dragon

Van az az emberfajta, aki él a való világban, és közben a belső világ(ok)ban is. Akár akarja, akár nem, a feje folyamatosan tele van mesékkel, a legváratlanabb pillanatokban bukkannak fel az ötletek, történetek, vagy csupán nevek, karakterek, helyszínek. Ez mókásan hangzik, de nem tréfadolog; a mese hasonlít a csokira abból a szempontból, hogy nagyon nem szereti, ha elhanyagolják vagy nem kezelik odaadással. Ugyanakkor mégsem cserélnék mással, imádom a folyamatos színes kavalkádot. És semmihez sem fogható érzés, amikor az ember cinkosra lel, akivel együtt szőhet történeteket, akinek mindez ugyanolyan valóságos, akiben ugyanúgy benne van a végtelen, és nem korlátozza magát a "való világra".  Ilyen találkozás nem adódik túl gyakran ebben a hosszú életben! 

Ezt a bejegyzés az ilyen találkozásoknak ajánlom :)

Az itt következő csoki valójában illusztráció a meséhez :) A mese pedig folytatása a januárban közzétett mesémnek. Mindemellett találtok még egy fotót egy üvegvázáról, amit nagyjából tíz éve festettem, és úgy gondoltam, illusztrációként szintén ideillik :)

Hozzávalók:

100 gr fehércsoki

100 gr tejcsoki

Elkészítés:

Temperálom a fehércsokit, majd kiöntöm egy ív sütőpapírra. Egy másik darab papírt helyezek fölé, és körkörös mozdulatokkal szétterítem a csokit, hogy kb. 2-3 mm vastag palacsinta képződjön. Hagyom megszilárdulni, közben egy tányért, vagy más súlyt helyezek fölé, különben felemelkedik a csokilap széle. Amikor elkészült, óvatosan lehúzom róla a sütőpapírt. Felmelegített késpengével körbevágom a szélét, hogy egyenes legyen, így egy csokilapot kapok, amelyre rajzolni lehet :) persze csokival...

Megtervezem a mintát. Temperálom a tejcsokit, habzsákba töltöm, és megrajzolom a sárkányt. Hagyom megszilárdulni.

Surrogott a fű, az esőcseppek halkan neszeztek, akár a hajban matató ujjak.

Lora pisszenés nélkül, összeszorított szemekkel hallgatta, moccanni sem mert.

Valami hideg és nedves ért a kézfejéhez. Ijedten ugrott hátra, majd négykézláb hátrált, amikor a sárkány hatalmas, ijesztő pofájával találta szemben magát.

"Ne félj tőlem!" hangzott a mély hang a homloka mögött, mire értetlenül rázta a fejét, kezeit a füleire szorította. Ismét behunyta a szemét, mintha azzal kizárhatná a valóságot.

"Nézz rám!" A sárkány hangja bársonyos, ellenállhatatlan volt, és Lora fölpillantott, egyenesen a szemébe. Jégkék kristály - a tél és a fagy könyörtelen, hideg szépsége tükröződött benne, jégcsapok áttetsző, fénylő pengéje, hópelyhek szabályos, szeszélyes fraktáljai, tavat páncélba vonó, csillogó zöldeskék jégréteg. A jég dermesztő fogsága szúrós forróságba fordult, érzéktébolyító, vad, halálhozó zsibbadásba.

Lora elszakította tekintetét a sárkányétól, végignézett félelmes fogain, lapos orrán, hosszú orrnyergén, a homloka közepén ülő opálkék gyöngyön, hókristályokként csillogó pikkelyein, ruganyos testén.

- Az ezüst madár... - motyogta, mint aki még mindig nem fogta fel, mi történt.

"Megszabadítottál és nevet adtál nekem," hangzott a sárkány hangja a fejében, "a szabadságom hozzád köt. Áruld el a neved!"

- Lora vagyok - kis gondolkodás után sután hozzátette: - Szabó.

Ezúttal a sárkány mustrálta végig őt, s a lány még az előbbinél is apróbbra kucorodott össze.

"Ne félj tőlem!" ismételte meg a sárkány. "Nem ártok neked. Ebben a városban laksz?" intett fejével a domb tövében elterülő településre.

Lora bólintott.

"Hagyd itt, és gyere velem!"

- Tessék?!

"Tarts velem!"

- De hová? Miért?

A sárkány derűsen tátotta ki a száját, hegyes fogai csillogtak a tompa fényben, kígyózó mozdulattal közelebb kanyarította magát.

"Itt él a családod?" kérdezte.

Lora nemet intett. - Árva vagyok.

"Van házad, birtokod, kincseid?"

A lány önkéntelenül elnevette magát, megrázta a fejét.

"Mindjárt gondoltam." A sárkány állát elülső mancsaira fektette, macskaként pislogott fel Lorára. "Amikor a félistenek fogságba ejtettek minket, azt a jóslatot kapták, hogy aki megszabadít egy sárkányt, annak az lesz az egyetlen kincse. Nem tudom, mi vitte rá Isimudot, hogy neked adjon, tudván, hogy beteljesítheted a jóslatot, de..."

- Várj, várj! - szakította őt félbe Lora. - Azt mondod, hogy Isimud egy félisten? Az öreg a felöltőjével?...

"Így van."

- De miért vetettek fogságba titeket a félistenek?

A sárkány előrébb dugta a fejét. "Látod azt a gyöngyöt a homlokomon? A sárkánygyöngy a világ legértékesebb kincsei közé tartozik, királyok ölnek érte. A félistenek pedig mágiával varázsoltak el bennünket, hogy megszerezzék a benne lévő bölcsességet. Egy madár könnyen kezelhető, kevés élelmet igényel és jóval kevésbé veszélyes, mint egy sárkány."

- Amíg a foglya voltál... - Lora elakadt.

A sárkány lehunyta szemeit.

"Hosszú évszázadokig tartottak fogva bennünket, a tudásunkat felhasználva vívtak háborút istenek, félistenek és emberek ellen, építettek és romboltak, a maguk szája íze szerint adagolták a tudást az emberek javára vagy kárára." Felnézett, átható tekintetét Loráéba fúrta. "De ennek most vége. Ezentúl a magam ura leszek. Tarts velem, és szabadítsuk ki a társaimat!"

Eltökéltsége hatására a lány zavartan fordította el a fejét.

- Én nem vagyok harcos, sem bölcs, sem stratéga. Egyedül ruhák készítéséhez értek. Nem hiszem, hogy a hasznomat vennéd...

Meglepetésére a sárkány érdes, jókedvű kuncogása töltötte be a tudatát.

"Nincs szükségem harcosra, bölcsre, stratégára. Rád van szükségem, rád, aki kiszabadítottál." Közelebb húzódott, "Gyere velem, csak egy pár napra. Amint megkérsz rá, visszahozlak ide. Ugyan mit veszíthetsz?"

Lora hosszan nézte a sárkány fehér pofáját, rücskös bőrét, kristálypikkelyeit. Aztán bólintott.

- Hamarosan jövök.

Fölkelt, leporolta a ruháját, s a szemerkélő esőben visszasietett a városba. A szabóüzlet elé érve megállt, hosszan nézte saját ajtaját. "Nem fog hiányozni," gondolta, míg lenyomta a kilincset.

Sebesen összeszedett néhány ruhadarabot, varráshoz való kis készletét, némi élelmet, batyuba kötötte őket, amit a vállára vetett. Ismét elgondolkodott, amikor elfordította a kulcsot a zárban, majd a batyuba süllyesztette. Egyhelyben toporgott, egyszerre nosztalgia szállta meg a varrás ütemes egyhangúsága iránt.

- Csak egy pár nap... - mormolta, majd megtette az első lépést a domb felé, s a lába átvette az irányítást. Mire elérte a kikövezett út végét, már szaladt.

A korábban szemerkélő eső rákezdett, szürke függönye homályba vonta a tájat. Lora megállt a sárkány előtt, arcán patakzott a víz, ruhái átáztak, átfagyott, de belül várakozás, eljövendő kalandok, sosem látott tájak izgalma fűtötte.

- Itt vagyok!

A sárkány elé tekergőzött, hosszú, vastag nyakát a fűre fektette. A lány kissé ügyetlenül mászott fel rá, batyuját szorosan a nyakába kötötte.

"Kapaszkodj!" szólt a sárkány, azzal elrugaszkodott a földtől.

There is that kind of people who live in the real world and at the same time in the inner world(s). Whether s/he likes it or not, her head is always full of fairytales; ideas, stories or simply names, characters, locations turn up in the most unexpected moments. Which sounds fun but actually it isn't: fairytales are like chocolate in the sense that they don't like to be neglected or treated without devotion. At the same time I would never give up on it, I love the constant colourful cavalcade. And there's nothing compared to finding a partner in crime with whom you can weave stories, for whom it is the same reality, who has infinity inside and does not limit himself to the "real world". Such encounters do not happen very often in this long life!

This post is dedicated to such encounters :)

The following chocolate is an illustration for the tale :) And the story is the second part of my tale published in January. Above you'll also find a photo of a glass vase, which I painted approximately ten years ago. I thought it would be a nice addition :)

Ingredients:

100 gr white chocolate

100 gr milk chocolate

Recipe:

I temper the white chocolate, then I pour it on a sheet of parchment paper. I place another sheet above and with circular moves I spread the chocolate in order to get an approximately 2-3 mm thick pancake. I leave it to dry, in the meanwhile I put a plate or another weight on the top, otherwise the sides would curl up. When it is ready, I peel off the paper and with a heated knife I cut the sides. Thus I get a chocolate disk on which I can draw :) with chocolate, of course...

I plan the pattern. I temper the milk chocolate, put it in a piping bag and I draw the dragon. I let it dry.

The grass was whispering; the faint noise of raindrops like fingers fiddling in the hair.

Lora was listening as still as a mouse, eyes shut tight, she didn't dare to move. Something cold and wet touched her hand. She jumped away, then she backed on all fours when she faced the enormous, dreadful face of the dragon.

"Don't be afraid!" sounded a deep voice behind her forehead; she shook her head in disbelief, she pressed her hands on her ears. She closed her eyes again as if like that she could exclude reality.

"Look at me!" The voice of the dragon was velvety and irresistible. Lora looked up, right in his eyes. Ice-blue crystal - it reflected the cruel, cold beauty of winter and frost; the translucent, shiny blades of icicles, the capricious fractals of snowflakes, gleaming, blue-green ice covering a lake. The chilling captivity of ice that turns into stinging heat, crazing, wild, fatal numbness.

Lora tore her gaze from the dragon's; she looked at his frightening teeth, his flat nose, long bridge, the opalescent blue bead sitting on his forehead, his scales sparkling like snowflakes, his flexible body.

"The silver bird..." she mumbled as if she still hadn't been able to comprehend what had happened.

"You liberated me and you gave me a name," sounded the dragon's voice in her head, "my freedom binds me to you. Tell me your name!"

"I am Lora," and after a while she added clumsily, "tailor."

This time the dragon looked at her intently and the girl curled up into an even smaller ball than before.

"Don't be afraid!" repeated the dragon. "I won't hurt you. Do you live in this city?" with his head he waved towards the settlement extending at the foot of the hill.

Lora nodded. 

"Leave it and come with me!"

"Excuse me?!"

"Come with me!"

"But where? Why?"

The dragon gaped his mouth joyfully, his sharp teeth glistened in the dull light; he twisted closer with a serpentine move.

"Does your family live here?" he asked.

Lora shook her head. "I'm an orphan."

"Do you possess a house, land, treasures?"

The girl involuntarily laughed and again shook her head.

"I thought so." The dragon laid his chin on his legs and blinked at Lora like a giant cat. "When the demigods captured us, they received a prophecy that the one who liberates a dragon, will have only that one treasure. I have no idea what made Isimud give me to you, knowing that you may fulfill the prophecy, but..."

"Wait, wait!" interrupted Lora. "You say that Isimud is a demigod? The old man with his coat?..."

"That's right."

"But why did the demigods capture you?"

The dragon pushed his head closer. "Do you see that pearl on my forehead? Dragon pearl is one of the most precious trasures in the world, kings would kill for it. Demigods put a magic spell on us in order to acquire the wisdom in it. A bird is easy to handle, it does not need much food and is much less dangerous than a dragon."

"While you were his prisoner..." Lora broke off.

The dragon closed his eyes.

"They kept us imprisoned for centuries, using our knowledge to fight wars against gods, demigods and humans, they built and destroyed and portioned the knowledge according to their own taste, for the good or bad of people." He looked up, his sharp gaze pierced Lora's. "But it's over now. From now on I am my own master. Come with me and let's liberate my mates!"

Sensing his detemination, the girl turned her head away.

"I am not a warrior, a wise man or a strategist. I only know how to make clothes. I don't think I would be useful..."

To her surprise, the rough, cheerful giggle of the dragon filled her mind.

"I don't need a warrior, a wise man, a strategist. I need you, you, who released me." He drew closer. "Come with me, only for a couple of days. As soon as you ask me, I'll bring you back here. What could you possibly lose?"

For a while Lora was staring at the white face, the coarse skin, the crystal scales of the dragon. Then she nodded.

"I'll come back soon."

She stood up, dusted off her clothes and she hurried back in the city in the drizzling rain. In front of the tailor shop she stopped, she was looking at her own door. "I won't miss it," she thought while pressing down the handle.

Quickly she gathered some clothes, her small sewing kit and food, she bundled them and lifted it on her shoulder. She was deep in thought when she locked the door, then sank the key in her bag. She was lingering, she felt sudden nostalgia for the rhythmical monotony of sewing.

"Only some days..." she murmured, then she took the first step towards the hill. Her feet took over, by the time she reached the end of the paved road, she was running.

The rain started, its grey curtain obscured the landscape. Lora stopped in front of the dragon. Water was streaming on her face, her clothes soaked, she felt cold but inside anticipation, the excitement of lands to be discovered and future adventures heated her.

"I'm here!"

The dragon wiggled in front of her, he laid his long neck on the grass. The girl clumsily climbed on him, she fastened her bundle to her shoulders.

"Hang on!" said the dragon, then he swung himself in the air.