Advent 4

Mi más lenne a karácsonyi poszt tárgya, ha nem szaloncukor?! Egy igen egyszerű recept található alant, amit gyerekjáték elkészíteni, és hobbiboltban kapható, tartósabb papírba csomagolva látványos (és finom) dísze lehet a karácsonyfának :)

Továbbá, amint ígértem, itt a mesém utolsó része, természetesen hozzá illő zenével.

Ezúton kívánok mindenkinek zenében, varázslatban és szeretetben gazdag karácsonyt!

Hozzávalók:

100 gr marcipán (egy zacskónyi marcipángolyó)

10-12 szem aszalt meggy

0,2 dl rum

120 gr étcsoki

Elkészítés:

A meggyeket pohárba teszem és felöntöm rummal. Fél napig hagyom ázni, hogy a meggy kellően beszívja az alkoholt.

A marcipángolyókat egyesével átgyúrom, kissé kilapítom, és egy-egy szem, a pohárból kihalászott meggyet teszek a közepükbe. Ezután ráhajtogatom a meggyre a marcipánt, és szaloncukor alakúra formázom. Ha egy kis alkohol netán mégis kicsurranna a golyók felszínére a csokiba mártás előtt hagyom megszáradni.

Megolvasztom és temperálom az étcsokit. Egyesével konyhai tűre tűzöm a marcipángolyókat, belemártom őket a csokiba, és jó alaposan lerázom. Ezután sütőpapírra teszem, hagyom megszáradni. Végezetül díszpapírba csomagolom a kész szaloncukrokat.

A végzet napja

Éjfélt ütött az óra. Eljött karácsony napja.

Az Orloj még mindig fél 3 után 4 percet mutatott, ahogy abban a pillanatban, amikor az átok gúzsba kötötte és megfagyasztotta rugóit és fogaskerekeit.

- Légy üdvözölve, Elie – köszöntötte őt nyájasan a Halál. – Mi járatban vagy?

- Apával fogok találkozni. De előtte van még egy kis elrendezni valóm – a zsebében ökölbe szorult a keze, benne az aranypénz.

A Halál elnézett balra, a tér felé. – Azt hiszem, hozzád jöttek – mondta.

Jégfehér ragyogás vetített bizonytalanul rebbenő árnyakat a házfalakra, közeledtére átható fagy zárta dér- és jégpáncélba az Óváros teret.

Elie a Fehér Hölgy elé sietett.

- Hamarosan itt lesz, el kell jönnie – súgta izgatottan.

A varázslónő megérintette a vállát, Elie karja elzsibbadt egészen az ujjai begyéig.

- Az oltalmamba veszlek – súgta.

Lópatkók kopogtak a tér macskakövein. Kryštof érkezett hátasán, óvatosan kerülgetve a karácsonyi vásár alvó bódéit és az összekotort hókupacokat. Leszállt lováról, meghajolt a Fehér Hölgy előtt.

- Úrnőm… örvend a szívem, hogy láthatlak.

- Képzeld, Kryštof, ma éjjel… - kezdett bele Elie, de szavai elhaltak, amint körbepillantott. Sikátorokból, átjárókból, utcákról mindenfelől kísértetek gyülekeztek a téren. Ott volt Vincent és Valdemár, a Károly híd alatt lakó vodník, Černín grófnője, lidércek, démonok, az éjt benépesítő, titokzatos, néma lények. S köztük lidércfények repdestek szentjánosbogárként, zöld fényük megtöltötte a vásár bódéinak közét, játékosan követték az érkezőket. Fekete, foszforeszkáló, vörösen fénylő szemek tekintettek várakozón, reménytelenül, haragosan az Orlojra.

Mozgolódás támadt közöttük; magas, köpönyeges alak tört át a körükön, határozott léptekkel a városháza tornyához ment és bedörömbölt.

Radoslav kinyitotta az ajtót, ám a vendégsereg láttán sürgősen visszavonult.

- Elvégeztem, amivel megbíztál – mondta dr. Caspar. – Elhoztam a tettest.

Radoslav kijjebb dugta a fejét.

- Valóban? És hol van?

A Démonűző arrébb lépett. Mögötte Hanuš mester állt, démonja sűrű fekete ködként gomolygott felette, akár egy komor viharfelhő.

- Bűbáj köti őt, nem menekülhet, viszont nem is beszélhet. Ha feloldom a kötést, akkor viszont visszanyeri hatalmát a démon felett.

Radoslav előlépett, bezárta maga mögött a kaput.

- Oldd fel, kérlek! Beszédem van vele.

A következő pillanatban Hanuš mester megrázta a fejét, körbepislantott, kedélyes arcára mély ráncokat vont a harag és a gyűlölet. Radoslav összekulcsolta két kezét.

- Mi okod volt erre, mester?

Hanuš mester bozontos szemöldöke alól sötéten meredt rá, nem válaszolt.

- Tán a démonod az oka? Ígért neked valamit? Mondd el, és szavamat adom, hogy meggyőzöm a bíróságot, hogy a legenyhébb büntetést szabja ki rád.

Hanuš mester hallgatott.

- Nem a démon ígért neki valamit, épp ellenkezőleg – dr. Caspar a mester felé fordult. – Ő tett ígéretet a démonnak, hogy elbocsátja több mint fél évezredes szolgálatából, ha megállítja az órát. Vérrel pecsételt szerződést kötöttek, annak bizonyítéka volt az aranypénz.

Az összesereglett tömeg lélegzetvisszafojtva figyelt, hideg, döbbent csend feszült a városháza előtt.

- De hát mi oka volt rá? – kérdezte Radoslav. – Mi okod volt rá? – fordult Hanuš mesterhez.

Választ azonban ezúttal sem kapott.

- Majd én megmondom – szólalt meg Elie. – Bosszút terveltek a város ellen, az emberek ellen! Ő azért, mert a felmenőjének sosem fizették ki az ígért bért az óra elkészítéséért, Andrej pedig azért, mert csalódott az emberekben, akik nem segítettek neki kimenekíteni az aranyát a tűzvészből. Így aztán odaígéret annak egy részét Hanuš mesternek azért, hogy megállítsa az órát, és az emberek vesztét okozza.

Előrenyújtotta a kezét, benne az aranypénzzel. Radoslav elvette tőle, összevetette azzal, amit a végzetes napon a torony előtt talált.

- Valóban mindkettő 16. századi érme, ugyanazon uralkodó verdéjéből.

Ismét Hanuš mesterre tekintett.

- Mit tudtok ti erről?! – morogta a mester. – Mégis mit tudhattok évszázadok megaláztatásáról, az elismerés hiányáról?! A világ legcsodálatosabb óráját készítette el a városnak az ősapám, amiért az volt a köszönet, hogy megvakítottátok!

- Hiszen a felmenőid mindannyian udvari órásmesterek voltak, magad is az vagy, királyi fizetéssel! Mit tehet a mi nemzedékünk arról, ami annak idején történt?! – vágott vissza Radoslav. – Vedd le, kérlek, az átkot az óráról!

- Nem tudja – ingatta a fejét dr. Caspar. – Ahhoz végeznie kéne a démonjával, csak akkor törik meg az átok.

- Nem akarom és nem is fogom! – csikorgatta a fogát Hanuš mester.

A felette örvénylő felhő kiterjedt, bodorodott, s lecsapott. Előbb Radoslav felé siklott, ám dr. Caspar résen volt, ezüst pengéje az útját állta. A démon mozgékonyan, sebesen váltott irányt, Elie és a mögötte álló Fehér Hölgy felé repült.

- Azt már nem! – Kryštof előre rúgtatott lován, kardját a tömény sötétség felé vágta. A démon kitért előle, örvénylett, körbeszállt, kikerülte a következő csapást, de a lovag megelőzte, valahányszor oldalra siklott. A szellemló harciasan nyerített, suhogott a fegyver, az összegyűlt nézők feldúlt zaja kísérte a küzdők minden mozdulatát. Kryštof előretört, gyors vágásai hátrébb szorították a szélrohamként zúgó démont.

A végzetes csapás oly gyorsasággal ért célba, hogy a közönség észre sem vette, csak akkor morajlottak fel, amikor a füst eloszlott, s a démon, mellében a karddal az utca kövére hanyatlott.

Abban a pillanatban zsibbadt fogaskerekek kattogásával indult újra az Orloj, mutatói ismét nekiláttak örökös körforgásuknak.

Az öröm kitörő hangjaiban elveszett az egyetlen elkeseredett, gyűlölködő üvöltés. Míg minden szem az órára tapadt, Hanuš mester eltorzult arcú, fekete démonjához ugrott, kirántotta a mellkasából Kryštof kardját, és ugyanazzal a lendülettel a lovag szívébe vágta.

- Ne, Kryštof! – kiáltott fel Elie, hős védelmezőjéhez rohant, akinek sebéből frissen, vörösen bugyogott a vér.

Elie könnyei a lovag mellére potyogtak, azt sem látta, amint apja és a körben álló kísértetek elfogják Hanuš mestert.

- Ó Elie… - nyöszörögte Kryštof. – Végre megszabadulok… - lehunyta a szemét, karja elernyedt, feje sután billent félre könyökhajlatában. Lova megtántorodott, nyerítését elnyelte a felkavarodó szél, amelyben porrá vált, ezüst szemcsék kavargásává, s a léghuzat fölkapta, szerte szórta az égben.

Elie zokogva térdepelt a lovag egyre halványuló teste mellett, észre sem vette a téren ácsorgó szellemek közt eluralkodó néma csendet.

Meleg, könnyű érintés a vállán.

- Kelj fel, Elie. Ő már máshol van, jó helyen.

Fölnézett. A Fehér Hölgy állt felette, jéghideg, fehér glóriája helyett olvadt arany lágy fénye sugárzott lényéből. Elie eltátotta a száját.

- Ez hogy… - visszanézett a lovag hűlt helyére, aztán a varázslónőre. A Fehér Hölgy ajkán szomorú mosoly ült, bólintott. Fölsegítette Elie-t.

- Álljunk csak meg egy pillanatra! – szólalt meg Radoslav. – Hol van Andrej? Azt mondtátok, ő volt a tettestárs!

Zúgás támadt a szellemek körében, ingerült, ijedt kiáltások, s úgy hullámoztak, akár a nád a szélben. Lökdösődés, haragos morgás, s egy elveszett hang tiltakozása – ám a lángoló csontvázat úgy vetették ki maguk közül, mint egy száműzöttet.

- Gyűlöllek titeket, alávaló férgek! – szitkozódott a kísértet, de szavait elfojtotta dr. Caspar varázslata, amely gúzsba kötötte őt. Elhaltak a lángok, a csont csonttá merevedett, Andrejből mintha csak kiszívták volna az életet. Ujjpercei közül kipottyant a súlyos erszény.

Radoslav fölemelte, kivett belőle egy érmét, tüzetesen megvizsgálta, és bólintott.

- Tehát igaz. Minden elismerésem önnek és a lányának – biccentett a Démonűző felé. – Most már csak az a kérdés, mihez kezdjünk ezzel az arannyal…

- Én tudom! – ugrott elé Elie. – Kérem, adja Vincentnek! Akkor nem kéne többé koldulnia, és végre megválthatná magát.

- De Elie… - szólt közbe Vincent, zavarában megpróbálta leinteni őt, aztán inkább elbújt társai sorfala mögé.

- Kérem! – rimánkodott Elie.

Radoslav tűnődve méregette az erszényt, végig járatta tekintetét az összegyűlt szellemnépen.

- Hát jó… - sóhajtotta. – Elvégre karácsony van.

Elie örömében Vincenthez rohant, és megölelte.

- Zavarba hozol, te lány – motyogta a hórihorgas csontváz.

- No és mi lesz velem a barátom nélkül?! Erre nem is gondoltok – morgott sértődötten Valdemár.

Elie szeme kitágult. – Valdemár, hisz neked varázslatra van szükséged, nem igaz? – válaszra sem várva bökött a Fehér Hölgy felé. – Most, hogy visszatért a varázsereje, a Fehér Hölgy bevégezheti a varázst, át tud változtatni téged oroszlánná!

A szörnyeteg szóra nyitotta száját, de amint végig gondolta az elhangzottakat, mondandója megrekedt a torkában. Aranyszín szemei vadul csillogtak, végül Elie-hez fordult, lehalkította a hangját.

- Tudod mit Elie, mégis inkább agár szeretnék lenni…

Elie elnevette magát, beletúrt a sörényébe. – Ezt már te döntöd el, barátom!

Búcsút intett a két kísértetnek, és apjához sietett.

- Hát akkor most, hogy minden elrendeződött, mi megyünk is – jelentette ki dr. Caspar. Kézen fogta lányát, elvette táskáját, amit Radoslav hozott elő a városházáról.

Amint elköszöntek az egybegyűltektől és elindultak át az Óváros téren, lassan szállingózni kezdett a hó.

What else could be the subject of the post if not the typical Christmas chocolate of Hungary (and, as a matter of fact, Eastern Europe). These candies/chocolates have a specific shape and they are wrapped in shiny foil or decor paper, then hung on the Christmas tree. They come in various flavours. My recipe is a very simple one, and I wrapped the candies in a bit thicker paper in order to achieve the typical shape.

As promised, you may also find here the last part of my tale, with a soundtrack.

I would like to wish everyone a merry Christmas, full of music, magic and love!

Ingredients:

100 gr marzipan (a sachet of marzipan balls)

10-12 dry sour cherries

0,2 dl rum

120 gr dark chocolate

Recipe:

I put the sour cherries in a glass and I pour rum on them. I leave them to soak for half a day so the cherries will absorb the alcohol.
I knead the marzipan balls one by one, I flatten them a bit and I put one cherry in the middle of each of them. Then I fold the marzipan over the cherry and I shape them into the typical form of the Christmas candy. In case a little alcohol leaks, I leave them to dry before I dip them in chocolate.
I melt and temper the dark chocolate. I stick a marzipan ball on a kitchen needle, I dip it in the chocolate and I shake off the excess. Then I put it on a parchment sheet, I leave it to dry. Finally I wrap the candies into decor paper.

A day of destiny

The bells tolled at midnight. It was Christmas day.
The Orloj was still stopped at 34 minutes past 3, as in the minute when the curse tied it up and froze its spirals and cogwheels.
"Welcome, Elie," greeted her gently the Death. "What are you up to?"
"I will meet dad. But first I still have something to deal with," she clenched her fist in her pocket with the gold coin inside.
The Death looked tot he left, in the direction of the square. "I think you have a visitor," he said.
Ice-white glow projected flickering shadows on the walls; piercing chill locked the Old town square into hoarfrost and ice as she approached.
Elie hurried to the White Lady.
"He'll be here soon, he must come," she whispered, excited.
The mage touched her shoulder; Elie's arm went numb down to her fingertips.
"I will protect you," she whispered.
Horseshoes clattered on the cobblestones of the square. Kryštof arrived on his mount, carefully avoiding the sleeping stands of the Christmas market and the snow mounds. He dismounted his horse and bowed tot he White Lady.
"My lady... My heart rejoices to see you."
"Imagine Kryštof, tonight..." started Elie, but fell silent as she looked around. 
From alleyways, passages, streets spectres were gathering on the square. Vincent and Valdemar were there, the vodník living under Charles bridge, the countess of Černín, wraiths, demons, all the mysterious, silent creatures populating the night. And among them will-o'-the-wisps were floating like fireflies; their green glow filled the gaps between the market stands; they playfully followed the newcomers. Black, luminescent, red glowing eyes stared at the Orloj waiting, hopeless, angry.
Stirring at one place, then a tall man in cloak broke the circle, with firm steps, he went to the tower of the city hall and knocked.
Radoslav opened the door but seeing the guests, he immediately retreated.
"I accomplished your commission," said Dr Caspar. "I brought the culprit."
Radoslav stuck his head out.
"Really? And where is he?"
The Demon Hunter stepped aside. Behind him stood Master Hanuš; the dense, black mist of his demon wreathed above him like a gloomy thundercloud. 
"He is under my spell, he cannot escape, but he cannot speak either. If I undo the spell, then he will gain back his power over the demon."
Radoslav stepped forward, he closed the gate behind him.
"Unbind him please! I have to talk to him."
In the next second Master Hanuš shook his head, he glanced around; anger and hate carved deep wrinkles on his jovial face. Radoslav clasped his hands.
"What made you do this, Master?"
Master Hanuš stared at him from under his bushy eyebrows. He didn't answer.
"Is it perhaps your demon? Did he promise you something? Tell me and I give you my word that I will convince the jury to impose the mildest penalty on you."
Master Hanuš kept silent.
"It wasn't the demon promising him something, quite the contrary," Dr Caspar turned to the Master. "He promised the demon that he would release him from his six-century long service if he stops the clock. They set up a contract sealed with blood, the proof is the gold coin."
The crowd listened breathlessly; cold, astonished silence stretched in front of the city hall.
"But what was the reason?" asked Radoslav. "What was your reason?" he turned to Master Hanuš.
He did not get an answer.
"I will tell you," said Elie. "They planned to get revenge on the city, the people! His reason was that his ancestor had never been paid for making the clock; Andrej, on the other hand, was disappointed in people who did not help him save his gold from the fire. Therefore he promised a part of that to Master Hanuš if he stops the clock and causes the doom of people."
She stretched her hand with the gold coin in it. Radoslav took it and compared it to the one he found in front of the tower on the fatal day.
"Indeed, both coins were made int he 16th century, in the mint of the same king."
He looked at Master Hanuš again.
"What do you know about this?!" growled the Master. "What could you possibly know about the humiliation of centuries, the lack of recognition?! My forefather made the most wonderful clock in the world for this city and he was blinded in exchange!"
"But all of your ancestors were court watchmakers, you yourself are that too, with regal salary! What does our generation have to do with what happened at that time?!" retorted Radoslav. "Undo the curse, please!"
"He cannot," shook his head Dr Caspar. "For that, he should kill his demon, only then will the curse break."
"I don't want to and I will not!" ground his teeth Master Hanuš. 
The cloud swirling above him spread, spun, then swooped. First it slipped towards Radoslav, but Dr Caspar was on guard; his silver blade stopped it. The demon changed course quickly, briskly and it flew towards Elie and the White Lady standing behind her.
"Oh no, you won't!" Kryštof sprang forward on his horse, he stroke his sword towards the dense darkness. The demon eluded him, it whirled, flew around, evaded the next blow but the knight prevented it from gliding away. The ghost-horse neighed militantly, the weapon swished, every movement of the fighters was accompanied by the agitated noise of the spectators. Kryštof lunged forward, his quick blows pushed back the demon, who was hissing like a gust of wind.
The fatal slash was so fast that the audience did not even notice it, they rumbled only when the smoke dissolved and the demon, with sword in its chest, fell on the street.
In that second the Orloj restarted with the clacking of numb cogwheels; its hands departed on their eternal cycle.
In the bursting sounds of joy the sole desperate howl of of hatred got lost. While every eye was set on the clock, Master Hanuš jumped to his black, distorted-faced demon, drew Kryštof's sword out of its chest and with the same impetus, he swung it in the knight's heart.
"No, Kryštof!" shouted Elie; she rushed to her protector, from whose wound red blood was gushing.
Elie's tears fell on the knight's chest, she didn't even see as her father and the spectres around caught Master Hanuš.
"Oh Elie..." moaned Kryštof. "Finally I will be free..." he closed his eyes, his arm loosed, his head tilted ungracefully in the crook of his arm. His horse stumbled, its neighing was swallowed by the rising wind, in which it became dust; a swirl of silver particles and the draft caught it and sprinkled it in the sky.
Elie knelt weeping at the fading body of the knight, she didn't even notice the silence that fell on the ghosts at the square.
Warm, light touch on her shoulder.
"Stand up, Elie. He's in a good place now."
She looked up. The White Lady stood above her; instead of her ice cold, white gloria, the soft light of molten gold radiated from her. Elie's mouth opened. 
"How did this..." she looked back at the place where the knight used to be, then to the mage. The White Lady was smiling sadly, she nodded. She helped her stand up.
"Now wait a minute!" said Radoslav. "Where is Andrej? You said he was the accomplice!"
Rumbling rose among the ghosts; frustrated, scared cries, and they waved like reed int he wind. Jostling, angry murmur and the protest of a lonely voice - but the flaming skeleton was pushed in the front like an outcast.
"I hate you, despicable worms!" swore the ghost, but his words were suffocated by the magic of Dr Caspar, which bound him. The flames died out, the bone stiffened like bone, as if the life was sucked out of Andrej. His heavy purse dropped from his fingers.
Radoslav lifted it, he took a coin from it and examined it, then nodded.
"So it is true. Respect to you and your daughter," he nodded to the Demon Hunter. "Now the only question is, what shall we do with this gold..."
"I know!" jumped forward Elie. "Please, give it to Vincent! Then he wouldn't have to beg anymore and finally he could redeem himself."
"But Elie..." interrupted Vincent, embarrassed, he tried to stop her, but then he hid behind the wall of his companions.
"Please!" begged Elie.
Radoslav weighed the purse, pondering; he looked around at the spectres.
"All right..." he sighed. "After all, it's Christmas."
Elie rushed to Vincent and hugged him happily.
"You make me embarrassed," mumbled the lanky skeleton.
"And what shall I do without my friend?! You don't even think about that," growled sullenly Valdemar.
Elie's eyes widened. "Valdemar, you need magic, don't you?" without waiting for an answer, she pointed at the White Lady. "Now that her magic powers are back, the White Lady can finish the spell, she can turn you into a lion!"
The monster opened his mouth, but as soon as he thought over what he heard, his words got stuck in his throat. His golden eyes glistened wildly, then he turned to Elie and lowered his voice.
"You know what, Elie, I think I'd rather be a greyhound after all..."
Elie laughed and dug into his mane. "It is your choice, my friend!"
She waved goodbye and went back to her father.
"Now that everything is done, we will leave," said Dr Caspar. He took his daughter's hand and his bag, which Radoslav brought out from the city hall.
As they said goodbye to the crowd and proceeded through the Old town square, snowflakes started to fall.