we rule

Kézműves boltban vettem ezt a modellező formát, nem tudtam ellenállni neki. És ahogy elnézem, még vissza fogok térni oda, és másfajtát is venni fogok :) 

Néha előfordul, hogy meghallok egy korábban már ismert dalt, és valami bekattan, beszökik a fülembe és a szívembe, és napokig csak azt hallgatom, akárcsak valami függőség... Szerencsés esetben a dal párosul egy történettel, egymást ihletik meg. És akkor még hozzá jön a csoki is.

Gyűlölöm és szeretem ezt a dalt, mert tudom, miről szól, de elszakadni lehetetlen tőle. A mesébe ezúttal Winny, a kalandvágyam titokzatos megtestesítője csöppent bele, aki évekkel ezelőtt egy szép tavaszi napon érkezett valamelyik füzetem egy lapjára, és azóta mesélt már szinte az összes, a Sárkánygyűrűvel tett utazásáról.

Hozzávalók:

150 gr étcsoki/fehércsoki

lüszterpor

Elkészítés:

Temperálom a csokit, a formára öntöm, spaklival szétterítem, és finoman a pulthoz ütögetem. Amikor a csoki elkezd szikkadni, késsel vagy a spaklival levágom a széleit, hogy egyenes vonalat kapjak.

Miután a csokilap megszilárdult, le lehet húzni róla a modellező formát. Egy kis pohárkában néhány csepp tömény alkoholban elkeverek a mintához és a csokihoz illő színű lüszterport. Ezzel festem le a kiemelkedő részeket.

Fennhéjázó, büszke délibábként tört az ég felé a kastély csipke- és magyalbokrok karéjában. Amint a látvány a szeme elé tárult, Winny megállt az erdő sűrűjében, s hosszan nézte. Kőcsipkés tornyok, rózsaablakok, pilaszterek, már-már groteszk faragott díszek, akár egy gótikus katedrálison, s mindez úgy rajzolódott át a sűrűn hulló hó fátylán, mint egy nagyszerű látomás, lovagregények színhelye, az ember teremtő erejének s hübriszének kifejeződése.

Winny ökölbe szorította a kezét, mutatóujján megnyugtatón lüktetett Sárkánygyűrűje. Oka volt annak, hogy épp ide hozta, a bizonyosság forrón parázslott belül, a lelke mélyén.

Száraz, csontvázhoz hasonlatos ágakat hajtott félre, míg utat tört magának a fák között. Időnként meg-megállt, hogy megfigyelje a közeledő várkastély újabb és újabb kibontakozó részleteit, azután gázolt tovább a hótakaró alatt szunnyadó, kiszáradt aljnövényzetben.

Komor, szigorú, fekete fal húzódott a kastély körül, amit elhagyatott őrfülkék és bástyák szakítottak meg. Ám ezen védelmező erődön heges sebként tátongott a betört kapu. Felette díszes kovácsoltvas ív, de a kapuszárnyak ernyedten lógtak a zsanérokról. Winny megtorpant. Vajon mi történhetett? Idegen betolakodók, tán egy ellenséges uralkodó? Hisz az a falat is lerontotta volna! Nem, valami más állhat a háttérben.

Belépett az udvarba. Mintha megrázkódott volna a kastély, hópamacsok potyogtak a kőcifraságokról. Akárha elfeledett álmában az éberség egy apró szikrája kelt volna, kinyúlt Winnyért, lelke legmélyén kitapintotta azt a titokzatos, öntudatlan zugot, az ösztönök és megérzések otthonát, horgonyt vetett benne, és magához vonta őt.

Winny körbetekintett. Szépen művelt kert állhatott itt, ez kitűnt a bokrok és fák szimmetrikus elhelyezkedéséből. És szobrok, szobrok elszórtan mindenfelé! Fiatal, hajladozó leányok képmásai, idős férfié, kinek szakállát moha dúsította, a kastély felé igyekvő, futtában kibomlott hajú nőé, s valahogy mindőjük arckifejezése, mozdulatai kétségbeesett igyekezetet tükröznek.

Winny lesöpörte az egyik leány finom arcvonásairól a havat. Amint bőre a kő időjárás-marta, érdes felületével érintkezett, idegen gondolatok formálódtak a tudatában.

Milyen szép… Milyen szépek együtt, igazán egymáshoz valók. És olyan kedves hozzá, folyton csak együtt sutyorognak, hogy lehet ennyi mindenről beszélni? Ki gondolta volna, amikor beállított, hogy ekkora lesz a szerelem?

Eltépte az ujjait a kőleánytól, dermedten bámult rá. Az ő gondolatait hallotta volna?! A kibomlott hajú nőhöz rohant, megérintette a kezét.

- Kisasszonyka drága, nem lesz ez így jó. Egészen biztos, hogy megbízhatsz benne?

- Nyugodj meg, Nanna, hiszen mindent tudok róla, mindent elmond nekem.

- Azt is, hogy tegnap délután a konyhán Julie körül őgyelgett?

Nevetés.

- Én küldtem oda egy pohár tejért.

- Nekem akkor sem tetszik. Ahogy a lányokat mustrálja…

- Csak az a bajotok, hogy nem nemesi származású, azért nem bíztok benne. De én látom benne a nemességet, tudom, hogy szeret.

- Én csak téged féltelek, Melisende. Hisz a dajkád voltam, a te boldogságod a legfontosabb nekem. Hallgass az öreg Nannára!

- Tudod, hogy mindig megbecsültem a tanácsaidat. Ezúttal is meghallgattalak, de a szívemet követem. Nem tehetek másként, szeretem őt, és tudom, hogy boldogok leszünk együtt.

Winny az asszony arcát tanulmányozta. Micsoda erős varázslat lehetett, ami kővé dermesztette ezeket az embereket! Életük fonalára csomót kötött, de az emlékek megmaradtak, és most már csak azok éltek a súlyos falak között.

A vonzás, ami a lelkébe akaszkodott amint belépett a kapun, a várkastély felé húzta. Félig nyitva állt a tömör tölgyfakapu, a kihűlt, kongó előcsarnok padlójára a szél által behordott hó terített szőnyeget. Tompán fénylett az üvegcsillár, s Winny előtt csalogatón húzódott az emeletre vezető márványlépcső.

Már nem is csodálkozott, amikor az emeleti folyosón csinos, loknis hajú leányszoborra akadt. Felé nyújtotta a kezét, habozott, előre félt attól, amit hallani fog. A Sárkánygyűrű bizsergett az ujján. Hozzáért a szobor egyik fürtjéhez.

- …és vicces is, és annyira hasonlítunk! Azt mondja, megihlettem, és együtt szövünk mesevilágot! Nem gondoltam, hogy valaha találkozom majd hozzá hasonlóval!

- Örülök az örömödnek, Melisende, de úgy veszem észre, mintha ő nem lenne ennyire elköteleződve irántad.

-  Dehogynem, hiszem ki mással osztaná meg a meséit, ha nem velem, aki értem őket? Ő az igazi, sosem hittem, hogy megtalálom majd, de végre…

Mintha megégette volna, Winny elrántotta a kezét. Megrázta a fejét. Minél közelebb került céljához, annál nyugtalanítóbbá vált az egész, és annál erősebbé a sürgetés is. Feljebb rohant még két emeletet. Majdnem orra bukott, amikor belebotlott a következő szoborba. Magas, fiatal férfi, nyílt tekintet, zavarodott kifejezés az arcán. Winny ezúttal tétovázás nélkül érintette meg a kézfejét.

- Ne áltasd magad tovább, Melisende. Nem szeret téged, sosem szeretett.

- De hát olyan különlegesen indult az egész, mit rontottam el?!

- Nem volt az. Azt hiszem, mindenkivel ezt csinálja. Hidd el, tudom, alkalmanként együtt ittunk és beszélgettünk. Még itt a palotában sem te voltál az egyedüli neki…

- Mit mondasz?... – gyötrő csend. – De hát a mesék… azt mondta, csak velem osztja meg őket, mert annyira személyesek.

- Még ebben sem vagyok teljesen biztos…

Leeresztette a kezét. Hosszan nézte a férfit, vonakodva fordult el tőle. Nincs más hátra, meg kell keresnie őt. A lába önkéntelenül vitte el szobák sora előtt, fel az egyre szűkülő csigalépcsőn, be a toronyszobába.

Félhomály fogadta a behajtott sötétítők mögött. És hideg, milyen csontig hatoló hideg! Mintha csak a tél önszántából ide költözött volna.

Ott feküdt kővé dermedve az ágyon, szürke kőhaja súlyos fürtökben nehezedett a párnára, jobb keze kétségbeesetten markolta mellkasán a köntöst. Winny nagy levegőt vett. Ujjait a csuklójára tette.

- …én tényleg tisztellek és szeretlek, és együtt uralkodhatnánk, ha…

- A szerelem ostobaság. Nem hiszem, hogy tovább maradok nálad.

- De… de miért mondod ezt?! Csak rád vártam, és az elején minden olyan hihetetlen volt! Nem értem, hogy történhetett ez… Miért teszed ezt velem?!

- Te hoztad magad ebbe a helyzetbe. Nem ígértem neked semmit, és sajnálom, de nem tudok megfelelni az elvárásaidnak. Ez vagyok én, és elkeserít, hogy valaki megint csak a fejében rólam kialakított kép miatt érdeklődik irántam, nem azért, aki vagyok.

- De hiszen tudod, hogy elfogadtalak olyannak, amilyen vagy! Én csak azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint az elején volt…

- Még mindig ott tartasz?! Felejtsd már el, az csak egy nagy hiba volt! Azt hiszem, jobb, ha most rögtön megyek.

Winny kinyitotta a sötétítőtáblákat, majd leült az ágy szélére. Lehúzta ujjáról a Sárkánygyűrűt, és a lány mellkasára helyezte.

- Tudom, hogy roppant varázserő lakozik benned… adj kölcsön belőle egy kicsit, olvaszd fel a szívét!

Behunyta a szemét. Tenyere alatt a gyűrű megmelegedett, hamarosan forrón izzott; akár a nap fényét, Winny még a szemhéja alatt is látta.

- Fordítsd meg az átkot! – motyogta. Lelki szemei előtt a lány ruhája világoskék színt öltött, haja lágy barnában fénylett. Napsütésben. Valami meleg ért a kezéhez.

- Ki vagy te?

Winny fölnézett. Visszahúzta a Sáránygyűrűt.

- A nevem Winny. A varázsgyűrűm hozott az udvarodba.

Melisende merev, szaggatott mozdulatokkal ült fel.

- Sokáig aludtam.

- Ó igen. És az egész udvarod veled aludt. Mi több, olybá tűnik, az egész birodalmad.

Kitekintett az ablakon. Odakinn elállt a hóesés, áttört a felhőkön egy napsugár.

- Itt hagyott. Félrevezetett, becsapott és itt hagyott.

Winny megfogta a kezét.

- Egy percig se bánkódj miatta! Hisz ő csak egy a sok közül. Nincs kétségem afelől, hogy hamarosan találsz mást, jobbat. És ha ez vigasztal, visszájára fordítottam a varázslatot. Most az ő szíve válik kővé.

- Neki nincs szíve…

Winny elnevette magát.

- Ez könnyen meglehet. De felejtsd is el őt! Inkább gyere, vár az élet!

I wanted to lie

I wanted to take you with me.
In another place,
At another time you and I could be
But tonight we rule together
This time is ours forever
This place, this space will fade away
But memories survive

I bought this modelling mould in a handicraft shop; I couldn't resist. And I believe, I will return to buy others too :)

Sometimes I hear a song that I already know, and something happens, it just goes into my ear and my heart and then I'm listening to it for days, like some addiction... If I'm lucky, the song pairs up with a tale, they inspire each other. And then comes the chocolate too.

I hate and love this song because I know what it is about, but it's impossible to get rid of it. This time Winny popped up in the tale, who is the mysterious personification of my adventure lust, and who arrived on a page of one of my booklets years ago, on a nice spring day. Since then she told stories about almost all of her voyages with the Dragon ring.

Ingredients:

150 gr dark/white chocolate

luster dust

Recipe:

I temper the chocolate, I pour it on the mould and I spread it, then I carefully tap it on the counter. When the chocolate starts to set, with a knife or dough cutter, I cut off the edges, so I get a straight line.

After the chocolate table becomes solid, the modelling mould can be peeled off. In a small glass I mix some drops of alcohol and luster dust, which fits the pattern and the colour of the chocolate. I paint the patterns.

Like a haughty, proud mirage, the castle reached towards the sky in the ring of rugosa rose and holly bushes. As the sight unfolded in front of her eyes, Winny stopped in the thick of the forest and looked at it for a while. Towers with stone laces, rose windows, pilasters, almost grotesque carved ornaments like on a Gothic cathedral, and all of this appeared through the veil of densely falling snow, like a grandiose vision, the scene of a romance, the representation of man's creative power and hubris.

Winny clenched her fist; the Dragon ring reassuringly pulsated on her index finger. There was a reason why it brought her here, certainty smouldered inside, in the deep of her soul.

She pushed aside dry, skeleton-like branches, while she made her way among the trees. Occasionally she stopped to observe the new unfolding details of the approaching castle, then she waded forward through dry undergrowth sleeping under a blanket of snow.

Sullen, serious black wall ran around the castle, which was intersected by abandoned guard cabins and bastions. But on this protecting fortification, the broken gate gaped like a scab. Above, decorated wrought-iron arc, but the panels hung from the hinges floppily. Winny stopped. What happened here? Invaders, maybe a hostile king? But he would have destroyed the wall too! No, something else must be in the background.

She stepped into the courtyard. As if the castle had shaken, snow tufts dropped from the stone trinkets. Like a tiny spark of wakefulness in its forgotten dream, it reached out for Winny, touched that mysterious, unconscious corner, the dwelling place of instincts and intuition, it anchored there and drew her to itself.

Winny glanced around. A cultivated garden must have been there, this was clear from the symmetrical positioning of bushes and trees. And statues, statues scattered everywhere! The effigies of young, bending maidens, that of an old man whose beard was thickened by moss, and of a woman hurrying towards the castle, her hair untied from running; and the expressions and movements of all of them reflect desperate haste.

Winny swept the snow from the delicate features of a girl. As soon as her skin touched the rough, weather-bitten surface of the stone, strange thoughts formed in her mind.

How beautiful... How beautiful they are together, they were really made for each other. And he is so nice to her, they are constantly whispering, how can they talk about so many things? Who would have thought, when he arrived, that there will be such big love?

She tore her fingers from the stone maiden, and stared at her, frozen. Did she hear her thoughts?! She rushed to the woman with untied hair, and touched her hand.

'Dear miss, this is not going to be good. Are you sure that you can trust him?'

'Calm down, Nanna, I know everything about him, he tells me everything.'

'Even that yesterday afternoon he was lingering around Julie in the kitchen?'

Laughter.

'I sent him there for a glass of milk.'

'I still don't like him. The way he peers at girls...'

'Your only problem is that he is not a member of the nobility, that's why you don't trust him. But I see nobility in him, I know that he loves me.'

'I worry only about you, Melisende. After all, I was your nanny, your happiness is the most important for me. Listen to the old Nanna!'

'You know that I always valued your advices. I listened to you this time, but I will follow my heart. I cannot do otherwise, I love him and I know that we will be happy together.'

Winny investigated the woman's face. What strong magic it must have been, that turned these people into stone! It tied a knot on the thread of their lives, but the memories remained and now only those lived on among the heavy walls.

The attraction that caught her soul when she stepped through the gate, pulled her towards the castle. The massive oak gate was half open; snow, brought in by the wind, spread a carpet on the floor of the cold, deserted foyer. The glass chandelier gleamed dim; and in front of Winny, alluringly ran the marble staircase, leading to the first floor. She wasn't surprised when she discovered the statue of a comely, curly haired girl on the first floor. She stretched her hand towards her, hesitated, she was afraid of what she was about to hear. The Dragon ring tingled on her finger. She touched one of the locks of the statue.
'...and he is funny, and we are so similar! He says that I inspire him and we weave a fairytale world together! I never thought that I would meet someone like him!'
'I am happy for your happiness, Melisende, but I cannot see that he was so committed to you.'
'But yes, who else would he share his tales with, if not with me, who understand them? He is the big one, I didn't believe that I would find him, but finally...'
As if she'd burnt it, Winny tugged her hand. She shook her head. The closer she got to her destination, the more disturbing the whole thing became, and the stronger the urge grew. She ran up two more floors. She almost stumbled into the next statue. A tall, young man, honest eyes, perplexed expression on his face. Winny touched his hand without delay.
'Don't delude yourself anymore, Melisende. He doesn't love you, he never loved you.'
'But it started out as something incredible, where did I go wrong?!'
'No, it didn't. I think he does the same with everyone. Believe me, I know, occasionally we drank and talked together. You weren't the only one for him, not even in this palace...'
'What are you saying?...' tormenting silence. 'But the tales... he said he shared them only with me because they are so personal.'
'I am not sure about that either...'
Her hand fell. She was looking at the man for a while, then turned away reluctantly. Nothing else left, she must find her. Her feet brought her away spontaneously in front of a row of rooms, up on the narrowing spiral staircase, into the room in the tower.
Twilight greeted her behind closed shutters. And cold, what bone-chilling cold! As if winter deliberately moved in here.
She was lying on the bed, turned to stone, her grey stone hair rested on the pillow in heavy locks; her right hand grabbed the robe on her chest desperately. Winny took a deep breath. She put her fingers on her wrist.
'...I really respect you and love you, and we could rule together if...'
'Love is rubbish. I don't think I will stay with you any longer.'
'But... but why are you saying this?! I was waiting only for you and in the beginning everything was so wonderful! I don't understand how this happened... Why are you doing this to me?!'
'You put yourself in this situation. I didn't promise you anything and I'm sorry, I cannot meet your expectations. This is me and it saddens me that someone is not interested in me because of who I am, but because of the picture she created in her mind.'
'But you know that I accepted you the way you are! I only want things to be like in the beginning...'
'Are you still there?! Forget it, it was only a big mistake! I think it will be better if I leave immediately.'
Winny opened the shutters, then sat on the side of the bed. She pulled off the Dragon ring and placed it on the girl's chest.
'I know that immense magic dwells in you... lend me a bit, melt her heart!'
She closed her eyes. Under her palm, the ring warmed up, soon it glowed hot; like the light of the sun, Winny saw it under her eyelids.
'Reverse the curse!' she mumbled. In front of her mind's eyes, the girl's dress took a blue hue, her hair gleamed in soft brown. In the sunlight. Something warm touched her hand.
'Who are you?'
Winny looked up. She pulled back the Dragon ring.
'My name is Winny. My magic ring brought me in your court.'
Melisende sat up with rigid movements.
'I was sleeping for a long while.'
'Oh yes. And your whole court was sleeping too. Moreover, it seems that your whole realm.'
She looked out the window. Outside the snow stopped falling, a sunbeam broke through the clouds.
'He left me. He misled me, deceived me, and left me.'
Winny took her hand.
'Don't despair for a minute! He is just one among many. I don't doubt that soon you will find someone else, a better one. And if that consoles you, I reversed the curse. Now his heart is turning into stone.'
'He doesn't have a heart...'
Winny laughed.
'That is highly possible. But now forget about him! Come on, life is waiting!'