Körtés-chilis // Pear-chili

Már csak hatot kell aludni!

Ma van advent negyedik vasárnapja, és ahogy kint egyre csökken a fény, úgy növekszik a házakban a gyertyák meggyújtásával. Ezzel a posttal véget ér a karácsonyi történetem, ám karácsonyi receptek továbbra is várhatók :) 
Az itt következő recept valójában egy leves bonbon-formába öntve. Az ötletet a Toll és fakanál blog egyik postjából vettem: chilis körteleves! Pikáns, izgató, ínycsiklandozó ízösszeállítás. Nem bírtam neki ellenállni. A bonbon meglehetősen finom lett: a krém szétolvad az ember szájában, és csak legvégül tűnik fel a chili aromája. Azt hiszem, finom desszert lehet egy karácsonyvárós téli ebéd végén.

Hozzávalók:
40 gr körtepüré
0,1 dl tejszín
1 kiskanál vaj
1 kiskanál méz
100+150 gr étcsoki
chili

Elkészítés:
A körtét meghámozom, az előírt mennyiséget lábosba rakom és összetöröm (az enyém kellően szottyadt volt szerencsére :)). Hozzáadok egy pici tejszínt, egy kanál mézet és vajat, majd felmelegítem. Mielőtt forrni kezd, elzárom a tüzet és a masszához adok 100 gr étcsokit. Elkeverem, félreteszem hűlni. Közben elkészítem a kis csokikapszlikat. Miután megszilárdultak, kiveszem őket a formából és megtöltöm őket a körtés töltelékkel. A tetejükre szórok egy kis csilit, és kész is a bonbon.

IV.

„Mikor az unokatestvéremet elvitték, én úgy döntöttem, hogy önként felkeresem a püspök urat. Bánom, hogy hallgattam az eretnek beszédre és még inkább, hogy hittem benne. Kész vagyok bűnbánatot gyakorolni, amelyet a püspök úr kiszab rám.

Mit tudsz Guilhèm és Miquèl pásztorokról, akik Raymond családjánál álltak szolgálatban?

Amikor Raymondért jöttek, ők a város közelében legeltették a juhokat. Amint eljutott hozzájuk a hír, magukhoz vették Estelát, aki viselős volt Raymond gyermekével, és elmentek a katalán határ felé. Egy hónapja, amikor Bernard, a pásztorunk visszatért, azt állította, hogy Ax-les-Thermes-nél látta őket, a határ közelében.”

Angèle megkönnyebbült, mikor megtudta, hogy Estela és a pásztorok megmenekültek. Amiel szerda este küldte el neki az újabb jegyzőkönyv átiratát, amire sikeresen rálelt Toulouse-ban. Egyben felvetette, hogy találkozzanak még egyszer karácsony előtt, mert valami fontosat akar mondani. Végül abban egyeztek meg, hogy a Place Carnot-n találkoznak, ami decemberben a La Magie de Noël fesztivál keretében forgalmas, színes, szabadtéri vidámparkká változott: a karácsonyi vásár bódéiban megannyi édességet, kézműves terméket árultak, a tér közepét korcsolyapálya foglalta el. Mint mindig, ilyenkor is rengeteg turista számára kínált vonzó úti célt a bájos városka karácsonyi forgatagával és az egyre rövidülő napok végén kivilágított Citével.

Angèle a Rue Courtejaire és a tér találkozásánál várta Amielt, aki néhány perc késéssel, kipirultan érkezett.

- Szia! Régóta vársz?

- Á, nem, nemrég érkeztem.

- Meghívhatlak egy forralt borra?

Angèle mosolyogva bólintott.

Elsétáltak a vásár bódéihoz, a borárushoz. A papírpohárba töltött forralt bor kellemesen melegítette átfagyott kezüket.

- Nem megyünk fel a várba? Itt elég nagy a zaj, útközben tudnánk beszélgetni – vetette fel Amiel. Angèle beleegyezett, így elballagtak a Rue Aimé Ramondra, majd rákanyarodtak a Rue du Pont Vieux-re.

- Sokáig gondolkodtam, hogy elmondjam-e… - szólalt meg Angèle. – Múltkor, miután találkoztunk, jártam egyet a Citében és… láttam valamit, ami nagyon megrémisztett.

- Füstszag, parázsló szemek, keserves sírás?

Angèle megtorpant. – Te is találkoztál vele? – suttogta.

Amiel biccentett. – Csütörtök este. Egyetlen pillanatra láttam csak, utána eltűnt az árnyékban.

- Azt hiszem, ez ugyanaz a valami lehet, amiről Pessolis írt a levelében. Tudom, hogy lehetetlennek tűnik, de minél tovább töprengek rajta, annál biztosabb vagyok benne. A szívem ezt súgja. És van még valami.

Felértek a Régi Hídra. Angèle megállt, hogy megcsodálja a narancsszín fényben fürdő várat. Alattuk kitartóan ostromolta a hétszáz éves híd pilléreit az Aude.

A lány nagy levegőt vett. – Nem hagyott nyugodni ez a kísértethistória. Utánaolvastam az interneten, meg néhány könyvben is, és azt találtam, hogy… bizonyos szellemek olyankor bukkannak fel és kísértenek, ha valaki emlékezik rájuk. Az, hogy megpróbálja felhívni magára a figyelmet és sír, állítólag mindkettő annak a jele, hogy elintézetlen dolga maradt ezen a földön.

- Arnaud barátom is valami hasonlót mondott. Pénteken leültünk beszélgetni, mert a csütörtöki eset egy kissé megrémített. Szerinte nem szabad félni az ilyen kísértetektől, hanem értésükre kell adni, hogy minden rendben van, és hogy ők már nem avatkozhatnak az élők dolgaiba.

Angèle egyetértően hümmögött. – Igen. Én is ezt találtam.

- De gondolod, hogy ez a lény…

A lány bólintott.

Elhaladtak a St. Gimer templom előtt, ahonnét már hallatszott a Cité zsongása.

- Örülök, hogy megtaláltad Pèire vallomását, köszönöm, hogy elküldted. Egy kissé a szívemhez nőtt Raymond Garsie, tudod, előfordul ilyen, amikor kutat az ember.

Amiel elmosolyodott. – Ó, hogyne. Olyan volt az egész, mint egy detektívregény. Rengeteg iratot átnéztem, három napig lemondtam miatta az összes csoportomat. Már kezdtem feladni, hogy bármit is találok, amikor végre ráakadtam arra a jegyzőkönyvre. Elég rövid, de a lényeg benne van. És végül Pèire is megúszta a sárga kereszt felvarrásával.

Felballagtak az Aude Kapu felé vezető meredek úton.

- Milyen jó itthon lenni! – sóhajtott fel Angèle, ahogy felnézett a Cité fenséges falaira. Végighúzta ujjait a köveken. – Valahányszor itt vagyok, szinte érzem magam körül a történelmet – felnevetett. – Azt hiszem, kicsit irigyellek is, hogy itt dolgozhatsz. Először engem is a középkor fogott meg, de nem tudtam kibarátkozni a latinnal, aztán más témák is érdekelni kezdtek.

- Tudom, mesélted. Ám gondolj bele: ha nem a 19. századi historiográfiát kutatnád, sosem fedeztük volna fel Raymond történetét!

- Ez igaz. De azért néha még mindig bánom, hogy nem voltam kitartóbb a latinnal.

Beléptek az Aude Kapun, a vidám zajok, az ünnepi zene, illatok és fények egyből elárasztották az érzékeiket. A Château Comtal felé indultak, az oda vezető úton minden vendéglő és kávézó egymást túllicitálva igyekezett minél több vendéget elcsábítani. Kézművesek árulták portékáikat, gyerekek viháncoltak sikongatva, kutyák ugattak, az emberek a keskeny utcákon alig fértek el.

Angèle leállt egy árus pultja előtt, aki helyben készült mézet árult. Amiel megvárta, míg mindent megnéz, majd belekarolt, hogy el ne veszítsék egymást.

- Valami fontosat akartál mondani, azt írtad az e-mailben – emlékeztette őt Angèle.

- Ja igen – Amiel zavartan mosolygott. – Szóval… hogy is mondjam, hát elég régóta ismerjük egymást és arra gondoltam…

- Várj csak! – szakította félbe Angèle. Hallgatózott. – Ne haragudj, azt hiszem el kell szaladnom egy percre. Megvársz? Várj meg itt, kérlek! Rögtön visszajövök, egyetlen perc az egész – elfordult és végigszaladt a Rue Viollet le Duc-ön. Igen, jól hallotta. A Rue de Toulouse végéből jött a hang, az elhagyatott, sötét kis utcából.

Ráfordult a Rue du Moulin d’Avarra. Kétoldalt régi-régi kőfalak húzódtak s az egyik előtt ott állt… Árnyék takarta az égett arcot, panaszos hangja zavaros félelmet, szánakozást és aggodalmat keltett Angèle lelkében. Nagyot nyelt, elszámolt magában háromig. Nem tudta, hogy van-e értelme annak, amit tenni készül, de már elhatározta, hogy megpróbálja. Legyűrte a félelmét és közelebb lépett. Az alak tekintete rászegeződött, ettől egy pillanatra kirázta a hideg, de csak ment tovább. Orrát megcsapta a füstszag, ahogy megállt karnyújtásnyira tőle. Majdnem leverte a lábáról az elmondhatatlan szomorúság, önvád és az árulás felett érzett kétségbeesett keserűség. Önkéntelenül a mellkasához kapott, mintha azzal csillapíthatná az érzelmeket. Hosszan figyelte a gyér fényben alig kivehető arcvonásokat, elszorult a torka. Végül összeszedte magát és kimondta amit eltervezett.

- Estela és a gyermek megmenekültek, nem kerültek az inkvizíció elé. Rád várnak odaát.

A kísértet jajgatása elhalkult. Angèle-t nézte, azután mintha felsóhajtott volna, alakja füstként foszlott szét az éjszakában.

A lány fellélegzett. Nehezen bírt megmozdulni, de végre megfordult. Az utca végében Amiel várta. Átölelték egymást. Amiel kézen fogta, együtt sétáltak haza a fényben úszó Citéből.

Only five days are left!
Today is the fourth Sunday of advent and as the period of light decreases outside, it is growing inside the houses as the candles are lit. With this post my Christmas tale comes to an end, but you may still expect some Christmas recipes :)
The following recipe is actually a soup in bonbon form. The idea cam from one of the posts of the Toll és fakanál blog: pear soup with chili! Spicy, exciting, enticing combination. I couldn't resist. The bonbon became quite tasty: the cream melts in the mouth and the chili shows up in the aftertaste. I think it could be a nice dessert at the end of a winter meal, preparing for Christmas :)

Ingredients:
40 gr pear puree
0,1 dl cream
1 small spoon of butter
1 small spoon of honey
100+150 gr dark chocolate
chili

Recipe:

I peel the pear and I blend the prescribed amount (fortunately mine was properly overripe :)). I add a bit of cream, a spoon of honey and butter, then I warm it up. Before it starts boiling, I turn off the stove and I add 100 gr dark chocolate to the mass. I stir it, and I put it aside. In the meanwhile I prepare the chocolate caps. After they solidfy, I take them out of the mould and I fill them with the pear filling. I sprinkle chili on the tops and the bonbon is ready.

IV.

„When my cousin was taken, I decided to attend my lord bishop voluntarily. I have great regret at having heard these heretical remarks and even more to have believed these heresies and I am ready to undergo the penance which my lord bishop would like to impose on me for this.
 What do you know about the shepherds Guilhèm and Miquèl who served for the family of Raymond?
When they came for Raymond, those were herding the sheep near the city. As soon as the news reached them, they took Estela who was bearing Raymond's child and they left towards the Catalan border. A month ago when Bernard, our shepherd returned, he said that he had seen them in Ax-les-Thermes, close to the border."

Angèle was relieved when she learnt that Estela and the shepherds escaped. Amiel sent her the new protocol, that he'd successfully found in Toulouse, on Wednesday evening. At the same time he proposed that they should meet once more before Christmas as he had something important to say. Finally they agreed to meet at Place Carnot, which had turned into a buzzing, colourful, open-air amusement park in December in the framework of the La Magie de Noël festival: in the stands of the Christmas fair sweets and artisan products were sold, the middle of the square was occupied by an ice rink. As always, the charming town with its Christmas cavalcade and with the Cité lit at the end of the always shortening days, proved to be an attractive destination for tourists. 
Angèle was waiting for Amiel where Rue Courtejaire and the square met. He arrived a bit later looking flushed.  
- Hello! Have you been waiting long?

- No, I arrived a short time ago. 

- May I invite you for some mulled wine? 

Angèle smiled and nodded.

They walked to the huts of the fair, to the wine trader. The mulled wine poured into paper cups pleasantly warmed their freezing hands.
- Won't we go up to the fortress? It's too noisy here; we could talk on the way there - suggested Amiel. Angèle agreed, so they strolled along the Rue Aimé Ramond, then they turned to the Rue du Pont Vieux.
- I was thinking a lot whether I should tell you... - started Angèle. - Last time after we met I took a walk in the Cité and... I saw something that terrified me.
- Smell of smoke, smouldering eyes, bitter crying?
Angèle stopped. - You met him too? - she whispered.

Amiel nodded. – On Thursday evening. I saw him only for a second; then he disappeared in the shadow. 

- I think this is the same thing that Pessolis wrote about in his letter. I know it seems impossible, but the more I contemplate, the more certain I become. My heart tells me that. And there is something else.
They reached the Old Bridge. Angèle stopped in order to admire the fortress bathing in orange lights. Below them the Aude tenaciously besieged the pillars of the seven hundred-year-old bridge.
The girl took a deep breath. - This ghost story bothered me so I read a bit on the internet and in some books and I found that... certain ghosts appear and haunt when they are remembered. If they try to call the attention of people and they cry, allegedly these are the signs of his unsettled issues.
- Arnaud, my friend said something similar. We sat down to talk on Friday because that case on Thursday frightened me a bit. According to him one shouldn't be afraid of such ghosts, but they should be convinced that everything's all right and they can't interfere in the issues of the living.
Angèle hummed in an agreeing manner. – Yes. I found the same too.

- But do you think that this creature... 

The girl nodded.

They passed by the St. Gimer church, from where the buzz of the Cité could be heard.
- I'm glad you found Pèire's testimony, and thanks for sending it to me. I kind of got to like Raymond Garsie; you know it happens when one is doing research.
Amiel smiled. – For sure. It was like a detective novel. I looked through many documents; I cancelled all of my groups for three days. I was about to give it up when finally I found that protocol. It's quite short but it contains the essence of the story. And even Pèire managed to get off by sewing on the yellow cross.
They walked up on the steep path to the Aude Gate.
- How good it is to be home! – sighed Angèle, as she gazed up at the majestic walls of the Cité. She touched the stones with her fingers. – Whenever I'm here I almost feel that history surrounds me – she laughed. – I think I envy you a bit because you can work here. At first I was fascinated by the Middle Ages too but I couldn't get on well with Latin, then I became interested in other topics too. 

- I know, you told me that. But think about it: if you weren't researching the historiography of the 19th century, we wouldn't have discovered the story of Raymond!

- That's true. But sometimes I still regret that I wasn't more persistent with Latin.

They entered the Aude Gate; the joyful sounds, festive music, scents and lights overwhelmed their senses. They went towards the Château Comtal. On the way there every restaurant and café tried to tempt as many guests as possible, by overbidding the others. Artisans were selling their products, children were sniggering and screaming, dogs were barking and the people could barely pass by the narrow streets.
Angèle stopped at the hut of a merchant who was selling locally produced honey. Amiel waited for her then he took her arm in order not to lose each other.
- You wanted to say something important, you wrote that in the e-mail  – reminded him Angèle.

- Oh yes – Amiel smiled embarrassedly. – So… how shall I put it, we've known each other for some time and I was thinking…

- Wait! – interrupted Angèle. She listened intensly. – I'm sorry, I think I have to leave for a minute. Will you wait for me? Wait for me please! I'll come back soon, it'll take only a minute – she turned away and ran along Rue Viollet le Duc. Yes, she hard it right. The voice came from the end of Rue de Toulouse, from the abandoned, dark street. 

She turned to Rue du Moulin d’Avar. Old stone walls ran on the two sides and he stood in front of one of them… Shadow covered the burnt face, his mournful voice woke confused fear, compassion and worry in the heart of Angèle. She swallowed and counted to three. She had no idea whether it made any sense what she was planning but she'd made up her mind to try it anyway. She overcame her fear and stepped closer. The creature fixed his gaze on her and for a second she shivered, but she still went on. When she stopped within arm's reach she could feel the smell of smoke. She almost collapsed when unutterable sadness, self-reproach and the desperate bitterness of treachery hit her. She instinctively reached for her chest as if she could soothe the feelings like that. She observed the features of his face in the dim light; she had a lump in her throat. Finally she pulled herself together and she said what she had planned.
- Estela and the child escaped, they did not get in front of the inquisition. They are waiting for you on the other side. 

The wailing of the ghost silenced. He looked at Angèle then as if he'd sighed, his body dissolved in the night. 
The girl respired. She could hardly move but finally she turned back. At the end of the street Amiel was waiting for her. They hugged each other. Amiel took her hand and they walked home together from the radiant Cité.