mandarin // tangerine

Hosszú ideje várom, hogy végre legyen mit várnom :) Persze ez elég ellentmondásosan hangzik, de aki tudja, mennyire szeretem a karácsonyt, az azt is tudja, hogy minden évben már hetekkel-hónapokkal korábban készülök rá: hogy fogom feldíszíteni a lakást, milyen csokikat készítek majd, kinek milyen ajándékot veszek stb. És ez a várakozás olyan kellemessé teszi az adventi időszakot - minden nap egy kicsit meg lehet valósítani a tervekből :)

Az első ide kapcsolódó, adventi csoki mandarin és gyömbér felhasználásával készült, és egy olyan díszítési módot alkalmaztam, amit már nagyon régóta terveztem elkészíteni, mivel véleményem szerint pont ilyen ünnepi alkalomhoz illő. Ja és persze itt a karácsonyi mesém első része is, hiszen azzal is készültem - szerves része a ráhangolódásnak! A mesét a recept alatt találjátok :)

Hozzávalók:
egy mandarin
70 gr tejcsoki
két csipet gyömbérpor
egy kiskanál vaj
150 gr étcsoki
ételfesték

Elkészítés:
Előbb a burkok díszítését készítem el: papírcsíkot ragasztok a mélyedések közepébe. Fekete ételfestékkel összespriccelem a mélyedéseket, és amikor a kakaóvaj kezd megszilárdulni, eltávolítom a papírcsíkokat. Végül arany és bronz keverékével festem be a mélyedéseket.
Temperálom az étcsokit, kiöntöm a formát.
Egy kis tálkába kifacsarom a mandarint, hozzákeverek 70 gr olvasztott tejcsokit és a vajat. Végü szórok bele - ízlés szerint - néhány csipet gyömbért. A töltelékkel megtöltöm a csokiburkokat. Mehet a hűtőbe a forma, majd fél óra múlva előveszem, temperálom a maradék étcsokit és lezárom a bonbonokat.

Leila toppantott.
– Nem kell ez a vacak!
Édesanyja felszisszent, édesapja homoka ráncokba szaladt.
– Utálom a karácsonyt! – Leila durcásan ökölbe szorította a kezeit, kis arca maga volt a megátalkodottság.
– Mars a szobádba! – szólt rá az apja. – Nem kapsz desszertet. Az ajándékok is itt maradnak!
Leila felhúzta az orrát, elfordult, és sértődött trappolással elvonult. Nem is baj, nem kell neki karácsonyi puding meg sütemény. Neki a tökéletes ajándék kellett volna, már hónapok óta kinézte a játékbolt kirakatában. Oly csodás volt, egy igazi kis babapalota, apró bútorokkal, konyhafelszereléssel, a babákhoz illő ruhácskákkal, és valódi, működő karácsonyi fényekkel. Nap nap után leste a boltot, valahányszor arra járt iskolába menet, nem tudott betelni az antik hatású, aranyra lakkozott kis karszékekkel, a villogó, vörös-zöld lámpácskákkal, s lelki szemei előtt látta, hogy festene a szobájában – megkoronázná hatalmas játékgyűjteményét, és minden barátnője irigyelné!
Aztán egy nap a babaház eltűnt a kirakatból. Leila csak a finom karácsony esti vacsora után látta viszont, amikor mohó várakozással letépte a csillogó karácsonyfa alatt álló hatalmas dobozról az ajándékpapírt.
– A babaház! – kiáltott fel ragyogó szemmel, és még gyorsabb mozdulatokkal, türelmetlenül bontogatta a csomagot. A csodás játék minden várakozását felülmúlta: a kicsi bútorok közelről még szebbek voltak faragott, részletes díszítésükkel; a babák még sokkal kedvesebbek nagy szemeikkel, fésülgethető hajukkal, s az apró gardróbban katonásan sorakoztak a ruháik. Hanem amikor öröme betetőzéseként Leila fel akarta kapcsolni a palota díszkivilágítását… semmi nem történt. Hiába nyomkodta a gombot, a fények nem gyulladtak fel. Édesapja mellé térdelt, hogy megvizsgálja a szerkezetet, de ő sem találta a baj forrását.
– Elvisszük Anti bácsihoz, ő biztosan meg tudja szerelni – vigasztalta Leilát.
– De nekem most kell! – biggyesztette a száját a kislány. Miért nem értik meg a szülei, hogy a babaház a fények nélkül olyan, mint a karácsonyfa a csúcsdísz nélkül! Hisz anélkül semmi értelme az egésznek! Leila csalódott és haragos volt, s most hálóingében az ablakában ült, dacosan, mert tudta, hogy az elszenvedett igazságtalanság és kiábrándultság miatt úgysem jönne álom a szemére. Térdeit átkarolva bámulta a kertben gomolygó ködöt, és magában füstölgött. A kopasz fákon túl még épp látta a kapu oszlopán álló lámpa pasztellszín fénykörét, azon túl a park sötétsége üresen ásított. Leila megborzongott. Milyen jó itt a meleg szobában! Nem szívesen lenne most kint ilyen időben.
A lenti kakukkos óra elütötte az éjfélt. Leila lekászálódott a párkányról, azzal az elhatározással, hogy bebújik az ágyba. Ám a gyomra másképp gondolta: éhesen kordult meg. Talán… talán a konyhában még van pár szelet sütemény az asztalon.
Papucsát az ágya előtt hagyva mezítláb osont le a lépcsőn a nagyszobába. A kandalló parazsa meleg, sejtelmes fénybe vonta a karácsonyfát, amelynek üde, meghitt illata betöltötte a szobát. Leila odalépett a babaházhoz. A félhomályban még szomorúbbnak tűnt, mint egy ékszereitől megfosztott királylány.
Leila neszezést hallott a túlsó sarokból. Rémülten bámult a sötétbe, ösztönösen a babaház mögé húzódott. Halk, puha nesz, aztán egy sötét kis folt jelent meg az ablakon át beszűrődő félhomályban: Müzli, a barna foltos nyuszi, Leila kis kedvence.
– Hát te hogy jöttél ki a ketrecedből? – suttogta Leila, és előbújt rejtekhelyéről.
Müzli felé fordult, aztán az ajtó felé ugrált.
– Hé, hová mész?! – szólal meg Leila, s utána sietett.
Csak akkor vette észre a furcsa fényt, amikor épp lehajolt volna a nyusziért. Felegyenesedett. Szikrázó-tündöklő, színeváltó csillag úszott lassan tova a téren, épp a kertkapu előtt. Oly szép, oly ragyogó volt, hogy Leila szíve megdobbant. Gondolkodás nélkül húzta fel a csizmáit, magára kapta prémes téli kabátját. Müzliről megfeledkezve nyitotta ki az ajtót, s előbb tétován, majd egyre inkább felbátorodva szaladt végig a kerti úton. A kovácsoltvas kapu megnyikordult, ahogy kitárta. Kilépett a térre. Körbenézett – a fénygömb a fenyegetően magasodó, a sűrű ködben fekete óriásoknak tűnő fák között sziporkázott.
Egy árny ugrált el Leila előtt.
– Müzli! – kiáltott fel a kislány, és felkapta a nyulat.
– Eressz el! – mérgelődött Müzli, a karjában kapálózva.
Meglepetésében Leila leejtette őt. Müzli két lábra állt előtte, s rosszallóan folytatta: – A nevem egyébként sem Müzli, hanem Jasper von Hareington.
Leila hátrált egy lépést.
– Te tudsz beszélni?... – kérdezte elhalón.
Jasper-Müzli lekicsinylően horkantott.
– Minden állat tud. Évente egyszer, karácsony éjszakáján – azzal visszaereszkedett négy lábra, és elugrált a park felé.
– Hé, várj! Hová mész?! – kiáltott fel Leila, és utánaeredt.
– A fény! – hallotta a ködpamacsokon túl Jasper hangját. – Hisz azt akarod a babaházadnak, nem igaz?!
Leila gondolkodás nélkül követte őt – be a sötét fák közé…

I've been waiting for such a long time to have something to look forward to! :) I know it sounds contradictory, but those who know how much I love Christmas, also know that I start preparing weeks-months in advance: how I'll decorate the apartment, what kind of chocolates I'll make, which presents I'll buy etc. And this anticipation makes the advent period so pleasant - every day a part of the plans can be realized :)

The fist advent chocolate was prepared with tangerine and ginger and I used a decoration technique which I've planned to try for a long while, since I believe it is fitting a festive moment such as this.

Ingredients:
one tangerine
70 gr milk chocolate
two pinches of powdered ginger
eone small spoon of butter
150 gr dark chocolate
food paint

Recipe:
First I make the decoration of the bonbons: I paste a paper stripe in the middle of the cavities. I sprinkle the cavities with black food paint and when the cocoa butter starts to set, I remove the paper stripes. Finally, I paint the cavities with the mixture of gold and bronze.
I temper the dark chocolate and I prepare the shells.
In a small bowl, I squeeze the tangerine and combine it with 70 gr milk chocolate and butter. I also add some pinches of ginger. I fill the shells with the cream. I put the mold in the fridge; half an hour later I take it out, I temper the leftover dark chocolate and cap the bonbons.