Advent 2.

Nos, még jó, hogy letörlődött az összes fotó a fényképezőgépem memóriakártyájáról, mert ha már az embernek amúgy is szar napja van, legalább még egy ilyen kis kedvesség is tetézze meg :))) Ezért most a szépen összegyűjtött különböző karácsonyi csokis ötletek helyett a legutóbbi bonbon receptjét fogom megosztani a karácsonyi mese első részével :)

Hozzávalók:

150 gr étcsoki

80 gr marcipán

30 gr tejszín

egy kupaknyi rum

három csipet mézeskalács fűszer

Elkészítés:

Az apróra tépkedett marcipánt beledobálom a tejszínbe, felmelegítem, és kevergetem, amíg fel nem olvad. Ekkor lehúzom a tűzről, hozzáadom a rumot és a mézeskalács fűszert.

Temperálom az étcsokit, elkészítem a bonbonok burkát. Megtöltöm őket a marcipánkrémmel, és a hűtőbe teszem. Miután a krém teteje elég szilárd lesz, temperálom a maradék étcsokit, és lezárom a bonbonokat.

Adventi mese 1

Joanne Harris óta tudjuk, hogy a csokoládékészítők valójában bűbájosok - nincs ez másként annak az édességboltnak a tulajdonosa esetében sem, akiről ez a történet szól.

Az édességbolt valójában üzlet és kávézó volt egyben, ahol különleges bonbonok és táblás csokik sorakoztak a polcokon és az üvegezett pultban, az arra járók pedig bármikor betérhettek egy kávéra vagy forró csokira, ami mellé minden alkalommal kaptak egy darab mézes süteményt is. Rosie - avagy Kendős Rosie, ahogy a gyerekek nevezték -, az üzlet tulajdonosa pirosló, ráncoktól pókhálós arcú, pápaszemes hölgy még a legmelegebb nyári napon sem vált meg vörös-zöld kockás kendőjétől. És bár mindig szívélyesen mosolygott a boltjába tévedő gyerekekre, a körükben mégis olyan, félelmes csodálat övezi, amilyen általában a meselényeket illeti.

De ennek a történetnek nem is ő a főhőse, hanem Emmie, aki épp most az édességbolt hátsó ablakához nyomja az orrát, hogy jobban lássa, mi zajlik odabent. Az üzlet mesebeli mézeskalács házikóra emlékeztető épülete épp a buszmegállóval átellenben áll, így az iskola után hazatérő gyerekek első útja oda vezet, hogy meglessék, kikerült-e valami újdonság a kirakatba. Nem kivétel ez alól Emmie és pajtásai, Zac és Jules sem. Hamarosan itt van advent második vasárnapja, Kendős Rosie már biztosan nekilátott a karácsonyi édességek készítésének!

Pusmogva, egymást arrébb lökdösve állnak a kicsi, épp egy gyermekarcnyi ablak előtt, s a benti párafelhő mögött csak sejtik, mi történik, az ablak alatti réseken ugyanis mézeskalács édes illata szivárog.

Lassan oszlik a pára, s mintha csak kiköltözne a falakon túlra, a lombjukat vesztett fákra és az elnéptelenedett utcákra leszáll a köd. Az üzlet műhelyének titkai szégyenlősen tárulnak fel. Kendős Rosie apró csokicsészéket tölt gesztenyés krémmel, majd miután végez velük, egy adag mézeskalács tésztához fordul. Fűszerekkel szórja meg: gyömbér, fahéj, szegfűszeg. Tenyérnyi szelencét vesz elő a konyhapult bal alsó fiókjából, kinyitja, és a benne lévő porból egy csipetnyit a tésztához ad. Arra az egy pillanatra a műhelyt aranyfény ragyogja be!

Emmie és két barátja felkiált a meglepetéstől, de azonnal a szájukra tapasztják a kezüket, és menekülőre fogják. Csak a következő sarkon befordulva állnak meg, tétován bámulnak egymásra, biztosan kacagnának, ha nem azon zakatolna az agyuk: vajon tényleg látták?...

- Mi volt az? - kérdezi levegő után kapkodva Jules.

- Talán valami varázspor? - vélekedik Emmie, türelmetlen mozdulattal simítja arrébb a haját a szeméből.

- Vagy inkább méreg! Holnap mind meghal, aki eszik belőle! - morog Zac, akár egy rosszindulatú kobold. - Minket pedig csótánnyá változtat az öreg Rosie, amiért kilestük a titkát!

- Nem igaz! - csapja hátba Jules. - Rosie nem is gonosz, legfeljebb téged varázsol majd el, amiért ilyeneket mondasz róla!

- Akárhogy is, nekem haza kell mennem - komorodik el Emmie. - Egyezzünk meg, hogy holnap bemegyünk a boltba, és veszünk egyet a mézeskalácsból!

Lepacsizzák, azzal már szét is szóródnak.

Négy utcával feljebb nagyobb testvérei között szerényen meghúzódva áll az aprócska ház, nyikorog a kertkapu, macska törleszkedik Emmie lábához. Most, hogy nincs itthon az édesanyjuk, Emmie-re hárul a feladat, hogy két kistestvérének uzsonnát készítsen, összerakja másnapi holmijukat, hogy apának reggel csak föl kelljen kapnia, amikor óvodába és iskolába viszi őket. Együtt írják meg a házi feladatot, Emmie elmosogat, és apa már meg is érkezik, hogy közösen vacsorázzanak.

Másnap kora délután a három jóbarát már ott áll az édességbolt előtt, egymást előtérbe tolva igyekeznek eldönteni, ki menjen be először.

- A te ötleted volt, menj te!- löki előrébb Emmie-t Zac.

- De nekem nincs pénzem!

- Akkor hogy akartál mézeskalácsot venni?!

- Na jó, majd én megyek! - Jules hősiesen előrébb lép, belöki az ajtót.

Úgy tesznek, mint akik csak felmérik a lehetőségeket, ide-oda lépnek a polcok előtt, csak gyermekekre jellemző szakértelemmel veszik szemügyre az árut.

- Mit adhatok, kedveskéim? - kérdezi az öreg Rosie nyájasan. - Kértek kóstolót a frissen sült mézeskalácsomból? Jó lenne, ha megmondanátok, elég fűszert tettem-e bele.

Ezüstszín tálcán nyújtja feléjük a cukormázzal díszített süteményt. Emmie gondolkodás nélkül elveszi a szív alakút, Jules is választ egyet. Zac sötét pillantást vet mögülük az öreg Rosie-ra, dacosan megrázza a fejét.

- Biztos nem kérsz? Ez különleges mézeskalács: teljesíti egy kívánságod - mosolyog rá Rosie, de ő hajthatatlan.

- Köszönjük! - int Emmie, míg az ajtó felé igyekszik.

- Igen, köszönjük! - veti oda Jules is, és már kint is vannak, kezükben a zsákmánnyal.

Közelről nézve semmi különös nem látszik rajta - talán csak egy egész enyhe aranyfény. A két lány egymásra néz, végül Jules vállat von, és leharapja a mézeskalács huszár fejét.

- Azt kívánom, hogy karácsonyra kapjak egy fényképezőgépet.

Emmie egyetlen falásra kapja be a szívecskét, és lehunyt szemmel arra gondol, bárcsak anya hazajöhetne a kórházból.

Zac árgus szemekkel méregeti őket.

- Még nem vagytok rosszul? Semmi émelygés?

Jules nevetve taszítja meg. - Nagyon finom! Kérsz belőle?

Zac elé tartja a süteményt, de ő elhárítja.

- Majd ha holnap is ott lesztek a buszmegállóban, akkor talán.

Jules sajnálkozó pillantást vet rá, majd gyorsan eltünteti a kalács maradékát.

- Mi van, ha tényleg varázspor volt? - tűnődik.

- Én remélem, igazat mondott Rosie - motyogja Emmie.

- Ne legyetek már ilyen dedósok! - legyint fensőbbségesen Zac. - Ilyesmi csak a mesékben létezik. Különben is, ma délután anyukám is mézeskalácsot fog sütni, az biztosan jobb lesz, mint ez!

- Undok vagy! - torkolja le Jules. - Ma már nem is szólok hozzád többet.

Karon fogja Emmie-t, tüntetőleg hátat fordít, és elmasíroz.

- Ne törődj vele, Emmie! Nem volt gyerekszobája, ahogy a bátyám szokta mondani.

- Tudom - nevet Emmie. - De nekem is haza kéne mennem, a tesóim már biztosan várják az uzsonnát.

- Persze, persze - feleli szórakozottan Jules, elengedi barátnője karját. Mielőtt befordul a sarkon, még utoljára int neki.

Emmie rohan hazafelé, legnagyobb meglepetésére nyitva találja a bejárati ajtót. Már kiáltana a húgáért, amikor édesapja toppan elébe, és a karjába kapja.

- Gyere, Emmie, megyünk a kórházba!

- Meglátogatjuk anyát? - ráncolja a homlokát a váratlan hír hallatán Emmie.

- Nem. Nem látogatjuk, hanem hazahozzuk. Betelefonált a munkahelyemre, hogy ma kiengedik!

Emmie örömében átkarolja apja nyakát, és csak nevet és nevet.

How great that all of my photos got deleted from my memory card, because if one has a crap day, at least another nice thing like this should happen also :))) Therefore instead of the nicely collected Christmas ideas, I will share the latest bonbon recipe together with the first part of the Christmas tale :)

Ingredients:

150 gr dark chocolate

80 gr marzipan

30 gr cream

a cap of rum

three pinches of ginger bread spice

Recipe:

I put the marzipan, torn into little pieces, in the cream, I warm it up and I stir it until it dissolves. Then I turn off the stove and I add the rum and the ginger bread spice.

I temper the dark chocolate, I prepare the bonbons hells. I fill them with marzipan cream and I put them in the fridge. After the cream sets, I temper the leftover chocolate and I seal the bonbons.

Christmas tale 1

Since Joanne Harris we all know that chocolatiers are enchantresses - this is also the case of the owner of that sweet shop, who is the main character of this story.

The confectionery was a shop and café, where special bonbons and chocolate bars filled the shelves and the glass counter; people passing by could always drink a coffee or hot chocolate, with which they always received a honey roll. Rosie, the owner of the shop, was a lady with blushing face, spiderweb-wrinkles and glasses; she did not part with her red-green chequered scarf, not even in the hottest summer day. And even though she kindly smiled at the children who entered her shop, among them she was always considered with the same fearful admiration that befits fairytale creatures.

However, the protagonist of this story is not her, but Emmie, who pushes her nose to the back window of the confectionery in order to see what is going on inside. The gingerbread-like building of the shop stands in front of the bus stop, so the children coming back from school immediately go there to see if there is anything new in the shop window. Emmie and her friends, Zac and Jules are not exceptions either. Soon the second Sunday of Advent will arrive and Rosie must have started preparing Christmas sweets!

They are standing at the window, that is exactly as tiny as a child's face, whispering, jostling each other and they can only guess what is happening inside, behind the cloud of fume: the sweet scent of gingerbread is leaking through the cracks under the window.

The steam dissolves slowly and as if it moved outside the walls, fog ascends on the leafless trees and abandoned streets. The secrets of the shop's workshop unfold timidly. Rosie is filling small chocolate cups with chestnut cream and when she is done, she turns to a heap of gingerbread dough. She sprinkles spices on it: ginger, cinnamon, clove. She takes a case from the bottom left drawer of the cupboard, she opens it and from the powder inside, she adds a pinch to the dough. For that moment the workshop is illuminated by golden light!

Emmie and her friends cry out in surprise, but they immediately hold their tongues and escape. They stop only after turning around the next corner, they uncertainly look at each other; they would probably laugh if their minds could stop rolling: did they really see that?...

"What was that?" asks Jules, panting.
"Maybe some magic dust?" presumes Emmie, she impatiently pushes her hair away from her eyes.

"Or rather poison! Tomorrow everyone will die, who eats from it!" growns Zac like a malicious goblin. "And old Rosie will turn us into cockroaches for peeping at her secret!"
"That's not true!" Jules slaps his back. "Rosie is not evil, she will enchant only you for saying such things!"
"Whatever, I have to go home," Emmie gets serious. "Let's agree that tomorrow we'll go to the shop and buy one of those gingerbreads!"
They give a five to each other, then they separate.

Four streets above, modestly huddling up among its bigger siblings, is a tiny house, the gate is creaking, a cat cuddles to Emmie's leg. Now, that their mother is not at home, it is Emmie's task to prepare afternoon snack for her younger siblings, to put together their bags for the next school day so their dad only has to pick them up the next morning when taking them to kindergarten and school. They write their homework together, Emmie washes the dishes and dad arrives to have dinner together with them.

The next early afternoon the three friends are standing in front of the confectionery, pushing each other in the front in order to decide who should go in first.

Zac jostles Emmie. "It was your idea, now go!" 
"But I don't have money!"

"Then how did you want to buy gingerbread?!"
"OK, I'll go first!" Jules gallantly steps ahead and enters the shop.
They pretend to be evaluating their opportunities, they are walking up and down along the shelves, observing the products with expertise that is only characteristic to children.
"What shall I give you, dears?" asks old Rosie gently. "Would you like to try my freshly baked gingerbread? It would be so kind of you to tell me whether there is enough spice in it."
She offers them the cookies decorated with frosting on a silver tray. Without hesitation Emmie takes the heart shaped one; Jules also chooses one. Zac flashes a dark glance at old Rosie and sulkily shakes his head.
"Are you sure? This is very special gingerbread: it will grant you a wish," smiles at him Rosie, but he is relentless.

"Thank you!" waves Emmie while she is hurrying to the door.
"Yes, thank you!" throws the words Jules and they are already on the street with the prey in their hands.
There is nothing special about it - maybe only a slight golden gleam. The two girls look at each other, then Jules shrugges and bites off the head of the gingerbread soldier.

"I wish I got a camera for Christmas."
Emmie eats up the heart at once and thinks with closed eyes, if only mum could come home from the hospital.
Zac is glaring at them.

"Don't you feel sick? No nausea?"
Jules laughs and pushes him. "It is very good! You want some?"

She holds the cookie in front of Zac but he declines.
"If tomorrow you'll be there at the bus station, then maybe."
Jules gives him a pitying look, then eats up the leftover of her cookie.
"What if it was real magic dust?" she contemplates.
"I hope Rosie said the truth," mumbles Emmie.

"Don't be so childish!" waves arrogantly Zac. "Such things only exist in fairytales. Anyway, my mum will bake gingerbread this afternoon, I bet it will be better than this!"
"You are mean!" snaps Jules. "I don't want to talk to you anymore today."
She links arms with Emmie, turns around and marches away.
"Never mind, Emmie! He is so rude."
"I know," laughs Emmie. "But I also have to go home, my siblings must be waiting for the afternoon meal already."
"Sure, sure," replies absentmindedly Jules, she lets her go. Before she turns around the corner, she waves for the last time.
Emmie runs home, only to find the door open. She is about to cry for her sister, when her dad steps in front of her and lifts her in his arms.
"Come, Emmie, we are going to the hospital!"
"Are we visiting mum?" frowns Emmie to the news.
"No. No, we are not visiting, we are binging her home. She called me at work that she will be released today!"
In joy, Emmie hugs her dad and she is just laughing and laughing.