pisztáciás-marcipános // pistachio-marzipan

Ez egy igen egyszerű bonbon, két klasszikus alapanyagból készült, és mivel ma egészen kaland-idő volt, egy mesét is mellékelek, amit még egy-két éve ősszel írtam az én titkos helyemen <3 

Hozzávalók:

0,5 dl tejszín

6-7 szem pisztácia

100 gr marcipán

150 gr étcsoki

Elkészítés:

Megmelegítem a tejszínt, belereszelem a marcipánt, ami így felolvad. Ledarálom a pisztáciát, és hozzákeverem. Temperálom az étcsoki, elkészítem a bonbonhüvelyeket. majd megtöltöm őket a pisztáciás krémmel. Végül lezárom a bonbonokat.

A falubeliek úgy hitték, amikor a falevelek megszínesednek és a hajnali köd áttetsző hullámaiba burkolja a hegy lábát, olyankor érkezik el a névtelenek ideje. Az ő lobogó hajuk színét tükrözik a növények és az ő égi lepedőjük takarja a tájat. Bolond bizony, aki olyankor az erdőbe merészkedik!

A szőlőszemek sárgulása idején a falu korcsmájába gyűlő öregek egymásnak mesélték Petrencés Árgél történetét, akit egy esős éjjelen halálra táncoltattak a névtelenek. Miután felszállt a köd, a szerencsétlent fekélyes, üszkös lábakkal találták a szőlőkön túl, a hegyre vezető ösvényen. Kucsma Apó, a falu öregje még emlékezett az esetre, mert apja Árgél barátja volt.

Valahányszor felcsendült a történet egy-egy részlete, az ifjak lehurrogták a mesélőket, s könnyelműen legyintgettek. De azért senki nem közelítette meg a hegyet, ha köd takarta. Szüret csak a verőfényes napokon zajlott, ilyenkor a hegyoldalt betöltötte a vidám kiáltozás, megteltek a puttonyok, hasas demizsonokba csorgott az édes must.

Ormosék szőleje feküdt a legmagasabban, ahonnét az egész völgyet be lehetett látni és amely mögött már az erdőkerülő birodalma kezdődött. A pocakos Ormos Abony horkantva fintorgott az általa tökkelütöttnek nevezett Petrencés és a hasonszőrűek történetei hallatán. „Mesebeszéd!” morogta. Felesége ilyenkor felszisszent, de Abony rendre csendre intette. „Csak merészkedjen ide egy afféle névtelen, kitekerem a nyakát, meglásd! Már a nagyanyám is csak nevetett a csecsszopóknak való történeteken!”

„Ne beszélj így, vénember, mert megbüntetnek érte!” aggodalmaskodott asszonya. Ormos azonban nem vette komolyan az intést; két legény fiával csak kijárt esőben-ködben a szőlőbe. Idősebb fia menyasszonya, a szép Lile kezét tördelve várta őket vissza ilyenkor. Mindannyiszor megígértette Szilamérrel, hogy többé nem tesz ilyet, de mit tehetett ő! Ha egyszer apja parancsolta, menni kellett.

Akkor is engedelmeskedett, amikor atyja rászólt, hozza le a présházban hagyott kisebbik demizsont. No meg ha már úgyis felmegy, ellenőrizze a pincét is. Szilamér neki is vágott a hegyre vezető útnak. Az erdő fái között bujkáló köd narancsvörössé feslett a naplementében.

Lile estebédre érkezett aznap Ormosékhoz. Frissen sült cipó, vaj, sajt várta az asztalon, amit ő vőlegénye társaságában kívánt elkölteni. Esme asszonnyal úgy döntöttek, megvárják Szilamért. Vártak a tűzhely mellé kuporodva, míg az Esthajnalcsillag fel nem bukkant és vártak, míg az alkonyat utolsó fénysávja el nem tűnt az ég aljáról, és vártak, míg a csillagok meg nem tették égi útjuk negyedét. Akkor aztán elnyomta őket az álom és csak pirkadatkor ébredtek.

De mekkora volt aggodalmuk, amikor ráébredtek, a legény még mindig nem tért haza! Lile orcájáról elolvadt a pír, ahogy fölkelt és azonmód elindult szüleihez, tudatni velük a hírt. Esme asszony férjurával együtt a hegyre készült, ám két lépést sem tettek, amikor látták, hogy Szilamér közeledik a napsütésben foszladozó ködben.

„No fiam, hát merre kószáltál!” kiáltott az apja.

„Ne haragudjanak, jönni akartam én, de úgy megsűrűsödött a köd estére, meg aztán el is álmosodtam, és elszunnyadtam a lócán. Hanem édesapám csudálatos álmot láttam! Álmomban az erdőben jártam, nyöszörgette a fákat a szél és a fatörzsek mögött szebbnél szebb hajadonok táncoltak. A forrás felett álló nyírfa mögül aztán előlépett egy leány, de olyan szépet én bizony még soha nem láttam! És ez a világszép leány egy szem diót adott nekem, amit ott meg is ettem. Incselkedett velem, és elszaladt előlem, amikor meg akartam fogni. Beugrott a nyírfa odújába, hiába próbáltam előcsalni, többé nem jelent meg. Én pedig bizony azóta csak rá gondolok, és fáj a szívem érte. Vissza kell mennem, hátha csak még egyszer megpillantom!”

Esme asszony ennek hallatán jajveszékelni kezdett, de a pocakos Abony megint csak csendre intette. „Ne kiabálj, asszony, ez csak egy álom! A szép Lile majd mindjárt megjön, azzal megjön a fiad esze is!”

Delelőre hágott a nap, amikor a menyecske visszatért. Hanem hiába szólt jegyeséhez, hiába becézgette, mintha csak egy darab kőhöz beszélne. „Menj haza, én már mást szeretek,” mondta végül Szilamér. A szegény leány búslakodott, de Esme asszony titokban arra kérte, térne vissza másnap is, hátha addigra meggondolja magát a fia.

Így is tett a leány, ámde vőlegénye tudni sem akart róla, mintha fátyol takarta volna szemei elől a világot. A szép Lile sírt, sírdogált, de Esme asszony megígérte neki, harmadnap ellátogatnak Boldához, a javasasszonyhoz, ha nem változik semmi.

Szilamér a következő nap is csak a világszép leányról beszélt, visszavágyódott az erdejébe és fogadkozott, hogy amint leszáll a köd, visszamegy hozzá. Apja és anyja felkerekedtek és felkeresték vele Boldát, aki a falu szélén élt kis kunyhójában, és csak ritkán járt a falusiak közé. Bolda meghallgatta a történetüket, kacsázó járásával körbejárta a legényt, majd kijelentette: „A névtelenek.” Esme asszony a kezét tördelte, a pocakos Abony csak egyet szippantott. Bolda azt javasolta, vigyázzanak, nehogy a legény megszökjön, és itassák a keserűfű tejével, az talán hatástalanítaná a névtelenek eledelét.

A faluban hamar elterjedt a híre, hogy a legény napról napra csak az ágyában fekszik, nem jár el korábbi barátaival és rögeszméjévé vált az erdei leány. Arról pusmogtak a korcsmában, tán megbomlott az elméje.

A szép Lile éjt nappallá téve szomorkodott a legény ágyánál ülve, de szüntelen pergő könnyei sem moshatták le a fátyolt Szilamér szeméről.

Esme asszony aggodalma nőttön nőtt, esténként arcát kezébe hajtva ült az asztalnál, étvágytalanul.

A pocakos Abony orvosokat, kuruzslókat keresett fel, hátha valaki megmondja, mi történt a fiával. Tanácsok és találgatások érkeztek számolatlanul, az egyik feketegyökér főzetet próbált, a másik purgálást, a harmadik köpölyözést, mindhiába. Szilamér csak azt hajtogatta, hogy látni óhajtja a világszép leányt, különben oda lesz a vágyakozástól.

Most már a falubeliek elkerülték Ormosék házát, és valahányszor a pocakos Abony végigment az utcán, összesúgtak a háta mögött. Hiába bizonygatta a korcsmában, hogy a fia épelméjű, a jelenlévők komoran mosolyogtak és megjegyezték, hogy épeszű ember nem vágyódik a névtelenek birodalmába.

Napra nap jött és a szép Lile maradt az egyetlen látogató Ormosék házában. Úgy figyelte jegyesét, mint anya a gyermekét, virrasztott mellette és várta-várta, hogy visszatérjen hozzá.

A köd megsűrűsödött, hidegre fordult az idő, reggelente a keményre fagyott földet zúzmarával csipkézett, halott fű borította, éjszakánként szikráztak a csillagok, kuvik rikoltott a háztetőn.

Alkonyatkor a köd egyre lejjebb húzódott, magába fogadta a szőlőket, majd elérte a falu szélét s bekúszott a házak közé. Megüresedtek az utak, ahogy gyengéd eső simogatta a tetőket. Lassan nyújtózott el az égen a szürkület, ám a köd a sötétben is fehéren fénylett, mint a gyöngyház a víz mélyén.

Szilamér felkelt ágyából, fejébe kucsmát húzott, lábára bocskort, kilépett szobájából. Anyja és mátkája hiábavalóan próbálták visszatartani, kiment az ajtón s nekivágott a hegyre vezető útnak. A szép Lile utánasietett, míg Esme asszony férjura után kiáltozott. Mire kiértek, a legénynek nyoma veszett. A pocakos Abony és felesége keresztül-kasul szaladtak a faluban, fel a hegyre vezető úton a szőlőig és vissza, de még lámpásukkal sem lelték a nyomát sem Szilamérnek. Behatoltak az erdőbe is, de a sűrűben bolyongva hiába szólongatták, a legény nem felelt. Mit tehettek mást, hazatértek. Szemhunyásnyit sem aludtak aznap, s másnap pirkadatkor, amint visszahúzódott a köd, felverték a falut. Öregek és fiatalok együtt indultak Szilamér keresésére. Bejárták a szőlőket s a hegyet, de a legényt sehol nem találták. Nyoma veszett, mintha sosem lett volna. Csak a szép Lilét lelték meg egy faágon, de ő többé nem mesélte el senkinek, mi történt jegyesével a névtelenek éjszakáján.

This is a very simple bonbon made with two classic ingredients and since it was adventure-time today, I'm gonna attach a fairytale which I wrote one or two years ago at my secret place <3

Ingredients:

0,5 dl cream

6-7 pieces of pistachio

100 gr marzipan

150 gr dark chocolate

Recipe:

I warm up the cream, I shred the marzipan in it that melts. I grind the pistachio and I add it to the cream. I temper the dark chocolate and I prepare the bonbon shells, then I fill them with the pistachio cream. Finally I seal the bonbons.

The villagers believed that when leaves get colourful and the mist of dawn covers the foot of the hill in its translucent waves, the time of the nameless comes. The plants mirror the colour of their flaming hair and the landscape is covered in their ethereal sheets. Fool is the one who dares to enter the forest at that time!

When grapes turned yellow the elderly gathering in the village tavern told each other the tale of Árgél Petrencés who was forced to dance to death by the nameless on one rainy night. After the mist rose, the ill-fated was found with festered, gangrenous legs over the vineyards, on the path leading to the hill. Old Busby, the oldest of the village, still remembered the case, as his father was a friend of Árgél.

Whenever a part of the story was heard, the tale-tellers were howled down by the young ones who were improvidently snubbing them. Still, no one approached the hill when it was covered by fog. Harvest took place only on bright sunny days, when the hill was full of gay shouting, the baskets were packed full, the sweet must was pouring into gutty demijohns.

The vineyard of the Ormos family lay the highest, from where the entire valley could be seen and behind which the realm of the wood-ward started. Whenever he heard the stories of Petrencés and the like – called lack-wits by him – the potbellied Abony Ormos grimaced snorting. “Fairy tales!” he grumbled. His wife hissed, but Abony always rebuked her. “If one of those nameless dares to come here, I’m gonna wring his neck, you’ll see! Even my grandmother was only laughing at these bedtime stories!”

“Don’t talk like that old man, you’ll be punished!” worried his wife. However, Ormos didn’t take the warning seriously; he went out in the vineyard with his two sons even in rain and mist. The beautiful Lile, the fiancée of his older son, waited for them wringing her hands at these times. Every time she made Szilamér promise that he wouldn’t do that anymore, but what could he do! He had to obey his father.

He obeyed even when his father ordered him to bring down the smaller demijohn, which was left in the press house. And once he goes up, he should also check the cellar. Szilamér departed on the road leading to the hill. The mist hiding among the trees of the forest was painted orange by the setting sun.

Lile came for supper that night to the Ormos family. Freshly baked bread, butter, cheese was waiting for her on the table and she wished to eat with her fiancé. With mother Esme they decided to wait for Szilamér. They were waiting huddled up next to the fireplace until the Evenstar came out and they were waiting until the last lights of sunset disappeared from the sky, and they waited until the stars walked quarter of their heavenly path. Then they fell asleep and they woke up only at dawn.

But they were so worried to see that the lad still had not returned home! The flush melted from Lile’s face as she got up and immediately went home to let her parents know the news. Mother Esme and her husband were about to go to the hill, but they hadn’t even taken two steps, when they saw Szilamér approaching in the mist dissolving in the sunshine.

“Well my son, where have you wandered!” shouted his father.

“I apologise, I wanted to come but the fog turned so thick by the evening, then I became sleepy so I slumbered on the bench. But my father, I saw a miraculous dream! I walked the forest in my dream, the trees moaned in the wind and behind the tree trunks gorgeous women were dancing. Then a girl stepped out from behind the birch above the spring, but I have never seen such beauty! And this fair girl gave me a walnut which I ate up there. She flirted with me and fled when I tried to catch her. She jumped into the hole of the birch and no matter how I tried to call her, she never came out. And I can only think about her ever since and my heart is aching for her. I must go back; for maybe I can glimpse her one more time!”

Hearing this, mother Esme started to cry but the potbellied Abony rebuked her again. “Don’t shout woman, this is just a dream! The beautiful Lile will come soon and will bring your son’s wits!”

It was midday when the maiden returned. But no matter how she talked to her fiancé, how she pampered him, it was as if she talked to a stone. “Go home, I love someone else,” said Szilamér finally. The poor girl was mourning but mother Esme secretly asked her to return the next day; maybe her son would change his mind.

So the girl did, but her fiancé didn’t even want to know about her, as if a veil covered the world from his eyes. The beautiful Lile was weeping and crying but mother Esme promised her that the next day, if nothing changes, they would visit Bolda the witch.

Szilamér was only talking about the fair maiden even the next day, he yearned for her forest and made a vow that as soon as the mist falls he’d go back to her. His father and his mother visited Bolda with him; she lived on the border of the village in her little cottage and rarely went among the villagers. Bolda listened to their story, she circled around the lad with her duck walk, and then she said: “The nameless.” Mother Esme wringed her hands, the potbellied Abony just sniffed. Bolda suggested them to take care that the lad could not flee and make him drink the milk of knotweed, maybe that could neutralise the food of the nameless.

News spread quickly in the village that the lad was just lying in his bed day by day, he didn’t go out with his former friends and he became obsessed with the girl from the woods. In the tavern they were whispering about that maybe he had lost his mind.

Day and night the beautiful Lile was grieving at the bed of the lad but not even her endlessly rolling tears could wash off the veil of Szilamér’s eyes.

Mother Esme became more worried every day; she sat at the table without appetite, her face covered by her hands.

The potbellied Abony visited doctors and charlatans for perhaps one of them could tell him what had happened to his son. Uncounted advices and guesses arrived, one tried black salsify tisane, the other deterging, the third cupping, to no avail.  Szilamér just repeated that he wished to see the fair maiden, otherwise he’d die of yearning.

Now the villagers avoided the house of the Ormos family and whenever the potbellied Abony walked the streets, they were whispering behind his back. In the tavern he insisted that his son was sane, the others smiled gloomily and made a remark that a sane person does not yearn for the realm of the nameless.

Days passed and the beautiful Lile remained the only visitor in the house of the Ormos family. She attended to her fiancé as a mother to her child, she kept vigil and waited for him to return to her.

The fog thickened, the weather turned cold, in the morning the frozen solid ground was covered by dead grass laced by hoarfrost, at night the stars were sparkling, screech owl shrieked on the roof.

At dusk the mist drew closer, it embraced the vineyards, then it reached the border of the village and crept among the houses. The streets were abandoned as mild rain caressed the roofs. Twilight slowly stretched over the sky, but the fog glistened even in the dark as mother-of-pearl in the bottom of the water.

Szilamér woke up from his bed; he put a hat on his head, shoes on his feet, and stepped out of his room. His mother and his fiancée tried to restrain him in vain; he walked out the door and took the road to the hill. The beautiful Lile hurried after him while mother Esme was shouting for her husband. By the time they went out they lost track of the boy. The potbellied Abony and his wife ran up and down in the village, up on the road to the vineyards and back but even with their lanterns they could not find Szilamér. They entered the forest but they called him to no avail while roaming the wilderness, the lad did not answer. What else could they do, they returned home. They could not close their eyes at all that day and at dawn, as soon as the mist withdrew, they alarmed the village. Old and young alike went to look for Szilamér. They roamed the vineyards, the hill, but they could not find the lad. He was gone as if he had never been there. They only found the beautiful Lile hanging from a branch, but she never told anyone what happened to her fiancé on the night of the nameless.