Jól emlékszem, a CEU történelem szakának első éves hallgatója voltam, amikor az Academic writing tanárunk az egyik első órán azt mondta: akkor tudjuk majd, hogy igazán belejöttünk az angolba, amikor angolul álmodunk. Örültem is, amikor fél év múlva először álmodtam angolul :D De ez a figyelmeztetés egy másik kontextusban megint eszembe jutott, amikor néhány napja csokireceptekkel álmodtam :D El is fogom készíteni őket, aggodalomra semmi ok :D Bár mindkettő elég egyszerű volt: csokimousse-szal, meg puffasztott rizzsel töltött táblás csokik.
A táblás csokik viszonylag egyszerűek, de persze itt is vannak jól bevált receptek. Az elmúlt másfél év során sokféle ízkombinációt kipróbáltam, de egy-kettőhöz mindig visszatérek. Ezek közül az egyik a málnás-gyömbéres fehércsoki. A fehércsoki édesebb, mint a másik két fajta, és az ízét remekül kihozzák a savanykás-csípős ízek. A málnás-gyömbéres esetében már-már pimaszul írja felül az alul lappangó lágy-édeset a savanyú; biztos vagyok benne, hogy sem a tej-, sem az étcsokinál nem érvényesülne ugyanilyen jól ez a feltét.
És persze folyton egy mese jut eszembe róla, amit még 2010-ben (te jó ég, hat éve!) írtam, amikor az Író Akadémiára jártam. Azt hiszem, passzolnak egymáshoz :D
Na meg itt ez a dal is hozzá, szintén hasonló hangulatú :)))
Királylány
2010
Tankréd lovag kilépett a fénybe a Borzalmak
Erdejéből, ahol egy hete küzdött a vadakkal és a fojtó karú fákkal az
átjutásért. Fellélegzett. Bár sérülések borították és páncélja is behorpadt
itt-ott, most büszkén, daliásan húzta ki magát.
Zöld pázsit terült eléje szőnyegként, halkan
fújdogált a szél, madarak énekeltek a tisztás felett. Távolabb terpeszkedett el
a palota, amelynek óriási alkotóköveit mintha sebtében hajigálták volna össze.
Valószínűleg így is történt, hiszen Marcang sárkány lakhelye volt ez, amely egy
falásra befalt hősöket, rablott kincseket, elhurcolt, megbecstelenített
szüzeket, és megannyi szörnyűséget látott már. Az elfogyasztott lovagok
csontjai most is intő jelként fehérlettek a fűszálak közt, páncéljaik darabjai
az évek során megrozsdásodtak, és ropogva mállottak szét Tankréd lovának léptei
alatt.
A sárkány egyelőre nem mutatkozott, viszont
a vár elülső körtornyának legfelső ablakán szépséges hajadon könyökölt ki,
aranyhaja hosszan hullámzott alá a durva köveken. Tankréd arca felragyogott,
amint megpillantotta. Közelebb léptetett.
– Ó, Magdaléna hercegnő, a napba lehet
nézni, de rád nem! – kiáltott fel. Leszállt hátasáról, levette sisakját és
mélyen meghajolt. – Tankréd vagyok; azért jöttem, hogy megszabadítsalak a
kegyetlen sárkány karmai közül. Amint meghallottam atyád hét országra szóló
segélykérését, azonnal felpattantam paripámra, és nekivágtam a vadonnak;
átszeltem az Óperenciás tengert, megmásztam az Üveghegyet, átkeltem a Borzalmak
Erdején, és most megküzdök érted a sárkánnyal. Hazaviszlek, ne félj! –
Magdaléna hercegnő nem válaszolt. Tekintetét
a horizont távoli, kéklő dombjaira függesztette, aranyhaját meglengette a
szellő. Rózsapiros ajkát apró sóhaj hagyta el.
Tankréd ismét megszólalt: – Már biztosan
nagyon vágyol hazatérni, áruld el, merre van a sárkány, és meglásd, hamarost
kiszabadítlak! Atyád is igen búsul utánad... –
– Már hatszor megírtam neki, hogy hagyjon
békén! – emelte égre szemeit Magdaléna hercegnő. Unottan galambfehér karjára
támasztotta fejét.
– Tessék? – kérdezte odalent a lovag.
– Menj haza és hagyj békén! – kiabálta le a
lány.
– Ó, hercegnő, bizonyára összezavarodtál
szörnyű elrablásod után, – kezdett rá ismét Tankréd, de Magdaléna
félbeszakította.
– Eszem ágában sincs hazamenni, hogy aztán
apám hozzáadjon valami nyomoronc herceghez, aki mellett megszólalni sem lesz
jogom életem végéig! Vagy hozzád... – megvetően mérte végig a vitézt – aki vagy
olyan eszetlen, hogy végigcsinálj ennyi marhaságot, hogy aztán a sárkány
kinyírjon! Egyébként is, undorodom a vörös hajtól. – vetette oda félvállról.
Tankréd elsápadva hallgatta szavait, de az utolsó mondatnál arca már lilában
játszott.
– Na de hercegnő! Egy elrabolt leányzót
megmenteni igenis hősies cselekedet! Az Üveghegy nem holmi dombocska, el sem
tudod képzelni, mit kínlódtam a megmászásával! Hogy erről az erdőről ne is
beszéljek! – kaszált hátrafelé karjával, miközben dühtől elfúlva dadogott.
Magdaléna vállat vont. – És most hova
rohanjak? Én emancipált nő vagyok, én döntöm el, mit csinálok és hol lakom!
Marcangnál mosogathatok, főzhetek, takaríthatok, és megbecsüli a munkámat!
Egyébként is, ő igazi macsó, még ha néha sörözik is. –
– De… de... – Tankréd végképp kifogyva az
érvekből kardját földhöz vágta, hogy csak úgy csattant. – Mi lesz a boldogan
éltek, amíg meg nem haltakkal?! –
– Pont leszarom. Manapság már senkit nem
érdekelnek a mesék. Menj haza és törődj bele! –
Magdaléna alakja eltűnt a toronyszoba
félhomályában. A beálló szélfútta csendben Tankréd lehorgasztott fejjel indult
el hazafelé.
I clearly remember when I was a first year MA student at Central European University and during one of our very first Academic Writing classes the teacher said that we'd realize that we got used to English when we'd dream in English. I was really happy when half a year later I dreamt in English for the first time :D But this warning came to my mind in another context when a couple of days ago I dreamt about chocolate recipes :D I will prepare them, no worries :D Although both were quite simple: bars filled with chocolate mousse and rice.
Chocolate bars are relatively easy to make, but of course even in this case there are certain good recipes. I tried many flavour combinations during the last 1,5 years but I always return to some of them. One of these is white chocolate with raspberry and ginger. White chocolate is sweeter than the other two types and its flavour is brought out perfectly by sour-spicy flavours. In the case of ginger-raspberry the sour dominates over the lurking soft-sweet almost sassily; I'm sure that the same result wouldn't be possible to achieve with milk or dark chocolate.
And of course it always reminds me of a tale that I wrote in 2010 (oh god, six years ago!), when I was frequenting the Writing Academy. I think they fit each other :D (see above for soundtrack!)
Princess 2010
Tancred the knight
stepped out into the light from the Forest of Horrors. During the past week he
had been fighting with beasts and trees with suffocating branches for getting
through it. He respired. Although he was covered with bruises and his armour
indented here and there, now he proudly straightened his back. Green lawn
spread in front of him as a carpet, the wind blew silently, birds sang above
the glade. The castle stood further away; its giant stone bricks looked as if
they were huddled together in a hurry. Probably it happened that way, since it
was the dwelling place of Gnaw the dragon, which saw gorged heroes, robbed
treasures, kidnapped, disgraced virgins and many other monstrosities. The bones
of consumed knights still glistened as warning signs in the grass; the pieces
of their armours had rusted during the years and mouldered crackling under the
steps of Tancred’s horse. The dragon did not show up yet; however, a fair
maiden elbowed out at the upper window of the front bastion of the castle; her
long, golden hair waved down on the rough stones. Tancred’s face lightened up
when he got a glimpse of her. He stepped nearer.
“Oh, princess
Magdalene, you are even more radiant than the sun!” he cried out. He got off of
his horse, took off his helmet and took a bow. “I am Tancred; I came to rescue
you from the cruel dragon. As soon as I heard your father’s call for help, I
immediately jumped on my steed and headed towards the wilderness; I crossed the
Endless Ocean, climbed the Glass Mountain, crossed through the Forest of Horrors
and now I will fight the dragon for you. I will bring you home, don’t worry!”
Princess Magdalene did
not answer. She stared at the distant, blue hills of the horizon; the breeze
softly swung her golden hair. A tiny sigh left her rosy lips.
Tancred started
speaking again: “Surely you long so much to get back home; tell me where the
dragon is and I’ll liberate you soon, you will see! Your father is so sad about
you…”
“I wrote to him six
times to leave me alone!” princess Magdalene looked up at the sky. She leant
her head boringly on her fair arm.
“I beg your pardon?”
asked the knight down below.
“Go home and leave me
alone!” shouted down the maid.
“Oh princess, surely
you got confused after your horrible kidnapping,” started Tancred again but
Magdalene interrupted.
“I have no intention to
go home so then my father could wed me to some lame prince by whose side I
won’t even have the right to talking until the end of my life! Or to you…”she
stared at the knight scornfully, “who were so brainless to go through all this
bullshit so then the dragon could slay you! Anyway, I loathe red hair,” she
added ignorantly. Tancred grew pale while listening to her words but after the
last sentence his face turned purple.
“But princess! Rescuing
a kidnapped maiden is indeed a heroic deed! The Glass Mountain
Magdalene shrugged. “And
so what? I am an emancipated woman; I decide what I do and where I live! Gnaw
lets me wash the dishes, cook, clean and he respects my work. By the way, he is
a real macho even if he drinks some beer sometimes.”
“But… but…” running out
of arguments, Tancred flung his sword on the ground. “What is with »they lived
happily ever after«?”
“I don’t give a shit.
Nowadays no one is interested in fairy tales. Go home and resign yourself to
it.”
Magdalene disappeared
in the twilight of the room. In the windswept silence Tancred set off for home.
No comments:
Post a Comment