványos tévedés! A mi időnkben a puskázás amolyan nemes versengés volt a tanár meg a diák között (legalábbis én így éltem meg XD gondolom a tanárok nem annyira...). Mindig újabb technikákat kellett kitalálni és tökélyre fejleszteni, hogy ne vegyék észre, és a telekörmölt, különböző helyekre eldugott papírfecnik nemcsak a találékonyságot fejlesztették (:D), hanem míg leírtuk a tanulnivalót, a nagy részét meg is jegyeztük. Megtanultunk közben jegyzetelni, mert azokra a bélyegnyi papírdarabkákra bizony csak a legesleglényeg fért oda, és a kézügyességünk is fejlődött, mert kihegyezett 0.5-ös rotringheggyel írni bizony nem egyszerű mulatság. Aztán persze az első lebukás után (jobb esetben még előtte) mindenki rájött, hogy ha a bal keze nem az asztalon van, és nagyon lefelé néz, a tanár egyből rá fog jönni, hogy puskázik.
Na, az okostelefonok generációja mit sem tud ezekről a dolgokról. Azt hiszik, elég betömni a pulóverükbe a telefont, és akkor már láthatatlan lesz, és á, egyáltalán nem gyanús, hogy a feje a köldökében van, és bal kézzel ezerrel görget, hogy megtalálja a digitális anyagban a keresett választ... pfff. Amúgy is utálom az okostelefonokat, de amikor ilyen látványosan semmibe veszik és hülyének nézik az embert, na attól aztán végképp felmegy bennem a pumpa.
Egyébiránt igazán nosztalgikus az egyetemen ilyen fiatalok közt lenni (nem mintha én olyan vén lennék), és eszembe juttatja, amikor tizenpár évvel ezelőtt magam is oda jártam. Mennyire más volt akkor az életem! De a nosztalgiáról szóljon inkább az alábbi történet és a zene :)
Na és persze a hozzá való csoki! A minap sajtos-boros vacsorát rendeztünk otthon (mert néha jó :))), és sikerült választani hozzá egy 2014-es Tokaji Furmintot: édes, könnyű, gyümölcsös fehérbor, amit amint megízleltem, tudtam, hogy csokiba kívánkozik. Tejcsokit párosítottam hozzá, fehérrel túl édes lett volna, az étcsoki pedig ki volt zárva, nem illettek volna össze. Hozzáadtam egy kis kakukkfűmézet, ami némi fűszeres felhangot teremtett - épp csak finoman, az utóízében, bár a méz íze így is jól kijön a trüffelben. A végeredmény selymes, olvadós csokikrém, behűtve finom desszert :)
Hozzávalók:
110 gr tejcsoki
0,1 dl tejszín
0,2 dl Tokaji furmint
egy kiskanál vaj
két kiskanál kakukkfűméz
Elkészítés:
A tejszínt felmelegítem, és összekeverem a csokival. Hozzáadom a vajat és a mézet, míg meleg, végül beleöntöm a Tokajit is, és simára keverem. Egy éjszakán át a hűtőben hagyom. Másnap kézzel kis krumplikat formázok a krémből, és kakaóporba hempergetem őket. Kis mennyiségű arany lüszterporral díszítettem őket.
Nosztalgia
A doboz csak úgy véletlenül, szinte a semmiből került elő egy
rendrakás alkalmával. Noémi lassú mozdulattal söpörte le a port a tetejéről.
Hosszan nézte a világoskék kartont, titkok rejtőjét, mielőtt letelepedett a
szőnyegre, és kibontotta. Felszínes pillantásból is látszott, hogy régi emlékek
lapulnak benne, kincsek, majdnem elfeledettek: fotók, apró-cseprő tárgyak,
préselt virág, őszi séta alkalmával gyűjtött vörös falevél…
Noémi óvatosan emelte fel a legfölső fényképet, kilencedikes
osztályképét. A fiúk szamárfület mutattak egymásnak, nyelvet öltöttek a
fotósnak, míg a lányok megilletődve ücsörögtek a kényelmetlen padokban.
Baloldalt bordó pulcsiban, álmodó arccal ült Vica, akivel később
elválaszthatatlanok lettek. Középen fülig érő szájjal vigyorgott Lili, szinte
virított a képről. És ott kucorgott ő is a hátsó sarokban, még rövid hajjal,
szende félmosollyal, az elmaradhatatlan csuklószorítóval a karján. Noémi
lerakta a fotót, és beletúrt a paksamétába.
A következő képet sokáig nézte elmerülten, pedig csak egy
aranysárga naplementét ábrázolt, gazoktól kócos domb felett. Akkor volt az
egyéves évfordulójuk, és visszatértek a helyszínre, ahol először érezték, hogy
összetartoznak. A képet ő készítette, míg Noémi a bolyhos tavaszi virágok
között válogatott, amiket később lepréselt és beragasztott a naplójába.
Újabb fényképet húzott elő, amin a levelüket hullató
juharfák alatt állt, egy halomnyi vörös levelet hajított maga fölé. Kivette a dobozból
a törékennyé száradt levelet. Tétován forgatta ujjai között, míg meg nem
állapodott a fonákjánál, amire ezüst színű festékkel pingálták: “Szerelmes
levél Danitól”. Gyorsan félretette a képpel együtt, és találomra kivett még egy
fotót a kupacból. Elmosolyodott, ahogy megpillantotta a három viháncoló
kölyköt, akik egyszerre cibálták ugyanazt a gitárt. Lili próbálta lefogni a
húrokat, Dani igyekezett volna játszani, de a másik oldalán Noémi pengetett
összevissza. Előttük tábortűz égett, felette bográcsban főtt a paprikás
csirke. Ez is egy volt Lili vidám kerti partijai közül, amin
többnyire négyen vettek részt: a szervező maga, barátja Pali, az ő haverja,
Dani és Noémi. Így visszagondolva egész természetesnek tűnt, hogy Danival
egymásra találtak. És mennyit nyúzták őt a kerti partikon, hogy játsszon! Néha
kijelentette, hogy inkább zenegéppé változik, akkor legalább az aprót zsebre
tehetné. De azért mindig elhozta a gitárt, és türelmesen pengetett a többiek
többszólamú, hamis nótázásától kísérve. A gitár nyakára néhány szalag volt
kötve – világoskék, fekete, sötétkék, zöld – sorrendjüket Noémi még az évek
távlatából is fel tudta idézni.
Újabb osztálykép került a kezébe, a tizenegyedikes. A haját
még mindig kislányos copfokban hordó Vica mögött ült, Dani mellett. Dani fekete
Def Leppard-pólót és szokásos csuklószorítóját viselte; hullámos haja
szertelenül hullott a vállára. Ez volt az az év, amikor az első félévben végig
egy padban ültek, és Dani hagyta, hogy Noémi lessen róla matekdolgozatok alatt.
Valamikor késő ősszel aztán rájött, hogy egyszerűbb lenne korrepetálnia őt, és
attól kezdve hetente kétszer együtt tanultak. Ezekből a “szinten tartó
foglalkozásokból”, ahogy Dani nevezte őket, rendszerint végeérhetetlen
beszélgetések, esetenként végeérhetetlen enyelgés kerekedett, ami csak akkor
szakadt félbe, amikor besötétedett, és Daninak haza kellett mennie.
A fényképek halma mellől kiszárított, feketévé sötétült
szirmú rózsa került elő. A szárára kötött rózsaszín szalagra gyűrődéseket
nyomtak a dobozban töltött évek. Tavasszal kapta, a születésnapjára. A város
feletti “burzsuj-dombon” ültek, az elhagyatott utca közepén, felettük a
felhőtlen kék ég, körülöttük a gondozott sövénnyel szegett villák. Dani a Two
steps behind-ot, a Crazyt és az Every time I look at you-t játszotta neki.
Szabadok voltak és boldogok.
Noémi figyelmét egy színes fotó sarka keltette fel. Jól
emlékezett – az ő macis pulcsija töltötte be a kép felét, mögötte hosszú haja
takarta az arcát. Az első vitájuk. Érettségi előtt néhány hónappal Dani bejelentette,
hogy Szegedre felvételizik, csak második helyen adja be jelentkezését fővárosi
egyetemre. Noémi már akkor tudta, hogy ez fog a kapcsolatuk végéhez vezetni.
Dühös volt Danira és saját magára, amiért nem bízott eléggé sem benne, sem
önmagában. Dani viccelődő fotózással próbálta elütni az ellentétet, és azt
hangoztatta, hogy még annyi dal van, amit el kell játszania Noéminak. Végül
elnapolták a kérdést.
Azután két gemkapoccsal összefogott kép következett: az
egyiken Dani a Tisza partján ült gitárjával az ölében, körülötte három sörösüveg. Amint teljes átéléssel játszott valamit, előrelógó haja miatt alig
látszott az arca. A másik kollégiumi szobájában készült, ahol poszterekkel
kitapétázott falnak dőlve az ágyán olvasott. Ezeket az egyetemről küldte
Noéminak egy rövid levéllel együtt, nem sokkal a beiratkozás után.
Ahogy Noémi tekintete visszasiklott a dobozra, egy teleírt
lapon állapodott meg. Love bites - egy dalszöveg, amit tőle kapott karácsonyra
egy válogatás cédével és a kis plüssmacival együtt, ami azóta is a lámpájára
akasztva függött. Akkoriban ez volt Dani kedvenc száma, a szilveszteri bulira
meg is tanulta és eljátszotta a jelenlévőknek. Az jó kis buli volt. Liliéknél
találkoztak néhányan az osztályból, Lili anyukája szendvicseket készített
nekik, vett egy raklapnyi dobozos sört és csipszet. Egész éjjel zenét
hallgattak, ettek, activityztek, énekeltek – Noémi kissé irigykedve gondolt
vissza arra a felszabadult időszakra.
Kíváncsian kukkantott be a keze ügyébe akadó borítékba, majd
hangosan felnevetett. Félig elmosódó sziluettek, éles színek – a sorozat a
Whitesnake koncertjén készült, amire Dani második együtt töltött nyaruk során
hívta meg. Noémi próbált fényképezni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A
tömeg könyörtelenül lökdöste, ráadásul a magasba emelt kezek kitakarták a
színpad nagy részét. Néhány képen azért apró alakokként felbukkantak a zenészek
is.
A koncertképek mögött egy gyűrött, zöld szalag lapult a
boríték alján. Noémi a kezébe vette, kisimította. A gitár negyedik szalagja.
Miután a fél nyáron együtt vakációztak a Velencei tónál és
sátoroztak a Gerecsében, otthon Dani előhívatta a nyári fotókat. A sorozatból
külön másolatot kért Noéminek, amit azzal adott át, hogy a borítékban
megtalálja annak bizonyítékát is, hogy sosem fogja elhagyni. Három nappal
később elutazott Szegedre. Három hónappal később már nem voltak együtt.
Noémi nagyot nyelt. Keze elernyedt, a szalag lehullott.
Hosszan bámulta azt a zöld csíkot a kék szőnyegen. Miért, hogy az azóta eltelt
több mint tíz év ellenére úgy fáj visszagondolnia erre?
Indulatosan pakolta vissza a képeket, száraz virágot,
falevelet a dobozba, és becsukta. Felkapta, a konyhába ment, felnyitotta a
szemetest. A mozdulat félbeszakadt. Lenézett a dobozra. Visszament a szobába,
berakta a szekrénye legfelső polcára, hátulra, ahol addig is megbújt, félig
elfelejtve.
Amikor az asztalához lépett, hogy leüljön olvasni, megtorpant.
A zöld szalag ott feküdt a padlón a lába előtt. Felvette. Kinyitotta az
ablakot, kinézett a bárányfelhős égre. Kinyújtotta a karját és elengedte a
szalagot.
A tavaszi szellő megpördítette, magával sodorta, el a messzi
kék égbe.
This post is about nostalgia :) At this time, the end of the academic year I'm in the "fortunate" position that as a doctoral student (not-yet-teacher, not-student-anymore) I can submerge in the joys of overseing&controlling exams. Results are usually disillusioning but the experience itself is very interesting. I observed that in "power position" the bloodthirsty beast rears its head in me: when a hundred students are writing the exam in the auditorium, I am annoyed by their cheating. Do not misunderstand me: I was cheating a lot in my time, this in itself is not scandalous, but the fact that today's students only download the material on their smartphones, they put it under the table then scroll up and down, and they think that the teacher and the overseers won't notice it... Spectacular mistake! In my time cheating was a kind of noble rivalry between teachers and students (at least that's how I perceived it XD probably the teachers didn't...). We always had to come up with and elaborate new techniques that couldn't be noticed and the full pages of scraps hidden into various places developed creativity (:D) and also while we wrote down the material, we memorised most of it. We learnt to take notes as on those tiny papers only the most important things could fit, and our manual skills improved as it is not easy to write with super-sharpened pencils. Then of course after being caught for the first time (or possibly even before that) everyone realised that if one's left hand is not on the table and one is looking down too much, the teacher will notice that he's cheating.
Well, the generation of smartphones doesn't know anything about these things. They think it's enough to put the phone in their pullover, then it'll become invisible, and nooo way, it's not suspicious at all that his head is in his bellybutton and he's scrolling in order to find the answer in the digital material.... pfff. I hate smartphones anyway, but when one is so spectacularly ignored, then I get really angry.
Apart form that it's nostalgic to be among such youngsters (not as if I myself was so old), and it reminds me of the time when I was frequenting university. My life was so different! But let the story below and the music talk about nostalgia :)
And of course the chocolate! Some days ago we had a cheese-wine dinner (because sometimes it's good :))) and I chose a 2014 Tokaji Furmint (king of wines, wine of kings!): sweet, light, fruity white wine and as soon as I tasted it, I knew that it wants to be in chocolate. I paired it with milk chocolate because white would have been to sweet and they wouldn't have fitted with dark. I added some thyme honey, which created a bit of aromatic tone - just slightly in the aftertaste, although the honey flavour still comes out in the truffle. The product is silky, melting chocolate cream, a nice dessert when chilled :)
Well, the generation of smartphones doesn't know anything about these things. They think it's enough to put the phone in their pullover, then it'll become invisible, and nooo way, it's not suspicious at all that his head is in his bellybutton and he's scrolling in order to find the answer in the digital material.... pfff. I hate smartphones anyway, but when one is so spectacularly ignored, then I get really angry.
Apart form that it's nostalgic to be among such youngsters (not as if I myself was so old), and it reminds me of the time when I was frequenting university. My life was so different! But let the story below and the music talk about nostalgia :)
And of course the chocolate! Some days ago we had a cheese-wine dinner (because sometimes it's good :))) and I chose a 2014 Tokaji Furmint (king of wines, wine of kings!): sweet, light, fruity white wine and as soon as I tasted it, I knew that it wants to be in chocolate. I paired it with milk chocolate because white would have been to sweet and they wouldn't have fitted with dark. I added some thyme honey, which created a bit of aromatic tone - just slightly in the aftertaste, although the honey flavour still comes out in the truffle. The product is silky, melting chocolate cream, a nice dessert when chilled :)
Ingredients:
110 gr milk chocolate
0,1 dl cream
0,2 dl Tokaji furmint
one spoon of butter
two spoons of thyme honey
Recipe:
I warm the cream and I mix it with the chocolate. I add the butter and the honey while it's still warm, finally I also add the Tokaji wine and I stir it until it gets smooth. I leave it in the fridge for a night. The next day I make little potatoes of the cream and I roll them in cocoa powder. I decorate them with a tiny bit of golden luster dust.
Nostalgia
The box
appeared accidentally, out of the blue in the course of a tidying up. Noemi
slowly swept off the dust of its top. For a while she stared at the light blue
cardboard, keeper of secrets, before she sat on the carpet and opened it. Even
from a superficial glance it was evident that old memories laid inside,
treasures, almost forgotten: photos, knick-knacks, dry flower, red leaf
collected during an autumn walk…
Noemi
carefully lifted the topmost photography, her class photo from ninth grade. The
boys were giving bunny ears to each other and sticking their tongues out at the
photographer, whereas the girls were sitting embarrassedly in the uncomfortable
benches. Eve, with whom they became inseparable, was sitting on the left in
purple pullover and with a dreamy face. Lili was grinning broadly in the
middle, she was almost beaming. And he was squatting there too, in the back
corner, with short hair, meek smile and the ever-present wristband on his arm.
Noemi put down the photo and dug into the pack.
She looked
at the next picture for a long while, even though it depicted only a golden
sunset above a hill rumpled with weeds. It was their first year anniversary and
they returned to the scene where they had felt for the first time that they
belonged together. He took the picture while Noemi was selecting the fuzzy
spring flowers, which she then dried and pasted in her diary.
She pulled
out a new photo, in which she was standing under maple trees that were losing their
leaves, throwing a heap of red leaves above herself. She took the fragile, dry
leaf from the box, hesitantly spun it between her fingers until it settled at
the back side, on which it was painted with silver paint: “Love leaflet from
Danny”. She quickly put it aside together with the photo, and then randomly
took another snapshot from the pile. She smiled as she got sight of the three
frolicking kids, who were pulling the same guitar. Lili tried to press the
strings down, Danny struggled to play the guitar, but on the other side Noemi
was plucking the strings randomly. In front of them a campfire was burning,
above that chicken paprikash was being cooked in a cauldron. It was one of
Lili’s cheerful garden parties, at which usually four of them participated: the
organiser herself, her boyfriend, Paul, his friend, Danny and Noemi. Thinking
back it seemed almost natural that they got together with Danny. And how much
they were torturing him to play at the garden parties! Sometimes he stated that
he would rather become a jukebox then at least he could keep the change. But he
still brought the guitar and he played patiently, followed by the polyphonic,
false singing of the others. Four ribbons were tied on the neck of the guitar –
light blue, black, dark blue, green – Noemi could recall their order even from
the distance of time.
Another
class photo got into her hand, eleventh grade. She was sitting next to Danny,
behind Eve, who still wore her hair in braids. Danny was wearing a black Def
Leppard tee and his usual wristband; his wavy hair playfully fell on his
shoulders. This was the year when they were sitting in the same bench during
the first semester and Danny let Noemi copy during math tests. In late autumn
he realized that it would be easier to teach her and from that time they
studied together twice a week. These “level-keeping classes”, as Danny called
them, usually turned into endless talking, occasionally endless dalliances,
which were interrupted only when it grew dark and Danny had to go home.
From beside
the pile of photos a dry, blackened rose turned up. The years spent in the box
imprinted wrinkles on the pink ribbon tied on its stem. She received it in
spring, for her birthday. They were sitting on the “bourgee hill” above the
town, in the middle of the abandoned street, above them the cloudless sky,
around them villas fringed with trimmed hedges. Danny played Two Steps Behind,
Crazy and Every Time I Look at You for her. They were free and happy.
Noemi’s
attention was drawn to the corner of a colourful photo. She remembered well
–her pullover with teddies filled in half of the picture, behind that her long
hair covered her face. Their first quarrel. A couple of months before the final
exam Danny announced that he’d apply to S., and would hand in his application
to a university in the capital only in the second place. Noemi knew it even
then that this would lead to the end of their relationship. She was angry with
Danny and with herself that she trusted neither him, nor herself enough. Danny
tried to get over the conflict with jesting photography, and said that there
were so many songs that he had to play for Noemi. Finally they postponed the
issue.
Then two
pictures came, clasped together by a paper clip: in one of them Danny was
sitting on the bank of the T. River, surrounded by three bottles of beer, with
his guitar in his lap. As he enthusiastically played something, his face could
hardly be seen because his hair hung into it. The other was taken in his
dormitory room where he was reading on his bed, leaning against the wall
decorated by posters. He sent these to Noemi from the university together with
a short letter, not long after the registration.
As Noemi’s
gaze turned back to the box, it fixed on a page full of text. Love Bites –
lyrics that she received from him at Christmas, together with a compilation CD
and the small teddy bear that hung on her lamp ever since. At that time this
was Danny’s favourite song, he even learnt it for the New Year’s Eve party, and
he played it for those present. That was a good party. Some of them from the
class met at Lili’s, her mum made sandwiches, bought a pallet of beer and chips
for them. They were listening to music, eating, playing activity and singing
all night long – Noemi thought back on that time with a bit of envy.
She
curiously peeped into the envelope close to her hand then laughed out loud.
Blurry silhouettes, sharp colours – the series were taken at a Whitesnake
concert, to which Danny invited her during their second summer spent together.
Noemi tried to take pictures with rather less than more success. The crowd
relentlessly jostled her; moreover, the raised hands obscured most of the
stage. In some of the pictures the tiny figures of the musicians showed up.
Behind the
concert photos, in the bottom of the envelope, a wrinkled green ribbon laid.
Noemi took it in her hands and smoothed it. The fourth ribbon of the guitar.
After they
spent half of the summer holiday at Lake V. and camped in the G. mountain,
Danny got the summer photos developed at home. He asked for a copy of the
series for Noemi, which he handed over by saying that in the envelope she would
find the proof that he would never leave her. Three days later he travelled to
S. Three months later they weren’t together any more.
Noemi
swallowed. Her hand slackened, the ribbon dropped off. She stared at that green
line on the blue carpet for a while. Why, that despite the more than ten years
that had passed by since then, it hurts so much to think back on this?
She
impetuously packed back the pictures, dry flower, leaf into the box and closed
it. She picked it up, went in the kitchen and opened the rubbish bin. The
movement interrupted. She looked down at the box. Then she returned in the room
and put it on the topmost shelf of her wardrobe, in the back, where it had been
hiding until then, half forgotten.
As she
stepped to her desk in order to sit down and read, she recoiled. The green
ribbon laid there on the floor, in front of her feet. She took it. She opened
the window, looked out at the buttermilk sky. Then she stretched out her arm
and let go of the ribbon.
The spring
breeze whirled it and swept it away into the distant blue sky.
No comments:
Post a Comment