jázminlikőr // jasmine liqueur

A likőrkészítés talán még varázslatosabb, mint a csokizás - abból a szempontból, hogy míg a csokinál az ember tevékenyen, aktívan vesz részt a varázs létrejöttében, a likőrnél mindez idő, türelem és valamiféle titokzatos átalakulás kérdése. 

Korábban készítettem már rebarbaralikőrt és orgonalikőrt, ezúttal pedig jázminnal kísérleteztem. A legkedvesebb virágom, törékeny, tiszta, édes illata tavaszi éjszakákat, a csalogány énekét, virágba borult tájat idéz. Ezt akartam itallá szűrni.

Hozzávalók:

egy kosárnyi (kb. 30 gr) jázminvirág

20 dkg cukor

1 dl víz

2 dl vodka

Elkészítés:

A jázmin illatanyaga - a rózsával ellentétben - nem alkoholban, hanem vízben oldódik, ezért először a cukorszirupot készítem el. 20 dkg cukor és 1 dl víz keverékét addig melegítem, amíg a cukor fel nem oldódik. A jázmint megtisztítom: lemosom, eltávolítom belőle a rovarokat, lecsippentem a zöld szárakat. Ezután a virágokat belekeverem a még meleg szirupba, lefedem, és állni hagyom két éjszakán át. 

Leszűröm a szirupot, a virágokat, miután jól kinyomkodtam, kidobom. A léhez hozzáöntöm a vodkát, és összerázom. Két hétig állni hagyom, hogy az ízek összeérjenek.

A Hold járása hajt. A csillagok - kurvák, akik elérhetetlenségükben csábítanak magukhoz, soha meg nem szűnő vonzásuk ősi siratók ruhaszaggató fájdalma és tengerszemek sötét, elképzelhetetlen mélysége.

Az út mindig van. Az út végtelen, az út szűz lány testeként feszül az őt járók alá. Mindig a Hold után. Néha aranybölcső, néha rézérme, néha más világokba vezető fekete kút az égkupola héjában.

Ahogy fogy a távolság, a messzeségben alvó dombok egyre éberebbek lesznek, és azzal együtt röppen el varázsuk is, hogy szeszélyes, kék madárként még távolabbra csalogassa a csapdájába esőket.

Szabadság.                                                                     

Szabadság. Felhők, tavaszi eső, vadvirágok és gazok az árpaföld szélén, lehajló, zuzmós ágak, süvítő szél a tengerparton, őszi napfény fehérre meszelt parasztház eresze alatt, téli alkonyon ködbe fulladó nap, fecskék cikázó röpte a tó felett, hatalmas nyári éjszaka kínja...

Sokakat láttam, akik érezték. Egyesek áradó szeretetük által próbálták másoknak átadni, ha már nekik nem sikerült megszerezni. Mások igyekeztek minél többet magukhoz ölelni a világból, hátha így lelkükhöz láncolhatják. Megint mások kis, titkos üzelmeket folytattak, hogy ismerőseik és saját maguk háta mögött mégis átélhessék.

De többen vannak, akik nem érzik. Nem érzik, vagy nem akarnak tudomást venni róla. Mint szemlén a katonák, úgy sorakoznak napjaik unt házastársakkal, képzelt szerelmekkel; gyötrelmes munkával dolgozzák át magukat egyik esztendőből a másikba.

Az én napjaim - mint erdőben a fák kusza gyönyörűségükben, fényfoltosan, szitáló cseppek fátylában; édes sötétségükön moha sarjad, gyanta csurran; a sziklák mögött farkas kapar, fajdkakas zörgeti lehullott levelek múmiáit. Minél többet járom útjait, annál biztosabban tudom - sosem fogom elhagyni.

Sometimes it seems I'll forever be trapped in the gilded cage of my fairytale world. Forever, alone with my tales. It is miraculous and horrifying at the same time. I will always imagine that the torn clouds of the night, bathing in orange light, belong to another realm; when seeing the empty balcony of a mansion looking over the Danube and the majestic night skyline of Pest from the Buda hill, I imagine a slender figure standing on it, in a long, translucent dress illuminated by the tender light of a lantern - she might be thinking of her first ball or that enchanting stranger that she'd seen during her afternoon walk; a night butterfly flying in front of me is a magical creature carrying dreams. My world is filled with light and colour, it is a wonderful world. Wonderful and solitary.

Liqueur making is maybe even more magical than chocolate making - from the point of view that while one is actively involved in the magical process of chocolate making, in the case of liqueurs it is a matter of time, patience and some mysterious transformation.

Previously I made rhubarb and lilac liqueurs; this time I experimented with jasmine. It is my favourite flower, its delicate, clear, sweet fragrance evokes spring nights, the song of the nightingale and flowering landscapes. This is what I wanted to filter into potion.

Ingredients:

a basketful of jasmine flower (ca. 30 gr) 

20 dkg sugar

1 dl water

2 dl vodka

Recipe:

The flavour molecules of jasmine - unlike those of rose - are water soluble, therefore first I make sugar syrup. I warm the mixture of sugar and water until the sugar dissolves. I clean the jasmine flowers: I wash them, I get rid of little insects and I chip off the green stems. Then I put the flowers in the still warm syrup, I cover the pot and leave it like that for two nights.

I distil the syrup and after squeezing the last drop from the flowers, I throw them away. I add the vodka to the liquid and I shake it. I store it for two weeks so the flavours can get mature.

The motion of the Moon chases me. The stars - whores, who allure me with their unreachability; their unceasing attraction is the garment-tearing pain of ancient mourning songs and the dark, inconceivable depth of tarns.

The road always exists. The road is endless; it stretches under wanderers like the body of a virgin. Always after the Moon. Sometimes it is a golden cradle, other times a copper coin, and sometimes a black well leading to other worlds in the cupola of the sky.

As distance decreases, the hills sleeping afar awaken and their magic flees in order to lure those fallen in its trap even further, like a sassy, blue bird.

Freedom.

Freedom. Clouds, spring rain, wild flowers and weeds at the border of the barley field, bending branches covered with lichen, whooshing wind on the seaside, autumn sunlight under the drain of a whitewashed cottage, sun drowning in mist at winter dusk, the swirling flight of swallows above the lake, the anguish of an enormous summer night...

I have seen many who felt it. Some tried to deliver it to others through radiating love as they themselves didn't manage to get hold of it. Others tried to embrace as much of the world as they could in order to chain it to their souls. Others carried on small, secret practices to experience it behind their own backs and those of their acquaintances.

But there are even more who don't feel it at all. They don't feel it or don't even want to be aware of it. Like soldiers at a muster, their days are aligned with boring spouses, fictional passions; they work themselves excruciatingly from one year to the next.

My days - like trees in the forest in their entangled beauty, with specks of light, in the veil of drizzling drops; moss germinates and resin trickles in their sweet darkness; wolf scrapes behind the rocks; grouse rattles the mummies of fallen leaves. The more I travel its paths, the more assured I am - I will never leave it.