virágzó csoki // blooming chocolate

A szürke ég alatt még szürkébb felhőpamacsok függtek, akárha az ég is elkísérné az úton, ami kifelé vezet, el szülőfalujából. Sötéten ülték körbe a házakat a dombok, a fák alatt sugdolózott a szél; a szél, ami mindig más tájakra csábította, de most, hogy mennie kellett, gúnyolódva, hűtlen társként húzódott vissza az erdő mélyére. Finoman szállt fel a por a léptei nyomán, majd ugyanolyan csendesen ült vissza. Szürke volt az út is, esteli félhomály borult a falura, mintha a nap meggondolta volna magát, és inkább elvonult volna a dombok mögé, ahelyett, hogy a magasba hágva szétszaggatta volna a felhők pókhálóját.

Fázósan húzódott meg a kis templom a dombtetőn, sírok körében. Hátranézett, ahol Újfalu házainak fehér és szürke falai úgy leskelődtek a fenyők és orgonabokrok közül, akár a bújócskázó gyerekek; a kora tavasz fátyla, könnyű köd ülte meg a dús, fekete földet. Hamarosan a vetés rajzol majd zöld kontúrt a rögökre, a hegyek felől szelíd kézzel mossa a háztetőket az eső, fehér dunyhát tereget az ég. 

***

Under the grey sky even greyer tufts of clouds hung as if the sky itself accompanied him on the way leading out, away from his village. Dark hills surrounded the houses, the wind whispered under the trees; the wind, which always lured him to other places but now that he had to leave, it unfaithfully drew back, jesting in the deep of the forest. His steps raised the dust delicately, then it settled again, just as silently. The road was also grey, dusk covered the village as if the sun had changed its mind and instead of rising in the heights of the sky and tearing apart the cobweb of clouds, it vanished behind the hills.
The little church snuggled in a chill on the top of the hill, surrounded by graves. He looked back to where the white and grey walls of Újfalu's houses were peeping from among pines and lilac bushes like children playing hide-and-seek; the veil of early spring: light mist sat on the rich black soil. Soon the crops will draw green contour on the clods of earth; rain from the mountains will wash the roofs with a gentle hand; the sky will hang out white eiderdowns.

De akkor ő már messze jár majd innét. Ahol az út Trencsén felé kanyarodott, ott állt a kordé, rajta két másik suhanc - egyikük sem töltötte még be a huszonegyet, de a városban már várta őket a sorozóbizottság. Felkászálódott, maga mellé ejtette csomagját, köszöntésképpen biccentett a többieknek. Jól ismerte őket: a sötét hajú Sumichrast fiút Szkaláról és Zubo Jóskát, mindketten rokonok szegről-végről. 

Legfiatalabb fiúnak karrierlehetőség a katonaság - így mondta az apja, és ez még most, öt évvel a szabadságharc leverése után is így van. Bármennyire is szorítja vasmarkába az országot a király, katonákra mindig szüksége lesz, biztos megélhetés. Hiába a kutyabőr, kisnemesek, főleg egy olyan aprócska hely, mint Újfalu, Nova ves helyi nemessége, már nem jelent jóformán semmit. Az sem számít, hogy több mint két évszázada kapta a család a nemességet, ha a legfiatalabbaknak már nem jut betevő.

***

But by then he will be far away from here. Where the road bent towards Trencin, there stood the cart, on it two other lads - none of them had turned twenty-one yet but the draft board was waiting for them in the city. He climbed on the cart, dropped his bag and nodded to the others. He knew them well: the Sumichrast boy with dark hair from Skala and Jozko Zubo, both of them his collateral kin.
The army provides career for the youngest boy - that's what his father said and this was true even now, five years after that the war for independence had been crushed. Even though the king squeezed the country in his iron fist, he will always need soldiers; it is a firm livelihood. Nobility, especially the nobility of such a tiny place as Újfalu, Nova ves, doesn't mean anything. It also doesn't mean anything that the family received this nobility more than two hundred years ago, if the youngest one cannot earn a living.

Megdöccent a kordé, összeharapta a fogát. Épp hat éve kezdődött a forradalom, napra pontosan hat éve. És azóta minden összekuszálódott, felborult a korábbi rend... már ha rendnek lehetett azt nevezni. Itt, Szkalán régóta így éltek: tótok, németek, magyarok, mit sem számított, ki hova sorolta magát, ameddig megértették egymást. Apja régi német család sarja, szlovák leányt vett el, otthon németül beszéltek, de a rokonság és az iskola révén a gyerekekre ragadt a szlovák is. Újfalu és Szkala, a két egybenőtt falu nyelvi sokszínűsége persze nem számított különlegesnek a vidéken. A felmenői között mindhárom nemzetiség képviseltette magát, szoros kapcsolat fűzte őket Sumichrastékhoz, a szkalai szlovák kisnemesekhez, de ugyanúgy magyar családokhoz is. 

***

The cart bumped, he clenched his teeth. The revolution started six years ago, exactly six years ago. And since then everything got entangled; the previous order collapsed... if it can be called an order at all. Here, in Skala they had lived like that for a long while: Slovaks, Germans, Hungarians, it didn't matter where one belonged as long as they understood each other. His father was the offspring of an old German family; he married a Slovak girl, they spoke German at home but the children picked up Slovak from the relatives and in the school. The multilingualism of Újfalu and Skala, the two villages grown in one, was not unique in the region. Among his ancestors all three ethnicities were represented; they were bound by kinship to the Sumichrasts, the Slovak noble family of Skala, but also to Hungarian families. 

Elgörögtek a szkalai zarándokhely előtt; a romok úgy ültek a hegyoldalban, akár a hűvös széllökések elől összehúzódó madarak. Mennyit bújócskáztak a kolostortól nem messze nyíló barlangfolyosókban! András bátyja volt a legmerészebb, ő a barlangok legmélyére mászott, kézzel tapogatva az állandóan nedvességtől csepegő, gödrös falakat, jól ismerte a kanyarokat, beugrókat, és a legváratlanabb pillanatokban ugrott elő, halálra rémisztve bárkit, aki az útjába került. De egy ideje már elkerülték a romokat és a barlangokat, felnőttek, s idő sem volt a játékra. És most végleg hátrahagyja a jól ismert tájat, ki tudja, viszontlátja-e még valaha? 
A kanyar mögött Trencsén vára koronázta a város fölé magasodó dombot. A nap még mindig felhőfüggönnyel takargatta magát, de északon szürkésfehér sávok között bátortalanul átsandított a kék ég. A három fiú és az öreg, görnyedt hátú kocsis némán hagyta, hogy a kordé rázza őket, minden kanyarral egyre közelebb a városhoz.

***

They rolled past the pilgrimage site of Skala; the ruins sat in the hillside like birds snuggling against the chilly gusts of wind. How many times they played hide-and-seek in the caves opening nearby the monastery! His brother Andreas was the boldest, he climbed into the deep of the corridors, feeling his way with his hands on the damp, dripping walls; he knew all the curves, arches and he jumped out in the most unexpected moments, scaring to death anyone in his way. But for some time they had avoided the ruins and the caves; they grew up and they didn't have time for playing. And now he will leave behind the well-known landscape; who knows if he will ever see them again?
Behind the curve the castle of Trencin crowned the hill mounting over the city. The sun still covered itself with cloud-curtain; but in the north the blue sky timidly peeped from behind grey-white stripes. The three lads and the old, hunched coachman silently let the cart shake them; with each bend closer to the city.

- A nevem Klacsmann József, születtem Újfalun 1833. április 18-án. Szüleim neve Klacsmann György és Zubova Anna.
Sercegett a toll a papíron, ahogy az írnok feljegyezte az adatait. A sorozóbizottságot vezető nagybajuszú, bozontos szemöldökű, szikár arcú férfi bólintott, és szótlanul intett egyet. Innét a katonaorvos vette át az irányítást, aki döntött az újoncok alkalmasságáról. 
S míg a vizsgálat tartott, ő engedte repülni a gondolatait, vissza haza a szülei házához, a kis kúriához, amelynek fakult cserepeire zuzmó és moha vetett csipkét, a kertben a loncsos Csibész loholt előre valahányszor idegent sejtett a kapuban, tyúkok kotyogtak elégedetten. Édesanyja sötét haja előbukkant a kendő alól, míg a mosott ruhát vitte hátra teregetni.
Mikor térhet majd haza? Merre fogják küldeni vajon, hová veti majd a sors a seregben? Kérdések, kérdések... 

***

- My name is Joseph Klacsmann, I was born in Újfalu, on 18 April 1833. My parents are Georg Klacsmann and Anna Zubova.
The pen scraped as the scribe noted down his personal data. The leader of the draft board, a haggard faced man with big moustache and bushy eyebrows, nodded and waved with his hand. The army surgeon, who decided on the suitability of the draftees, took over the lead.
While the examination lasted, he let his thoughts fly, back home, to his parents' house, the small mansion, on whose roof tiles moss and lichen drew lace; the draggled Csibész scurried to the front whenever he suspected a stranger in the gate; hens clucked contentedly. The dark hair of his mother flowing from under her scarf as she took the laundry in the back of the garden to hang it out.
When can he return home? Where will they send him, where will his destiny lead him in the army? Questions, questions...

Virágzó bonbonok

Hozzávalók:
Rózsalikőrös
170 gr tejcsoki
10 gr fehércsoki
100 gr étcsoki
0,4 dl rózsalikőr
egy kardamom magjai
egy kiskanál vaj

Jázminlikőrös
170+70 gr fehércsoki
két kiskanál szárított jázmin
egy pillecukor
0,4+0,2 dl tejszín
0,3 dl jázminlikőr
fehér lüszterpor

Elkészítés:
Rózsalikőrös:
Megolvasztom az étcsokit, hozzáadom a vajat és a kardamom mozsárban összetört magvait, majd a rózsalikőrt. Homogén állagúvá keverem.
Temperált fehér csokival kifestem a virágokat a bonbonforma mélyedéseiben. Temperálom a tejcsokit, elkészítem a burkokat. Miután megszáradtak, megtöltöm őket a likőrös krémmel, és hűtőbe teszem. Végül temperált tejcsokival lezárom a bonbonokat.

Jázminlikőrös:
Felmelegítek 0,2 dl tejszínt, és beletépkedem a pillecukrot. Addig keverem, amíg felolvad, ezután beleszórok két kiskanál szárított jázmint. Lefedem az edényt, és hagyom állni. Néhány óra múlva leszűröm, ismét felmelegítem a tejszínt, belekeverek 70 gr fehércsokit, végül hozzáadom a jázminlikőrt. Felverek 0,3 dl tejszínt, óvatosan összeforgatom a likőrös krémmel. Kis tálban a hűtőbe teszem, ameddig a mousse habos állagát el nem érem.
Temperálom a fehércsokit, elkészítem a bonbonok burkát. Megtöltöm őket a mousse-szal, és ismét a hűtőbe teszem. Másnap temperálom a maradék fehércsokit, lezárom a bonbonokat. Miután kiszedtem a formából, fehér lüszterporral megfestem a tetejüket.

Blooming bonbons

Ingredients:
Bonbons with rose liqueur
170 gr milk chocolate
10 gr white chocolate
100 gr dark chocolate
0,4 dl rose liqueur
the seeds of one cardamom
one small spoon of butter

Bonbons with jasmine liqueur
170+70 gr white chocolate
two small spoons of dry jasmine
one marshmallow
0,4+0,2 dl cream
0,3 dl jasmine liqueur
white luster dust

Recipe:
Bonbons with rose liqueur:
I melt the dark chocolate, I add the butter and the seeds of the cardamom crushed in a mortar, then the rose liqueur. I stir them until it becomes a smooth ganache.
I paint the flowers of the cavities in the mould with tempered white chocolate. I temper the milk chocolate, I prepare the bonbon shells. After they get dry, I fill them with the cream and I put the mould in the fridge. Finally I seal the bonbons with tempered milk chocolate.

Bonbons with jasmine liqueur:
I warm up 0,2 dl cream and I combine it with the marshmallow cut up into small pieces. I stir it until the marshmallow melts, then I add two spoonfuls of dry jasmine. I cover the dish and let the flowers infuse. Some hours later I sieve the liquid, I warm it up again and I add 70 gr white chocolate, then finally the jasmine liqueur. I whip 0,3 dl cream, I carefully mix it with the ganache. I pour it in a small bowl and put it in the fridge, until the mousse reaches its foamy consistency. 
I temper the white chocolate, I prepare the bonbon shells. I fill them with the mousse and I put the mould in the fridge. The next day I temper the leftover white chocolate, I seal the bonbons. After they fall out of the mould, I paint the tops with white luster dust.

jázminlikőr // jasmine liqueur

A likőrkészítés talán még varázslatosabb, mint a csokizás - abból a szempontból, hogy míg a csokinál az ember tevékenyen, aktívan vesz részt a varázs létrejöttében, a likőrnél mindez idő, türelem és valamiféle titokzatos átalakulás kérdése. 

Korábban készítettem már rebarbaralikőrt és orgonalikőrt, ezúttal pedig jázminnal kísérleteztem. A legkedvesebb virágom, törékeny, tiszta, édes illata tavaszi éjszakákat, a csalogány énekét, virágba borult tájat idéz. Ezt akartam itallá szűrni.

Hozzávalók:

egy kosárnyi (kb. 30 gr) jázminvirág

20 dkg cukor

1 dl víz

2 dl vodka

Elkészítés:

A jázmin illatanyaga - a rózsával ellentétben - nem alkoholban, hanem vízben oldódik, ezért először a cukorszirupot készítem el. 20 dkg cukor és 1 dl víz keverékét addig melegítem, amíg a cukor fel nem oldódik. A jázmint megtisztítom: lemosom, eltávolítom belőle a rovarokat, lecsippentem a zöld szárakat. Ezután a virágokat belekeverem a még meleg szirupba, lefedem, és állni hagyom két éjszakán át. 

Leszűröm a szirupot, a virágokat, miután jól kinyomkodtam, kidobom. A léhez hozzáöntöm a vodkát, és összerázom. Két hétig állni hagyom, hogy az ízek összeérjenek.

A Hold járása hajt. A csillagok - kurvák, akik elérhetetlenségükben csábítanak magukhoz, soha meg nem szűnő vonzásuk ősi siratók ruhaszaggató fájdalma és tengerszemek sötét, elképzelhetetlen mélysége.

Az út mindig van. Az út végtelen, az út szűz lány testeként feszül az őt járók alá. Mindig a Hold után. Néha aranybölcső, néha rézérme, néha más világokba vezető fekete kút az égkupola héjában.

Ahogy fogy a távolság, a messzeségben alvó dombok egyre éberebbek lesznek, és azzal együtt röppen el varázsuk is, hogy szeszélyes, kék madárként még távolabbra csalogassa a csapdájába esőket.

Szabadság.                                                                     

Szabadság. Felhők, tavaszi eső, vadvirágok és gazok az árpaföld szélén, lehajló, zuzmós ágak, süvítő szél a tengerparton, őszi napfény fehérre meszelt parasztház eresze alatt, téli alkonyon ködbe fulladó nap, fecskék cikázó röpte a tó felett, hatalmas nyári éjszaka kínja...

Sokakat láttam, akik érezték. Egyesek áradó szeretetük által próbálták másoknak átadni, ha már nekik nem sikerült megszerezni. Mások igyekeztek minél többet magukhoz ölelni a világból, hátha így lelkükhöz láncolhatják. Megint mások kis, titkos üzelmeket folytattak, hogy ismerőseik és saját maguk háta mögött mégis átélhessék.

De többen vannak, akik nem érzik. Nem érzik, vagy nem akarnak tudomást venni róla. Mint szemlén a katonák, úgy sorakoznak napjaik unt házastársakkal, képzelt szerelmekkel; gyötrelmes munkával dolgozzák át magukat egyik esztendőből a másikba.

Az én napjaim - mint erdőben a fák kusza gyönyörűségükben, fényfoltosan, szitáló cseppek fátylában; édes sötétségükön moha sarjad, gyanta csurran; a sziklák mögött farkas kapar, fajdkakas zörgeti lehullott levelek múmiáit. Minél többet járom útjait, annál biztosabban tudom - sosem fogom elhagyni.

Sometimes it seems I'll forever be trapped in the gilded cage of my fairytale world. Forever, alone with my tales. It is miraculous and horrifying at the same time. I will always imagine that the torn clouds of the night, bathing in orange light, belong to another realm; when seeing the empty balcony of a mansion looking over the Danube and the majestic night skyline of Pest from the Buda hill, I imagine a slender figure standing on it, in a long, translucent dress illuminated by the tender light of a lantern - she might be thinking of her first ball or that enchanting stranger that she'd seen during her afternoon walk; a night butterfly flying in front of me is a magical creature carrying dreams. My world is filled with light and colour, it is a wonderful world. Wonderful and solitary.

Liqueur making is maybe even more magical than chocolate making - from the point of view that while one is actively involved in the magical process of chocolate making, in the case of liqueurs it is a matter of time, patience and some mysterious transformation.

Previously I made rhubarb and lilac liqueurs; this time I experimented with jasmine. It is my favourite flower, its delicate, clear, sweet fragrance evokes spring nights, the song of the nightingale and flowering landscapes. This is what I wanted to filter into potion.

Ingredients:

a basketful of jasmine flower (ca. 30 gr) 

20 dkg sugar

1 dl water

2 dl vodka

Recipe:

The flavour molecules of jasmine - unlike those of rose - are water soluble, therefore first I make sugar syrup. I warm the mixture of sugar and water until the sugar dissolves. I clean the jasmine flowers: I wash them, I get rid of little insects and I chip off the green stems. Then I put the flowers in the still warm syrup, I cover the pot and leave it like that for two nights.

I distil the syrup and after squeezing the last drop from the flowers, I throw them away. I add the vodka to the liquid and I shake it. I store it for two weeks so the flavours can get mature.

The motion of the Moon chases me. The stars - whores, who allure me with their unreachability; their unceasing attraction is the garment-tearing pain of ancient mourning songs and the dark, inconceivable depth of tarns.

The road always exists. The road is endless; it stretches under wanderers like the body of a virgin. Always after the Moon. Sometimes it is a golden cradle, other times a copper coin, and sometimes a black well leading to other worlds in the cupola of the sky.

As distance decreases, the hills sleeping afar awaken and their magic flees in order to lure those fallen in its trap even further, like a sassy, blue bird.

Freedom.

Freedom. Clouds, spring rain, wild flowers and weeds at the border of the barley field, bending branches covered with lichen, whooshing wind on the seaside, autumn sunlight under the drain of a whitewashed cottage, sun drowning in mist at winter dusk, the swirling flight of swallows above the lake, the anguish of an enormous summer night...

I have seen many who felt it. Some tried to deliver it to others through radiating love as they themselves didn't manage to get hold of it. Others tried to embrace as much of the world as they could in order to chain it to their souls. Others carried on small, secret practices to experience it behind their own backs and those of their acquaintances.

But there are even more who don't feel it at all. They don't feel it or don't even want to be aware of it. Like soldiers at a muster, their days are aligned with boring spouses, fictional passions; they work themselves excruciatingly from one year to the next.

My days - like trees in the forest in their entangled beauty, with specks of light, in the veil of drizzling drops; moss germinates and resin trickles in their sweet darkness; wolf scrapes behind the rocks; grouse rattles the mummies of fallen leaves. The more I travel its paths, the more assured I am - I will never leave it.

Hold bonbon // Moon bonbons

Számomra a teremtett világ legszebbje a Hold. Bele kell szeretni, ahogy minden éjjel ott fénylik az égen, titokzatos, szinte megérinthetném, mégis elérhetetlenül távol van. Folyton változik, mégis állandó, egymaga megtestesíti az egész, ellentmondásos emberéletet. Az összes hozzá kapcsolódó mítosz és istenség (Szeléné, Hekaté, Artemisz, Diána, Luna, Máni, Arianrhod, a holdbéli ember, a Holdban életelixírt készítő nyúl, stb. stb.) mind a lélek legmélyebb érzéseire rezonál; a Hold ciklusa a születés-halál-feltámadás hármasságát jelképezi. Bár a legtöbb mitológiában férfi istenség, a mai ember mégis a nőiséggel, az éjszakával, sötéttel, vízzel kapcsolja össze: a növekvő Holdat a fiatal, vad leánnyal, a teliholdat az érett, termékeny asszonnyal, míg az újholdat az öregasszonnyal, aki ért a mágiához, a boszorkánysághoz. Ezen archetípusok felölelik az életet, az élet misztériumát, amikor a Holdra nézünk saját tükörképünket látjuk. Talán nem véletlen az sem, hogy oly sokak életére van hatással.

Amint kipróbáltam a félgömb alakú bonbonformát, tudtam, hogy ebben fogom elkészíteni a Hold-bonbont. Az ötlet másrészt Cucutól származik, aki kitalálta a bolygó-csokit, de aztán kiderült, hogy előtte már más is kitalálta ugyanezt :D Az eredeti terv természetesen már jóval korábban megfogalmazódott a fejemben: amikor a szeptemberi teliholdat bámultam, arra gondoltam, hogy ha a szépségét csokiba kéne öntenem, biztosan a kedvenc virágomat, a jázmint választanám hozzá nőies, csodás illata miatt. Ehhez pedig természetesen fehércsokit társítanék, hogy az íz könnyed maradjon.

Számtalan mesét írtam már a Holdról, ezek közül választottam most egyet, amelyet egy közismert és közkedvelt - szintén a Holdról szóló - dal ihletett. 

Hozzávalók:

80+200 gr fehércsoki

1 dl tejszín

3 kiskanál szárított jázminvirág

egy kiskanál vaj

világoskék lüszterpor

Elkészítés:

0,5 dl tejszínt felforralok három kiskanál szárított jázminnal, majd egy egész napra félreteszem, hogy felvegye a virág illatát.

Másnap elkészítem a jázminos mousse-t: leszűröm a tejszínt, ismét megmelegítem és elkeverem egy kiskanál vajjal, és 80 gr fehércsokival. Nem baj, ha kissé kesernyés a ganache, mert a tejszínnel, és a fehércsoki burokkal együtt épp jó lesz az íze. Felverek 0,5 dl tejszínt, és összeforgatom a krémmel. Félreteszem hűlni.

Felolvasztok egy púpozott kiskanál kakaóvajat, és elkeverem benne a lüszterport. A Hold mintájának megfestéséhez igen "trükkösen" tükröztem egy Hold-fotót. A kakaóvaj nagyjából úgy viselkedik, mint a viasz, és épp középmelegen az igazi a festéshez - ha túl meleg, lefolyik, ha túl hideg, akkor pedig már összeragad.

Elkészítem a bonbonok héját, és száradás után beléjük töltöm a mousse-t. Végül egy részüket lezárom - ezek lesznek a félholdak. A többit kiszedem a formából, és a félgömböket összeragasztom. Erre két módszer is van: egy enyhén megmelegített edény aljához érintjük a félgömb karimáját - ettől a csoki megolvad, és a másik felét hozzá lehet illeszteni. Én a másik módszert alkalmaztam: egy vékony ecsettel vittem fel olvadt csokit a félgömb peremére, ezután ragasztottam hozzá a másik félgömböt. És voilá, már a kezünkbe is foghatjuk a Holdat! :)

A Hold fia

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény gitano lány, Clarita nevezetű, egy apró kasztíliai faluban, Chinchónban. Családja, a többi gitano családhoz hasonlóan szerény kis házikóban élt Chinchón szélén. Clarita apja kovács volt, de ünnepnapokon a falu főterén játszott hegedűjén, Clarita pedig táncolt.

Sok gitano férfi szeretett bele a lány táncába, sokan akarták őt magukénak, ám Clarita rendre kikosarazta kérőit. Mikor szülei kezüket tördelve faggatták, miért, minden egyes alkalommal csak annyit mondott, “mert nem volt elég tűz a szemében.”

Tizenhatodik nyarán a nyárközepi ünnepség idején vándorló gitano közösség érkezett Chinchónba. A falu határán túl telepedtek le, de mutatványosok és zenészek lévén a karneválra mind a főtérre mentek mulatni.

Ropogott a tűz, patakokban folyt a bor; a vigasság zaja mérföldekre űzte a démonokat és a szívekbe hívta a szerelem szellemeit. Clarita is ott táncolt a víg, italtól részegült emberek között. Tekintete ekkor akadt meg az egyik vándor gitano legényen. Megakadt, és többé el sem szakadt tőle. Abban a pillanatban szerelemre gyúlt iránta. Az ő olajzöld szemében olyan vad tűz lobogott, hogy Clarita tudta, sosem lesz az övé, de azt is tudta, hogy ha nem lehet az övé, akkor inkább meghal. Egyszer táncoltak, egyetlen egyszer, azután a férfi eltűnt a sokaságban. Akkor Clarita hazaszaladt és kitárta ablakát. A Hold felé fordította arcát, úgy kezdett fohászkodni. Könyörgött, zokogott, gránátalmát áldozott, egész éjjel kérlelte a Holdanyát, hogy adja neki Heliost. Mindent odaígért egyetlen éjszakáért.

Már hajnalodott, amikor Clarita könnyáztatta arcát párnájába rejtette és elaludt. Álmában egy csodaszép asszony látogatta meg, akinek homlokán a Hold fénye ragyogott. “Mit áldoznál fel a szerelmedért?” kérdezte.

“Bármit, amit kérsz.” felelte Clarita.

“Az elsőszülött fiadat kérem.”

“Odaadom, csak Helios legyen az enyém.”

Az asszony és az álom is szertefoszlott, ahogy a kakaskukorékolással új nap virradt. Kopogtattak a házikó kapuján. Clarita apja nyitott ajtót. Odakint egy magas, sötétzöld szemű gitano férfi állt. “Azért jöttem, hogy feleségül vegyem Claritát.” mondta.

Három napra rá megülték a lakodalmat. Három nap, három éjszaka tartott a mulatozás, végül Claritát befogadta a vándorló gitano közösség, és ő újdonsült férjével tartott, amikor hátrahagyták Chinchónt.

Házaséletük első éjszakáján Clarita Heliosnak adta virágát, megfogant és első magzatukkal a szíve alatt vándorolt nyolc hónapig. A kilencedik hónapban azután visszatért Chinchónba, hogy szülei házánál hozhassa világra gyermekét.

A szülőágynál csak a bába és Clarita anyja lehetett jelen, a férfiak kint várakoztak. Hosszú ideig tartott a vajúdás, egészen besötétedett, mire a kisfiú megszületett. Se a bába, se Clarita anyja nem hitt a szemének, amikor meglátták. Claritának viszont rögvest eszébe jutott az álma, amint a gyermek fehér bőrére és ezüstszürke szemére nézett.

A kisbaba sírását hallván Clarita apja és Helios benyitottak a szobába. A bába takaróba csavarva szorította magához a gyermeket, így próbálta elrejteni a férfiak elől. Helios elől azonban nem bújtathatta el: ő lehúzta a takarót, és megpillantotta a fiát. Azonnal éktelen haragra gerjedt. “Házasságtörő!” ordította Clarita felé fordulva. Az ágyhoz lépett, előkapta tőrét és felesége szívébe mártotta. Kikapta a bába kezéből a gyermeket, és elrohant.

Felszaladt a falun túli dombra. Annak kopár tetején a földre helyezte a fehér bőrű gyermeket. “Vedd magadhoz, Éjszaka, nekem nem fiam ez a gyerek!” kiáltotta az ég felé, azzal magára hagyta a babát.

Miután eltávolodott, halovány holdsugár nyúlt le a földre. Gyengéden fölemelte magához a gyermeket, és bölcsőjébe fektette. Amikor a kisfiú sírt, azontúl a Hold mindig bölcsőként ringatta, de ha nevetett, vele nevetett szépséges arany korongként. Így lett anyává a Hold.

Vigyázzatok tehát, hogy mit áldoztok fel a boldogságért, és hogy mit kívántok az égi hatalmaktól!

For me the most beautiful of this whole big world is the Moon. You have to fall in love with her as she's shining in the sky every night, mysteriously, I feel like I could touch her but she's still unreachable. She's constantly changing, but she's still eternal, she embodies the whole, paradoxical human life. All the related myths and deities (Selene, Hekate, Artemis, Diana, Luna, Mani, Arianrhod, the man in the Moon, the rabbit preparing the elixir of life etc.) resonate to the deepest feelings of the soul; the cycle of the Moon symbolises the triplicity of birth-death-resurrection. Even though the Moon is a male deity in most mythologies, today we associate her with femininity, night, darkness and water: waxing Moon with a young, wild girl, full Moon with a mature and fertile woman, while new Moon with an old woman who knows magic and witchcraft. These archetypes embrace life, the mystery of life; when we look at the Moon, we see our own reflection. Probably it's not by chance that she has an impact on the lives of so many.
As soon as I tried the hemisphere mould, I knew that I'd make the Moon-bonbons in this one. The idea also comes from my best friend, who found out planet-chocolate, but then it turned out that someone else had already invented it before her :D Naturally I had found out the original plan much earlier: while I was staring at the full Moon of September, I thought that if I had to express its beauty through chocolate, I'd choose jasmine, my favourite flower because of its wonderful scent. And naturally I would add white chocolate to it so that the flavour would remain light.
I have written numerous fairytales about the Moon; I chose one of these, which was inspired by a well-known and popular song - also about the Moon (see embedded above).

Ingredients:
80+200 gr white chocolate
1 dl cream
3 small spoons of dry jasmine flowers
one small spoon of butter
blue luster dust

Recipe:
I boil 0,5 dl cream with three spoons of dry jasmine, then I put it away for a whole day so that it absorbs the scent of the flowers.
The next day I prepare the jasmine mousse: I sieve the cream and I warm it up. I mix it with a spoon of butter and 80 gr white chocolate. It doesn't matter if the ganache is a bit bitter: together with the whipped cream and the white chocolate shell it will be fine. I whip 0,5 dl cream and mix it with the ganache. I put it away in the fridge.
I melt a small spoon of cocoa butter and I add a bit of luster dust to it. For painting the pattern of the Moon I used a simple trick: I mirrored a photo of the Moon. Cocoa butter functions almost like wax and it's best for painting when it's warm - if it's too hot, it flows too easily, if it's too cold, it sticks.
I prepare the bonbon shells and after they solidify, I fill them with the mousse. Finally I seal some of them - these are going to be the half Moons. I take the rest out of the mould and I attach together the hemispheres. There are two methods for this: the brim of the hemisphere is put on the warm surface of a dish, which melts the chocolate and the other half can be attached to it. I used the other method: I put molten chocolate on the brim of the hemisphere with a brush and I attached the other half afterwards. And voilá, we can grab the Moon! :)

The son of the Moon

Once upon a time there was a poor gitano girl called Clarita, who lived in Chinchón, a tiny village in Castile. Her family, like the other gitano families, lived in a modest little cottage on the border of the village. Clarita's father was a blacksmith, but on feast days he played his violin on the main square of the village while Clarita was dancing.
Many gitano men fell in love with her dance, many wanted her but Clarita rejected her suitors, one after the other. When her parents, wringing their hands, inquired why, she only said, "because there wasn't enough fire in his eyes."
On her sixteenth summer, at the time of the midsummer feast, a wandering gitano community arrived in Chinchón. They settled beyond the village border, but being conjurors and musicians, they went to carouse at the carnival.
The fire was crackling, wine was flowing like a river; the noise of the feast expelled the demons miles away and invited the spirits of love in the hearts. Clarita was dancing among the jolly, intoxicated people. Then she caught sight of one of the wandering gitano lads. She caught sight of him and she couldn't take her eyes off of him. She fell in love with him instantly. In his oil green eyes such wild fire was blazing that Clarita knew that he would never be hers, but she also knew that if he couldn't be hers, then she would rather die. They danced once, only once, then the man disappeared in the crowd. Clarita ran home and opened her window. She turned her face toward the Moon and she started pleading. She was begging, sobbing, she sacrificed a pomegranate, she beseeched Mother Moon all night long to give her Helios. She promised everything for one night.
Dawn came when Clarita hid her tearful face in her pillow and fell asleep. In her dreams a beautiful woman visited her, on whose forehead the Moon's light was sparkling.
"What would you sacrifice for your love?" she asked.
"Whatever you wish," answered Clarita.
"I want your first born son."
"I will give him to you, if I'll have Helios."
The woman and the dream dissolved at the break of the new day. Someone knocked on the door of the cottage. Clarita's father opened the door. A tall, green-eyed gitano man stood outside. "I came to marry Clarita," he said.
Three days later they celebrated the wedding. The feast lasted for three days and three nights, finally the wandering gitano community took Clarita in and she accompanied her new husband when they left Chinchón.
On the first night of their wedded life Clarita gave her flower to Helios, she conceived and she was wandering for eight months with their first child under her heart. She returned to Chinchón in the ninth month in order to give birth to the child in her parents' house.
Only the midwife and Clarita's mother were allowed to be present at the birth bed, the men were waiting outside. The labour lasted for a long while, it grew dark when finally the little boy was born. Neither the midwife, nor Clarita's mother believed their eyes when they saw him. But Clarita remembered her dream as soon as she glimpsed the child's white skin and silver eyes.
Hearing the baby's cry, Clarita's father and Helios entered the room. The midwife clutched the child covered in a blanket, in order to hide him from the men. But she couldn't hide him from Helios: he pulled off the blanket and saw his son. He got furious. "Adulterer!" he shouted, turning to Clarita. He stepped to the bed, pulled out his dagger and stabbed in her heart. He snatched the child from the midwife's hand and ran away.
He ran on the hill beyond the village. On its barren top he placed the white child on the ground. "Take him, Night! This child is not my son!" he shouted to the sky, then he left the baby alone.
After he left, a faint moonbeam reached to the ground. She gently lifted the child and placed him in her cradle. When the little boy cried, the Moon cradled him but when he laughed, the Moon laughed with him as a beautiful golden coin. This is how the Moon became a mother.
So be aware what you sacrifice for happiness and what you wish for!