Advent 1

Mint ígértem, itt az adventi mese első része. Ezúttal a történet Prágában játszódik, kedves városomban, ahol a mesék életre kelnek. A mese alatt mellékelt zene aláfestőként funkcionál 😊

Alább pedig a szüleinknek készített karácsonyváró részletei:

Hozzávalók:

rengeteg ét-, tej- és fehércsoki

lüszterpor

különféle magvak, szárított gyümölcsök, cukorkák

Elkészítés:

Az Écsy Kft-nél szereztem be ezt a szép, karácsonyfadísz-mintájú csokiformát. Négy 3D-s gömböt lehet készíteni vele egyszerre, vagyis a 4-4 fél összeilleszthető (összesen tehát hat szériát kell készíteni a karácsonyváróhoz). A gömbök különbözőképp díszíthetők, itt az ember elengedheti a fantáziáját. Én elütő színű temperált csokival vagy színezett kakaóvajjal festettem ki a részleteket, illetve márványoztam, néhány kész gömböt pedig lüszterporral festettem át, hogy úgy csillogjanak, mint az igazi karácsonyfadíszek. 

A gömbök belsejébe különböző apróságokat lehet rejteni: mi magvakat és szárított gyümölcsöt raktunk bele, de lehet kisméretű bonbont vagy cukorkát is tenni bele. 

Ami a gömbök elkészítését illeti, trükkös a dolog, mert gyorsan kell dolgozni. Mivel elég nagyok a mélyedések, sok csokit kell temperálni hozzá. Én a szokásos teletöltős-kiöntős módszer helyett a következőt csináltam: minden mélyedésbe tettem egy kanálnyi csokit szilikonkanállal, aztán gyorsan szétkentem benne, hogy mindenhová jusson. Miután mindegyik mélyedést megtöltöttem, a továbbiakban minden ugyanúgy zajlott, mint a bonbonkészítésnél. Ha a peremnél maradt olyan rész, amire nem került csoki, oda ecsettel vittem fel - ez fontos lépés, ha nem akarjuk, hogy az összeillesztésnél a gömbök két fele közt rés maradjon. A kész félgömböket temperált csokival ragasztottam össze.

Elie és a Halál

2 órát verték el a harangok, a hó áldásként hullott a sötét, néptelen városra. Csend tollpaplanja fedte a főteret, csupán néhány üzlet neonreklámja világított. Rikító rózsaszín fény vetült a lassan vastagodó hórétegre, árnyék mozdult benne: egy ember határozott léptei. S mellette, félig mögötte egy kisebb árny szaporázta. Árnylépteiket néma, fekete nyomok kísérték, árnykabátjuk lopakodó éji szörnyként követte őket.

Üveg csörrent a macskaköveken – macska vagy kóbor démon érintette az otthagyott sörösüveget? A közeledők láttán elinalt. Életre keltek a házak faragott kőalakjai, a városháza asztronómiai órája megcsillant a gyér fényben, halkan, talán kósza szél ujjai nyomán, megcsendült a Halál csengettyűje. Hangja aranyszálat fűzött az éj szövetébe; felriasztott galambcsapat röppent fel a Szent Miklós-templom elől. Szárnycsapkodásuk röpke pillanatra zajjal töltötte meg a teret – flap-flap-flap! Azután a tél még mélyebb hallgatásba burkolózott, hópehely-sálját maga köré terítve.

A két árny elért az Orloj elé – a magasabbik üdvözlésre nyújtotta a karját. Megreccsent a Halál szobrocskája, amint tiszteletadásra hajolt, majd keze a magasba lendült. Odalent a jelre megnyílt a torony kapuja, s a két alak belépett rajta.

- Legyen üdvözölve, dr. Caspar, már nagyon vártuk.

- Térjünk a lényegre, Radoslav. Mikor történt az eset?

- Nincs egy hete. Senki nem tudja, hogy történhetett, úgy tűnik, idebenn egy lélek sem járt.

- Talán nem volt lelke az elkövetőnek…

- Nos, ez könnyen meglehet. Tudja, sokféle lény kószál odakint.

- Hagyjuk ezt, arról beszéljen, amiről még nem tudok. Van-e bármi nyom?

- Nos hát… idebenn semmi. A városháza előtt viszont találtunk egy véres aranyérmét…

Elie ásított, és megdörzsölte az orra hegyét. Feltápászkodott a háromlábú kisszékről, s föl-alá téblábolt a hallban. Odakinn az az óra érdekesnek tűnt, mi lenne, ha kimenne megvizsgálni? Mire apja befejezi a megbeszélést, már vissza is jön.

Résnyire nyitotta a torony ajtaját. Mintha egész más világba nézne: az éjszakát beragyogta a hó, a pelyhek most vidáman, játékosan pörögtek-forogtak a levegőben. Kissé jobbra, két ház közt nyíló sikátor mélyén szürkésfehér fénypamacs gomolygott. Elie tekintete felfelé vándorolt: a háztetőkön aprócska alakok mozogtak, majd a városháza ajtajából szűrődő derengés láttán gyors egymásutánban eltűntek a tetőgerincen.

Elie kilépett a hóba. Tett tíz lépést, megfordult és fölnézett. Kezével a fejére szorította szürke kalapját, nehogy az hátraessen. Előtte csillogott a hatalmas, bonyolult óra, akár a világmindenség leképeződése, önmagába visszatérő tökéletességben, rajta a parányinak tűnő, aranyszín Nap és Hold, és titokzatos jelek. Sötét számlapja megmutatta a világ állását annak, aki értett hozzá. Minél tovább nézte, Elie annál mélyebbre látott, az óralap felszínén túl, világok sokaságán át, csillagok és galaxisok fényén át, a múlt, a jelen s a jövő egyetlen hullámban mosódott össze.

- Hiába minden… az óramű megállt – kattogott a Halál, s barátságosan Elie-re mosolygott – már amennyiben egy csontváz vigyorát vehetjük annak.

- Megállt? Miért?

A Halál vállat vont, csontjai összecsörrentek. – Azt nem tudni. De épp elég baj, mert amit az előbb láttál: az univerzum körforgása összeköttetésben áll az órával.

Elie eltátotta a száját. – De hiszen akkor…

A Halál biccentett. – Így van sajnos. Ezért hívták ide édesapádat.

Elie mindentudón csípőre tette a kezét. – Nem inkább egy órásmester kéne ide?

A Halál jóízű nevetése bambusz szélcsengő hangjára hasonlított.

- Az Orlojt igen erős varázzsal kötötték meg. Ilyesmire csak a mi fajtánk képes, és ember nem oldhatja fel.

- Értem… - Elie összébb vonta magán a kabátját, mert átfújt rajta a szél. – De vajon ki állította meg és miért?

- Az az érzésem, hogy előbb-utóbb fény derül minden rejtélyre. De most inkább élvezd a téli Prágát! – a Halál nagylelkű gesztussal tárta a város felé karját.

Elie most először nézett körbe úgy, hogy meg is látta a körülötte álló házakat. Tétován sétált körbe: megmosolyogta a falra festett lovast, aki mintha rákacsintott volna, hosszan figyelte az árkádos épületek mögött-felett aranygombos tornyaival őrt álló templomot – csak nem orgonaszót hall onnét szállni? – a tér közepén megmászta Jan Hus szobrát. Mire visszatért az Orloj elé, korábbi nyomait betemette a sűrűn hulló hó.

A városháza ajtaja résnyire nyitva állt, épp ahogy hagyta, a Halál pedig továbbra is hósipkás fejjel állt kis fülkéjében az óra felett. Vajon Elie csak képzelte, hogy balra int az állával? Tekintetével követte a mozdulatot, s széles, a térből nyíló utcát pillantott meg, sötét ablakú vendéglők karéjában. Hó-cukormázas mézeskalács házikók hunyorogtak rá hívogatón. Lábuknál valami fényesség vonta magára Elie figyelmét. Szikra pattant, s akárha gyufát gyújtottak volna, lebegő, törékeny láng lobbant a járda felett térdmagasságban. Elie tágra nyílt szemmel bámulta az apró, zöld fénygömböcöt. Gyors pillantást vetett a Halálra, aki azonban nem moccant.

- Lidércfény… - motyogta magának Elie. Hiszen a lidércfény az embert a sorsához vezeti, ez köztudott.

Elie még egyszer visszanézett a városháza ajtajára, majd a fény nyomába eredt. Amint megközelítette, megbabonázva mélyedt el a lángban, amely kisgyermekarccal nézett vissza rá. Amikor azonban a kezét nyújtotta érte, a lidércfény elszökkent előle; zöldes füstcsíkot húzva maga után, incselkedve röppent előre a hóesésben. Elie gondolkodás nélkül követte, utcákon, átjárókon, hóval lepett alvó sikátorokon, kis tereken át. Elvakította a lidércfény ragyogása, csak néhány perc elteltével döbbent rá, hogy azon túl egy másik fényforrást követ, ami utcáról utcára, akár a délibáb, csalókán tűnik el előle. Zavartan nézett fel, s a következő sarkon tűz lobogását pillantotta meg. Csalogatón a lidércfény is arra rebbent. Elie nekiveselkedett, rohant, ahogy a lába bírta.

Csörömpölés, meglepett kiáltások, fájdalom a homlokában.

Elie feltámaszkodott a hóban. Körülötte csontok, előtte egy karját vesztett csontváz térdelt, s kapkodva igyekezett helyére tenni tagjait. Mögötte hatalmas, sárga szőrű, loncsos lény állt, most közelebb nyomakodott.

- Jól vagy?

- Hogyne – a csontváz utolsó ujjpercét is gondosan a helyére illesztette, fölkapta elgurult cilinderét, majd talpra állt. A kezét nyújtotta Elie-nek, hogy felhúzza.

- Kit tisztelhetek benned, kis hölgy, aki így közénk pottyantál egészségügyi sétánk közepén?

- Elie-nek hívnak – illedelmesen pukedlizett. – És ti kik vagytok?

- Az én nevem Vincent – a hórihorgas csontváz meghajolt, mintha csak közelebbről akarná megvizsgálni Elie-t. – Ő pedig a barátom, Valdemár – bökött a szőrmók felé.

Elie bizonytalanul nézegette, aztán megtippelte. – Kutya?

Ijedten szökött hátra, amikor Valdemár kitátotta hatalmas pofáját, és akkorát üvöltött, mint egy oroszlán; az ablakok is beleremegtek. Hosszú, fehér tépőfogait villogtatva dobbantott mérgében. – Nem látod, hogy oroszlán vagyok?!

- Hé hó, nyugalom! – szökkent előrébb Vincent. – Érzékeny pontjára tapintottál – magyarázta Elie-nek. – Valdemár szegény megrekedt félúton.

- Tessék? – ráncolta a homlokát Elie.

- Az egész annak a sarlatánnak a hibája – Valdemár drámai sóhajjal fordult el tőle.

Elie barátságosan beletúrt a sörényébe. – Meséld el! – kérte.

Valdemár tartózkodón húzta fel az orrát, míg kérette magát. Végül beadta a derekát, letottyant a hóba.

- Rudolf királyt szolgáltam, én voltam a legkedvesebb agara. Tejszínt ittam, szaftos húson és süteményeken tartott, selyempárnákon aludtam, saját szolgáim voltak, a vadászatokon pedig én vezettem a falkát. Hanem egy nap a gazdám hosszú utazást tett, és amikor hazatért, áradozva mesélt a kalandjairól. Különösen a II. Fülöp spanyol király udvarában látott oroszlánok tetszettek neki, és a fejébe vette, hogy ő is hozat magának egy oroszlánt Afrikából – Valdemár lehajtotta a fejét. – Irigy és féltékeny voltam, hogy az oroszlán majd kitúr a pozíciómból, úgyhogy elhatároztam, ha nem vagyok elég jó a királynak, mert neki oroszlán kell, akkor én magam leszek oroszlán! Ismertem az udvari alkimistákat, el is mentem egyikükhöz, neki adtam színarany nyakörvemet, csak hogy oroszlánná változtasson. Csakhogy a sarlatán azt elfelejtette elmondani, hogy ő nem képzett alkimista, hanem csupán a mestere távollétében a műhelyt takarító tanítványa! Aki persze magának akarta az aranyat. Belekezdett a varázslatba, de közben elfogyott a tudománya, és én megrekedtem agár és oroszlán között félúton… Az udvarból persze elkergettek egy ilyen csúfságot, mint én, úgyhogy azóta az utcákon kóborlok.

- Abban a reményben, hogy hátha valakiben lapul még annyi varázserő, hogy befejezze a műveletet – egészítette ki Vincent.

- Nagyon sajnálom – mondta Elie együttérzőn, és megsimogatta Valdemár orrát. – De nem vagy csúf, igazán szép a bundád.

- Tényleg így gondolod? – a szörnyeteg hízelegve törleszkedett hozzá.

- No és te, mit keres idekint ilyen későn, cudar hidegben egy magadfajta kis hölgy? – kérdezte Vincent. – Nem az ágyban lenne a helyed, jól befűtött szobában?

Elie lebiggyesztette az ajkát. – Ágyban?! Épp a sorsomat követtem, amikor belétek botlottam.

Vincent lejjebb hajolt. – A sorsodat?

- Igen, egy lidércfényt.

A két jóbarát összenézett. – Hát ez módfelett érdekes. Időtlen idők óta nem mutatkozott errefelé lidércfény. Újbóli felbukkanása, úgy vélem, nagy változásokkal állhat összefüggésben.

- Az lehet – bólogatott Elie. – Hallottatok arról, hogy valaki megállította az Orlojt?

Valdemár felmorrant, Vincent ideges kis nevetést hallatott. 

– Hogyne hallottunk volta, egy ideje egész Prága erről beszél. De mi dolgod neked azzal?

Elie vállat vont. – Érdekes történet, nem igaz?

Vincent a hóna alá csapta sétapálcáját. – Való igaz. De most azt mondd meg, merre kísérjünk el – csak nem hagyunk magadra itt az utcán!

Elie a homlokát vakarta. – Hát… az apukám a városházán kell legyen.

- A városházán? – kérdezett vissza Valdemár. – Netán valamelyik tanácsos?

- Nem. Dr. Casparnak hívják, megbízást kapott a polgármestertől.

- AZ a dr. Caspar?! A démonűző?

- Eeegen, így is szokták hívni – húzta a száját Elie. – De valójában nem démonűző, hanem különleges ügyekre szakosodott nyomozó.

Valdemár körbe szagolta Elie-t. – Nincs is emberszagod. Ha dr. Caspar az apád…

- Anyukám viszont közületek való volt – vágott közbe gőgösen Elie. – Tán azt hiszed, hazudok?!

- Mi sem áll távolabb tőlünk – mentegetőzött Vincent. – Ne sértegesd a kis hölgyet, Valdemár! Gyere, Elie, visszakísérünk a városházához. Édesapád már biztosan vár.

Csontkarjával Elie-be karolt, s hosszú, elnyújtott léptekkel megindult a sötét, néptelen úton. Valdemár energikusan ügetett mellettük, időnként, amikor egy-egy sötétebb kapualj vagy sikátor mellett haladtak el, halkan felmordult.

- Egyetlen ittas fiatal sincs errefelé – motyogta Vincent. – Hiába, már a fiatalok sem a régiek.

- Mit vársz egy ilyen fagyos téli éjjel?! – hörrent rá Valdemár. – Ők sem akarnak megfagyni.

- Mire föl kellenek neked ittas fiatalok? – kotyogott közbe Elie.

- Á, épp ott van egy! – Vincent örömében az állkapcsát csattogtatta. – Meglátod, micsoda móka lesz!

A Linhartska utca egyik kapuján kilépő, az alapos alkoholfogyasztásból kifolyólag dülöngélő férfi felé húzta Elie-t, és már messziről óbégatott.

- Csak kétszáz korona, és megszabadulok, csupán kétszáz korona! Ma akciós áron lehet elkárhozni!

Előttük a férfi zavarodottan pillantott körbe, majd a díszes kompánia láttán hátrahőkölt, elvesztette az egyensúlyát, és fenékre ült. Négykézláb hátrált a hóban, de szemét nem bírta levenni a cilinderes csontvázról és a hegynyi kutya-oroszlánról.

- Csupán kétszáz korona, és ígérem, nem kísértelek álmodban! Hát nem ér meg ennyit a nyugodt alvás?! – Vincent csontkezét a férfi orra alá dugta, aki az iszonyattól kitágult szemekkel, remegő kézzel tapogatózott a zsebe után. Elie még egy méterről is érezte a szájából áradó alkoholbűzt. A férfi tárcája kinyílt, aprópénz hullott a hóba; végre sikerült előhúznia egy bankjegyet, amit a még mindig tolakodón az arca előtt lebegő csontkézbe nyomott. Azután fölpattant, és úgy elrohant, mintha puskából lőtték volna ki.

- Hé! Ez csak egy százas! – kiáltott utána méltatlankodva Vincent.

Elie fölcsipegette az aprót és odaadta neki.

- Láttad, milyen riadt képet vágott? – vihogott Vincent. – Minden alkalommal úgy betojnak, esküszöm, ez az örökös jókedv forrása! Legközelebb kitalálunk neked is valami szerepet! Lehetnél az a rémisztő kislány abból a filmből, mi is a címe… A kör!

Elie felnevetett, előre rázta sötét haját, ujjait görbítve, vicsorogva fordult felé. Vincent harsogva kacagott.

- Nagyszerű! Légy a tanítványom, és elsajátíthatod az ijesztgetés és kunyerálás minden csínját-bínját!

- A kérdés csak az, hogy mindezért mennyit kell fizetnem! – bökte meg a bordáját Elie, még hevesebb nevetésre késztetve őt.

Jókedvűen érkeztek meg a főtérre, ahol Elie láttán a Halál intett. Kinyílt a városháza ajtaja, Radoslav dugta ki kerek képét az éjszakába.

- Jó estét, az apukámat keresem – köszönt Elie.

- Dr. Caspar már nincs itt – Radoslav rosszallón vonta össze a szemöldökét. – Hová kóboroltál? Mindenütt kerestünk, végül dr. Caspar az ügy sürgősségére való tekintettel úgy döntött, hogy elindul. Azt kérte, ha visszajössz, maradj itt és várd meg őt.

Elie fölnézett új barátaira, majd vissza Radoslavra. Megrázta a fejét. – Nem, inkább Vincentékkel maradok. Ők majd megmutatják nekem Prágát, legalább nem fogok unatkozni. Később visszajövök majd, úgysem tudjuk elkerülni egymást apával.

Radoslav vállat vont. – Dr. Caspar nem fog örülni, de ahogy gondolod.

Vincent maga felé fordította Elie-t. – Biztos vagy benne, hogy jó lesz így?

Elie bólintott. 

- Menjünk! Még maradt egy is időnk ittas embereket találni napkelte előtt!

As I promised, here is the first part of my advent tale. This time it is set in Prague, my beloved city, where tales become reality. Above the song is a soundtrack 😊

And here are the details of the advent calendar we made for our parents:

Ingredients:

a lot of dark, milk and white chocolate

luster dust

various seeds, dry fruits, candies

Recipe:

I bought a chocolate mould in the shape of Christmas ornaments. Four 3D balls can be made at once, 4-4 halves can be fit together (so for the calendar I had to make 6 sets). The orbs can be decorated in various ways, you can let your imagination loose. I painted the details with contrasting coloured chocolate or coloured cocoa butter, or marbled them, some orbs were painted with luster dust so they became as shiny as real Christmas decorations.

You can hide various little things in the inside of the orbs: we put seeds and dry fruits in them, but smaller bonbons or candies can also be put inside.

As for preparing the orbs, it is tricky, because you must work quickly. Since the cavities are quite large, you have to temper a lot of chocolate. Instead of the usual method, I put a big spoonful of tempered chocolate with silicone spoon, then I smeared it all around. After I filled every cavity, the rest happened as usually when making bonbons. If at the edges there were parts without chocolate, I put a bit there with a brush - this is important if you don't want to have holes when putting together the two halves. I glued together the finished halves with tempered chocolate.

Elie and the Death

The bells tolled at two o'clock; the snow fell as blessing on the dark, empty city. A feather quilt of silence covered the main square, only the neon adverts of the shops were shining. Flashing pink light fell on the slowly thickening snow; a shadow moved in it: the firm steps of a man. And next to it, a bit behind, a smaller shadow hastened. Silent, black footprints accompanied their shadow-steps; their shadow-cloaks followed them as a sneaking night monster.

Glass clinked on the cobbles - a cat or a stray demon touched the bottle left there? Seeing those approaching, it fled. The stone figures of the houses woke, the astronomical clock of the old city hall gleamed in the faint light; softly, perhaps under the fingers of the wandering wind, the bell of the Death chimed. Its sound sewed golden thread in the fabric of the night; an alarmed flock of pigeons flew up from the Saint Nicholas church. Their fluttering wings filled the square with noise for a moment - flap-flap-flap! Then the winter wrapped itself up in even deeper silence, spreading its snowflake-scarf around itself.

The two shadows reached the Orloj - the taller one stretched his arm for greeting. The figurine of the Death crackled as it bowed respectfully, then its hand flung high. At this sign, down there the gate of the tower opened and those two stepped inside.

"Welcome, Dr. Caspar, we were waiting for you."

"Let's get down to business, Radoslav. When did it happen?"

"Not even a week ago. Nobody knows how it happened, it seems not even a soul was inside."

"Perhaps the perpetrator didn't have a soul..."

"Well, that is a possibility. You know, there are many creatures wandering out there."

"Leave it, let's talk about what I don't know. Is there any clue?"

"Well... inside here nothing. But in front of the town hall we found a bloody gold coin..."

Elie yawned and rubbed her nose. She stood up from the three-legged stool and went up and down in the hall. Out there that clock seemed interesting, what if she went out to examine it? By the time her father finishes the discussion, she would be back.

She opened the door of the tower. As if she was looking into an entirely different world: the snow glittered in the night; the flakes were playfully swirling in the air. A bit to the right, in the deep of an alley opening among two houses, greyish-white light tuft billowed. Elie's gaze wandered upwards: on the rooftops tiny figures were moving; then seeing the light in the gate of the city hall, they quickly disappeared behind the ridge.

Elie stepped out in the snow. She took ten steps, then turned around and looked up. She pressed her hat on her head unless it fell. In front of her the giant, complex clock was glittering; like the image of the universe in its eternal perfection; on it a seemingly tiny, golden Sun and Moon, and mysterious symbols. Its dark face showed the world's position to those who understood. The longer Elie was watching it, the deeper she could see, beyond the surface of the clock face, through a multitude of worlds, through the light of stars and galaxies; past, present and future merged into one great wave.

"It's all in vain... the clockwork stopped," clacked the Death and it smiled amiably at Elie - in case we may call that the grin of a skeleton.

"It stopped? Why?"

The Death shrugged, its bones clicked. "No one knows. But it is a big trouble because what you have just seen: the cycle of the universe is in connection with the clock."

Elie gaped her mouth. "But then..."

The Death nodded. "Exactly, unfortunately. That's why your father was called."

Elie put her hands on her hip. "Wouldn't you rather need a clock-maker?"

The hearty laugh of the Death sounded like bamboo wind chime.

"A strong spell binds the Orloj. Only our kind is capable of doing that and a man cannot undo it."

"I see..." Elie pulled together her cloak because the wind blew through it. "But who stopped it and why?"

"I have the feeling that sooner or later every mystery will be solved. But now enjoy winter Prague!" The Death spread his arm towards the city with a generous gesture.

For the first time, Elie looked around and actually saw the houses around her. She walked around hesitantly: she smiled at the rider painted on the wall, who seemed to have winked at her; she observed the church, standing guard behind the arcades, with its towers and golden knobs on them  - is it the sound of organ floating from there? - in the middle of the square she climbed the statue of Jan Hus. By the time she got back to the Orloj, her footprints were covered by the densely falling snow.

The gate of the city hall was still open, just like she had left it; in his snow cap, the Death was still standing in its little niche above the clock. Did she imagine that it poked to the left with its chin? She followed the gesture and glimpsed a wide street opening from the square, in the circle of dark windowed restaurants. Gingerbread houses with snow-icing squinted at her, calling. At their feet some light called her attention. A spark ignited and as if a match was lit, floating, fragile flame flickered at knee-height above the pavement. Elie stared at the tiny, green light-ball with wide eyes. She glanced at the Death, who didn't move.

"Will-o-the-wisp..." mumbled Elie to herself. The will-o-the-wisp leads man to his destiny, it's common knowledge.

She looked back at the gate of the city hall once more, then she went towards the light. As she approached it, bewitched her gaze sank into the flame, which looked back at her with the face of a child. But when she stretched out her hand for it, the will-o-the-wisp leapt from her; it flew teasingly ahead, pulling a green smoke trail. Without thinking, Elie followed it through streets, alleys, snow-covered, sleeping lanes, small squares. The glitter of the will-o-the-wisp blinded her; she realised only some minutes later that beyond it she was following another source of light, which disappeared from street to street like a mirage. She looked up confused, and saw the blaze of fire on the next corner. Alluring, the will-o-the-wisp fluttered that way. Elie pulled herself together, and ran as fast as she could.

Clanking, surprised shouting, pain in her forehead.

Elie sat up in the snow. Around her bones; in front of her a skeleton was kneeling and hurriedly trying to put back his lost arm. Behind him a giant, yellow, ragged creature was standing, and he pushed himself closer.

"Are you all right?"

"Sure," the skeleton fitted his last joint back in its place, took his fallen top hat, then stood up. He held out his hand to pull up Elie.

"Who are you, young lady, who dropped among us during our night walk?"

"I am Elie," she curtsied politely. "And who are you?"

"My name is Vincent," the lanky skeleton bowed as if he wanted to examine Elie closer. "This is my friend, Valdemar," he pointed at the fuzzy creature.

Elie looked at him uncertainly, then she guessed, "Dog?"

She leapt back frightened, when Valdemar opened his huge jaw and roared like a lion; even the windows quivered. Flashing his long, white fangs, he stamped angrily. "Can't you see that I'm a lion?!"

"Hey hey, calm down!" jumped forward Vincent. "You found his weak spot, " he explained to Elie. "Poor Valdemar got stuck halfway."

"Excuse me?" frowned Elie.

"The whole thing is that charlatan's fault," Valdemar turned away with a dramatic sigh.

Elie dug her fingers in his mane. "Tell me!" she asked.

Valdemar turned up his nose, resisting the begging. Finally he gave it up and sat down in the snow.

"I served King Rudolf, I was his favourite greyhound. I was drinking cream and he gave me juicy meat and cookies; I was sleeping on silk pillows, I had my own servants and I was leading the pack at the hunt. But one day my master went on a long trip and when he returned, he enthusiastically talked about his adventures. Especially he liked the lions he saw in the court of Philip II, king of Spain, and he found out that he too would get a lion from Africa," Valdemar hung his head. "I was envious and jealous that the lion would push me out of my position, so I made up my mind: if I am not good enough for the king and he wants a lion, then I myself will be the lion! I knew the court alchemists, I visited one of them and gave him my golden collar so that he would turn me into a lion. But that charlatan forgot to tell me that he wasn't a trained alchemist, only an apprentice, cleaning the workshop in the absence of his master! Who, obviously, wanted the gold for himself. He started the spell, but in the meanwhile he ran out of his wisdom, and I got stuck between a greyhound and a lion... Of course, they chased away such an ugly creature like me from the court, so ever since then I've been wandering on the streets."

"In the hope that someone might have enough power to finish the charm," added Vincent.

"I am very sorry," said Elie compassionately, and she stroked Valdemar's nose. "But you are not ugly, your fur is very nice."

"Do you really think so?" the monster snuggled up to her.

"And you, what is a young lady like you doing here so late and in such dreadful cold?" asked Vincent. "Shouldn't you be in bed, in a warm room?"

Elie pursed her lips. "In bed?! I was following my fate when I stumbled into you."

Vincent leaned down. "Your fate?"

"Yes, a will-o-the-wisp."

The friends looked at each other.

"This is indeed interesting. Will-o-the-wisps have not been seen around in ages. Their reappearance must be connected to great changes."

"That might be so," nodded Elie. "Have you heard that someone stopped the Orloj?"

Valdemar growled, Vincent laughed nervously.

"Of course we have heard about it, the whole Prague have been talking about that for a while. But what does it have to do with you?"

Elie shrugged. "Interesting story, isn't it?"

Vincent put his cane under his arm. "True that. But now tell us where shall we take you - we will not leave you here on the street!"

Elie scratched her forehead. "Well... my dad must be at the city hall."

"The city hall?" asked Valdemar. "Is he a councillor?"

"No. His name is Dr. Caspar and he was commissioned by the mayor."

"THAT Dr. Caspar?! The demon hunter?"

"Yeeeah, that's what they call him," hesitated Elie. "But in reality he is not a demon hunter, but a detective, specialising in curious cases."

Valdemar sniffed at Elie. "You don't even have human smell. If Dr. Caspar is your father..."

"My mum was your kind," interrupted Elie haughtily. "Do you think I'm lying?!"

"No way would we think that," apologised Vincent. "Don't insult the young lady, Valdemar! Come, Elie, we'll accompany you to the city hall. Your father must be waiting for you."

He offered his arm bone to Elie, then started with elongated steps in the dark, abandoned street. Valdemar trotted along; occasionally, when they passed by a darker doorway or lane, he growled.

"Not a single drunk youngster," mumbled Vincent. "Not even youngsters are like they used to be."

"What do you expect on such a chilly night?!" snorted Valdemar. "They don't want to freeze."

"Why do you need drunk youngsters?" blabbered Elie.

"Ah, there is one!" Vincent clapped his jaws in delight. "You'll see how funny it will be!"

He pulled Elie towards the man stepping out of a gate in Linhartska street, staggering due to excessive alcohol consumption. He was screaming even from afar.

"Only two-hundred crowns and I will be free, merely two-hundred crowns! Today getting damned is at discount price!"

In front of them the man looked about confused, then seeing the weird company, he recoiled, lost his balance and sat down. He backed on all fours but he couldn't take his eyes off of the skeleton in top hat and the huge dog-lion.

"Only two-hundred crowns ad I promise I won't haunt you in your dreams! Isn't it a worthy price?" Vincent pushed his bony hand under the man's nose, who was groping for his pocket with shaky hands. Even from a metre away, Elie could feel the stench of alcohol coming from his mouth. The purse of the man opened, coins fell in the snow; finally he managed to pull out a note, which he pressed into the hand still held in front of his face. Then he sprang up and ran away.

"Hey! This is only a hundred!" shouted after him Vincent indignantly.

Elie picked up the coins and gave them to him.

"Did you see his frightened face?" cackled Vincent. "Every time they get so scared, I swear this is the eternal source of merriness! Next time we'll find out a role for you too! You could be that scary girl from that movie, what was the title... The Ring!"

Elie laughed out, she shook her hear in her face and turned to him, crooking her fingers, snarling. Vincent laughed loudly.

"Amazing! Be my apprentice and you'll learn the ins and outs of haunting and begging!"

"The question is, how much I would have to pay for that!" Elie poked his rib, inspiring him to an even more fervent laugh.

They arrived to the main square in high spirits, where seeing Elie, the Death waved. The gate of the city hall opened, Radoslav's round face appeared.

"Good evening, I'm looking for my dad," greeted him Elie.

"Dr. Caspar is not here any more," Radoslav reprimanded. "Where did you wander off? We were looking for you everywhere, finally he decided to leave because the matter is quite urgent. He asked that you wait for him here."

Elie looked at her new friends, then back at Radoslav. She shook her head. "No, I'll stay with them. They will show me Prague, at least I won't get bored. I'll return later, anyway, we cannot avoid each other with dad."

Radoslav shrugged. "Dr. Caspar won't be too happy, but as you wish."

Vincent turned Elie around. "Are you sure that it's going to be fine like this?"

Elie nodded. "Let's go! We still have some time to look for drunk people until dawn!"