Advent II

Folytatódjék az adventi sorozat: a következő bonbonnak a Hóvihar nevet adtam, mivel kívül fehér és hűvös, belül viszont szívet melengető. Mint már tudjátok, nem vagyok a magvak-diók rajongója, ezért sokáig eszembe se jutott, hogy a spájz mélyén rejlik egy jó adag pucolt balatoni dió. Na de most! Igazi, karácsonyi finomság 😋

Hozzávalók:
150 gr dió    
30 gr cukor
200 gr tejcsoki
ételfesték

Elkészítés:
A diót megpörkölöm: egy serpenyőben zsiradék hozzáadása nélkül melegítem, időről időre átkeverem vagy rázogatom. Amikor a héjak elkezdenek lepattogni, elzárom a tűzhelyet. Aprítógépbe teszem a diót és a cukrot. Nagyjából 2-3 perc darálás elég ahhoz, hogy a dió kiengedje az olajtartalmát, és selymes diókrémmé varázsolódjon. Opcionálisan adható hozzá méz, fahéj vagy mézeskalácsfűszer.
Kakaóvajban feloldom a fehér festéket, egy külön tálkában pedig a kéket. Előbb fehérrel festek köröket a bonbonforma mélyedéseibe, azután világoskékkel. Miután megszáradt a festék, temperálom a tejcsokit, elkészítem a bonbonburkokat. Megtöltöm őket a diós krémmel, aztán temperálom a maradék tejcsokit, és lezárom a bonbonokat.

- Mennyi víz! – kiáltott fel Hópehely Hanna, míg a Szél szárnyán libegett a tenger felett. Szaggatott partvonal, kisebb-nagyobb szigetek, hófödte hegycsúcsok húzódtak alatta.
- Ide jöttünk, igaz? – mutatott arrafelé.
- Nem egészen – susogott a Szél.
- De én le akarok hullani körbenézni!
A Szél kivonta alóla a tenyerét, mire Hanna lassan ereszkedni kezdett. Most már nemcsak a barna tájat látta, hanem ki tudta venni a parton nyújtózó, egymást érő településeket is. Fekete, vékony folyó tekergett elő a hegyek közül, és igyekezett a tenger felé. Kettészelte a várost, amely felkúszott a környék dombjaira.
- Jól látom, hogy ott van egy vár?! – szúrta ki Hanna.
- Igen, Trsat vára. A középkorban épült, de már a római korban is állt itt egy erőd, amiből a folyón zajló forgalmat ellenőrizték.
- Ó, de izgalmas! – Hanna izgatottan libegett lejjebb, egyre lejjebb. Ez a város úgy festett, mint különböző korok hullámai által a dombokra hordott jelek halmaza. Amint a hópihe elérte a várat, már látta a mögötte húzódó dombokba vájt autóutakat is, s a rajtuk zúgó forgalmat. Felkapta őt a légáramlat, egy pillanatra feltárult előtte a fenséges látvány: a vár, alatta a mélyben a folyó; túlsó partján hasonlóan magas halmokon modern emeletesek sorakoztak, akár óriás dominók. Lejjebb mediterrán, terrakotta cserepes házikók, még lentebb nyüzsgő városközpont, majd kikötő, s a kék tenger, amely a horizonton egybefolyt az égbolttal. Bal kéz felől szigetek úsztak, jobbra lilás hegyek keretezték a tájat.
Lecsapott a Szél, és Hannát a folyó völgyébe sodorta, ott utaztak tovább lefelé a kanálisig, ahol sirályok rikoltoztak, és színes csónakok pletykálkodtak a vízzel. A Szél ekkor vadul megpörgette, majd egy hófehér épület felé vitte a hópelyhet.
- A kormányzó palotája – ma múzeum – magyarázta.
- Csodás – sóhajtott Hanna.
Apró, girbegurba utcákon kanyarogtak, s a Szél átröpítette a hópihét egy ódon kőkapun.
- A római kapu, a város legrégibb emléke.
- Mennyi rétege van itt az építészeti stílusoknak! – kiáltott fel Hanna.
- Várj csak, míg meglátod ezt! – azzal Szél barátja egy lökettel átpenderítette egy karácsonyi díszekkel és fényekkel ékes korzóra. Emberek sereglettek az üzletek kirakatait nézegetve, a készülődés lázában szatyraikat egymáshoz csapva, kurjongatva, vidáman pergő nyelven beszélgetve. S a házak! A fenséges, klasszicista paloták, amelyek méltó őrökként, némán figyelték a sürgés-forgást a korzó mindkét oldalán! Hanna elsuhant közöttük, majd a Szél balra repítette. A kikötőhöz jutottak, ahol hosszan-hosszan húzódtak a dokkok, s a hajók alatt sötéten locsogott a tenger vize. Cifra épületek koronázták ezt a partot, a legszebb közöttük a kikötő végében álló ház. A tetején átbucskázva terecske tárult eléjük, s a túlsó végében újabb díszes sárga épület – a színház.
- Mik ezek a kisebb, folyosószerű épületek? – kérdezte Hanna.
- A piac – felelte a Szél, azzal végigrepítette a hópelyhet a gyümölcs-, zöldség- és halárusok klasszicista házacskái felett. Köztük az utcákat megtöltötték a kofák pultjai s a vásárlók, érdeklődők tömege.
Sok utcát bejártak még: láttak a tengerparti sziklák fölé épített villákat saját lejáróval a vízhez, örökzöld, mediterrán növények által keretezett, meleg színű, lapos tetejű kunyhókat, ipari kikötőt többtonnás hajószörnyekkel… s mindenhol ott látszott a korok, népek, kultúrák keze nyoma, akár egy sokszínű mozaik – a történelem jelenvalósága.
Mikor a hegyek rózsaszínbe borultak a napnyugta fényében, a Szél ismét a magasba repítette Hannát, és észak felé fújta…

Let's continue the Advent series: the following bonbons are called "Snow storm" because outside they are white and cool, but inside they are heart-warming. As you all know, I'm not a fan of seeds and nuts, therefore, for a while I forgot that there was a portion of unshelled walnuts in the pantry. But now! This is a real Christmas treat 😋

Ingredients:
150 gr walnuts    
30 gr sugar
200 gr milk chocolate
food paint

Recipe:
I roast the walnuts: without additional grease, I warm them in a pan and stir them from time to time. When the skin starts to peel off, I turn off the cooker. I put the walnut and the sugar in a food processor. 2-3 minutes of grinding is enough for the walnut to let its oil out and become silky walnut butter. You may also add honey, cinnamon or gingerbread spice in it.
In cocoa butter, I dissolve the white and blue food paints in separate bowls. First, I paint white circles in the cavities of the mold, then blue ones. When the paint dries, I temper the milk chocolate and I prepare the bonbon shells. I fill them with the walnut cream, then I temper the leftover milk chocolate and I seal the bonbons.