málnás cake pop // raspberry cake pop

Így újév előtt ki akartam próbálni valami édességet, amit korábban még nem készítettem. Mivel volt itthon (a karácsonyi desszertből megmaradt) tortaalap, ezért a cake pop mellett döntöttem. Több oldalon is végigolvastam, hogyan készül, ezekből összeraktam a magam verzióját. A legtöbb helyen sima olvasztott csokoládéban mártják ki a kész cake popot, én természetesen temperált csokit használtam erre a célra. A legjobb tanácsok, amiket az elkészítéssel kapcsolatban olvastam és megfogadtam:

• A piskóta morzsához óvatosan adagoljuk a krémet - ha kézzel gyúrjuk össze, érezzük, hogy mikor lesz megfelelő az állaga. Akkor jó, ha gyurmázható-alakítható, de azért még morzsás.
• A kész golyókat elég egyszer hűteni: mielőtt kimártjuk. Ha temperált csokit használunk, úgyis hamar megszilárdul majd a csokiréteg.
• Érdemes a díszítéshez szánt kellékeket előre odakészíteni: cukorgyöngyöt és egyéb cukordíszeket, a cake pophoz való pálcikákat és egy dobozt, amibe kis lyukakat szúrunk, hogy majd abba állítsuk a kész nyalókákat, amíg a csoki megszárad.
• A mártásnál érdemes a pálcikák hegyét előre belemártani a csokiban, így a nyalókák alján, ahol beszúrjuk, ott is lesz csoki, ami majd "hozzáragasztja" a tésztagömböt a pálcához.

Hozzávalók:
egy tortaalap
50 ml málnalé
50 gr vaj
150 gr porcukor
200 gr fehércsoki
cukordíszek

Elkészítés:
Egy tálba morzsolom a tortaalapot, félreteszem. A málnákat szitán átpasszírozom, a léhez hozzáadok 50 gr vajat. Habverővel keverem, majd apránként hozzáadom a cukrot, és tovább verem a habverővel, amíg egynemű krémet nem kapok (nem lett olyan stabil, mint a cupcake-ek díszítéséhez használatos vajkrém, de ez nem is baj, mert nem díszítünk vele). 
Óvatosan adagolva, a málnás krémet kanalanként keverem a morzsához, és közben állandóan gyúrom. Amikor elérem a megfelelő állagot, kis golyókat formázok a tésztából, és tányérra ültetem őket. Mehetnek a hűtőbe néhány órára, míg kellően áthűlnek.
Előkészítem a díszítéshez szükséges kellékeket. Temperálom a fehércsokit. A golyókat egyesével pálcikára tűzöm, kimártom a csokiban, majd megszórom cukordíszekkel. Ezután a kilyuggatott dobozba szúrom őket, míg a csoki megszilárdul.

Boldog új évet!

Before the new year I wanted to try a kind of sweets that I haven't prepared before. Since I had a sponge cake (leftover from the Christmas dessert), I decided to make cake pops. I read quite a few pages to see how it is made and based on these, I created my own version. In most cases the cake pop is dipped in simple melted chocolate - I used tempered chocolate of course. The best advices I collected from these pages are the following:

• Use small portions of the frosting when mixing it with the crumbs - if you use your hands for mixing, you'll feel when the consistency is right. You should be able to shape the "dough" but it's still a bit crumbly. 
• It is enough to refrigerate the cake balls once: before dipping. If you use tempered chocolate for dipping, it will set quickly.
• It is useful to prepare the tools used for the decorating before dipping: sprinkles, candy pearls, cake pop sticks and a small box in which you poke small holes where you'll place the cake pops while the chocolate sets.
• Before dipping, dip the tip of the sticks in the chocolate, thus this small amount of chocolate will "glue" the "dough" to the stick.

Ingredients:
one sponge cake
50 ml raspberry juice
50 gr butter
150 gr frosting sugar
200 gr white chocolate
sprinkles

Recipe:
I crumble the sponge cake in a bigger bowl, which I put aside. I pass the raspberries through a sieve and add 50 gr butter. I whisk them and gradually add the sugar until I get a smooth cream (it is not as firm as frosting/butter cream used for cupcakes, but we won't use it for decorating so that's not a problem).
I add the frosting to the crumbs, a little bit at a time, while I keep mixing them. When I get the right consistency, I roll the mixture into small balls, which I place on a plate. I put them in the fridge for a couple of hours.
I prepare the decorating tools. I temper the white chocolate. I dip the balls in the chocolate, then sprinkle them and stick them in the box until the chocolate sets.

Happy new year!

Karácsony // Christmas

Karácsonyi különkiadás :) Ezúttal nem lesz recept, csak megosztom a karácsonyi csokikosaram képét, illetve a mese utolsó részét. Egy teljes napom ment el a csokizással - táblás és karácsonyi gömb csokik készültek különböző ízben, illetve persze a karácsonyi desszert alkatrészei. 

Ezúton kívánok csokiban gazdag, pihentető, varázslatos karácsonyt mindenkinek! 

IV.

Az erdő hamarosan kitárult, akár a színpadon a függöny, karjain túl végtelennek tűnő hómező terült el. Felette éles fénnyel sziporkáztak a csillagok, sugaraik pedig mintha egyetlen pontba összpontosultak volna: egy áttetsző üvegpalota valószerűtlenül karcsú, tűhegyes tornyaiban.

– Ott lakik a Fény Úrnője – mutatott arra a Zongorista, majd határozott léptekkel megindult, át a mezőn. A hó bizonyára megolvadhatott nappal, mert most jeges kéreg borította, ami ropogva szakadt be a Zongorista lábai alatt. Leilát viszont elbírta, így ő csúszkálva-botladozva igyekezett a palota felé. Jasper a lábai közt ugrándozott, szemmel láthatólag élvezte, hogy nem a fák gyökerei között kell bukdácsolnia.
A perspektíva csalt, s az útjuk jóval tovább tartott, mint Leila gondolta. De végül csak megérkeztek a kapu elé, amely most égbetörőnek tetszett innen lentről. Két strázsa vigyázta: két, a palotához hasonlóan nyúlánk fickó, akiknek kucsmája alól csak az orruk és a szájuk látszott ki. Alabárdjukkal eltorlaszolták az utat.
– Kik vagytok és mi ügyben jártok erre?! – kérdezte egyikük.
– Én a Zongorista vagyok. Ezt a kisleányt kísértem el ide, hogy előadhassa kérését a Fény Úrnőjének, és cserébe ő is adhasson neki valamit.
– Az Úrnő most alszik – felelte mogorván az őr. – Nem alkalmatlankodhattok nála.
– Vagy úgy! – somolygott a Zongorista. – És azért is vállalod a felelősséget, hogy mennyire haragos lesz majd, ha megtudja, milyen csodás ajándékot kaphatott volna?! Egyedi, kézműves ékszert!
Leila zavarában tiltakozni akart volna, ám a Zongorista a vállára tette a kezét, hogy elhallgattassa.
A két őr összenézett. Végül a rangidős elhúzta alabárdját a kapu elől. – Rendben van, menjetek. De ha felébresztitek, ti néztek szembe a haragjával.
Amint feltárult a kapu, a Zongorista magabiztosan lépett be. A palota belső tere a külsejéhez méltóan elegáns és hűvös volt. Kecses oszlopok tartották a felfelé vezető széles lépcsősort, a mennyezetről függő csillár üvegdíszei kéken tükrözték vissza a gyertyák fényét.
Libériás inas hajolt meg előttük. Míg felhúzott orra mögül végigmérte a vendégeket, vékony ajkai lebiggyedtek.
– Jó estét! Az Úrnőhöz jöttünk – jelentette be a Zongorista.
Az inas bólintott, megfordult, és felvezette őket a végeérhetetlen lépcsősoron, míg valami olyasmit morgott, hogy miféle emberek ezek, akik azt sem tudják, hogy már reggel van.
Tágas terem ajtaját nyitotta ki előttük.
– Az Úrnő rögvest itt lesz – mondotta, azzal eltávozott.
Leila megilletődve lépett be. Ez a terem is visszafogottan elegáns volt, ám a gyertyák sokasága, a vörös bársonnyal bevont karosszékek, az intarziás kisasztal meghitt hangulatot árasztottak. Ekkor kinyílt a túloldali ajtó, s magas alak jött be rajta. Egyszerű, fehér ruhája, bát laza szabású volt, mégis megmutatta törékeny vonalait. Kezében kecses üveglámpást tartott, s hosszú, aranyszőke haja ragyogni tetszett az ablakon át beáramló hajnali fényben.
A Zongorista lekapta kalapját és esetlenül meghajolt. Leila pukedlizett, Jasper pedig nyúl módra a földre szegezte tekintetét. A Fény Úrnője közelebb lépdelt, helyet foglalt az egyik széken, és intett, hogy vendégei is üljenek le.
– Mi járatban vagytok? – kérdezte.
– Azért jöttem, hogy… - Leila szavai a torkában rekedtek. Itt, egy ilyen elvarázsolt világban, távol az otthonától olyan kicsiségnek tűnt a babaház, amiért útnak indult. Jasper megbökte a lábát az orrával, mire észbe kapott. – Azért jöttem, hogy fényt kérjek tőled a babaházamhoz. Elromlottak a lámpái… – ismét elakadt. – De nem ingyen kérem! – jutott eszébe. – Hoztam neked cserébe valamit. Én készítettem.
Az asztalkára fektette a virágkoszorút.
A Fény Úrnője felvette, nézegette, forgatta, majd megszólalt:
- Mihez kezdjek ennyi száraz virággal?
Leila kétségbeesetten nézett a Zongoristára, aki megpróbálta menteni a helyzetet:
– Úgy tudjuk, szereted az ékszereket és a virágokat, ezért hoztunk neked ilyen koszorút.
A Fény Úrnője visszatette az asztalra.
– Nézzétek, én selyemben és csipkében járok. Ugyan melyik ruhámhoz illenék egy ilyen ékszer?! Ha esetleg nemesfémből vagy élő virágból készült volna…
– De ezt én magam csináltam neked! – szólt közbe Leila. – Nem hittem volna, hogy nem fog tetszeni…
– Ne haragudj, kislány – az Úrnő felállt. – Ne vesztegessétek tovább az időmet. Tessék, a fényemet azért megkaphatod.
Ujjaival apró kört írt le a levegőben, mire barátságosan fénylő, sárga gömb jelent meg.
Leila felpattant, a keze ökölbe szorult.
– Nem kell a fényed! – kiáltotta. – Undok vagy és barátságtalan!
Kiviharzott a teremből, Jasper a nyomában, mögöttük a még mindig ámuló, megszeppent Zongorista.
Mikor elhagyták a palotát, és már a nap rózsaszín fényében fürdő hómezőn sétáltak, megszólalt:
– Sajnálom, hogy így alakult. Nem gondoltam volna, hogy a Fény Úrnője ilyen szeszélyes.
Leila felnézett rá, mosolygott.
– Nem a te hibád. Igazából… olyan butaság volt ez az egész. Most már csak otthon akarok lenni, akár van fény a babaházban, akár nincs.
– Ezen könnyen segíthetünk. Haza tudlak küldeni egy szempillantás alatt.
– Tényleg?! – Leila egészen felvillanyozódott a gondolatra, hogy nem kell ugyanazt a hosszú utat megtennie hazafelé. Mielőtt a Zongorista ismét megszólalhatott volna, megölelte, aztán a karjába kapta Jaspert.

– Kész vagyok!
Derűsen, épp úgy, ahogy először látta őt, a Zongorista végigfuttatta ujjait a levegőben, s hogy, hogy nem, Leila hallotta a hangokat. Az Ó, zöld fenyőt játszotta, vidám akkordjai végiggörögtek a havas tisztáson. Leila behunyta a szemét, érezte, ahogy Jasper fészkelődik az ölelésében, a zene pedig áradt körülöttük…
*
Felpattant a szeme. Kezében az egyik babáját szorongatta, az ágyában feküdt, s odalentről karácsonyi zene szűrődött fel. Leila kiugrott az ágyból. Belebújt a papucsába, és rohant le a lépcsőn.
A nappaliban édesapja épp a tegnap szétszórt, tépett csomagolópapírokat szedte össze. Leila egyenesen az ölelésébe szaladt.
– Ne haragudj, apa! – motyogta a pulóverébe. – Annyira tetszik a babaház, nagyon-nagyon örülök neki!
Apja elnevette magát.
– Jól van, jól van. Holnap átvisszük Anti bácsihoz, majd megszereli neked a lámpát.
Leila lehajolt, hogy ismét szemügyre vegye a házikót. Valamiért most még szebbnek és érdekesebbnek tűnt, mint korábban. Alig várta, hogy játszhasson vele…

This is my Christmas special edition :) This time I won't share a recipe, only the picture of my Christmas chocolate basket and some nice music. It took a whole day to make all these chocolates: bars with various flavors, Christmas ornaments and of course pieces of our Christmas dessert.

I wish a wonderful, relaxing, magical Christmas to everyone!

ruby csoki

Első kísérletezés ruby csokival - azt kell mondjam, eddig igen tetszik, könnyen kezelhető, és az eredmény is különleges mind ízre, mind látványra. Mivel a rózsaszín csoki önmagában is figyelemfelkeltő, nem vittem túlzásba a díszítését sem. Valójában mikulás-ajándéknak készítettem a bonbonokat, de most harmadik adventi csokiként fognak szerepelni - alatta pedig a mese harmadik része :)

Hozzávalók:
200 gr ruby csoki
30 ml vörös grapefruit lé
egy kiskanál vaj
vörös lüszter

Elkészítés:
Vörös lüszterrel egy-egy ecsetvonást húzok a forma mélyedéseibe. Temperálok 130 gr ruby csokit, elkészítem a bonbonhéjakat.
Kifacsarom a grapefruit levét, kimerek belőle 30 ml-t. Gőz felett megolvasztok 70 gr ruby csokit, és egy kiskanál vajjal együtt a gyümölcsléhez adom. Megtöltöm a héjakat, hűtőbe teszem a formát. Két óra múlva előveszem, és a maradék temperált csokival lezárom a bonbonokat.

– Hová megyünk? – kérdezte Leila.
Hó ropogott a talpuk alatt, a csendes téli erdő égkupolája kristálycsillagokkal borult föléjük.
– A Fény Úrnőjéhez. Azonban míg odaérünk, ki kell találnod, mit adsz neki – felelte a Zongorista.
– Hogyhogy mit adok neki? – értetlenkedett Leila.
– A Fény Úrnője csodás, ám szeszélyes teremtmény. Tőle kaphatsz fényt a babaházadhoz, de cserébe neked is adnod kell valami ajándékot.
– De hát nekem nincs semmim! – tárta szét kétségbeesetten a karjait Leila. – Jasperen kívül… – sandított le a körülöttük ugrabugráló nyuszira.
– Nana! – figyelmeztette Jasper. – Én a magam embere vagyok, nem adhatsz oda csak úgy!
– Nem is akarlak! Jasper a kis kedvencem, tőle nem válnék meg. Mi mást adhatnék akkor?
A Zongorista lenézett rá és kacsintott.
– Majd erre is találunk megoldást, bízz bennem!
Azzal tovább vezette Leilát, át a fagyos-havas erdőn. Hidegen szikráztak felettük a csillagok, halovány árnyakkal színezve a hóréteget. Leila már meg sem lepődött, mennyit változott az időjárás, mióta elindult hazulról. Lehelete bodros felhőként úszott előtte, a fogai össze-összekoccantak a csikorító hidegben. Néha, amikor Jasper beugrált a látóterébe, észrevette, hogy az ő fülei is reszketnek.
– Gyere a nyomomban, attól majd felmelegedsz! – tolta maga mögé a Zongorista. Öles lépteit követve, a lábnyomaiban járva Leila előbb a lábszárában érezte a meleg felfelé kúszó csiklandozását, aztán már az egész testében, míg végül az ujjbegyei is átforrósodtak. Csendben baktatott vezetője mögött, néha felpillantott az égre, amelyet csupasz faágak karcoltak, néha pedig Jaspert ellenőrizte, de a nyuszi kitartóan ugrándozott mellette.

– Mikor érünk oda? – érdeklődött egy idő után Leila.
– Hamarosan – mosolygott hátra a Zongorista. Aztán fütyörészni kezdett. Hangja előbb halkan, félénken kúszott a nagy éjszakában, majd felbátorodott, és egyre magabiztosabban töltötte be a fák közti teret. Leila annyira koncentrált a dalra és arra, hogy lábait egymás után emelgesse, hogy eleinte fel sem tűnt neki a csengés-bongás. Mintha apró csengettyűk kísérnék a Zongorista dallamát, ritmusra csilingeltek, jóleső, kemény de barátságos hangon. S úgy tűnt, közelednek e hang forrásához, mert egyre hangosabbá és intenzívebbé vált, ugyanakkor halovány, aranyszín fény áradt szét előttük.
Leila előre szaladt. Tátott szájjal bámulta a látványt: egy egész kis falut, ami a völgy ölén húzódott meg. Fehér falú házikói között alacsony emberkék sürögtek-forogtak, és mindegyikük tett-vett, mintha csak fényes nappal lenne, nem pedig a leghosszabb téli éjszaka.
– Kik ezek? – kérdezte Leila, miközben egyre közelebb értek.
– Törpék – felelte a Zongorista. – Száz meg száz éve élnek itt, és minden évben igen sajátos módon ünneplik meg a karácsonyt.
A falu szívébe vezető főutcán csak úgy örvénylett a tömeg – ügyet se vetettek a hidegre! Kovácsok műhelyeiből érkezett a csengés-bongás, s úgy tűnt, minden ház és műhely megnyitotta kapuit: itt ékszerek készültek, amott sült alma, megint máshol kedves játékokat faragott egy mester. Leila elragadtatva bámulta a sok szépséget, erős késztetést érzett, hogy itt-ott megtorpanjon, ha a Zongorista nem vonta volna maga után.
– Jó estét, Kankalin asszony! – köszönt be az egyik kunyhóba.
– Isten hozott! Rég láttunk errefelé! – üdvözölte egy kipirult arcú, főkötős asszonyság, aki a tűzhely körül sürgölődött.
– Hosszú útról jövünk, megszánnál minket egy-egy pohár teával? – mosolygott megnyerőn a Zongorista.
A törpe egyetlen pillantást vetett rá és Leilára, s azon nyomban gőzölgő teát töltött egy bögrébe, amit a kislány kezébe nyomott. Aztán a tűzhely mellől előszedett egy fazekat, s ebbe mert teát a Zongoristának, aki valóságos óriásnak tűnt a törpékhez képest.
– No és hová tartotok? – érdeklődött az asszony.
– A Fény Úrnőjéhez megyünk. Ennek a kis hölgynek egy adag fényre van szüksége – magyarázta a Zongorista.
– A Fény Úrnőjéhez?... Hmm… Úgy hallottam, nagyon szereti az ékszereket és a virágokat.
– Így van! – csapott le rá a Zongorista. – Nem tudnál ajánlani egy műhelyt, ahol beszerezhetnénk ilyesmit?
– Már hogyne tudnék! A főtéren találjátok Gyömbért, ő készíti a legfinomabb aranyékszereket; a kivezető kis utca elején pedig Violánál rengeteg száraz virágból készült dekorációra lelhettek.
– Köszönjük, Kankalin asszony!
A Zongorista felhörpintette teáját, mintha meg sem érezné a forróságot, és már indult is. Leila kapkodva kortyolt kettőt a mézízű italból, aztán a kedves törpeasszonyra mosolygott, lerakta a bögréjét, és futott a Zongorista után.
Mintha csak egy elvarázsolt karácsonyi vásárba értek volna, úgy zsongott a főtér: fiatalok és öregek, nők és férfiak egyaránt ott tolakodtak mind a nyitott műhelyek előtt, dicsérték egymás munkáját, forralt bort ittak, sült almát és süteményt majszoltak. Leila felkapta Jaspert, nehogy a tömegben eltapossák. Megnézték Gyömbér kis üzletét – valóban pompás ékszerek kellették magukat az asztalain, s úgy ragyogtak, akár a Nap. Ám hiába – Leila egyiket sem tudta volna megvenni. Így aztán tovább indultak Violához.
A törpeleány pokrócba burkolózva ült háza kapujában, előtte kosarakban száraz virágokból kötött csokrok, virággal díszített gyertyák, hajtűk, karperecek – amit csak el lehet képzelni!
Leila egyből kiszúrt egy koronának is beillő, sárga virágos koszorút.
– Ez gyönyörű! Ilyet viszek neki! – lelkendezett.
– Kinek lesz az ajándék? – érdeklődött Viola.
– A Fény Úrnőjének – felelte a Zongorista.
– De nem tudom kifizetni – szontyolodott el Leila. – Ha nem viszek neki ajándékot, ő sem ad nekem semmit. Márpedig nekem nagy szükségem van a fényére…
Viola közelebb hajolt. – Azt hiszem, ezen könnyen segíthetünk. Gyere velem!
Kézen fogta Leilát, bevitte kis házába. A szobában a kandalló előtt szakajtószám álltak a száraz levelek, virágok, fakérgek, míg egy külön dobozban a segédeszközök: csatok, drótok, brosstűk sorakoztak.
– Ha te magad készíted el a koszorút, nem kell fizetned érte – magyarázta Viola. – Válassz néhány virágot, levelet, meg azokból a vesszőkből párat – mutatott a halomra.
– De én még sosem csináltam ilyet, nem hiszem, hogy képes vagyok rá.
– Ne aggódj, majd segítek – kacsintott a törpe, azzal helyet foglalt a tűz előtt, és egy kisszéket húzott maga mellé Leila számára. Ő pedig összeszedett egy jó adag hozzávalót, majd letelepedett Viola mellé. A leány türelmesen tanítgatta, ha valami elszakadt-eltört, újat vett a halomból, Leila pedig olyannyira koncentrált, hogy még azt sem vette észre, hogy a növények itt-ott megszúrták vagy megvágták a kezét. Elkészítették a koszorú alapját, elrendezték és ráerősítették a virágokat, leveleket, végül díszítésnek néhány bogyót is. Utolsó lépésként Viola némi aranyport szórt a sárga virágokra, hogy még ragyogóbbak legyenek.
– Kész is! – kiáltott fel. – Hát nem gyönyörű?
– Igen, az! – örvendezett Leila. – Nem gondoltam, hogy meg tudom csinálni.
– Nagyon ügyes vagy. Ha gondolod, elszegődhetsz hozzám tanoncnak.
Leila felnevetett. – Én még csak kislány vagyok, iskolába kell járnom. De talán egyszer…
Viola összecsapta két kezét, csak úgy szállt az aranypor.
– Most gyere, menjünk vissza a barátaidhoz, már biztosan várnak.
Odakint a Zongorista Viola takarójába burkolózva őrizte az árut, azt bezzeg nem vette észre, hogy Jasper épp az egyik csokrot rágcsálta. Leila azonmód felkapta őt.
– Köszönöm a segítségedet – fordult a törpéhez. – Nagyon hálás vagyok érte.
– Igazán nincs mit. Járjatok szerencsével! – búcsúzott Viola.
Elköszöntek tőle, s rátértek a faluból kivezető útra. Hamarosan már ismét a sötét erdő vette körül őket – egyedül a koszorú arany virágai csillámlottak haloványan.

This is my first experimenting with ruby chocolate - I have to say, I am quite satisfied. It was easy to work with and the result is unique both in flavor and sight. Since a pink chocolate is special in itself, I tried not to overkill it with the decorating. It was made as a small present for Saint Nicholas day (which we celebrate separately from Christmas here in Hungary), but now I publish the recipe in the third advent post :)

Ingredients:
200 gr ruby chocolate
30 ml red grapefruit juice
one small spoon of butter
red luster

Recipe:
I paint one brushstroke of red luster in each cavity of the mold. I temper 130 gr ruby chocolate and I prepare the shells.
I squeeze the juice of the grapefruit and take 30 ml of it. Above steam, I melt 70 gr ruby chocolate and combine it with the juice and the butter. I fill the shells and I put the mold in the fridge. Two hours later I temper the leftover chocolate and I seal the bonbons.

pörkölt dió // roasted walnut

Ez a bonbon igen egyszerű, ízét pedig teljes mértékben a karácsonyhoz hangoltam :) Alatta megtaláljátok az adventi mesém második részét is, egy kis aláfestő zenével!

Hozzávalók:
180 gr étcsoki
30 gr dió
30 gr tejcsoki
20 ml tejszín
mézeskalács fűszer
arany lüszter

Elkészítés:
A töltelékhez megpörkölöm a diót, aztán mozsárban összetöröm. Vízgőz fölött megolvasztom a tejcsokit és a dióhöz öntöm, majd hozzáadom a tejszínt is. Alaposan összekeverem őket, végül jöhet a fűszer, amiből 3 nagy csipettel adok hozzá.
A bonbonburkok díszítése egy rettentő egyszerű metódussal készült. Sokfelé látni ehhez hasonló bonbonokat, és égre-földre kerestem a módszert, de sehol senki nem írta le. Végül rábukkantam erre a videóra (vagyis kedves testvérem találta, én meg gyorsan lecsaptam rá). A minta előállításához egy "pecsétre" lesz szükségünk, amit a forma egyik mélyedésébe öntött temperált csokival meg is kapunk. Mielőtt ez megszilárdul, tűzzünk bele egy pálcikát, hogy annál fogva ki tudjuk majd szedni a mélyedésekből. A teljesen megszilárdult pecsétet szedjük ki a mélyedésből. Ezután az egyes mélyedésekbe csepegtessünk a kiválasztott színnel, és nyomjuk bele a pecsétet. Amikor kihúzzuk, ilyen szép fa minta marad majd a nyomában :)
Ha megszáradt a minta, temperálom az étcsokit, elkészítem a burkokat. Megtöltöm őket a diós krémmel, és egy kis időre hűtőbe teszem a formát. Végül a maradék temperált étcsokival lezárom a bonbonokat.

A máskor oly barátságos park most feketén tornyosult Leila fölé, mintha össze akarná nyomni a betolakodót. Csizmája alatt halkan neszezett a fű, míg sietve követte a törzsek között bukdácsoló csillag ködön átszűrődő fényét. Az pedig úgy rebben ide-oda, mintha valami titokzatos zene ritmusára táncolna.

Jasper lecsücsült alatta, s bal lábával megvakarta a fülét. Midőn a fény mintegy kíváncsian leereszkedett hozzá, Leila óvatosan lehajolt, és határozott mozdulattal összezárta körülötte a két kezét.

– Megvagy!

Ujjai közül most gyors ütemben változó ragyogás szűrődött ki, s valami törékeny, meleg élőlény ütközött a tenyerének, zizegett és repdesett odabent, akár egy csapdába esett bogár.

– Eressz el, kérlek! – hallatszott egy magas, zümmögő hang.

– Ki van csukva! – felelte Leila, és nagy léptekkel indult hazafelé. – Beteszlek a babaházamba, ott fogsz világítani.

Az apró lény kétségbeesetten igyekezett kiszabadulni.

– Nem teheted ezt! A karácsony tündére vagyok, ha bezársz, odavész a karácsonyi éjszaka szeretetteljes hangulata.

Leila elbizonytalanodott. Lenézett Jasperre, aki mellette ugrált, és a fülét billegette.

– De nekem akkor is kell fény a babaházba – érvelt a kislány. – Elromlott a lámpafüzér, anélkül pedig nem az igazi a babaház, és ez az egész karácsonyomat elrontotta!

A tündér csilingelő hangon nevetett.

– Ha csak ez a baj, segítek neked. Ismerek valakit, aki bizonyosan tudja a megoldást. Ha elengedsz, elvezetlek hozzá.

Leila tett még egy lépést, aztán megállt.

– Nem fogsz elszökni? – kérdezte.

– Tündérbecsszavamat adom – felelte a tündér.

Leila kiengedte őt az ujjai közül. A ragyogó fény felszökkent, spirálban repült a fák teteje felé, mint aki megrészegült a szabadságtól, aztán visszahullott. S ellebegett, maga körül váltakozó színekbe borítva a ködöt. Leila utána sietett, nyomukban Jasper szökdécselt. Hosszú ideig sétáltak, s a fák csak nem akartak elmaradni mögöttük.

– Már rég ki kellett volna érnünk a parkból – jegyezte meg Leila, ám választ nem kapott.

A tündér libegve vezette tovább, míg végül az ő ragyogásán túl valami meleg, sárga fény pislákolt fel a távolban. S úgy általában, mintha rejtélyes, halvány fény töltötte volna meg a teret. Leila, aki mostanáig a tündérre függesztette a tekintetét, körbenézett, hogy megtalálja a fény forrását. Zavartan torpant meg. Talpa alatt vékony hóréteg fehérlett, s dércsipke és hó keveréke vonta köntösbe a csupasz faágakat is. A hó visszfénye adta azt a derengést, amire felfigyelt.

– Itt valami nagyon különös dolog történik – morfondírozott, de azért tovább követte a tündért, mert a végére akart járni a titoknak.
Kedves faházikó állt a fák sűrűjében. Tetejét hó borította, előtte a földutat sárossá taposták az egymást át- meg átszelő lábnyomok. A ház ablakából barátságos fény áradt, az ablakkereten át magyalbokor kukucskált be.
– Itt vagyunk – zümmögte a tündér. – Keresd a Zongoristát! – azzal beröppent a kulcslyukon, és eltűnt Leila szeme elől.
Leila lenézett Jasperre, aki az ajtó felé intett a fejével. Bátortalanul nyomta le a kilincset, s amint a vastag faajtó résnyire nyílt, megszédítette a kiáradó zaj, párás meleg és a forraltbor illata. Bekukkantott.
Odabent a legvidámabb, legszínesebb karácsonyi jelenet fogadta, amit valaha látott. Az erdei fogadó szokásos berendezése: ácsolt pult, polcok, díszes edények sorát közszemlére tévő vitrinek mind gazdagon fel voltak díszítve fenyővel, magyallal, szalagokkal, arany dióval. A pult és még két asztal rogyadozott az étkektől: sült disznóhús, puding, sütemények, szarvaspörkölt, narancs, alma, dió, s mindezek megkoronázására egy jókora töltött pulyka! A fogadós és két segítője – két fiatal leány – nem győzték adagolni az ételt és újra tölteni a vendégek poharait. És a vendégek – hát azok nagyon vígan voltak! Bömbölt a tűz a kandallóban, szólt a zene, néhányan felálltak és egymást átkarolva énekeltek, s e vidám kórus hol kapcsolódott a zongora aláfestéséhez, hol elkanyarodott tőle, de mindenkor jókedvű maradt – úgy tűnt, ez éltette a Zongoristát, aki kipirult arccal, fáradhatatlanul játszott a közönségének a hatalmas, ragyogó karácsonyfa alatt.
Leila érkeztét senki sem vette észre. Jasper fesztelenül ugrott be a lábai közt, hogy máris elfoglalja a helyét az ablak alatti sarokban felállított Betlehem mellett, és jóízűen majszolja az alá terített szénát. Erről, és a dúsan áradó illatokról Leilának eszébe jutott, mennyire éhes. Vágyakozva bámulta a vendégek tányérjait, míg valaki meg nem érintette a vállát.
– Velünk vacsorázol? – invitálta az egyik felszolgálólány, aki – ki tudja, hogyan került oda – mögötte állt. Már ki is húzott egy széket, és arrafelé tessékelte Leilát, majd elé helyezett egy tört krumplival, pecsenyével és sült almaszeletekkel jól megrakott tálat. Leilának nem kellett kétszer mondani: helyet foglalt, és azonmód enni kezdett. Csak akkor vette észre, hogy asztaltársai helyeslő mosollyal nézik, amikor a harmadik adag ételt tömte a szájába. Két pirospozsgás arcú idősebb úr és egy ősz hajú, törékeny hölgy ült vele szemben, s a hölgy most megszólalt:
– Eltévedtél az erdőben, igaz? Még szerencse, hogy ide vezetett a fény, különben megfagytál volna odakint, szegénykém.
– Valahogy úgy – motyogta Leila, majd ízes csipkebogyószörppel öblítette le az ételt. – Valójában a Zongoristához jöttem – mutatott a sarokba.
– No és mi dolgod van vele? – kérdezte az egyik úr. – Ma este nehéz lesz elcsípned, hiszen ünneplünk.
– Nem baj, nekem okvetlenül beszélnem kell vele – húzta fel az orrát Leila, és folytatta a falatozást.
Asztaltársai összenéztek, de tovább nem faggatták. Csak akkor rázta meg finoman a karját a hölgy, amikor a zongora hangja elhallgatott. – Most menj oda hozzá!
Leila felpattant, és az éneklő, jókedvű tömegen keresztül a sarok felé igyekezett. Ám a Zongorista láttán megtorpant. Bár arcából és egész lényéből vidám jóindulat áradt, alakja hatalmasan tornyosult a hangszere fölé, vastag ujjai meghazudtolták azt a könnyedséget, amivel az imént a dalai szóltak. Leila megszeppenve nézte, amint nyomtalanul eltüntetett a tányérjáról egy nagy szelet csokis süteményt, s amikor végzett, felpillantott és meglátta őt.
– Mi járatban, kislány? – kérdezte szívélyes mosollyal. – Szeretnél kérni egy dalt?
– Ööö… nem – felelte Leila bátortalanul.
– Hát akkor?
Leila felsóhajtott. – Az a helyzet, hogy karácsonyra megkaptam a világ megszebb babapalotáját. Minden részlete tökéletes – kivéve a díszkivilágítását, mert az nem működik. Emiatt haragos lettem, a szüleim pedig elküldtek aludni. Aztán megláttam a karácsony tündérét, és el akartam fogni, hogy ő világítson a babaházamban, de ő ide vezetett, és azt mondta, hogy beszéljek veled, hátha tudsz segíteni.
A Zongorista elnyílt szájjal bámult rá, míg megemésztette a hallottakat, aztán kipukkadt belőle a kacagás.
– De hát a karácsony… a karácsony az ez – mutatott körbe. – Az a jókedv, az ünneplés, a zene, az együttlét! Az illatok, a díszek, az ételek!
Leila megmakacsolta magát. – Nekem pedig a babaház lett volna az. Segítesz vagy nem?!
A Zongorista még mindig úgy mosolygott, mintha jókedve sosem apadna el.
– Persze, hogy segítek, egy feltétellel: ha a többiekkel énekled a következő dalt. Áll az alku?
Péklapát-tenyerét Leila felé nyújtotta, aki némi habozás után megrázta.
A Zongorista rákacsintott, s lecsapott hangszerére.
A Jingle bells felcsendülő akkordjaira a közönség felpattant és önfeledt dalolásba kezdett. Leilának felocsúdni sem maradt ideje, már megragadták a kezét, és magával sodorta a lelkesen táncoló, éneklő tömeg. Kezdeti idegenkedése hamar felolvadt, amikor egy csésze forró teát nyomtak a kezébe, s végül maga is csatlakozott a sokszínű kórushoz. Vidám arcok, türelmetlen lábak vették körbe, a Zongorista pedig székéről felemelkedve játszott, mintha legszívesebben maga is táncra perdült volna. Oly bohó, oly bumfordi volt, hogy Leila a nevetéstől egy pillanatra megfeledkezett még arról is, hogy hogy került ide. Tagjai átmelegedtek, bensőjét melengette a tea és az éneklés, s egyszerre megpillantotta a karácsony tündérét, amint a pult felett szórta ragyogó sugarait a vendégseregre.
Szinte csalódottnak érezte magát, amikor véget ért a dal. Akkor a Zongorista dörgő taps közepette öles léptekkel megkereste őt, és az ajtóhoz vezette, ahol Jasper csatlakozott hozzájuk.
– Nos, felkészültél?
Leila bólintott.
– Akkor menjünk – s a Zongorista kitessékelte őket a hideg téli éjszakába.

 This bonbon is really simple and its flavor has been adjusted to Christmas :) 

Ingredients:
180 gr dark chocolate
30 gr walnut
30 gr milk chocolate
20 ml cream
gingerbread spice
gold luster

Recipe:
For the filling, I roast the walnuts and I crushe them in a mortar. Above steam, I melt the milk chocolate and mix it with the walnuts, then I also add the cream. I stir them and finally I add three pinches of the spice.
The decoration of the bonbon shells is made with a really simple method. I've seen such bonbons at many sites, however, even though I looked for the method everywhere, no-one described it properly. Finally I found this video (to be more precise, my sister found it and I immediately utilized it). In order to create this tree pattern, you'll need a "stamp", which you can get by pouring tempered chocolate into one of the cavities of the mold. Before it sets, stick a plastic pick in it in order to be able to pull it out of the cavities. When the "stamp" is completely solid, take it out of the mold. Then drip some drops of the chosen color into each cavity and push the stamp in them. When you pull it out, you'll get this beautiful tree pattern :)
When the pattern is done, I temper the dark chocolate and I prepare the shells. I fill them with the walnut cream and I place the mold in the fridge for a while. Finally I seal the bonbons with the leftover tempered chocolate.