Igazából nem csodálkozom, hogy a görögök megszemélyesítették az ihletet, és múzsákként ábrázolták. Nekem négy is van belőle, és minddel más a viszonyom.
A festés/rajzolás múzsája vidám kisördög csillogó szemekkel, cinkostársak vagyunk, ő sosem sértődik meg rám, még akkor sem, ha sokáig felé sem nézek, és mindig ott terem, amikor kell. Az esetek többségében úgy vezeti a kezem, hogy épp az kerül a papírra, amit szeretnék :) Néha azért megmakacsolja magát, mert ő egy trixter, aki önfejű és cserben hagyja az embert, csak azért, hogy máskor jobban élvezd a társaságát.
A zene csodálatos, hosszú hajú, táncos lábú istennő, aki gyengéden és mindig szeretettel ölel át, megnyugtat, simogat, vagy épp felráz, mindig tudja, mi kell a léleknek. Ő a szín a sötétben, a gyertyaláng, ami elvezet a rögös úton. Az kezem alá simul, régi ismerősként üdvözöl, sosem haragszik, elringat.
Na most a csokoládé múzsája ahh egy primadonna! Édes és gyönyörű, színes, figyelemfelkeltő, vérvörös rúzst és tollboát hord. Simulékony, de szeszélyes: ha valami nem az akarata szerint történik, akkor lesz nemulass! Felhúzza az orrát, többé figyelemre sem méltat, és kezdhetem az egészet elölről...
Az írás múzsája... Nos hát vele a leghosszabb a történetem. Nagyon régen kebelbarátnők voltunk: én csak merítettem a végtelen tárházából, ő meg öntötte elém a kincseit. De aztán rájöttem, hogy ez a valóságban nem így megy: ha "komoly író" akarok lenni, ahhoz sokat kell tanulnom, olvasnom, meg kell küzdenem a "szépirodalom" átláthatatlannak és áthatolhatatlannak kikiáltott dzsungelével. És minél tovább küzdöttem magam előre e dzsungelben, annál távolabb kerültem az írás múzsájától. Végül olyannyira elvesztem, hogy többé ki se láttam az erdőből. Ekkor megelégeltem az elvárásokat, fogtam egy machetét, átkaszaboltam magam, és kijutottam. Időközben rájöttem, hogy az írás múzsája ugyan a barátom maradt, de ő is felnőtt - és titokzatos, sötét szemű istennővé vált, akinek a titkait egyesével, szelíden kell felfejteni. Őt sosem szabad kényszeríteni, mert akkor megretten, csak akkor jön, amikor ő úgy tartja jónak. De akkor viszont csodás, aranyszín fénybe borítja az ember lelkét :)
És igen, szoktam beszélgetni a múzsáimmal (amire mások biztosan azt gondolnák, hogy csak magamban motyogok, mint valami megzavarodott vénember, de ez kicsit sem izgat), ez így normális, nem igaz?! :D No és most hódoljunk együtt az egyik múzsámnak ;)
Hozzávalók:
0,4 dl eperlé/eperpüré
0,1 dl tejszín
1 kiskanál vaj
100 gr fehércsoki
40+20 gr hámozott mandula
Elkészítés:
Felmelegítem az eperlét a tejszínnel és a vajjal. Beletördelem a fehércsokit, elkeverem. Ledarálok 40 gr mandulát, ezt is a ganache-hoz keverem. Lefedem, és egy napra a hűtőben hagyom.
Másnap ledarálom a maradék mandulát. Tányérra szórom, az epres krémből kiskanál segítségével golyókat formázok, és meghempergetem őket a mandulatöretben. Jó étvágyat! :)
After all I'm not surprised that the Greek imagined and depicted inspiration as muses. I have four of them and quite different relations to all four.
The muse of drawing/painting is a cheerful little devil with sparkling eyes; we are accomplices, she is never offended if I neglect her for some time and she's always ready when she's needed. Most of the time she obediently guides my hand so that I accomplish exactly what I planned :) Sometimes she bridles though because she's a real trixter, who is stubborn and abandones you just so you can appreciate her company even more when she's there.
Music is a wonderful, long-haired goddess with legs made for dancing. She always embraces me affectionately and tenderly, she calms me, caresses me or shakes me up - she always knows exactly what the soul needs. She is the colour in the dark, the flame that guides on the rocky road. She cuddles, greets me as an old friend, she is never angry, she cradles me.
Now the muse of chocolate, ahh she's a real primadonna! Sweet and stunning, colourful, narcissist; she is wearing crimson lipstick and a feather boa. She is easy but sassy: if something doesn't go according to her plans, then drama comes! She turns her nose up, she neglects me and I can start the whole thing all over again...
The muse of writing... Well, I have the longest story with her. A long time ago we were bosom friends: I just scooped from her endless repository and she poured her treasures in front of me. But then I realised that in reality it doesn't work like that: if I want to be a "real writer" then I must learn a lot, read and I have to fight my way through the jungle of "literature", which is said to be impenetrable and impassable. And the more I struggled forward in this jungle, the further I got from the muse of writing. Finally I got utterly and hopelessly lost in the forest. Then I got fed up with expectations, I grabbed a machete, I cut my way through and got out. In the meanwhile I realised that even though the muse of writing remained my friend, she grew up too - and became a mysterious goddess with dark eyes. Her secrets must be unfolded gently, one by one, she mustn't be forced because that startles her. She only comes when she thinks it's appropriate, but then she engulfs the soul with a wonderful golden light :)
And yes, I am talking with my muses (others probably think that I'm just mumbling to myself like a confused old hag, but I don't really care); it is normal :D And now let's venerate one of my muses ;)
Ingredients:
0,4 dl strawberry juice/puree
0,1 dl cream
1 small spoon of butter
100 gr white chocolate
40+20 gr blanched almonds
Recipe:
I warm up the strawberry juice with the cream and the butter. I add the white chocolate and I combine them. I grind 40 gr almonds, I mix it with the ganache. I cover the dish and leave it in the fridge for a day.
The next day I grind 20 gr almonds, which I spread on a plate. With the help of a small spoon I take portions of the ganache, I shape them into balls and I roll them in the almond nibs. Buon appetito! :)
No comments:
Post a Comment