Advent 2

A Flying tigerben volt kapható ez a mikulásos csokiforma :) Alapvetően nem szeretem a szilikonformákat, de ez olyan aranyos volt, ráadásul csokinyalókát lehet készíteni benne, úgyhogy nem tudtam ott hagyni. Továbbá a csomaghoz jár néhány pálcika is. Ilyenkor karácsonytájt, főleg Mikulásra jól jön egy ilyen csokiforma :)
Alant pedig az adventi mese 2. része, és persze a hozzá illő zene!

Hozzávalók:
150 gr tejcsoki
lüszterpor

Elkészítés:
Temperálom a tejcsokit, majd beleöntöm a formába. A szilikonformák trükkösek, én egy kicsit megfeszítem a széleinél, miközben a pulthoz ütögetem, úgy könnyebben eljut a csoki a kis zugokba is. Végül beleillesztem a pálcikát a még folyós csokiba. 
Díszíteni lehet eltérő színű csokival vagy lüszterporral - én most az utóbbit használtam a manók sipkájához :)

Hanuš mester

Elie végighúzta a kezét a házfalon. Megszerette Prágát az elmúlt egy hét alatt, a kacskaringós óvárosi utcácskákat, átjárókat, a hólepte háztetőket, ablakpárkányokat, a lépten-nyomon előbukkanó tornyokat. A város minden utcája tartogatott valami meglepetést. Vincent és Valdemár különösen szórakoztató idegenvezetőnek bizonyult, minden épületről volt valami anekdotájuk – ami nem csoda, tekintve, hogy az elmúlt párszáz évet az utcán kóborolva töltötték. Elie most már könnyedén eligazodott, lábai tudták, melyik út hová vezet, hogyan jusson el az Óváros térre vagy a hidakhoz, vagy a Vltava túlpartján elterülő parkokba.

Csendes, hatalmas, puha madárként ült meg a tél a Liliova utcában, amikor befordult a sarkon. Már nem esett a hó, a járdát takaró hóréteget az ott lakók napi útvonalai kuszálták, taposták szürke latyakká, ami az éj harapós hidegében újra szürreális gyűrődésekké fagyott. Elie átugrott egy buckát, aztán végigsiklott egy pocsolya jéggé fagyott tükrén.

Szemben, az Anenská utca sarkán sötét, magas alak érkezett. Elie megtorpant, gyanakodva figyelte.

A lópatkók kopogását elnyelte a hó – lovasa épp Elie felé irányította fehér, délceg paripáját. Ő maga már közel sem volt olyan délceg, tekintve, hogy fejét a hóna alatt hordozta.

- Tán eltévedtél, bájos ifjú hölgy, hogy ily késői órán e zimankóban sétálsz?

Elie pukedlizett. – Nem tévedtem el, kedves lovag. A Vltava túlpartjára tartok épp, ahol dolgom van.

A lovag intett. – Szívesen elviszlek, amennyiben nem bánod a társaságom. De mondd csak, élő emberi lényhez van szerencsém?

- Élőnek élő vagyok, emberi viszont csak félig-meddig.

A lovag feje lemondóan sóhajtott a karja alatt.

- Sejthettem volna. Az emberek elrohannak, ha meglátnak. Tudod, csak egy ember segíthet át a másvilágra, de senki nem hajlandó még csak rám nézni sem. De gyere, szállj fel a hátasomra, induljunk! – a lovag szabad karját nyújtotta felé.

Elie belekapaszkodott és felmászott a nyeregbe. Két kézzel fogódzkodott kísérője vörös kereszttel kivarrt köpönyegébe, hogy le ne pottyanjon.

- Hogy szólíthatlak, kedves kis hölgy?

- A nevem Elie.

- Én pedig Kryštof vagyok. A templomos lovagok rendjében szolgáltam oly régen, hogy már a krónikák sem emlékezhetnek rá. Igen megsérthettem Urunkat, amiért így büntet.

Elhallgatott. Elie várt egy darabig, de a történet, úgy tűnt, csupán eddig tartott.

- De hát mit követtél el?

A lovag hangja fojtottan hangzott hóna alól. – Ne emlékszem…

Elie kuncogott. – Te vagy a legfurcsább lény, akivel valaha találkoztam! Évszázadok óta bűnhődsz olyasmiért, amire már nem is emlékszel?!

- Mulass csak szomorú sorsomon! – búsongott Kryštof. – Ha tudnád, mily kényelmetlen és megalázó a helyzetem, hányszor részesültem a legdurvább elutasításban, valahányszor udvariasan megkértem valakit, hogy vessen véget gyalázatos állapotomnak! Hányszor szégyenültem meg szellemtársaim előtt, amikor valamely pajkos démonfattyú elragadta a fejem! Nem is beszélve… - a lovag elharapta a mondatot, de aztán folytatta. – Számkivetett vagyok, és sosem érhetem el a paradicsomot, ahová élőként készültem.

Elie együttérzőn paskolta meg a vállát. – Mind számkivetettek vagyunk, a te sorsod sem rosszabb, mint Vincenté, aki eladta a saját csontvázát, vagy Valdemáré, aki a hiúsága miatt rekedt meg két világ közt.

A Károly-hidat strázsáló torony feketén rajzolódott ki előttük, ablakából sárga láng pislogott.

- Merre megyünk, ifjú hölgy?

- Fel a várdombra, Hanuš mesterhez.

- Hanuš mesterhez? – a lovag hangjában kétség csengett. – Megkérdezhetem, hogy mi dolgod vele?

- A dolgom rám tartozik. Ha nem akarsz elvinni, menj nyugodtan, magam is odatalálok.

- Szó se róla, nem hagyhatom, hogy egy védtelen fiatal hölgy egyedül kószáljon.

Kryštof elindította hátasát, átkocogtak a hídon, a kőszobrok merev tekintettel figyelték őket hósipkájuk alól. Míg a vár és a város fölé magasodó katedrális felé vezető utcán léptettek, a lovag óvatosan megkérdezte: - Hallottál az órásmesterek démonjáról?

- Igen, Vincent mesélt róla. Kíváncsi vagyok, mi igaz belőle.

- Nos, én ott voltam… - a lovag elhallgatott.

Elie izgatottan markolta meg a köpenyét. – Hol? Mikor?

- Amikor az alku megköttetett az első Hanuš mester és az ördög között.

- Mesélj már!

- Mivel az alkimistákban és mágusokban nem volt bizodalma, Hanuš a mi fajtánktól akart tanácsot kérni. Én vagyok az egyik legrégebb óta kísértő szellem, engem keresett meg tehát. Én nem tanácsoltam neki az egyezséget, de ő erősködött, hogy az óra egyik komponenséhez olyan tudásra van szüksége, amit máshonnét nem szerezhet meg. Hogy teljesíthesse a megbízatást, még azt is vállalta, hogy cserébe az ördög a lelkét akarja majd. – Kryštof nagyot sóhajtott. – Így aztán segítettem neki, kerestünk egy démont, akivel megegyezhetett.

Elie tűnődve dörzsölgette az orrát. – És mi lett a történet vége? Tényleg elkárhozott?

- Annak rendje és módja szerint. Legalábbis én így hallottam. A démon pedig azóta is családi barát náluk.

- Roppant érdekes. Pedig az emberek általában rettegnek tőlük.

- Nos hát a Hanušok mindig különös népség voltak. Talán nem akarják, hogy a démon kifecsegje a titkukat.

- Az Orloj titkát?

- Azt. Ezért aztán valahogy magukhoz láncolták azt a démont. Én így gondolom, és ez az egyetlen logikus magyarázat, amit az évek során kiötlöttem. De nézd, meg is érkeztünk.

Kryštof előre mutatott, a Thunovska úton gubbasztó apró, alacsony ajtós házikóra.

- Köszönöm, hogy elhoztál – Elie lemászott a paripáról és illedelmesen pukedlizett.

- Szívesen megvárlak és visszaviszlek az óvárosba – ajánlkozott a lovag.

Elie legyintett. – Kedves tőled, de nem tudom, hogy ez mennyi ideig fog tartani. Menj nyugodtan, nem fogok eltévedni.

Kryštof meghajlással köszönt el. Miután elnyelték a házak, Elie nagy levegőt vett, és bezörgetett Hanuš mester ajtaján.

Sötétek voltak az ablakok, de nem az alvás sötétje, hanem valami megfoghatatlan rosszindulat figyelt belőlük.

„A démon,” gondolta Elie.

Motoszkálás hallatszott, majd kinyílt az ajtó. A rebegő gyertyalángot majdhogynem elnyelte a házból kiáradó tömény sötétség. A gyertyát pedig pirospozsgás arcú, szemüveges, barna hálóköntösbe öltözött öregúr tartotta a kezében.

- Ó, igen, igen, a Démonűző lánya, ha nem tévedek. Hát ne tudtál volna korábban jönni? Na sebaj, gyere be! – Hanuš mester joviális mosollyal tessékelte be őt. Lámpást gyújtott a szobában, két széket húzott az asztalhoz, és leült.

Elie érdeklődve nézett körbe, figyelmét nem kerülte el az ablak alatt álló, óra-alkatrészekkel megrakott munkaasztal, a rajta heverő tervrajzok kusza vonalait tartalmazó papírosok. Kis tároló állt az asztal mellett, polcain levélpapír, bordó pecsétviasz, paraffinlámpás, néhány gyertyacsonk. Alattuk és fölöttük a legkülönbözőbb méretű és fajtájú órák a legfinomabb mívű ezüst zsebórától a modern karórákig és ébresztőórákig.

Elie helyet foglalt Hanuš mesterrel szemben.

- Köszönöm, hogy fogadott. Igazából csak kíváncsi voltam az órára. A nagyra, az Orlojra. Hogy működik?

Hanuš mester kedélyesen kuncogott. – Hisz tudod, hogy nem mondhatom el, műhelytitok. Jobban mondva családi titok.

- Nem a műszaki részletekre vagyok kíváncsi, ahhoz úgysem értek. Inkább a történetére, hogy mit lehet leolvasni róla és hogyan.

Az öregúr összefonta ujjait, hátradőlt.

- Az órát távoli ükapám készítette, a tervrajzok azóta apáról fiúra szállnak a családban. Ezzel együtt pozíciónk, vagyis az Orlojt felügyelő udvari órásmester titulusa is öröklődik. Ez, azt hiszem, a jóvátétel azért, hogy ükapámat végül nem fizették meg az óráért, sőt, viszonzásképp meg is vakították, hogy még egyszer ne tudja elkészíteni. Én a 19. udvari órásmester vagyok a sorban. Az óra, azon túl, hogy szemet gyönyörködtető mestermű, háromféle időszámítást mutat, követi a Nap és a Hold járását, és a megfigyelőt a középpontba helyezve megmutatja számára a világ állását az adott pillanatban.

- Azt hallottam, hogy összeköttetésben áll a világ forgásával…

- Ez így van.

- … és ezért, ha az év legsötétebb napjáig nem sikerül újraindítani, igen sötét idők következnek.

Hanuš mester elkomorodott. – No igen. Sajnos ez is igaz.

Elie megkockáztatott egy kérdést. – A mester úr démonja nem tudná feloldani az óraművet kötő bűbájt?

Az öregember bozontos szemöldöke felszaladt meglepetésében.

- Nem hiszem. Azt az átkot csak az azt megkötő démon halála oldhatja fel.

- Valóban? – Elie szórakozottan piszkálta a körmét. – Olyan sokféle kötés létezik, honnét tudja, hogy ez épp ilyen?

- A polgármestertől. De mondd csak, kislány, nem kérsz egy kis teát? Azt hiszem, felrakok melegedni egy kis vizet.

Míg az öreg a tűzhelyhez csoszogott, Elie is fölkelt és a munkaasztalhoz lépett. Tekintete megakadt a műszerek között szétszórt pénzérméken, fölcsippentett kettőt.

- Milyen szépek! Honnét vannak ezek az érmék? – fordult a mesterhez.

Hanuš mester elvette tőle a pénzeket. – Az unokaöcsém gyűjti a régi érméket, neki tettem félre őket. Ez a 19. századból való gulden, ez pedig a 16. században volt használatos – zsebre rakta a két érmét, a konyhaszekrényből bögréket vett elő, teásdobozát Elie-nek kínálta.

Teája elfogyasztása után, a látogatás végeztével Elie tétován álldogált Hanuš mester háza előtt. Tarkóján felmeredt a haj a démon jelenlététől, ami szinte betöltötte a kis utcát. Minél messzebb akart lenni tőle, mégsem volt képes szabadulni a bűvköréből. Milyen szokatlan kettős a kedélyes öreg Hanuš mester és rejtőzködő, rosszindulatú démonja!

Fehér fény áradt az utca végéből, mintha csak őt hívná, magához vonta a tekintetét és a szívét a félelmes sötétből, s végre feloldódott a bűbáj, lábai megmozdultak. Elie a fény irányába sietett. A sarokra érve azonban megtorpant.

Magas, fehérbe öltözött asszony állt tőle nem messze, hófehér haja hosszan omlott le a hátán, akár egy palást, kecses ujjaival jégvirágokat rajzolt az ablakokra. Közelsége jégbe fagyasztotta az olvadt havat, szikrázott a lába alatt a járda, a házfalak gőzölögtek, amint hozzájuk ért.

Elie szájából fehér felhőpamacsként röppent ki a csodálkozás. Bár egyetlen hangot sem hallatott, a Fehér Hölgy megfordult, hogy ránézzen. Jégfehér aurájában jól látszott a befagyott folyóvíz színében csillogó írisze, mely foglyul ejtette azt, aki ránézett. Mintha a föld felett suhanna, oly légiesen közeledett, s a kezét nyújtotta Elie felé. Ő megérintette az ujjait. Végigfutott a karján a fagyos hideg zsibbadása, körmei elkékültek. A Fehér Hölgy lehajolt, hideg leheletével a fülébe súgta: - Közeleg a Sors, a szabadulás perce.

- Elie!

Elie fölkapta a fejét. A Fehér Hölgy is fölpillantott. Az utca túlsó végén a fejetlen lovag állt, a gyér fényben kiült a rémület hóna alatt tartott arcára.

Mielőtt elengedte a kezét, a Fehér Hölgy felé irányította Elie-t, aki bűvköréből szabadulva engedelmesen elindult.

Kryštof lepattant lováról, és az utca kövén térdelt egészen addig, míg a hölgy el nem tűnt a szemük elől.

- Hát te… azt hittem, visszamentél a városba – szólította meg Elie.

A lovag föltápászkodott. – Úgy is volt, elindultam, de még a hídig sem jutottam, amikor megjelent előttem egy lidércfény, és visszahozott hozzád. Mily különös! Úgy tűnik, hozzád köt a sorsom.

Elie habozva nézett hátra, arra, amerre a hófehér jelenés eltűnt.

- Ő ki volt?

- Ó, a Fehér Hölgy… - Kryštof lesütötte a szemét. – A Fehér Hölgy, aki annak idején híres, nagyhatalmú varázslónő volt. Egész Bohémiában ismerték és messzi földről jártak hozzá. Mindenkin segített, akin hatalmában állt, ám egyszer egy szörnyű tévedés áldozatává vált. Egy csalfa asszony kereste fel, aki eltagadta előle, hogy férjnél van, s addig könyörgött neki, hogy segítsen elnyerni egy jóképű ifjú szerelmét, míg kapott tőle egy szerelmi bűbájt. Hanem az eset kitudódott, s a méltán dühös férj bosszúból megátkozta a varázslónőt: addig ne használhassa varázserejét, amíg valaki fel nem áldozza érte a szerelmét, ahogy neki is tennie kellett a varázslónő bűbája miatt. Az átok megfogant, ő elfeledetten és szegényen halt meg, s holta után sem lelt nyugalmat. A kísértetek többségétől eltérően, mivel sosem ismerte a szerelmet, bánatában mindent megfagyaszt maga körül.

Elie sóhajtott. – Olyan csodás város Prága, de annyi szomorú sors és történet fűződik az utcáihoz és házaihoz!

- Ez így van – a lovag visszamászott a lovára, a kezét nyújtotta Elie-nek. – Gyere, visszaviszlek az óvárosba.

Paripája könnyedén léptetett, nyomait lassan belepte az ismét hulló hó.

I got this chocolate mould in Flying tiger :) I am not a fan of silicone moulds, but this one is so cute and you can make chocolate lollies in it so I couldn't leave it there. Moreover, the package contains the sticks too. At Christmas such a mould comes in handy :)

Below is the second part of my Advent tale, with the soundtrack (up here).

Ingredients:

150 gr milk chocolate

luster dust

Recipe:

I temper the milk chocolate and I pour it int he mould. Silicone moulds need some tricks; usually I pull them at the brims while I tap it at the counter, thus the chocolate goes more easily into the little corners. Finally I put the stick into the still fluid chocolate.

The dwarfs can be decorated with other kinds of chocolate or luster dust - this time I used the latter for the caps :)

Master Hanuš

Elie pulled her hand over the wall. She came to love Prague during the last week; the zigzaggy alleys of the old town, the passages, the snow-covered roofs and window sills, the towers popping up every now and then. Every street of the city held surprises. Vincent and Valdemar proved to be especially entertaining guides; they told an anecdote about every building – no surprise, after all they had spent the last couple of hundred years in the streets. Elie knew her way already; her feet knew which way the streets led, how to get to the Old Town Square, the bridges or the parks on the other bank of the Vltava.

Winter was sitting like a silent, giant, soft bird in Liliova street, when she turned over the corner. It wasn’t snowing any more; the snow layer covering the pavement was crisscrossed and trampled into grey mud by the  of the inhabitants of the street, which then froze into surreal crinkles in the biting cold of the night. Elie jumped over a mound, then slid through the icy surface of a puddle.

In front of her, on the corner of Anenská street a dark, tall figure appeared. Elie stopped and observed him with suspicion. The clattering of horseshoes was swallowed by the snow - the rider steered his white, stately steed towards Elie. He himself was not as stately though, as he was carrying his head under his arm.

"Did you perhaps lose your way, charming young lady, that you are walking so late in this bitter cold?"

Elie curtsied. "I didn't get lost, dear knight. I am going to the other bank of the Vltava, where I have business to attend to."

The knight waved. "I will take you there, provided that you do not mind my company. But tell me, are you a living human being?"

"I do live indeed, but am only half human."

The head of the knight sighed resigned under his arm.

"I should have known. Humans flee when they see me. You know, only a human being can help me get to the otherworld, but no one is willing to even look at me. But come, get on my mount, let's go!" the knight reached his free arm towards her.

Elie clung to it and climbed in the saddle. In order not to fall, she held on to her company's cloak adorned with a red cross.

"How may I call you, little lady?"

"My name is Elie."

"And mine is Kryštof. I served as a Templar knight so long time ago that not even the chronicles can remember. I must have offended our Lord to be punished like this."

He fell silent. Elie was waiting for a while, but it seemed that the story was over.

"But what did you do?"

The knight's voice was muffled under his armpit. "I cannot remember..."

Elie giggled. "You are the weirdest creature that I've ever met! You are expiating for centuries for something that you cannot even remember?!"

"You may laugh at my sad fate!" grieved Kryštof. "If only you knew how uncomfortable and humiliating my situation is; how many times I received brusque rejection whenever I politely asked someone to put an end to my bitter condition! How many times I was ashamed in front of my fellow-spectres, whenever some naughty demon snatched my head! Not to mention..." the knight finished off the sentence, but then he continued. "I am an outcast and I will never reach paradise, where I was preparing throughout my life."

Elie patted his shoulder with empathy. "We all are outcasts; your fate is not worse than that of Vincent who sold his own skeleton, or Valdemar's, who got stuck between two worlds because of his vanity."

The black silhouette of the tower guarding Charles bridge emerged in front of them; yellow flame was blinking in its window.

"Where are we going, young lady?"

"Up the castle hill, to Master Hanuš."

"To Master Hanuš?" the knight asked doubtfully. "May I ask what business you have with him?"

"That is my business. If you don't want to take me there, you may go, I can find my way there."

"Out of question; I cannot leave a defenceless young lady wander alone."

Kryštof's horse set off through the bridge, the stone statues watched them with stiff gaze from under their snow caps. While they were passing through the street leading to the castle and the cathedral towering over the city, the knight carefully asked: "Have you heard about the demon of the watchmakers?"

"Yes, Vincent told me about it. I am curious whether it is true."

"Well, I was there..." the knight fell silent.

Elie grabbed his cloak in excitement. "Where? When?"

"When the first Master Hanuš made a deal with the devil."

"Tell me about it!"

"Since he didn't trust alchemists and mages, Hanuš wanted counsel from our kind. I am one of the oldest ghosts haunting here, so he sought me. I advised him against the deal but he insisted that he needed such knowledge for one of the components of the clock, which could not be obtained from elsewhere. In order to complete the commission, he was willing to sell his soul to the devil," Kryštof sighed. "Therefore I helped him; we looked for a demon, with whom he could make the deal."

Elie rubbed her nose, musing. "And what's the end of the story? Was he really damned?"

"As it should be. At least this is what I heard. The demon has been their family friend ever since."

"How curious. Humans are usually afraid of them."

"Well, the family of Master Hanuš has always been weird. Probably they don't want the demon to sell their secret."

"The secret of the Orloj?"

"That one. Therefore they somehow chained that demon. This is what I think and this is the only reasonable explanation that I managed to come up with through the years. But look, we have arrived."

Kryštof pointed forward at the tiny cottage crouching in Thunovska street.

"Thank you for taking me here," Elie climbed off the steed and curtsied politely.

"I would gladly wait for you and take you back to the old town," offered the knight.

Elie waved. "You are very kind, but I don't know how long this will take. Don't worry, I won't get lost."

Kryštof said goodbye with a bow. After his figure disappeared among the houses, Elie took a deep breath and knocked on the door of Master Hanuš. 

The windows were dark, but not with the dark of sleeping, but some kind of intangible malice was emanating  from them.

"The demon," thought Elie.

She heard fumbling, then the door opened. The fluttering candle flame was almost swallowed up by the dense darkness flooding from the house. The candle was held by a ruddy-faced, old man wearing glasses and brown nightgown.

"Oh yes, yes, the daughter of the Demon hunter, if I am not mistaken. Couldn't you come earlier? Oh well, come in!" Master Hanuš ushered her in with a jovial smile. He lit a lantern in the room, pulled two chairs to the table and sat down.

Elie looked around curiously; the work table standing under the window, loaded by watch components, papers containing the entangled lines of blueprints, did not avoid her attention. A small  storage stood next to the table; on its shelves letter paper, red seal wax, paraffin lantern and some candle studs. Above and below a variety of watches of different sizes and types from the most delicate silver pocket watches to modern wrist watches and alarm clocks. 

Elie took a seat across Master Hanuš.

"Thank you for receiving me. I was just curious of the clock. The big one, the Orloj. How does it work?"

Master Hanuš giggled merrily. "You know that I cannot tell you, it's a secret, a family secret."

"I am not interested in the technical details, I am competent in that. I am more curious of its history, what it measures and how can it be read."

The old man leaned back and clasped his hands.

"An ancestor of mine made the clock; its plans are inherited from father to son ever since. Together with it, our position as the court watchmaker overseeing the Orloj, is also inherited. I think this is a compensation for that my ancestor had never been paid for the clock, moreover, in return he was even blinded so he could not make another one. I am the 19th court watchmaker in line. The clock, apart from being a wonderful masterpiece, shows three different time measurements; it follows the rotation of the Sun and the Moon and placing the observer in the middle, it shows him the state of the world in a given moment."

"I heard that it is connected to the working of the universe..."

"That is true."

"... and therefore if it cannot be restarted by the darkest day of the year, very dark days will come."

Master Hanuš cast a gloomy glare. "Well yes. Unfortunately that is also true."

Elie risked a question. "Your demon could not undo the spell that binds the clockwork?"

The bushy eyebrow of the old man lifted in surprise. "I don't think so. That curse could only be undone by the death of the demon that cast it."

"Is that so?" Elie inattentively picked at her fingernail. "There are so many different spells, how do you know that this one is like that?"

"The mayor told me. But don't you want some tea, little girl? I think I will warm some water."

While the old man shuffled to the stove, Elie stood up and stepped to the work table. Her gaze was caught by the coins scattered among the tools; she picked up two of them.

"How beautiful! Where did you get these coins?" she turned to the old watchmaker.

Master Hanuš took them from her. "My nephew collects old coins, I got them for him. This one is a gulden from the 19th century, that one was used in the 16th century," he put the coins in his pocket; took mugs from the cupboard and showed his tea-box to Elie.

After drinking up her tea and completing her visit, Elie was standing in front of Master Hanuš's house. Her hair stood up on her neck because of the demon's presence, which filled the little street. She wanted to be far away from it, but she couldn't free herself from the charm. How odd a couple are the good-tempered old Master Hanuš and his hiding, hostile demon!

White light radiated from the end of the street, it attracted her sight and her heart from the frightening darkness; finally the spell was dissolved, her feet moved. Elie hurried towards the light, but she stopped on the corner.

A tall woman dressed in white stood in the nearby; her snow-white hair hung like a robe; she was drawing frost flowers on the windows with her graceful fingers. Her proximity froze the melted snow; the sidewalk sparkled under her feet; the walls were steaming as she touched them.

Astonishment flew from Elie's mouth in the shape of a white cloud. Even though she did not emit one sound, the White Lady turned to look at her. In her ice white aura her iris was sparkling in the colour of a frozen stream; and it captured anyone who looked at her. As if she was floating above the ground, she approached Elie and reached out her hand. Elie touched her fingers. The numbness of freezing cold ran over her arm; her fingernails got blue. The White Lady leaned down and whispered in her ear with her cold breath: "Fate is coming, the moment of freedom."

"Elie!"

Elie looked up, as did the White Lady. At the other end of the street the headless knight was standing; in the faint light horror could be seen on his face.

Before letting her go, the White Lady directed Elie towards him; getting out of her enchantment, she departed obediently.

Kryštof climbed off his horse and knelt on the stones of the street until the lady disappeared.

"And you... I thought you went back in town," addressed him Elie.

The knight stood up. "That's what I did, but I didn't even get to the bridge when a will-o'-the-wisp appeared in front of me and led me back to you. How odd! It seems my fate binds me to you."

Elie looked back hesitantly to where the white apparition disappeared.

"Who was she?"

"Oh, the White Lady..." Kryštof stared down. "The White Lady, who was a famous, powerful mage. She was known in the whole Bohemia, and people visited her from far-away lands. She helped everyone she could; but once she became a victim of a terrible misunderstanding. A treacherous woman visited her, who did not tell her that she was married. She begged her to help her win the love of a handsome young man, until she gave her a love spell. However, the case became known and the rightly furious husband cursed the mage: she shall not use her powers until someone sacrifices his love for her, just like he had to do because of the mage's spell. The curse became reality and she died forgotten and poor and she could not find peace even after her death. Unlike the majority of ghosts, since she never knew love, she freezes everything around herself."

Elie sighed. "Prague is such a marvellous city, but so many sad fates and stories are connected to its streets and houses!"

"That is true," the knight mounted his horse and stretched his arm towards Elie. "Come, I will take you back in the old city."

The traces of his steed were slowly covered by the falling snow.