Titkos kert // Secret garden

Ez volt az első chocolart projekt amibe belekezdtem. Eredetileg egyetlen ablaknak készült, de amikor kész lett, arra gondoltam, miért állnánk meg itt? Így aztán végül kert lett belőle, megtöltve a tavasz jelképével: ibolyával. Több szempontból is kapcsolódik a Balatonhoz - az ibolyákat onnét szedtem, a kertünkből, és a mesét is ott írtam egyszer régen, egy napsütéses tavaszi reggelen. A mese is első bizonyos szempontból: ez volt az első, amelyet kiadtak egy mesegyűjteményben.

(alant a nyuszis kép szupertehetséges amerikai grafikus unokatestvérem, Tate munkája :))

Hozzávalók:

100 gr tejcsoki

cukorgyöngyök

ibolya

tojásfehérje

porcukor

Elkészítés:

Kandírozott ibolya - rettentő egyszerű, a recept pedig több helyen fellelhető az interneten. Az ibolyákat megmosom és óvatosan megszárítom. Egy tojás fehérjét villával fellazítom és ecsettel bevonom vele az ibolyákat. A titok itt az, hogy nagyon vékony rétegben kell felkenni a fehérjét, különben túl sok porcukor fog a virágra tapadni. Ügyeljünk arra is, hogy a virág minden oldalát és a belsejét is befedje a fehérje. Ezután porcukorba forgatom, sütőpapírra teszem, és hagyom megszáradni. Közben egyszer-kétszer meg lehet fordítani őket, hogy minden oldaluk megszáradjon.

Kert - sütőpapírra előrajzolom egy oldal mintáját. Habzsákba vagy zacskóba töltöm a temperált csokit, és átrajzolom a mintát. Amikor egy-egy vonal végére érek, ujjal felfogom a csokit, hogy ne folyjon túl sok egy pontba. A minta közepét kék gyönggyel díszítettem, a kaput pedig fehér kandírozott ibolyával. Miután mind a négy oldal megvan, temperált csokival vonalat húzok egy oldal szélére, és hozzáillesztem a másodikat. Egy pohárral megtámasztom, hogy 90 fokban álljon, míg megszárad. Ugyanígy járok el a következő oldallal és a kapuval is, amelyet kissé nagyobb szögben ragasztok az utolsó oldalhoz. Végül óvatosan felállítom a kertet, és ibolyákkal (vagy kandírozott rózsával) megtöltöm :)

Legenda

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kert. Egy tó partján terült el, és a tó körülfogta és elringatta. Amióta csak csillagok fénylettek az éji égen, amióta csak a nappal és az éjszaka váltakozott, a kert ott állt a tó partján, és zöldellt, és örök tavasz uralkodott felette. Zöld gyepében hangyák és bogarak szorgoskodtak; méhecskék és dongók repkedtek; a fűszálak közt gyermekláncfű és százszorszép nyílt; a fehér és rózsaszín virággal borított gyümölcsfák ágain apró levelek feslettek, mint a bábból kikelt, tarka szárnyú pillangók. Spíriabokrok övezték a kertet, fehér viráguk és sárgászöld leveleik illata keveredett a tulipánok, jácintok, nárciszok illatával. A fenyők, a bokrok és a gyep ezerárnyalatú zöldje a látóhatárig terült, addig, ameddig a madarak éneke hangzott; addig, ameddig a szellő elvitte a tulipánok illatát. És amikor elért a kert végéhez, ott visszafordult, mert csak a kert létezett. A szellő mindig bársonyos és simogató volt, az égen ragyogott a nap, a magasban zúgtak a szelek, amelyek néha halványkék felhőket sodortak a kert fölé, és olyankor langyos zápor söpört végig a tájon, felfrissítve a föld és a zöld növények illatát. A bokrok közt rőten fénylett az őzek háta, a levendula ágain csillogó bőrű, kékeszöld gyík surrant, alkonyatkor vadmacska osont a levelek alatt.

Ebben a kertben élt Baltazár, a varázsló. Egész nap a fűben sétált, a fák ágait simogatta, és a pillangók röptét, vagy a távolban az éggel egyesülő tó hullámait figyelte. Tökéletesen boldog volt, mert fölé végtelen kékség borult, hallgathatta a madarak énekét, és amikor elfáradt, leheveredhetett a fák árnyékába. Ezer és ezer éve élt itt, ezer és ezer éve járta a kertet, ismerte benne az összes virágot, az összes bokrot és az összes állatot. Hanem amikor leszállt az éj, és csillagok hunyorogtak a szürke égboltról, az árnyak pedig megsűrűsödtek, Baltazár egy spíriával kerített magaslaton állt, és a tavat nézte. Ilyenkor édes vágyakozás kelt a szívében, nem találta a helyét; a körtefa törzséhez simult, hogy virágai közé súgja kérdéseit és mindent, ami a szívét nyomta. Amikor egyedül állt a Tündérek Útja alatt a csalogány énekét hallgatva, úgy érezte, valami hiányzik, valami még nem teljes, és ez a sóvárgás nem hagyta nyugodni.

Aztán eljött a hajnal, a napsugarak megtörték az éjszaka sötétjét, és megtörték Baltazár magányos gondolatait. A virágok ismét az ég felé fordították orcájukat, a cinkék hangja keveredett a rigóéval és a gerléével, fácán kiáltozott a nyírfaligetből, és dongók döngték körül a barackfát. A nap felszárította a tikszemekre hullott harmatot, Baltazár pedig ismét az ismerős utakon járt boldogan és elégedetten.

Így ment ez napról napra, évről évre az örök tavasz kertjében: napközben Baltazár eltelt a színekkel, illatokkal, a szellő susogásával és a madarak énekével, de amint az éj sötét fátyla eltakarta a világot, és csak a fülemüle és a csillagok őrködtek felette, a varázsló várakozott. Maga sem tudta, mi az, amire vár, és hogy amit érez, az várakozás, csak állt a spíriával kerített magaslaton, a távolba meredve.

Ezer és ezer év telt el, míg egy nap megjelent a kertben egy idegen. A szél megrázkódott jöttére, innét tudta meg Baltazár, hogy megérkezett. A spíriával kerített domb felől jött, kezében egy kis csomagot és egy szál százszorszépet tartott. Hosszú, sötét hajfonata kócos volt, arca pedig kipirult, mert hosszú ideje vándorolt.

Amint Baltazár megpillantotta a lányt, olthatatlan szerelemre lobbant iránta. Leült mellé a magaslat tetejére.

- Kié ez a föld? - kérdezte a lány.

- Senkié. Csak én élek itt és sétálgatok a kertben.

- Akkor pihenhetek itt egy kicsit, mielőtt továbbmegyek?

- Igen, itt maradhatsz, de a kerten túl nincs semmi. Még a szél is visszafordul, amikor a spíriabokrokhoz ér.

- Akkor hát nekem is vissza kell fordulnom, ha folytatni akarom az utam.

- Miért nem maradsz itt velem? Együtt járhatnánk a kertet, mert te vagy az, akire vártam. A lány megrázta a fejét. - Nem maradhatok. Haza kell térnem.

- De itt örök tavasz van: egész életedben virágzó fák közt vezetném lépteidet, illatos fű simulna a talpad alá, és a szellő fésülné a hajad.

- Ez nagyon szép ígéret, nagy varázsló, de én halandó vagyok, és a halandó, változó világban kell élnem.

Baltazár elszomorodott ennek hallatán, mivel az idő felett még neki sem volt hatalma. Ezt mondta a lánynak: - Világok múltak el és születtek újjá, amióta ezt a földet járom, de a kert mindig változatlan maradt. Én örök időktől fogva itt vagyok benne, és az életem olyan tökéletes, mint egy üveggömb. De éjjel, amikor a csalogány dalát hallgatom, a szívem ki akar szakadni a helyéből, mert érzi, hogy van valami, ami még nem jött el. A sóvárgás miatt nem jön álom a szememre, és a gyümölcsfáknak súgom meg a bánatom. Most, hogy itt vagy, tudom, hogy te hiányoztál. 

A lány megszomjazott hosszú vándorútja során, ezért kibontotta a batyuját és elővett belőle egy gránátalmát. Kettészelte, az egyik felét Baltazár felé nyújtotta. - Kérsz almát?

- Nem ehetek az ételedből, mert amint megízlelem, magam is halandóvá leszek. –

A lány tudta, hogy ő és Baltazár összetartoznak, amióta csak csillagok fénylenek az éji égen, amióta csak a nappal és az éjszaka váltakoznak, ezért így szólt: - Miért nem jössz velem, nagy varázsló? A tavasz csak az ígéret, azért érzed szívedben éjszakánként a vágyakozást. Az ígéret után jön csak el a beteljesülés, azután az elmúlás és az újjászületés. Sosem éred el szíved vágyát, sosem érted meg a tavasz titkát, ha örökké kies kertedben sétálsz és némán várakozol.

- Hagyjam hát itt tökéletes életemet, és váljak halandóvá?

- Ha itt maradsz, ezer és ezer éven át fiatal és halhatatlan leszel, és békében sétálhatsz a kertben. Ám ha velem jössz, megismered a fájdalmat, a szomorúságot és a halált, de az életed csak így lesz teljes. Hiszen ki akarna örökké élni?- felelte a lány.

Baltazár elcsendesült és a szíve szavát hallgatta. A szíve pedig azt súgta, hogy menjen a lánnyal, de ugyanakkor azt is, hogy maradjon a kertben. Félt a halandó élettől, de a lány iránt való szerelme végül legyőzte kétségeit és félelmét. Kezébe vette a gránátalmát és beleharapott.

Abban a percben megérezte édes ízét, a halandó lét ízét. A kert fölé nehéz, szürke felhők gyűltek, és szomorú esőcseppek siratták a varázsló ifjúságát, de ő boldog volt, boldogabb, mint az elmúlt ezer és ezer esztendőben. A lány kézen fogta, és elindultak ki a kertből; az örök tavaszból a változó, újjászülető világba.

This was my first chcolart project. Originally it was planned as only one window but when I finished it, I thought why should I stop there? So then it became a garden, filled with the symbol of spring: violet. It is connected to lake Balaton from more than one point of view: I picked the violets there in our garden and I also wrote the tale there once on a sunny spring morning. The tale is also a first one - it was the first to be published in a collection.

(the picture with the bunny is the work of my superbly talented artist cousin, Tate :)))

Ingredients:

100 gr milk chocolate

candy pearls

violet

egg white

icing sugar

Recipe:

Candied violet - very easy to make it and the recipe can be found online in many places. I wash and carefully dry the violets. I beat up a bit the egg white and I cover the violets with the help of a brush. The secret is to smear the egg white in a very thin layer, otherwise too much icing sugar will get stuck on the flowers. Be careful to cover all sides and even the inside of the flowers. Then I put them in icing sugar and I let them dry on parchment paper. Once or twice I turn them around so that all sides get dry.

Garden - I draw the pattern of one side on parchment paper. I fill a piping bag or plastic bag with tempered chocolate and I go through the pattern with it. When I reach the end of a line, I stop the flowing chocolate with my finger. I decorate the middle of the pattern with blue candy pearls, and with a white violet when it comes to the gate. When I'm done with all four sides, I put tempered chocolate on the fringe of one side and I fit the second one to it. I put a glass next to it, which will hold it in 90 degrees until it dries. I do the same with the third side and then with the gate, which is "glued" to the last side in a slightly bigger angle. Finally I carefully set up the garden and I fill it with violets (or candied roses :)

Legend

Once upon a time there was a garden. It lay on the shore of a lake and the lake encompassed it and rocked it. Since stars shone in the night sky, since daylight and night revolved, the garden lay there on the shore of the lake and it was green and eternal spring reigned over it. Ants and bugs were working in its green lawn; bees and bumblebees were flying; dandelion and daisy were flowering among the grass; tiny leaves sprang like colourful winged butterflies on the branches of fruit trees covered with white and pink flowers. Spiraea bushes surrounded the garden, the scent of their white flowers and yellow-greenish leaves mingled with the smell of tulips, hyacinth and daffodils. The thousand green shades of firs, bushes and the grass spread to the horizon, until where the singing of birds sounded; until where the breeze brought the scent of the tulips. And when it reached the end of the garden, it turned back because only the garden existed. The breeze was always soft and caressing; the sun was shining in the sky; the winds, that were whizzing up high, sometimes carried light blue clouds above the garden and then a mild shower swept over the landscape, refreshing the scent of the soil and the plants. The back of the deers shone russet among the bushes; shiny, greenish blue lizard slipped on the twigs of the lavender; at dusk a wild cat sneaked under the leaves.

In this garden lived Balthasar, the wizard. He was walking in the grass all day long, he caressed the branches of trees and he was observing the flight of the butterflies or the waves of the lake that united with the sky in the distance. He was perfectly content because the sky was endlessly blue above him, he could listen to the singing of the birds and when he grew tired, he could rest in the shadow of the trees. He had lived there for thousands and thousands of years, he had walked the garden for thousands and thousands of years, he knew all of the flowers, all of the bushes and all of the animals in it. But when the night came and the stars were twinkling from the grey sky and the shadows became dense, Balthasar was standing on a mound surrounded by spiraea and he was watching the lake. A sweet yearning arose in his heart at this time, he couldn't find his place; he clung to the trunk of the pear tree in order to whisper his questions among its flowers and to unburdened his heart. When he was standing alone under the Milky Way, listening to the singing of the nightingale, he felt he was missing something, that something was not complete and this longing was bothering him. 
Then dawn came, the rays of the sun broke the dark of the night and they broke the lonely thoughts of Balthasar. The flowers turned their faces towards the sun, the sound of blackbirds blended with that of doves; pheasant yelled from among the birch trees and bumblebees hummed around the peach tree. The sun dried up the dew off the pimpernels and Balthasar was walking the familiar paths happily and contentedly.
The same went on from day to day, from year to year in the garden of eternal spring: during the day Balthasar was filled with colours, scents, the whisper of the breezee and the singing of the birds, but as soon as the dark veil of the night covered the world and only the nightingale and the stars guarded him, the wizard was waiting. He did not know what he was waiting for and that what he felt was waiting, he was just standing on the mound surrounded by spiraea, staring in the distance.

 Thousands and thousands of years passed by until one day a stranger appeared in the garden. The wind shook at her coming, that is how Balthasar knew that she arrived. She came from the direction of the mound surrounded by spiraea, she was holding a small bundle and a daisy in her hand. Her long, dark braid was rumpled, her face blushing because she had been wandering for a long while.

As soon as Balthasar caught sight of the girl, he fell in love with her. He sat next to her on the top of the mound.

"Whose is this land?" asked the girl.
"No one's. It is only me who lives and walks here in the garden."

"So can I rest here for a while before I leave?"
"Yes, you can stay but there is nothing beyond the garden. Even the wind turns back when it reaches the spiraea."

"So I have to turn back too if I want to continue my journey."

"Why don't you stay here with me? We could walk the garden together because you are the one I was waiting for."
The girl shook her head. "I cannot stay. I have to go home."

"But here spring is eternal: I would guide your steps among blooming trees, fragrant grass would lean under your soles and the breeze would comb your hair."

"This is a beautiful promise, great wizard, but I am mortal and I have to live in the mortal and changing world."

Balthasar saddened when he heard this, because even he did not have power over time. He told the girl: "Worlds vanished and were reborn since I have been walking this earth, but the garden has been unchanged. I have been here forever and my life is as perfect as a glass globe. But at night while I am listening to the song of the nightingale, my heart wants to break because it feels that something has not arrived yet. I cannot sleep because of the yearning and I whisper my grief to the trees. Now that you are here, I know that it was you that I was missing."

The girl became thirsty during her long journey so she opened her bundle and took a pomegranate. She cut it in two and handed one half to Balthasar. "Would you like some pomegranate?"
"I cannot eat your food; as soon as I taste it, I will become a mortal."

The girl knew that she and Balthasar belonged together since stars were shining in the night sky, since days and nights revolved, so she said, "Why don't you come with me, great wizard? Spring is only a promise, that is why you feel the desire in your heart at night. Only after the promise comes fulfillment, then evanescence and rebirth. You will never reach your heart's desire, you will never understand the secret of spring if you walk in your beautiful garden and tacitly wait forever.

"Shall I leave my perfect life and become mortal?"

"If you stay, you will be young and immortal for thousands and thousands of years and you can walk peacefully in the garden. However, if you come with me, you will know pain, sadness and death, but your life will be complete. Who would want to live forever?" answered the girl.

Balthasar silenced and he was listening to his heart. And his heart told him that he should go with the girl but at the same time it said that he should stay in the garden. He was afraid of mortal life but his love for the girl conquered his doubts and fears. He took the pomegranate and he took a bite.

In that minute he felt the sweet flavour, the flavour of mortal life. Heavy, grey clouds gathered above the garden and sad raindrops mourned the youth of the wizard, but he was happy, happier than in the last thousand and thousand years. The girl took his hand and they left the garden; they went from eternal spring to the forever-changing, reviving world.