Idő // Time

Hát ki a fene gondolta volna, hogy ő az Idő istene? Pont úgy nézett ki, mint bármelyik járókelő, abból is az átlagos fajta. De most már késő bánat ebgondolat itt, a fogaskerekek között. Hanem azt legalább megtanulta, hogy az „isten nevét hiába szádra ne vedd” parancsolat nem minden alap nélkül való.

Kifordult a lába alól egy tárcsa, Gabriel megingott, épphogy sikerült megkapaszkodnia a gépezet központja felé forgó kerék egyik küllőjében. Izzadság csorgott a halántékán, megremegett a karja. Lepottyant egy rézszín lemezre, ami továbblendítette. Két ugrás, egy visszapattanó rugó gyors kikerülése, s a következő fogaskerék már közvetlenül kapcsolódott az óraszerkezet szívéhez. Gabriel átlendült a mutatók tengelyére, és végre megpihent a nagymutató íves kovácsoltvas tövén.

Az Idő Gépezete. Úgy emelkedett fel körülötte, hogy felocsúdni sem volt ideje – az előző pillanatban még az utcán állt szitkozódva, a következőben meg egy óriási, aranyszín fogaskeréken egyensúlyozott levegő után kapkodva.

Az Idő istene épp csak addig állt vele szemben azzal a magabiztos mosollyal az arcán, amíg annyit mondott: - Remélem, megtanulod, mit jelentenek az elvesztegetett lehetőségek! Keresd meg a Kulcsot!

Merre lehet a Kulcs ebben a folyton mozgó, zörgő-kattogó gépben?! Gabriel körbenézett, igyekezett átlátni a rendszert, ám körülötte csupán fogaskerekek arany-réz végtelenje húzódott minden irányban.

Nagyot sóhajtott. Minden szót megbánt, a fenéért nem tud vigyázni a nyelvére! De most már úgysem látja Sandrát egy évig, és a meggondolatlan kirohanásának köszönhetően itt rekedt ebben a gigantikus órában.

Szemzsibbasztóan forogtak a fogaskerekek, az idő csak haladt, s ő nem került közelebb a megoldáshoz. Fölállt. Abban a pillanatban, mintha csak a reményt csillantaná fel előtte, az arany rengetegből kivált egy ezüst tárgy: a Kulcs!

Egy fűrészfogas lemezre akadva fordult épp körbe, aztán Gabriel riadalmára a Kulcsot tartó lánc ráakadt a csatlakozó fogaskerék egyik fogára, és eltűnt a gépezet mélyén. Gabriel utánaeredt. Mikor elérte a fűrészfogas lemezt, még épphogy látta a Kulcsot megcsillanni egy küllőn. Kerekeket, lemezeket, rugókat kerülgetve rohant utána.

Félelmes, végtelennek tűnő űr felett talált rá, ahol láncok lógtak a semmiből a semmibe, s mintha odafent játékos kedvű óriás himbálná őket, lassan hintáztak. Közöttük lógott a Kulcs, méltóságteljesen, egyre messzebb az óraműtől.

Gabriel kinyúlt érte. Épp csak pár centiméter hiányzott. Olyan közel merészkedett a szakadékhoz, amennyire csak mert, nyújtózkodott. Ujjhegye megérintette a Kulcsot, mire az tovább lengett. Gabriel megragadta az orra előtt lógó láncot, és megrántotta. Úgy tűnt, elég erősen rögzítették. Belekapaszkodott, óvatosan húzódzkodott, csak lassan helyezte át rá a testsúlyát. Ellendült a lassan forgó fogaskerékről, és elkapta a Kulcsot. Diadalittasan akasztotta le a láncról, ám a mozgolódástól saját, liánként használt lánca csikorgó hangot hallatott, és megrándult.

A következő pillanatban Kulcsostul, láncostul, kétségbeesetten kiabálva hullott a mélybe.

***

Kemény, fényes felületen tért magához. Felnyögött: újabb fogaskerekek! Ám ezek mozdulatlanul álltak, közöttük itt-ott fémpanelek, ásító kulcslyukakkal.

Gabriel feltápászkodott. Még mindig a kezében szorongatta a kulcsot, s most bedugta egy találomra kiválasztott zárba. Erőlködve bírta csak elfordítani, a zár nyikorgott, majd félrecsúszott az ajtó.

Apja fel-alá járkált előtte, gondterhelten morzsolgatta a szakállát.

- Mondd csak, mi akarsz lenni, mi érdekel a leginkább?

Nem válaszolt.

Anyja a sarokban ült, összekulcsolt kezeit az ölében pihentette.

- Szívem, valahová csak be kéne adni a jelentkezést! Mi nem dönthetünk helyetted.

„Irodalom,” akarta mondani.

- Mérnöki – mondta. A mérnök jól keresnek, írni pedig úgyis tud majd mellette…

A helyére húzta és bezárta az ajtót.

Egy darabig csak bámult maga elé, míg végül egy fejrázással megszabadult a gondolatok súlyától. Egy másik kulcslyukba illesztette a kulcsot, és arrébb tolta a panelt.

- Szóval tegnap éjjel a Ligetben ittunk, Robbie úgy berúgott, hogy föl akart állni az asztalra, de persze leesett, még jó, hogy többen álltunk körülötte, és elkaptuk – vihogott Mike, majd jót húzott a söréből.

- Shaun megint fölszedett egy csajt – vette át a szót Frank. – Esküszöm, minden bulin más csajjal látom.

Gabriel kényszeredetten nevetett, a sörét bámulta.

- Miért nem költözöl be a koleszba, Gabe? – bökte oldalba Mike. – Biztos neked is jobban menne a csajozás, ha néha ott lennél a bulikon.

- Így igaz! – toldotta meg Frank. – Ráadásul a családod miatt még kedvezményt is kapnál a szobád árából, úgy kábé ugyanannyit kéne fizetned, mint most az ingázásért.

Gabriel vállat vont. – Annyira nem érdekelnek a bulik...

Becsapta az ajtót, elfordította a kulcsot. Leült a fogaskerékre, a tenyerébe hajtotta a fejét. Nem, akkor sem és azóta sem bánta meg, hogy nem költözött a kollégiumba, de… de talán néha elmehetett volna velük. Irigyelte barátait, akik részt vettek a közösségi életben, és nagyobb eséllyel találtak barátnőt is. Frank azóta el is vette a kollégiumi barátnőjét.

Persze mindez semmit nem jelent, hiszen ő is megismerte a munkahelyén Sandrát, aki a legokosabb és legragyogóbb lány, akit valaha látott, csakhogy… csakhogy azóta sem történt vele semmi, mert még egyszer sem merte elhívni randizni.

Hol a bánatban lehet a kijárat ebből a rohadt gépezetből?!

Újabb ajtót nyitott.

Telefonnal a kezében állt otthon a folyosón, a kagylóban egy hang épp ezt mondta: - A főszerkesztőnek nagyon tetszett a múlt heti cikke, ezért szeretnénk felajánlani egy gyakornoki pozíciót. Heti 25 óra munkavégzéssel, a fizetés…

Gabriel bevágta az ajtót, a kulcs kirepült a zárból a lendülettől.

Jól emlékezett, mit válaszolt az ajánlatra. De hát mérnöknek tanult…

A következő ajtó.

Sandra a pultnál állt, koktélt rendelt. Gabriel őt bámulta. A csapatépítő tréning végére meggyőződésévé vált, hogy minden körülmények között találkoznia kell vele munkahelyen kívül is.

Sandra visszatért az asztalukhoz, s míg elhörpölte a koktélt, Kate-tel és Paullal beszélgetett. Nem sokkal később felkelt, elköszönt a társaság kitartóan ivó maradékától, és hazaindult.

„Most!” gondolta Gabriel, de mégsem állt fel, hogy utána menjen és elkísérje.

Elkeseredetten a helyére rántotta az ajtót. Ez a csalóka, alattomos hely elszalasztott lehetőségek sorozatának állítja be az egész életét! Pedig igenis elégedett, jó diplomát szerzett, szereti a munkahelyét, csak hát… bárcsak bátrabb lett volna néha!

Nem! Megrázta a fejét. Az ajtók döntési helyzeteket mutattak, és ő döntéseket hozott, ilyen egyszerű az egész. Miért érzi magát mégis vesztesnek, miután végignézte őket?! Haragjában belerúgott az utolsó ajtóba. Alattomos hely, és alattomos az Idő istene is!

- Engedj ki!! – kiáltotta el magát. – Elegem van az egészből!

Fejvesztve rohant körbe: ajtók, ajtók, ajtók! Ugyan hány lehetőséget vesztegetett el?! Nem is élt még ilyen sokáig! És hol lehet az a nyavalyás kijárat?!

Lélekszakadva futott, míg meg nem botlott egy fogaskerék fogában. Hasra vágódott, a kulcs kirepült a kezéből. Fölkelt. Előtte – micsoda meglepetés – egy ajtó. Azzal az erős elhatározással vágta a kulcsot a zárba, hogy akármi várja is a panelen túl, átmegy, és végre megszabadul ettől az átkozott helytől. Körbe se nézett, csak ugrott.

***

A repülőtér steril, fehér falain nyíló hatalmas ablakokon áradt be a fény. Néhány bőröndjét húzó utas csodálkozva bámulta meg a padlón heverő Gabrielt.

- Haladjanak tovább, nincs itt semmi látnivaló – motyogta ő magában.

Míg föltápászkodott, értetlenül bámulta környezetét. Akárhogy törte a fejét, nem emlékezett arra, hogy valaha is döntéshelyzetbe került volna reptéren. Leporolta a nadrágját, majd a kezét.

Kígyózó sorban álltak előtte az emberek utasfelvételre várva, a sor végéhez időről időre újabbak csatlakoztak. Szőke lány állt be az idős házaspár mögé, ügyetlenül maga mellé rendezte két utazótáskáját. Gabriel szíve megdobbant.

Sandra!

Végül mégis kapott egy esélyt az Idő istenétől!

A lányhoz sétált.

- Helló!

Sandra, aki épp az irataival volt elfoglalva, ijedten összerezzent.

- Szia Gabe! Hát te hogy kerülsz ide?

- Ööö… kijöttem elbúcsúzni tőled.

Sandra elnevette magát. – De hát egyszer már elbúcsúztatok a cégnél!

- Az más volt… - nagyot nyelt. – Figyelj, Sandra, fél éve próbálok alkalmat keríteni, hogy elhívjalak vacsorázni, vagy ebédelni, forró csokizni, múzeumba, bárhová, mert az az igazság, hogy bárhová szívesen mennék veled, csak… azt hiszem, addig totojáztam, hogy lekéstem róla…

Sandra arcán a meglepetést kacagás váltotta fel.

- Most, a reptéren kérsz randit?! Elég szerencsétlen időzítés.

- Igen, tudom – Gabriel megvakarta a fejét. – De gondoltam akkor is megpróbálom, ha csak egy év múlva látlak legközelebb.

Sandra az irataival matatott, csak nagy sokára nézett fel újra.

- Valójában másfél hónap múlva hazajövök egy hétre.

Gabriel arca felderült. - Ezt vegyem igennek?

- Akár – mosolygott a lány. – Megvársz? – intett a kordonon kívülre. – Még lesz egy kis időm beszélgetni a biztonsági ellenőrzés előtt.

Gabriel bólintott. Megkerülte a sort és a kordont.

A fenébe is, de jó érzés végre megtenni, amit annyi ideje halogatott! Visszanézett a sorban egyre előrébb araszoló Sandrára, és lelke egy eldugott zugában öntudatlanul röpke hálát adott az Idő istenének.

Hozzávalók:

150 gr étcsoki

magok, aszalt/liofilizált gyümölcsök

lüszterpor, alkohol

Elkészítés:

A kiöntőformát hobbiboltban vettem. A csokialap elkészítése nagyon egyszerű: temperálom az étcsokit, a formára öntöm, az előre odakészített magvakból, gyümölcsökből ízlés szerint szórok rá. Ha szükséges, amikor a csoki elkezd szilárdulni, spatulával körbevágom.

Miután a csokilap megszilárdult, lehúzom róla a kiöntő alapot. Kis mennyiségű erős alkoholban elkeverek arany lüsztert, és kifestem a megfelelő részeket.

Who the hell would've thought that he's the God of Time? He looked just like any other passerby, an average one at that. But no use crying over spilt milk here, among the cogwheels. At least he learned that the commandment "you shall not take the name of God in vain" is not groundless.

A disc turned from under his feet, Gabriel toppled, he could barely hold on to the spoke of a wheel spinning towards the centre of the machine. Sweat was dripping on his temple, his arm trembled. He plopped down on a copper disc, which swung him forward. Two jumps, avoiding a bouncing spring, then the next cogwheel was attached directly to the heart of the clockwork. Gabriel leapt to the shaft of the clock hands and finally took a rest on the arched, wrought-iron bottom of the minute hand.
The Machine of Time. It had emerged around him so quickly that he didn't even have time to come to his senses - in the first minute he was standing on the street, swearing, in the next, he was balancing on a giant, golden cogwheel, catching his breath.

The God of Time was standing before him with that confident smile only until he said, "I hope you'll learn what lost chances mean! Find the Key!"

Where on earth might that Key be in this constantly moving, clacking-rattling machine?! Gabriel looked around, he tried to see through the system, but only a golden-copper infinity of cogwheels stretched around him.

He sighed. He regretted every word; why can't he be more careful?! But now he won't see Sandra for a year and thanks to his hasty outburst, he got stuck in this gigantic clock.

The turning of the cogwheels was eye-numbing, time passed by and he didn't get any closer to the solution. He stood up. In that second, as if hope shone forth, a silver object appeared in the ocean of gold: the Key!

It was turning around, stuck to a jagged disc, then the chain holding the Key stuck on a cog of an adjoining wheel and disappeared in the depth of the machine. Gabriel ran after it. When he reached the jagged disc, he could barely see the Key gleaming on a spoke. Bypassing wheels, discs, springs, he raced after it.

He found it above a dreadful, seemingly endless chasm, where chains hung from emptiness into the void, and as if above a playful giant was swaying them, they were swinging slowly. The Key was hanging among them, gracefully, ever farther from the clockwork.

Gabriel reached out. Only a couple of centimetres were missing. He crept as close to the abyss as he dared, and stretched. The tip of his finger touched the Key, which swung away. Gabriel grabbed the chain in front of him and tugged at it. It seemed to be fixed firmly. He clung to it, pulled himself up and slowly placed his body weight on it. He leapt from the slowly spinning cogwheel and caught the Key. Triumphantly, he unhooked it from the chain, but due to the moving, his own chain, used as a liana, creaked and flinched.

In the next minute, shouting desperately, he fell into the abyss together with Key and chain.

***

He came to himself on a hard, shiny surface. He moaned: new cogwheels! But these were motionless; among them metal panels with yawning keyholes. Gabriel staggered to his feet. He was still holding on to the key and he put it in a randomly chosen hole. He struggled to turn it, the lock squeaked, then the door slid.

His father paced up and down in front of him, tugging at his beard nervously.

"Tell me, what do you want to be, what are you most interested in?"

He didn't answer.

His mother was sitting in the corner, resting her clasped hands in her lap.

"Darling, you have to apply somewhere! We can't decide instead of you."

"Literature," he wanted to say.

"Engineering," he said. Engineers earn good money and besides that, he could still write...

He pulled in and locked the door.

For a while he was staring down, until he got rid of the heavy thoughts with a shake of his head. He inserted the key into another keyhole and pushed the panel.

"So yesterday night we were drinking in the Park; Robbie got so drunk that he wanted to stand on the table but he fell. Fortunately some of us were standing around him and caught him," cackled Mike, then swilled his beer.

"Shaun picked up a bird again," continued Frank. "I swear I see him with a different girl at every party."

Gabriel laughed wryly, he stared at his beer.

"Why don't you move to the dorm, Gabe?" poked him Mike. "Surely you would have more success with relations if you joined the parties sometimes."

"That's right," added Frank. "Moreover, probably you'd get a reduced price for the room because of your family, thus you'd have to pay more or less the same that you pay for commuting."

Gabriel shrugged. "I'm not so interested in parties..."

He slammed the door and turned the key. He sat down on the cogwheel and buried his face in his palms. No, he did not and never will regret not moving in the dorm, but... but sometimes he could've gone to the parties. He envied his friends who had participated in social life and had had more chances to find a girlfriend. Frank had even married his college girlfriend since then.

Of course, all of this doesn't mean anything, as he also got to know Sandra at his workplace, who is the most clever and wonderful girl that he has ever seen, however... nothing has happened with her, because he has never dared to ask her out.

Where the hell is the way out of this freaking machine?!

He opened a new door.

He was standing in the hallway at home with the phone in his hand, a voice said in the receiver, "The editor-in-chief liked your article from last week, and we'd like to offer you an internship. With 25 hours per week, the salary would be..."

Gabriel slammed the door, the key flew out of the lock.

He remembered very well what his answer had been to the offer. But he had studied engineering...

The next door.

Sandra was standing at the bar, ordering a cocktail. Gabriel was staring at her. By the end of the team-building training he got convinced that he must meet her outside the office under any circumstances.

Sandra returned to their table and while she was drinking her cocktail, she was talking with Kate and Paul. Soon she stood up and said goodbye to the persistently drinking remainder of the group, and went home.

"Now!" thought Gabriel, but he did not stand up to accompany her.

Desperately, he pulled the door back. This misleading, guileful place depicts his whole life as a series of lost chances! Still, he is satisfied, he got a good diploma, he loves his workplace, but... if only he had been braver sometimes!

No! He shook his head. The doors showed him situations where decisions had to be made and he made them, simple as that. Why does he still feel like a loser after seeing them?! Raging, he kicked the last door. Guileful place and the God of Time is sly too!

"Let me out!!" he shouted. "I'm fed up with this!"

He ran around in panic: doors, doors, doors! How many chances had he lost?! He hadn't even lived so long! And where the hell is that stupid exit?!

He was running breathlessly until he stumbled in the cog of a wheel. He fell, the key flew out of his hand. He stood up. Before him - what a surprise - a door. He swung the key in the hole with the strong determination that whatever may await him beyond the panel, he'll go through and get rid of this damned place. He didn't even look around, just jumped.

***

Through the huge windows of the airport's sterile, white walls, light came in. Some passengers, pulling their suitcases, stared at Gabriel lying on the floor.

"Nothing to see here, move along!" mumbled he.

While he staggered to his feet, he looked around uncomprehendingly. However he was racking his brains, he couldn't remember any decision he had ever made at an airport. He dusted off his trousers, then his hands.

Before him, a snake of queue was waiting for check-in; from time to time new people joined the end of the line. A blond girl stopped behind the elderly couple; she arranged her two bags clumsily. Gabriel's heart skipped a beat.

Sandra!

In the end he got a chance from the God of Time!

He walked up to the girl.

"Hello!"

Sandra, who was busy with her documents, startled.

"Hi Gabe, what are you doing here?"

"Erm... I came to say goodbye."

Sandra laughed. "But you've already done that in the office!"

"It's different..." he gulped. "Look, Sandra, I've tried to get a chance to ask you out for dinner or lunch or hot chocolate, museum, anywhere, because the truth is that I'd be happy to go anywhere with you, but... I think I hesitated so long that I missed it."

The surprise on Sandra's face was followed by chuckling.

"You ask me out here, at the airport?! Quite unfortunate timing."

"Yes, I know," Gabriel scratched his head. "But I thought I'd try it even if I won't see you for a year."

Sandra fumbled with her documents, she looked up after a while.

"Actually I'll come back for a week in one and a half months."

Gabriel's face brightened. "Shall I take it as a yes?"

"You might," smiled the girl. "Will you wait for me?" she waved beyond the cordon. "I'll have some time to talk before the security check."

Gabriel nodded. He bypassed the cordon and the line.

Hell, it feels good to finally do what he had postponed for such a long time! He looked back at Sandra, who was proceeding slowly in the line, and in a secret corner of his soul, unconsciously, he thanked the God of Time.

Ingredients:

150 gr dark chocolate

seeds, dried/lyophilised fruits

lustre dust, alcohol

Recipe:

I bought the mould in a hobby store. Making the chocolate base is quite simple: I temper the dark chocolate and pour it on the mould; I sprinkle it with seeds or fruits. If needed, when the chocolate starts to set, I cut it around with a spatula or a knife.

After the chocolate hardens, I pull off the mould. I add golden lustre to a tiny bit of strong alcohol, and I paint the pattern.