Első kísérletezés ruby csokival - azt kell mondjam, eddig igen tetszik, könnyen kezelhető, és az eredmény is különleges mind ízre, mind látványra. Mivel a rózsaszín csoki önmagában is figyelemfelkeltő, nem vittem túlzásba a díszítését sem. Valójában mikulás-ajándéknak készítettem a bonbonokat, de most harmadik adventi csokiként fognak szerepelni - alatta pedig a mese harmadik része :)
Hozzávalók:
200 gr ruby csoki
30 ml vörös grapefruit lé
egy kiskanál vaj
vörös lüszter
Elkészítés:
Vörös lüszterrel egy-egy ecsetvonást húzok a forma mélyedéseibe. Temperálok 130 gr ruby csokit, elkészítem a bonbonhéjakat.
Kifacsarom a grapefruit levét, kimerek belőle 30 ml-t. Gőz felett megolvasztok 70 gr ruby csokit, és egy kiskanál vajjal együtt a gyümölcsléhez adom. Megtöltöm a héjakat, hűtőbe teszem a formát. Két óra múlva előveszem, és a maradék temperált csokival lezárom a bonbonokat.
– Hová megyünk? – kérdezte Leila.
Hó ropogott a talpuk alatt, a csendes téli erdő égkupolája kristálycsillagokkal borult föléjük.
– A Fény Úrnőjéhez. Azonban míg odaérünk, ki kell találnod, mit adsz neki – felelte a Zongorista.
– Hogyhogy mit adok neki? – értetlenkedett Leila.
– A Fény Úrnője csodás, ám szeszélyes teremtmény. Tőle kaphatsz fényt a babaházadhoz, de cserébe neked is adnod kell valami ajándékot.
– De hát nekem nincs semmim! – tárta szét kétségbeesetten a karjait Leila. – Jasperen kívül… – sandított le a körülöttük ugrabugráló nyuszira.
– Nana! – figyelmeztette Jasper. – Én a magam embere vagyok, nem adhatsz oda csak úgy!
– Nem is akarlak! Jasper a kis kedvencem, tőle nem válnék meg. Mi mást adhatnék akkor?
A Zongorista lenézett rá és kacsintott.
– Majd erre is találunk megoldást, bízz bennem!
Azzal tovább vezette Leilát, át a fagyos-havas erdőn. Hidegen szikráztak felettük a csillagok, halovány árnyakkal színezve a hóréteget. Leila már meg sem lepődött, mennyit változott az időjárás, mióta elindult hazulról. Lehelete bodros felhőként úszott előtte, a fogai össze-összekoccantak a csikorító hidegben. Néha, amikor Jasper beugrált a látóterébe, észrevette, hogy az ő fülei is reszketnek.
– Gyere a nyomomban, attól majd felmelegedsz! – tolta maga mögé a Zongorista. Öles lépteit követve, a lábnyomaiban járva Leila előbb a lábszárában érezte a meleg felfelé kúszó csiklandozását, aztán már az egész testében, míg végül az ujjbegyei is átforrósodtak. Csendben baktatott vezetője mögött, néha felpillantott az égre, amelyet csupasz faágak karcoltak, néha pedig Jaspert ellenőrizte, de a nyuszi kitartóan ugrándozott mellette.
– Mikor érünk oda? – érdeklődött egy idő után
Leila.
– Hamarosan – mosolygott hátra a Zongorista. Aztán fütyörészni kezdett. Hangja előbb halkan, félénken kúszott a nagy éjszakában, majd felbátorodott, és egyre magabiztosabban töltötte be a fák közti teret. Leila annyira koncentrált a dalra és arra, hogy lábait egymás után emelgesse, hogy eleinte fel sem tűnt neki a csengés-bongás. Mintha apró csengettyűk kísérnék a Zongorista dallamát, ritmusra csilingeltek, jóleső, kemény de barátságos hangon. S úgy tűnt, közelednek e hang forrásához, mert egyre hangosabbá és intenzívebbé vált, ugyanakkor halovány, aranyszín fény áradt szét előttük.
Leila előre szaladt. Tátott szájjal bámulta a látványt: egy egész kis falut, ami a völgy ölén húzódott meg. Fehér falú házikói között alacsony emberkék sürögtek-forogtak, és mindegyikük tett-vett, mintha csak fényes nappal lenne, nem pedig a leghosszabb téli éjszaka.
– Kik ezek? – kérdezte Leila, miközben egyre közelebb értek.
– Törpék – felelte a Zongorista. – Száz meg száz éve élnek itt, és minden évben igen sajátos módon ünneplik meg a karácsonyt.
A falu szívébe vezető főutcán csak úgy örvénylett a tömeg – ügyet se vetettek a hidegre! Kovácsok műhelyeiből érkezett a csengés-bongás, s úgy tűnt, minden ház és műhely megnyitotta kapuit: itt ékszerek készültek, amott sült alma, megint máshol kedves játékokat faragott egy mester. Leila elragadtatva bámulta a sok szépséget, erős késztetést érzett, hogy itt-ott megtorpanjon, ha a Zongorista nem vonta volna maga után.
– Jó estét, Kankalin asszony! – köszönt be az egyik kunyhóba.
– Isten hozott! Rég láttunk errefelé! – üdvözölte egy kipirult arcú, főkötős asszonyság, aki a tűzhely körül sürgölődött.
– Hosszú útról jövünk, megszánnál minket egy-egy pohár teával? – mosolygott megnyerőn a Zongorista.
A törpe egyetlen pillantást vetett rá és Leilára, s azon nyomban gőzölgő teát töltött egy bögrébe, amit a kislány kezébe nyomott. Aztán a tűzhely mellől előszedett egy fazekat, s ebbe mert teát a Zongoristának, aki valóságos óriásnak tűnt a törpékhez képest.
– No és hová tartotok? – érdeklődött az asszony.
– A Fény Úrnőjéhez megyünk. Ennek a kis hölgynek egy adag fényre van szüksége – magyarázta a Zongorista.
– A Fény Úrnőjéhez?... Hmm… Úgy hallottam, nagyon szereti az ékszereket és a virágokat.
– Így van! – csapott le rá a Zongorista. – Nem tudnál ajánlani egy műhelyt, ahol beszerezhetnénk ilyesmit?
– Már hogyne tudnék! A főtéren találjátok Gyömbért, ő készíti a legfinomabb aranyékszereket; a kivezető kis utca elején pedig Violánál rengeteg száraz virágból készült dekorációra lelhettek.
– Köszönjük, Kankalin asszony!
A Zongorista felhörpintette teáját, mintha meg sem érezné a forróságot, és már indult is. Leila kapkodva kortyolt kettőt a mézízű italból, aztán a kedves törpeasszonyra mosolygott, lerakta a bögréjét, és futott a Zongorista után.
Mintha csak egy elvarázsolt karácsonyi vásárba értek volna, úgy zsongott a főtér: fiatalok és öregek, nők és férfiak egyaránt ott tolakodtak mind a nyitott műhelyek előtt, dicsérték egymás munkáját, forralt bort ittak, sült almát és süteményt majszoltak. Leila felkapta Jaspert, nehogy a tömegben eltapossák. Megnézték Gyömbér kis üzletét – valóban pompás ékszerek kellették magukat az asztalain, s úgy ragyogtak, akár a Nap. Ám hiába – Leila egyiket sem tudta volna megvenni. Így aztán tovább indultak Violához.
A törpeleány pokrócba burkolózva ült háza kapujában, előtte kosarakban száraz virágokból kötött csokrok, virággal díszített gyertyák, hajtűk, karperecek – amit csak el lehet képzelni!
Leila egyből kiszúrt egy koronának is beillő, sárga virágos koszorút.
– Ez gyönyörű! Ilyet viszek neki! – lelkendezett.
– Kinek lesz az ajándék? – érdeklődött Viola.
– A Fény Úrnőjének – felelte a Zongorista.
– De nem tudom kifizetni – szontyolodott el Leila. – Ha nem viszek neki ajándékot, ő sem ad nekem semmit. Márpedig nekem nagy szükségem van a fényére…
Viola közelebb hajolt. – Azt hiszem, ezen könnyen segíthetünk. Gyere velem!
Kézen fogta Leilát, bevitte kis házába. A szobában a kandalló előtt szakajtószám álltak a száraz levelek, virágok, fakérgek, míg egy külön dobozban a segédeszközök: csatok, drótok, brosstűk sorakoztak.
– Ha te magad készíted el a koszorút, nem kell fizetned érte – magyarázta Viola. – Válassz néhány virágot, levelet, meg azokból a vesszőkből párat – mutatott a halomra.
– De én még sosem csináltam ilyet, nem hiszem, hogy képes vagyok rá.
– Ne aggódj, majd segítek – kacsintott a törpe, azzal helyet foglalt a tűz előtt, és egy kisszéket húzott maga mellé Leila számára. Ő pedig összeszedett egy jó adag hozzávalót, majd letelepedett Viola mellé. A leány türelmesen tanítgatta, ha valami elszakadt-eltört, újat vett a halomból, Leila pedig olyannyira koncentrált, hogy még azt sem vette észre, hogy a növények itt-ott megszúrták vagy megvágták a kezét. Elkészítették a koszorú alapját, elrendezték és ráerősítették a virágokat, leveleket, végül díszítésnek néhány bogyót is. Utolsó lépésként Viola némi aranyport szórt a sárga virágokra, hogy még ragyogóbbak legyenek.
– Kész is! – kiáltott fel. – Hát nem gyönyörű?
– Igen, az! – örvendezett Leila. – Nem gondoltam, hogy meg tudom csinálni.
– Nagyon ügyes vagy. Ha gondolod, elszegődhetsz hozzám tanoncnak.
Leila felnevetett. – Én még csak kislány vagyok, iskolába kell járnom. De talán egyszer…
Viola összecsapta két kezét, csak úgy szállt az aranypor.
– Most gyere, menjünk vissza a barátaidhoz, már biztosan várnak.
Odakint a Zongorista Viola takarójába burkolózva őrizte az árut, azt bezzeg nem vette észre, hogy Jasper épp az egyik csokrot rágcsálta. Leila azonmód felkapta őt.
– Köszönöm a segítségedet – fordult a törpéhez. – Nagyon hálás vagyok érte.
– Igazán nincs mit. Járjatok szerencsével! – búcsúzott Viola.
Elköszöntek tőle, s rátértek a faluból kivezető útra. Hamarosan már ismét a sötét erdő vette körül őket – egyedül a koszorú arany virágai csillámlottak haloványan.
– Hamarosan – mosolygott hátra a Zongorista. Aztán fütyörészni kezdett. Hangja előbb halkan, félénken kúszott a nagy éjszakában, majd felbátorodott, és egyre magabiztosabban töltötte be a fák közti teret. Leila annyira koncentrált a dalra és arra, hogy lábait egymás után emelgesse, hogy eleinte fel sem tűnt neki a csengés-bongás. Mintha apró csengettyűk kísérnék a Zongorista dallamát, ritmusra csilingeltek, jóleső, kemény de barátságos hangon. S úgy tűnt, közelednek e hang forrásához, mert egyre hangosabbá és intenzívebbé vált, ugyanakkor halovány, aranyszín fény áradt szét előttük.
Leila előre szaladt. Tátott szájjal bámulta a látványt: egy egész kis falut, ami a völgy ölén húzódott meg. Fehér falú házikói között alacsony emberkék sürögtek-forogtak, és mindegyikük tett-vett, mintha csak fényes nappal lenne, nem pedig a leghosszabb téli éjszaka.
– Kik ezek? – kérdezte Leila, miközben egyre közelebb értek.
– Törpék – felelte a Zongorista. – Száz meg száz éve élnek itt, és minden évben igen sajátos módon ünneplik meg a karácsonyt.
A falu szívébe vezető főutcán csak úgy örvénylett a tömeg – ügyet se vetettek a hidegre! Kovácsok műhelyeiből érkezett a csengés-bongás, s úgy tűnt, minden ház és műhely megnyitotta kapuit: itt ékszerek készültek, amott sült alma, megint máshol kedves játékokat faragott egy mester. Leila elragadtatva bámulta a sok szépséget, erős késztetést érzett, hogy itt-ott megtorpanjon, ha a Zongorista nem vonta volna maga után.
– Jó estét, Kankalin asszony! – köszönt be az egyik kunyhóba.
– Isten hozott! Rég láttunk errefelé! – üdvözölte egy kipirult arcú, főkötős asszonyság, aki a tűzhely körül sürgölődött.
– Hosszú útról jövünk, megszánnál minket egy-egy pohár teával? – mosolygott megnyerőn a Zongorista.
A törpe egyetlen pillantást vetett rá és Leilára, s azon nyomban gőzölgő teát töltött egy bögrébe, amit a kislány kezébe nyomott. Aztán a tűzhely mellől előszedett egy fazekat, s ebbe mert teát a Zongoristának, aki valóságos óriásnak tűnt a törpékhez képest.
– No és hová tartotok? – érdeklődött az asszony.
– A Fény Úrnőjéhez megyünk. Ennek a kis hölgynek egy adag fényre van szüksége – magyarázta a Zongorista.
– A Fény Úrnőjéhez?... Hmm… Úgy hallottam, nagyon szereti az ékszereket és a virágokat.
– Így van! – csapott le rá a Zongorista. – Nem tudnál ajánlani egy műhelyt, ahol beszerezhetnénk ilyesmit?
– Már hogyne tudnék! A főtéren találjátok Gyömbért, ő készíti a legfinomabb aranyékszereket; a kivezető kis utca elején pedig Violánál rengeteg száraz virágból készült dekorációra lelhettek.
– Köszönjük, Kankalin asszony!
A Zongorista felhörpintette teáját, mintha meg sem érezné a forróságot, és már indult is. Leila kapkodva kortyolt kettőt a mézízű italból, aztán a kedves törpeasszonyra mosolygott, lerakta a bögréjét, és futott a Zongorista után.
Mintha csak egy elvarázsolt karácsonyi vásárba értek volna, úgy zsongott a főtér: fiatalok és öregek, nők és férfiak egyaránt ott tolakodtak mind a nyitott műhelyek előtt, dicsérték egymás munkáját, forralt bort ittak, sült almát és süteményt majszoltak. Leila felkapta Jaspert, nehogy a tömegben eltapossák. Megnézték Gyömbér kis üzletét – valóban pompás ékszerek kellették magukat az asztalain, s úgy ragyogtak, akár a Nap. Ám hiába – Leila egyiket sem tudta volna megvenni. Így aztán tovább indultak Violához.
A törpeleány pokrócba burkolózva ült háza kapujában, előtte kosarakban száraz virágokból kötött csokrok, virággal díszített gyertyák, hajtűk, karperecek – amit csak el lehet képzelni!
Leila egyből kiszúrt egy koronának is beillő, sárga virágos koszorút.
– Ez gyönyörű! Ilyet viszek neki! – lelkendezett.
– Kinek lesz az ajándék? – érdeklődött Viola.
– A Fény Úrnőjének – felelte a Zongorista.
– De nem tudom kifizetni – szontyolodott el Leila. – Ha nem viszek neki ajándékot, ő sem ad nekem semmit. Márpedig nekem nagy szükségem van a fényére…
Viola közelebb hajolt. – Azt hiszem, ezen könnyen segíthetünk. Gyere velem!
Kézen fogta Leilát, bevitte kis házába. A szobában a kandalló előtt szakajtószám álltak a száraz levelek, virágok, fakérgek, míg egy külön dobozban a segédeszközök: csatok, drótok, brosstűk sorakoztak.
– Ha te magad készíted el a koszorút, nem kell fizetned érte – magyarázta Viola. – Válassz néhány virágot, levelet, meg azokból a vesszőkből párat – mutatott a halomra.
– De én még sosem csináltam ilyet, nem hiszem, hogy képes vagyok rá.
– Ne aggódj, majd segítek – kacsintott a törpe, azzal helyet foglalt a tűz előtt, és egy kisszéket húzott maga mellé Leila számára. Ő pedig összeszedett egy jó adag hozzávalót, majd letelepedett Viola mellé. A leány türelmesen tanítgatta, ha valami elszakadt-eltört, újat vett a halomból, Leila pedig olyannyira koncentrált, hogy még azt sem vette észre, hogy a növények itt-ott megszúrták vagy megvágták a kezét. Elkészítették a koszorú alapját, elrendezték és ráerősítették a virágokat, leveleket, végül díszítésnek néhány bogyót is. Utolsó lépésként Viola némi aranyport szórt a sárga virágokra, hogy még ragyogóbbak legyenek.
– Kész is! – kiáltott fel. – Hát nem gyönyörű?
– Igen, az! – örvendezett Leila. – Nem gondoltam, hogy meg tudom csinálni.
– Nagyon ügyes vagy. Ha gondolod, elszegődhetsz hozzám tanoncnak.
Leila felnevetett. – Én még csak kislány vagyok, iskolába kell járnom. De talán egyszer…
Viola összecsapta két kezét, csak úgy szállt az aranypor.
– Most gyere, menjünk vissza a barátaidhoz, már biztosan várnak.
Odakint a Zongorista Viola takarójába burkolózva őrizte az árut, azt bezzeg nem vette észre, hogy Jasper épp az egyik csokrot rágcsálta. Leila azonmód felkapta őt.
– Köszönöm a segítségedet – fordult a törpéhez. – Nagyon hálás vagyok érte.
– Igazán nincs mit. Járjatok szerencsével! – búcsúzott Viola.
Elköszöntek tőle, s rátértek a faluból kivezető útra. Hamarosan már ismét a sötét erdő vette körül őket – egyedül a koszorú arany virágai csillámlottak haloványan.
This is my first experimenting with ruby chocolate - I have to say, I am quite satisfied. It was easy to work with and the result is unique both in flavor and sight. Since a pink chocolate is special in itself, I tried not to overkill it with the decorating. It was made as a small present for Saint Nicholas day (which we celebrate separately from Christmas here in Hungary), but now I publish the recipe in the third advent post :)
Ingredients:
200 gr ruby chocolate
30 ml red grapefruit juice
one small spoon of butter
red luster
Recipe:
I paint one brushstroke of red luster in each cavity of the mold. I temper 130 gr ruby chocolate and I prepare the shells.
I squeeze the juice of the grapefruit and take 30 ml of it. Above steam, I melt 70 gr ruby chocolate and combine it with the juice and the butter. I fill the shells and I put the mold in the fridge. Two hours later I temper the leftover chocolate and I seal the bonbons.
No comments:
Post a Comment