colors of love

Ahhhh újabb igazán-igazi mesecsoki projekt! Olyan régóta ült bennem ez a dal, annyit hallgattam az elmúlt napokban (napokban? hetekben inkább), hogy tudtam, ebből csoki lesz. Na meg egy réges-régi mese, ami egyből eszembe jutott róla, és illik is hozzá. 

Természetesen mi más lenne a dal, ha nem a zseniális Thomas Bergersen egyik melódiája, a "dalszöveg" egy Szent György napjával kapcsolatos bolgár népdal, szerelmes tavaszi dal. A kihívást nem is annyira a csoki külseje, mint inkább a belseje jelentette. Mégis milyen íze van a szerelemnek? A szokásos, elcsépelt szólamokat, úgymint csilis csoki és társai igyekeztem figyelmen kívül hagyni, és végül a választásom három fő összetevőre esett. Ezek közül kettő teljesen egyértelmű, hogy miért és hogyan is kapcsolódik a szerelemhez: a rózsa a szerelmesek virága, a füge pedig a termékenység, a nőiség jelképe. A harmadik meghatározó hozzávaló a kardamom, ami aromás, füstös ízével még különlegesebbé tette az ízkompozíciót. 

Hozzávalók:

50 gr füge

20 gr tejszín

40 gr rózsalekvár

30 gr étcsoki

fél kardamom

200 gr fehércsoki

kakaóvaj, lüszterpor

Elkészítés:

A fügét darabokra vágom, és összeturmixolom. Hozzáöntöm a tejszínt, adok hozzá a rózsalekvárból, végül a fél kardamom mozsárban összetört magvait is beleöntöm. Szép, rózsaszín keverék lesz, kóstolásra mindhárom fő összetevő ízei harmonikusan érezhetőek benne. Épp ezért csak 30 gr olvasztott étcsokit kevertem hozzá, hogy ne nyomja el a többi ízt.

Gyertyaláng felett felolvasztok egy teáskanálnyi kakaóvajat, hozzáadok némi sárga lüszterport, amivel csíkokat vagy mintákat festek a csokiforma félgömb alakú mélyedéseibe. Ezután ugyanígy járok el a kék és a piros lüszterporral is, ezek keverékeiből pedig zöld, narancssárga és lila színeket állítok elő, hogy minél több színben pompázzanak majd a csokigolyók. Némelyik színcsíkot a másik fölé húzom, vagy egybeolvasztom. Néhány percre a hűtőbe teszem a formát, majd temperálom a fehércsokit, elkészítem a csokiburkokat. Ismét a hűtőbe teszem a formát, és amiután a csoki megszilárdult, kiütögetem a félgömböket a formából. Megtöltöm őket a fügés krémmel, majd olvasztott fehércsokit kenek ecsettel a peremükre, és összeragasztom őket.

  

Úgy tartották, ha valaki igaz szerelemmel csókolja meg a szobrot, az elnyeri a lány szívét, és megéled végre sok száz éves álmából. Számtalan fiatal próbálkozott, lehunyt szemmel illették a szobor kőajkait, ám egyikük sem járt sikerrel. A kőleány csak állt kitárt karral, széltépte ruhájában, fekete kőhaját lesodorta válláról a száz meg száz évvel ezelőtti szél, amikor meleg, emberi szíve gránittá változott. Jöhetett fagy, nyári hőség, zuhogó eső, vad szél, a szobor rendületlenül állt, és várta megváltóját. Sem az időjárás, sem a pergő napok nem fogtak rajta; nem repedt meg, nem kopott el. A falusiak illendő tisztelettel kerülték meg, amikor földjeikre tartottak, vagy látogatóba mentek rokonaikhoz. A kisfiúk elsőként a kővé vált leány meséjét hallották, ezért amint felcseperedtek, mind szerelmesek lettek belé, és mind megpróbálták visszahozni az életbe. A lánykák gyakran ücsörögtek a szobor talpánál, találgatták, vajon hogy nézhetett ki valójában, és a ruhája redői között bújócskáztak.

Egy kora tavaszi napon két ismeretlen érkezett a faluba. A kovácsnál szálltak meg, és hamarosan kósza hírek terjedtek el róluk: hogy a férfi egy távoli királyság trónörököse volt, kislánya pedig attól a nőtől született, akibe titkon szerelmes volt, ám, lévén rangján aluli, nem vehette el. A nő azután elhagyta, a király pedig szégyenében elüldözte fiát a gyermekkel együtt.

Igaz volt-e, vagy sem, a falusiak hercegnek nevezték el az ismeretlent, aki munkát vállalt a kovácsnál. Attól kezdve nap mint nap látták, ahogy lányával a kovács földjére igyekszik, hogy a napi betevő fejében azt művelje. Nem tellett sok időbe, hogy a herceg megismerje a kővé vált lány történetét. És egyik este hazafelé menet leült a szobor elé, nézte-nézte, míg gyermeke a kőlány szélfútta szoknyájával játszadozott. A másnap alkonya ismét ott találta néhány lépésnyire a szobortól. Harmadnap is ott ült, és attól fogva három hónapon keresztül minden este, egészen addig, míg a csillagok meg nem tették égi útjuk felét. És minden este egy kicsivel több hatotta át a lány titokzatos történetéből.

…

Szemerkélő eső mosta szürkévé a világot. A folyó megáradt, kiöntött medréből, feláztatta a fűcsombékokat. Apró patakokban ömlött lefelé a hegyoldalról az esővíz, benne mezítláb szaladt a lány, ruhája átázott, és a testére tapadt. Megfordult, nevetett. Ekkor ért oda a férfi, összeölelkeztek.

- Hogy világít a szemed ebben a szürke világban! – mondta a lány.

A férfi megcsókolta. – Gyere velem!

A lány megrázta a fejét. – Tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű… idő kell. Várj még, kérlek!

- Már régóta várok. Engem szeretsz, velem kéne lenned. Hagyd hátra őt végre!

- Tudom, igazad van – sóhajtott a lány. – Sosem szerettem még úgy senkit, mint téged, és ez megrémiszt. Rémisztő és csodálatos. De mégsem olyan könnyű hátrahagyni mindent, ami az eddigi életemet jelentette…

- Igen, erre számítottam! Mióta enyelegsz másokkal a fiam háta mögött?  

A hang hallatán a pár szétrebbent. 

– Halljam! Ki ez a senkiházi? – a fekete ruhás nő fenyegetően lépett előrébb.

- Én… ő… – a lányt megcsalták a szavak.

- Tudtam, hogy nem vagy hozzá való! Hogy is szerethetett bele ilyen alávaló, hazug nőszemélybe! De nem fogom hagyni, hogy összetörd a szívét! Nem ám! – a nő felemelte kezeit.

Feltámadt a szél; nehéz, párás, forró levegő, és ahogy a lány szeretője felé szaladt segítségért kiáltva, tüdeje megtelt vele, szétáradt tagjaiban. Mielőtt lehunyta elnehezült szemhéját, a férfi sötétzöld szemeit látta maga előtt.

…

Felnézett. Zöld, mint a hajnali ég, mint a mohos köveken futó patak. Zöld szemek néztek vissza rá. Ott állt a férfi karjai közt az esti ég alatt.

- A szobor! – hallatszott a háta mögül, kíváncsi emberek gyűltek köréjük.

- Gyere! – mondta halkan a férfi, kézen fogta, és ő ment, nem tiltakozott többé.

Ohhh another really-real fairytale project! This song has been in my ear for such a long time, I've been listening to it so many times in these last days (days? rather weeks) that I knew I'd have to make a chocolate about it. It reminded me of an old-old tale, which matches it.

Naturally this is a melody of the genious Thomas Bergersen; the "lyrics" are those of a Bulgarian folk song about St George's day, a spring love song. The challenge was not so much the ouside of the chocolate, rather the inside. How does love taste? I tried to avoid the usual, banal combinations such as chocolate with chili, and finally I chose three key ingredients. It is quite obvious why two of them are connected to love: rose is the flower of lovers, fig is the symbol of fertility and femininity. The third significant component is cardamom, whose aromatic, smoky flavour made the composition even more special.

Ingredients:

50 gr fig

20 gr cream

40 gr rose jam

30 gr dark chocolate

half cardamom

200 gr white chocolate

cocoa butter, luster dust

Recipe:

I cut the figs into pieces and I blend them. I pour the cream in it, I add the rose jam and finally the crushed seeds of the cardamom. It becomes a nice, pink mixture and if you taste it, the flavours of all three ingredients can be felt harmoniously. Therefore I mixed it with only 30 gr of molten dark chocolate.
Above candle light I melt a teaspoon of cocoa butter, I add yellow luster dust, with which then I paint stripes or patterns in the hemisphere shaped cavities of the mould. I do the same with blue and red luster dust and from their mixtures, I make green, orange and purple colours so the chocolate globes will get even more colourful. Some stripes are painted above others, or merged. I put the mould in the fridge for some minutes, then I temper the white chocolate and I create the chocolate shells. After the chocolate gets solid in the fridge, I tap the mould and take the shells out of it. I fill them with the cream, then I smear molten white chocolate on the brims and I stick the two halves together.

It was believed that if someone kisses the statue with true love, he wins the girl's heart and finally she wakes up from her centuries-long sleep. Countless young man tried their luck, they kissed the stone lips of the statue with closed eyes, but none was successful. The stone girl was just standing with her arms spread, in her windtorn dress; her black stone hair floated in the wind that had blown centuries ago, when her warm heart turned into granite. Frost, summer heat, pouring rain, wild wind could come, the statue stood steadily and waited for its saviour. Neither the weather, nor the passing days could corrode it; it did not crack or deteriorate. The villagers passed by respectfully while going to their lands or visiting their relatives. The little boys heard first the tale of the girl who had turned to stone, therefore when they grew up, they all fell in love with her and all of them tried to bring her back to life. The little girls were frequently sitting at the foot of the statue, guessing how she might have looked in reality and playing hide-and-seek among the pleats of her dress.
One early spring day two strangers arrived in the village. They found lodging at the blacksmith's and soon the tidings spread about the man being the heir of the throne of a faraway kingdom and his daughter being born from the woman he had secretly loved. However, being a commoner, he could not marry her. Then the woman had left him and the king, being ashamed, had expelled his son together with the child.

Whether it was true or not, the stranger, who was working for the blacksmith, was named prince by the villagers. From then on they saw him day by day going to the land of the blacksmith with his daughter, in order to work on it for his daily bread. Not much time passed until the prince learnt about the story of the girl who had turned to stone. And one evening, while going back home, he sat down in front of the statue, he was watching it while his child was playing with the windtorn skirt of the stone girl. The next dusk found him there, sitting a few steps away from the statue. He was sitting there also on the third day and then every single evening, until the stars took half of their heavenly journey, for three months. And every single evening he absorbed a bit more of the mysterious story of the girl.

…

Sprinkling rain washed the world to grey. The river flooded, gushed out of its bed, it washed away tufts of grass. Rain water was pouring down on the hillside; the girl was running barefooted in it; her clothes soaked through and clung to her skin. She turned around and laughed. The man got there and they hugged. 
"Your eyes are shining in this grey world," said the girl. 

The man kissed her. "Come with me!"

The girl shook her head. "You know that this is not so simple... I need time. Wait a bit more, please!" 

"I've been waiting too long. You love me, you should be with me. Leave him finally!" 

"I know, you are right," sighed the girl. "I have never loved anyone like you and it frightens me. It is frightening and wonderful. But it is not easy to leave everything that was my life until now..." 

"Yes, I suspected it! Since when have you been flirting with others behind my son's back?"

Hearing the voice, the couple jumped apart. 

"Tell me, who is this rascal?" the woman in black threateningly stepped forward.
"I... he..." words eluded the girl.

"I knew you were not meant to be with him! How could he fall in love with such a despicable, lying woman! But I won't let you break his heart!" the woman lifted her hands.

The wind rose; heavy, humid, hot air, and as the girl was running to her lover, screaming for help, her lungs filled with it, it spread in her body. Before she closed her heavy eyelids, she saw the man's dark green eyes in front of her.

…

She looked up. Green like the dawn sky, like the stream running above mossy stones. Green eyes were looking back at her. She was standing under the evening sky, in the man's arms. 

"The statue!" she heard from behind her; curious people gathered around them. 

"Come!" said the man quietly, he took her hand and she went with him, she did not protest any more.