Advent 3

Elmaradásom a mesével a svédországi útnak köszönhető :) no de ami késik, az nem múlik. Íme a harmadik rész, és igyekszem 24-ére befejezni a történetet. 

De előtte egy kis karácsonyi csoki - ezúttal nagyon egyszerű, de mutatós táblacsokikat készítettem ajándékba :) A hozzávalók karácsonyi csokidíszek, szórócukor, vanília és különböző magvak, szárított gyümölcsök, amiket a temperálás és formába öntés után a csoki felszínére szórok. A dizájnt a kis svéd karácsonymanó is jóváhagyta :)

Andrej

Zöld félhomály pulzált a Zlatá és a Husova utca sarkán. Hol erősebben, hol gyengébben, csalogatón, ide-oda rebbent. Elie bekukkantott a sarkon. Négy lidércfény kergetőzött a járda felett, füstfarkuk egymásba fonódott, eltűnt, újból felvillant.

Elie elnézte játékukat, mígnem az egyik fénygömb előre szökkent, arcát hívogatón fordította felé. Az utca túlsó vége felé röppent. Elie nem volt rest, a többi lidércfényt szétrebbentve szaladt utána.

Sebesen, megállás nélkül haladtak a kis utcán, a fagyott hó ropogása kísértetiesen, tompán ült meg a házak között. Befordultak a széles Karlova útra. Karácsonyi fények pislogtak az ablakokban – hisz már csak néhány nap és itt a karácsony, eszmélt rá Elie. Napok óta nem hallott apja felől, ám valahányszor az Óváros téren járt Vincenttel, Radoslav mogorván köszöntötte őt, s ebből tudta, hogy apja még mindig a városházán vendégeskedik.

Megbotlott egy kiálló macskakőben, majdnem orra bukott, csak az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia egy utcai jelzőtábla oszlopában. Amikor felnézett, a lidércfény zöld ragyogása helyett tűz fényének lobogását látta a Seminařská utca sarkán. Kíváncsian ment közelebb. Szürke kőből épült, régi ház előtt a lángok egy csontvázat nyaldostak körbe. Egy görnyedt csontvázat, aki hátával takarta az ölében heverő holmit. Amikor még közelebb ért, Elie már a tűz surrogásán átszűrődő hüppögést is hallotta. Megkerülte a neki háttal kuporgó szellemet, hogy szembe kerüljön vele. Leguggolt; a tűz által átmelegített járda nedvesen fénylett, Elie alatt kis pocsolya tükrözte vissza a lángokat.

- Mi bánt?

A csontváz ránézett. Elszenesedett szemgödreiből parázskönnyek csordogáltak.

- Nem értheted ezt te, kislány. Túl kicsi vagy még ahhoz, hogy átérezd az élet elviselhetetlenségét.

Elie a körmét piszkálta.

- Azért megpróbálhatnád elmagyarázni. Hátha tudok segíteni.

- Biztos, hogy nem tudsz. Örök szenvedésre ítéltettem, sem te, sem más nem vethet véget neki.

Elie közelebb húzódott, a tűz mellett úgy átmelegedett, mint egy pirítósszelet.

- Meséld el a történeted! Gyűjtöm a prágai kísértetek történeteit.

A csontváz az ölében tartott tárgyra pillantott, aztán Elie-re.

- Hát jó… A nevem Andrej, 1548-ban születtem. Apám után én vettem át az üzletet, pénzkölcsönzőt tartottam fenn, méghozzá igen sikereset. Hanem 1591-ben tűz ütött ki az Óvárosban. Tűzvész… épp ott, ahol az én üzletem és lakásom is állt – válla megreszketett a zokogástól. – Mielőtt elmenekültem otthonról, magamhoz vettem az aranytartalékomat, hogy legalább azt megmentsem. De az arany… nehéz – felemelte két csontkezét az ölében tartott holmiról – dugig tömött erszény volt, Elie most már látta. Andrej ismét sírásban tört ki. - Senki nem segített! Mind el voltak foglalva a házak oltásával, pedig azok már mind csupán füstölgő romok voltak! Próbáltam túljutni a tűzörvényen, de oly hatalmas és forró volt, az arany pedig oly nehéz… A lángok elérték a felöltőmet, meggyulladt, aztán a kalapom, a nadrágom is. Bennégtem a tűzvészben, s azóta itt bolyongok arra várva, hátha valaki végre megszán és segít elcipelni az aranyamat.

- Miért nem hagytad ott és mentetted a saját életed? – tette fel  magától értetődő kérdést Elie.

- Mégis hogy kezdhettem volna új életet tőke nélkül?!

- Hát most aztán szép új életed lett azzal, amit elhoztál a tűzből…

A csontváz két kezébe temette koponyáját, ujjpercei közül lávaként folyt a parázs.

- Most még te is megrósz! Megmondtam, hogy nem értheted! Ez az élet tragédiája: az emberek egyfolytában arról prédikálnak, hogy segítenünk kell egymáson, de amikor valaki tényleg megszorul, akkor már senki sincs mellette, aki segítő kezet nyújtana! Soha, és azóta sem, senki emberfia nem segít, pedig ha valaki átvállalná a terhemet, biztos tudom, hogy végre megszabadulnék az átok alól!

- Persze, hogy nem akarják, nincs azbesztből a kezük! Még a legönzetlenebb ember is kétszer meggondolná, hogy segítsen-e olyasvalakin, akinek az aranya fontosabb volt, mint a saját élete!

Andrej vicsorogva hajolt felé, Elie hátraugrott, nehogy megpörkölődjön a haja.

- Mit tudsz te erről, kis csitri?! Az emberek szívtelenek és érzéketlenek mások baja iránt, és én igaztalanul gyötrődőm évszázadok óta! – tüzes kezével Elie felé kapott, a hirtelen mozdulattól erszényéből kihullott, s csilingelve gurult szét az utcán néhány aranypénz.

Elie felszedte az egyiket, megkerülte Andrejt és rohant a Karlova utca felé.

- Azonnal gyere vissza! Tolvaj! Meglopott! – kiabált Andrej, de Elie-nek esze ágában sem volt megállni. Inaszakadtából futott a karácsonyi fények által megvilágított úton, míg meg nem érezte a csípős, csontig hatoló hideget.

A Fehér Hölgy a Károly-híd őrtornya alatt állt, körülötte deresre fagyott a föld. Dermesztő szél fújt a Vltava felől, szétkergette a felhőket, s napok óta először feltűnt a Hold; fénye átcsillant a Fehér Hölgyet övező varázsglórián.

Elie hozzá lépett, tenyerében feltartotta a csillogó aranypénzt. A varázslónő mosolya akár a sarlóhold, ujjai megérintették az érmét, amelynek peremén dértüskék ütköztek ki.

Még mindig mosolyogva Elie-re nézett, azután elfordult, és visszasétált a hídon.

Elie a zsebébe csúsztatta az aranyat. Amint megfordult, az utcán lehajtott fejjel térdeplő Vincentet és Kryštofot pillantotta meg.

- Már elment – közölte velük.

- Mi történt? – kérdezte Vincent.

Elie vállat vont. – Azt hiszem, megfejtettem a rejtélyt.

I lag behind a bit with the tale due to the trip in Sweden :) but all is not lost that is delayed. Here is the third part and I will try to finish the story by 24.

But before that, some more Christmas chocolate - this time I made very simple but spectacular chocolate bars as presents :) the ingredients are chocolate decorations, candies, vanilla and various seeds, dry fruits, which I sprinkled on the chocolate after tempering and moulding. 

Andrej

Green light pulsated on the corner of Zlatá and Husova streets. Sometimes stronger, other times weaker, alluring, fluttering here and there. Elie peaked over the corner. Four will-o'-the-wisps frolicked above the sidewalk, their smoke-tails intertwined, vanished, flared up again.

Elie stared at their playing, until one of the lights sprang forward and turned its face to her, inviting. It flew towards the other end of the street. Elie did not hesitate, scattering the other will-o'-the-wisps, she ran after it.

Swiftly, without stopping they proceeded on the little street; the cracking of the frozen snow sat eerily and dully among the houses. They turned to the wide Karlova street. Christmas lights were blinking in the windows - indeed a couple of days and Christmas will be here, realised Elie. She hadn't heard of her father for days, but whenever she went to the Old town square with Vincent, Radoslav greeted her grumpily, that's how she knew that her father was still a guest of the city hall.

She stumbled in a protruding cobblestone, she almost fell but in the last second managed to hold on to a signpost. When she looked up, instead of the green glistening of the will-o'-the-wisp, she saw the blaze of fire on the corner of Seminařská street. She curiously went closer. In front of an old house built of grey stones, the flames were licking a skeleton. A hunched skeleton, that covered the thing kept in his lap with his back. As she came closer, Elie could hear his weeping through the whisper of the fire. She went round the spectre in order to face him. She crouched; the sidewalk, warmed up by the fire, shone wet; under Elie a small puddle reflected the flames.

"What's wrong?"

The skeleton looked at her. From his charred eye sockets ember-tears were flowing.

"You won't understand it, little girl. You are too small to understand that life is unbearable."

Elie picked her nails.

"Still, you could try to explain it. Maybe I can help."

"You cannot. I was condemned to eternal suffering; neither you, nor anyone else can put an end to it."

Elie drew closer; she warmed up next to the fire like a toast.

"Tell me your story! I collect the stories of the ghosts of Prague."

The skeleton looked at the object held in his lap, then at Elie.

"Well, all right... My name is Andrej, I was born in 1548. From my father, I took our business, I kept a money lending office, moreover, a successful one. But in 1591, a fire broke out in the old town. A firestorm... Exactly where my office and my house stood," his shoulders shook from sobbing. "Before I fled, I took my gold reserve in order to save at least that. But gold is... heavy," he lifted his two bone-hands from the thing kept in his lap - it was a packed purse, Elie could see it now. Andrej started to cry again. "No one helped me! They were all occupied with extinguishing the fire in the houses, even though all of them were only smoking ruins! I tried to get over the swirling fire, but it was so enormous and hot, and the gold was so heavy... The flames reached my coat, it caught fire, then my hat and my breeches too. I burnt in the fire and ever since then I've been roaming here, waiting for someone to finally take pity on me and help me carry my gold."

"Why didn't you leave it there and saved your own life?" asked Elie the obvious question.

"How could I have started a new life without capital?!"

"Well, now you have a beautiful new life with what you saved from the fire..."

The skeleton buried his skull into his hands; from among his joints ember was flowing like lava.

"Now even you reproach me! I told you, you can't understand it! This is life's tragedy: people are constantly preaching that we must help each other, but when someone is really in trouble, then there is no one to lend a helping hand! Never, and not even since then, not a single soul helped me, even though if someone took my load, I know for sure that I would be freed from the curse!"

"Of course they don't want that, they don't have asbestos hands! Even the most altruistic person would think twice before helping someone, for whom his gold was more important than his own life!"

Andrej leaned towards her, growling; Elie jumped back in order not to scorch her hair.

"What do you know about this, brat?! People are heartless and indifferent towards the problems of others; and I have been in anguish unjustly for centuries!" With his fiery hand he snapped at Elie; due to the sudden movement, some gold coins fell out of the purse and they rolled away tinkling. Elie took one of them, passed by Andrej and rushed to Karlova street.

"Come back at once! Thief! She stole from me!" shouted Andrej, but Elie did not even think of stopping. She ran like the wind on the street illuminated by Christmas lights, until she felt the stinging cold.

The White Lady stood under the watchtower of Charles bridge; around her the ground was frozen solid. Chilling wind blew from the Vltava, it chased away the clouds and the Moon showed up; its light glinted through the magic gloria surrounding the White Lady.

Elie stepped to her, she held up the sparkling gold coin in her palm. The smile of the mage was like the crescent Moon, her fingers touched the coin on whose brim frost-thorns speared up.

Still smiling, she looked at Elie, then she turned away and walked back on the bridge.

Elie slipped the gold in her pocket. When she turned back, she saw Vincent and Kryštof kneeling on the street, with lowered head.

"She's gone," she told them.

"What happened?" asked Vincent.

Elie shrugged. "I think I solved the mystery."