Szülinapi ajándékba készült ez a whisky-s bonbon :) még azon a héten, amikor épp nem kellett szétolvadni a negyven fokban. A whiskyt ismét meleg, füstös-egzotikus fűszerekkel társítottam, véleményem szerint ezek illenek hozzá leginkább. Különleges, intenzív ízű bonbon lett.
Hozzávalók:
100+200 gr étcsoki
40 ml whisky
vanília, kardamom, fahéj
transzferfólia
Elkészítés:
A transzferfóliát méretre vágom és a mágneses bonbonformába helyezem. Temperálok 200 gr étcsokit, elkészítem a bonbonhéjakat.
Vízgőz felett megolvasztok 100 gr étcsokit, elegyítem a whiskyvel, és ízlés szerint fűszerezem. Én kicsit többet adtam a kardamomból, hogy kiemelje a whisky ízét. A formát a hűtőbe teszem egy órára. Végül temperálom a maradék étcsokit, és lezárom a bonbonokat.
These whisky bonbons were made for a birthday :) on that week when we didn't have to melt in the 40 degrees. I paired the whisky with warm, smokey-exotic spices again; I think these fit together the best. It resulted in a special bonbon with intense flavour.
Ingredients:
100+200 gr dark chocolate
40 ml whisky
vanilla, cardamom, cinnamon
transfer sheet
Recipe:
I cut out a piece of the transfer sheet and place it into the magnetic mould. I temper 200 gr dark chocolate and I prepare the bonbon shells.
In a bain-marie I melt 100 gr dark chocolate and I combine it with whisky; I also add the spices. I used a bit more cardamom in order to enhance the flavour of the whisky. I put the mould in the fridge for an hour. Finally, I temper the leftover dark chocolate and I seal the bonbons.
Az advent és a karácsony valójában azért olyan jó, mert sok-sok hagyományból állnak össsze. És a hagyományoktól az ember otthon érzi magát, megnyugszik, mert végre minden ismerős körülötte, mindennek van értelme, és attól lesz jó, hogy épp úgy csináljuk, mint sok éve már.
Gondolom sokakkal osztozunk olyan hagyományokban, mint a lakás ünnepi díszbe öltöztetése, a különböző fények (lámpások, lampionok, gyertyák) gyújtása, az ajándékok beszerzése. De gondolom, hogy sok olyasmi van, amit a szüleinktől, nagyszüleinktől örökölt hagyományok mellé mi magunk veszünk fel a repertoárba. Én például nagyon szeretem a karácsonyi dalokat, egész gyűjteményem van belőlük - de nemcsak a hagyományos kórusművekből. Talán nincs olyan magára valamit is adó együttes, előadó, aki ne készített volna legalább egy karácsonyi számot, netán egy egész albumot. Íme egy lista a kedvenceimből - ha ti is azok közé tartoztok, akik elunták a plázákban duruzsoló negédes feldolgozásokat, akkor ezek közt találhattok némi vérfrissítést:
Ezen kívül egyszerűen imádom Dickens Karácsonyi énekét. Jóllehet szóról szóra tudom, annyiszor olvastam, mégis minden adventkor előveszem, és elolvasom újra, mert ez hozza meg igazán a karácsonyi hangulatomat. Sajnálatos, hogy még nem sikerült méltó filmfeldolgozást készíteni belőle, legalábbis amiket eddig láttam, egyik sem adta vissza a regény hangulatát.
A harmadik hagyományom pedig a meseírás: a tavalyi évet leszámítva nagyjából 15 éve minden advent során írok egy négyrészes karácsonyi mesét :)
Újabban pedig karácsonyvárót készítünk a szüleinknek - gyermekkorunkban mi kaptunk tőlük minden december elsején "fakokot" (a kis fakkokról kapta a nevét, amikbe a csokik és édességek kerültek), mostanában pedig már kölcsönösen megy ez. Így mindenki jól jár :)
Az alábbi bonbonok szép, adventi színekben tündökölnek :) az ízesítés is karácsonyváró.
Hozzávalók:
0,5 dl narancslé
30 gr pisztácia
egy kiskanál méz
agaragar
0,3 dl tejszín
egy kiskanál vaj
60+200 gr étcsoki
kardamom, vanília
lüszterpor
Elkészítés:
Vörös és arany lüszterport szórok a bonbonforma mélyedéseibe. Temperálok 200 gr étcsokit, elkészítem a bonbonok burkát.
Először a narancsos töltelék jön: megpucolom a pisztáciát, és a pörkölt héjat is eltávolítom, majd ledarálom. Kifacsarom egy narancs levét, beleteszek egy kanálnyi mézet, felmelegítem. Két csipet agaragart szórok bele, és addig forralom, amíg az agaragar el nem tűnik benne. Hűtés közben kavargatom, és beleszórom a pisztáciát. Mielőtt zselévé dermedne, kiskanállal a bonbonokba adagolok belőle úgy, hogy a burok fele üres maradjon. Hűtőbe teszem a formát.
Elkészítem a ganache-t: a tejszínt és a vajat összemelegítem, belekeverek 60 gr étcsokit, egy fekete kardamom összetört magvait és három csipet vaníliát. Ha a narancszselés töltelék megdermedt, a tetejére habzsákból nyomok egy adagot a csokikrémből is, és ismét a hűtőbe teszem.
Végül temperálom a maradék étcsokit, és lezárom a bonbonokat.
Advent and Christmas are so good because they consist of several traditions. And traditions make you feel at home; you calm down because everything around is familiar, everything makes sense and it is good because you do everything just like in the previous years.
I suppose we share many traditions, such as dressing up the house with decorations; lighting various lights (lanterns, candles); buying presents. But I also think that there are many traditions that we ourselves add to the repertoire inherited from our parents and grandparents. I for one love Christmas songs, I have an entire collection - but not only the usual choir songs. Probably there's no such band or performer who hasn't done at least one Christmas song or an entire album. Here is a list of my favourites - if you are also fed up with the cheesy adaptations susurrating in malls, then maybe here you might find something new:
In addition, I simply adore Dickens' Christmas carol. Even though I know it by heart I've read it so many times, still I read it again at every advent because this is what gives me the Christmas mood. It's really a pity that there's no worthy movie adaptation, or at least I haven't seen any that reflects the mood of the novel.
My third tradition is writing: with the exception of last year, for approximately 15 years I've written a Christmas tale during every advent :)
And recently we prepare a Christmas calendar for our parents - in our childhood we got one from them on the first of December, nowadays this became mutual. Thus everyone wins :)
These bonbons are dressed in advent colours :) and their flavour is Christmassy too.
Ingredients:
0,5 dl orange juice
30 gr pistachio
one small spoon of honey
agaragar
0,3 dl cream
one small spoon of butter
60+200 gr dark chocolate
cardamom, vanilla
luster dust
Recipe:
I sprinkle red and gold luster dust in the cavities of the mould. I temper 200 gr dark chocolate and I prepare the bonbon shells.
First comes the orange filling: I clean the pistachio and I get rid of the roasted skin, then I grind it. I squeeze the juice of an orange in a pot, I add a spoon of honey and I warm it up. I put two pinches of agaragar into it and I boil it until the agaragar dissolves. I stir it while cooling and I add the pistachio. Before it jellifies, with a spoon I portion it in the bonbon shells in a way that the upper half of them remain empty. I put the mould in the fridge.
I prepare the ganache: I warm up the cream and the butter, I add 60 gr dark chocolate, the crushed seeds of one black cardamom and three pinches of vanilla. When the orange filling sets, with a piping bag I put some chocolate cream on its top and I place the mould back in the fridge.
Finally I temper the leftover dark chocolate and I seal the bonbons.
A szürke ég alatt még szürkébb felhőpamacsok függtek, akárha az ég is elkísérné az úton, ami kifelé vezet, el szülőfalujából. Sötéten ülték körbe a házakat a dombok, a fák alatt sugdolózott a szél; a szél, ami mindig más tájakra csábította, de most, hogy mennie kellett, gúnyolódva, hűtlen társként húzódott vissza az erdő mélyére. Finoman szállt fel a por a léptei nyomán, majd ugyanolyan csendesen ült vissza. Szürke volt az út is, esteli félhomály borult a falura, mintha a nap meggondolta volna magát, és inkább elvonult volna a dombok mögé, ahelyett, hogy a magasba hágva szétszaggatta volna a felhők pókhálóját.
Fázósan húzódott meg a kis templom a dombtetőn, sírok körében. Hátranézett, ahol Újfalu házainak fehér és szürke falai úgy leskelődtek a fenyők és orgonabokrok közül, akár a bújócskázó gyerekek; a kora tavasz fátyla, könnyű köd ülte meg a dús, fekete földet. Hamarosan a vetés rajzol majd zöld kontúrt a rögökre, a hegyek felől szelíd kézzel mossa a háztetőket az eső, fehér dunyhát tereget az ég.
***
Under the grey sky even greyer tufts of clouds hung as if the sky itself accompanied him on the way leading out, away from his village. Dark hills surrounded the houses, the wind whispered under the trees; the wind, which always lured him to other places but now that he had to leave, it unfaithfully drew back, jesting in the deep of the forest. His steps raised the dust delicately, then it settled again, just as silently. The road was also grey, dusk covered the village as if the sun had changed its mind and instead of rising in the heights of the sky and tearing apart the cobweb of clouds, it vanished behind the hills. The little church snuggled in a chill on the top of the hill, surrounded by graves. He looked back to where the white and grey walls of Újfalu's houses were peeping from among pines and lilac bushes like children playing hide-and-seek; the veil of early spring: light mist sat on the rich black soil. Soon the crops will draw green contour on the clods of earth; rain from the mountains will wash the roofs with a gentle hand; the sky will hang out white eiderdowns.
De akkor ő már messze jár majd innét. Ahol az út Trencsén felé kanyarodott, ott állt a kordé, rajta két másik suhanc - egyikük sem töltötte még be a huszonegyet, de a városban már várta őket a sorozóbizottság. Felkászálódott, maga mellé ejtette csomagját, köszöntésképpen biccentett a többieknek. Jól ismerte őket: a sötét hajú Sumichrast fiút Szkaláról és Zubo Jóskát, mindketten rokonok szegről-végről.
Legfiatalabb fiúnak karrierlehetőség a katonaság - így mondta az apja, és ez még most, öt évvel a szabadságharc leverése után is így van. Bármennyire is szorítja vasmarkába az országot a király, katonákra mindig szüksége lesz, biztos megélhetés. Hiába a kutyabőr, kisnemesek, főleg egy olyan aprócska hely, mint Újfalu, Nova ves helyi nemessége, már nem jelent jóformán semmit. Az sem számít, hogy több mint két évszázada kapta a család a nemességet, ha a legfiatalabbaknak már nem jut betevő.
***
But by then he will be far away from here. Where the road bent towards Trencin, there stood the cart, on it two other lads - none of them had turned twenty-one yet but the draft board was waiting for them in the city. He climbed on the cart, dropped his bag and nodded to the others. He knew them well: the Sumichrast boy with dark hair from Skala and Jozko Zubo, both of them his collateral kin. The army provides career for the youngest boy - that's what his father said and this was true even now, five years after that the war for independence had been crushed. Even though the king squeezed the country in his iron fist, he will always need soldiers; it is a firm livelihood. Nobility, especially the nobility of such a tiny place as Újfalu, Nova ves, doesn't mean anything. It also doesn't mean anything that the family received this nobility more than two hundred years ago, if the youngest one cannot earn a living.
Megdöccent a kordé, összeharapta a fogát. Épp hat éve kezdődött a forradalom, napra pontosan hat éve. És azóta minden összekuszálódott, felborult a korábbi rend... már ha rendnek lehetett azt nevezni. Itt, Szkalán régóta így éltek: tótok, németek, magyarok, mit sem számított, ki hova sorolta magát, ameddig megértették egymást. Apja régi német család sarja, szlovák leányt vett el, otthon németül beszéltek, de a rokonság és az iskola révén a gyerekekre ragadt a szlovák is. Újfalu és Szkala, a két egybenőtt falu nyelvi sokszínűsége persze nem számított különlegesnek a vidéken. A felmenői között mindhárom nemzetiség képviseltette magát, szoros kapcsolat fűzte őket Sumichrastékhoz, a szkalai szlovák kisnemesekhez, de ugyanúgy magyar családokhoz is.
***
The cart bumped, he clenched his teeth. The revolution started six years ago, exactly six years ago. And since then everything got entangled; the previous order collapsed... if it can be called an order at all. Here, in Skala they had lived like that for a long while: Slovaks, Germans, Hungarians, it didn't matter where one belonged as long as they understood each other. His father was the offspring of an old German family; he married a Slovak girl, they spoke German at home but the children picked up Slovak from the relatives and in the school. The multilingualism of Újfalu and Skala, the two villages grown in one, was not unique in the region. Among his ancestors all three ethnicities were represented; they were bound by kinship to the Sumichrasts, the Slovak noble family of Skala, but also to Hungarian families.
Elgörögtek a szkalai zarándokhely előtt; a romok úgy ültek a hegyoldalban, akár a hűvös széllökések elől összehúzódó madarak. Mennyit bújócskáztak a kolostortól nem messze nyíló barlangfolyosókban! András bátyja volt a legmerészebb, ő a barlangok legmélyére mászott, kézzel tapogatva az állandóan nedvességtől csepegő, gödrös falakat, jól ismerte a kanyarokat, beugrókat, és a legváratlanabb pillanatokban ugrott elő, halálra rémisztve bárkit, aki az útjába került. De egy ideje már elkerülték a romokat és a barlangokat, felnőttek, s idő sem volt a játékra. És most végleg hátrahagyja a jól ismert tájat, ki tudja, viszontlátja-e még valaha? A kanyar mögött Trencsén vára koronázta a város fölé magasodó dombot. A nap még mindig felhőfüggönnyel takargatta magát, de északon szürkésfehér sávok között bátortalanul átsandított a kék ég. A három fiú és az öreg, görnyedt hátú kocsis némán hagyta, hogy a kordé rázza őket, minden kanyarral egyre közelebb a városhoz.
***
They rolled past the pilgrimage site of Skala; the ruins sat in the hillside like birds snuggling against the chilly gusts of wind. How many times they played hide-and-seek in the caves opening nearby the monastery! His brother Andreas was the boldest, he climbed into the deep of the corridors, feeling his way with his hands on the damp, dripping walls; he knew all the curves, arches and he jumped out in the most unexpected moments, scaring to death anyone in his way. But for some time they had avoided the ruins and the caves; they grew up and they didn't have time for playing. And now he will leave behind the well-known landscape; who knows if he will ever see them again? Behind the curve the castle of Trencin crowned the hill mounting over the city. The sun still covered itself with cloud-curtain; but in the north the blue sky timidly peeped from behind grey-white stripes. The three lads and the old, hunched coachman silently let the cart shake them; with each bend closer to the city.
- A nevem Klacsmann József, születtem Újfalun 1833. április 18-án. Szüleim neve Klacsmann György és Zubova Anna. Sercegett a toll a papíron, ahogy az írnok feljegyezte az adatait. A sorozóbizottságot vezető nagybajuszú, bozontos szemöldökű, szikár arcú férfi bólintott, és szótlanul intett egyet. Innét a katonaorvos vette át az irányítást, aki döntött az újoncok alkalmasságáról. S míg a vizsgálat tartott, ő engedte repülni a gondolatait, vissza haza a szülei házához, a kis kúriához, amelynek fakult cserepeire zuzmó és moha vetett csipkét, a kertben a loncsos Csibész loholt előre valahányszor idegent sejtett a kapuban, tyúkok kotyogtak elégedetten. Édesanyja sötét haja előbukkant a kendő alól, míg a mosott ruhát vitte hátra teregetni. Mikor térhet majd haza? Merre fogják küldeni vajon, hová veti majd a sors a seregben? Kérdések, kérdések...
***
- My name is Joseph Klacsmann, I was born in Újfalu, on 18 April 1833. My parents are Georg Klacsmann and Anna Zubova. The pen scraped as the scribe noted down his personal data. The leader of the draft board, a haggard faced man with big moustache and bushy eyebrows, nodded and waved with his hand. The army surgeon, who decided on the suitability of the draftees, took over the lead. While the examination lasted, he let his thoughts fly, back home, to his parents' house, the small mansion, on whose roof tiles moss and lichen drew lace; the draggled Csibész scurried to the front whenever he suspected a stranger in the gate; hens clucked contentedly. The dark hair of his mother flowing from under her scarf as she took the laundry in the back of the garden to hang it out. When can he return home? Where will they send him, where will his destiny lead him in the army? Questions, questions...
Virágzó bonbonok Hozzávalók: Rózsalikőrös 170 gr tejcsoki 10 gr fehércsoki 100 gr étcsoki 0,4 dl rózsalikőr egy kardamom magjai egy kiskanál vaj Jázminlikőrös 170+70 gr fehércsoki két kiskanál szárított jázmin egy pillecukor 0,4+0,2 dl tejszín 0,3 dl jázminlikőr fehér lüszterpor
Elkészítés: Rózsalikőrös: Megolvasztom az étcsokit, hozzáadom a vajat és a kardamom mozsárban összetört magvait, majd a rózsalikőrt. Homogén állagúvá keverem. Temperált fehér csokival kifestem a virágokat a bonbonforma mélyedéseiben. Temperálom a tejcsokit, elkészítem a burkokat. Miután megszáradtak, megtöltöm őket a likőrös krémmel, és hűtőbe teszem. Végül temperált tejcsokival lezárom a bonbonokat. Jázminlikőrös: Felmelegítek 0,2 dl tejszínt, és beletépkedem a pillecukrot. Addig keverem, amíg felolvad, ezután beleszórok két kiskanál szárított jázmint. Lefedem az edényt, és hagyom állni. Néhány óra múlva leszűröm, ismét felmelegítem a tejszínt, belekeverek 70 gr fehércsokit, végül hozzáadom a jázminlikőrt. Felverek 0,3 dl tejszínt, óvatosan összeforgatom a likőrös krémmel. Kis tálban a hűtőbe teszem, ameddig a mousse habos állagát el nem érem. Temperálom a fehércsokit, elkészítem a bonbonok burkát. Megtöltöm őket a mousse-szal, és ismét a hűtőbe teszem. Másnap temperálom a maradék fehércsokit, lezárom a bonbonokat. Miután kiszedtem a formából, fehér lüszterporral megfestem a tetejüket.
Blooming bonbons Ingredients: Bonbons with rose liqueur 170 gr milk chocolate 10 gr white chocolate 100 gr dark chocolate 0,4 dl rose liqueur the seeds of one cardamom one small spoon of butter Bonbons with jasmine liqueur 170+70 gr white chocolate two small spoons of dry jasmine one marshmallow 0,4+0,2 dl cream 0,3 dl jasmine liqueur white luster dust
Recipe: Bonbons with rose liqueur: I melt the dark chocolate, I add the butter and the seeds of the cardamom crushed in a mortar, then the rose liqueur. I stir them until it becomes a smooth ganache. I paint the flowers of the cavities in the mould with tempered white chocolate. I temper the milk chocolate, I prepare the bonbon shells. After they get dry, I fill them with the cream and I put the mould in the fridge. Finally I seal the bonbons with tempered milk chocolate.
Bonbons with jasmine liqueur: I warm up 0,2 dl cream and I combine it with the marshmallow cut up into small pieces. I stir it until the marshmallow melts, then I add two spoonfuls of dry jasmine. I cover the dish and let the flowers infuse. Some hours later I sieve the liquid, I warm it up again and I add 70 gr white chocolate, then finally the jasmine liqueur. I whip 0,3 dl cream, I carefully mix it with the ganache. I pour it in a small bowl and put it in the fridge, until the mousse reaches its foamy consistency. I temper the white chocolate, I prepare the bonbon shells. I fill them with the mousse and I put the mould in the fridge. The next day I temper the leftover white chocolate, I seal the bonbons. After they fall out of the mould, I paint the tops with white luster dust.
Ahhhh újabb igazán-igazi mesecsoki projekt! Olyan régóta ült bennem ez a dal, annyit hallgattam az elmúlt napokban (napokban? hetekben inkább), hogy tudtam, ebből csoki lesz. Na meg egy réges-régi mese, ami egyből eszembe jutott róla, és illik is hozzá.
Természetesen mi más lenne a dal, ha nem a zseniális Thomas Bergersen egyik melódiája, a "dalszöveg" egy Szent György napjával kapcsolatos bolgár népdal, szerelmes tavaszi dal. A kihívást nem is annyira a csoki külseje, mint inkább a belseje jelentette. Mégis milyen íze van a szerelemnek? A szokásos, elcsépelt szólamokat, úgymint csilis csoki és társai igyekeztem figyelmen kívül hagyni, és végül a választásom három fő összetevőre esett. Ezek közül kettő teljesen egyértelmű, hogy miért és hogyan is kapcsolódik a szerelemhez: a rózsa a szerelmesek virága, a füge pedig a termékenység, a nőiség jelképe. A harmadik meghatározó hozzávaló a kardamom, ami aromás, füstös ízével még különlegesebbé tette az ízkompozíciót.
Hozzávalók:
50 gr füge
20 gr tejszín
40 gr rózsalekvár
30 gr étcsoki
fél kardamom
200 gr fehércsoki
kakaóvaj, lüszterpor
Elkészítés:
A fügét darabokra vágom, és összeturmixolom. Hozzáöntöm a tejszínt, adok hozzá a rózsalekvárból, végül a fél kardamom mozsárban összetört magvait is beleöntöm. Szép, rózsaszín keverék lesz, kóstolásra mindhárom fő összetevő ízei harmonikusan érezhetőek benne. Épp ezért csak 30 gr olvasztott étcsokit kevertem hozzá, hogy ne nyomja el a többi ízt.
Gyertyaláng felett felolvasztok egy teáskanálnyi kakaóvajat, hozzáadok némi sárga lüszterport, amivel csíkokat vagy mintákat festek a csokiforma félgömb alakú mélyedéseibe. Ezután ugyanígy járok el a kék és a piros lüszterporral is, ezek keverékeiből pedig zöld, narancssárga és lila színeket állítok elő, hogy minél több színben pompázzanak majd a csokigolyók. Némelyik színcsíkot a másik fölé húzom, vagy egybeolvasztom. Néhány percre a hűtőbe teszem a formát, majd temperálom a fehércsokit, elkészítem a csokiburkokat. Ismét a hűtőbe teszem a formát, és amiután a csoki megszilárdult, kiütögetem a félgömböket a formából. Megtöltöm őket a fügés krémmel, majd olvasztott fehércsokit kenek ecsettel a peremükre, és összeragasztom őket.
Úgy tartották, ha valaki igaz szerelemmel
csókolja meg a szobrot, az elnyeri a lány szívét, és megéled végre sok száz éves
álmából. Számtalan fiatal próbálkozott, lehunyt szemmel illették a szobor
kőajkait, ám egyikük sem járt sikerrel. A kőleány csak állt kitárt karral,
széltépte ruhájában, fekete kőhaját lesodorta válláról a száz meg száz évvel
ezelőtti szél, amikor meleg, emberi szíve gránittá változott. Jöhetett fagy,
nyári hőség, zuhogó eső, vad szél, a szobor rendületlenül állt, és várta
megváltóját. Sem az időjárás, sem a pergő napok nem fogtak rajta; nem repedt
meg, nem kopott el. A falusiak illendő tisztelettel kerülték meg, amikor
földjeikre tartottak, vagy látogatóba mentek rokonaikhoz. A kisfiúk elsőként a
kővé vált leány meséjét hallották, ezért amint felcseperedtek, mind szerelmesek
lettek belé, és mind megpróbálták visszahozni az életbe. A lánykák gyakran
ücsörögtek a szobor talpánál, találgatták, vajon hogy nézhetett ki valójában,
és a ruhája redői között bújócskáztak.
Egy kora tavaszi napon két ismeretlen
érkezett a faluba. A kovácsnál szálltak meg, és hamarosan kósza hírek terjedtek
el róluk: hogy a férfi egy távoli királyság trónörököse volt, kislánya pedig
attól a nőtől született, akibe titkon szerelmes volt, ám, lévén rangján aluli,
nem vehette el. A nő azután elhagyta, a király pedig szégyenében elüldözte fiát
a gyermekkel együtt.
Igaz volt-e, vagy sem, a falusiak hercegnek
nevezték el az ismeretlent, aki munkát vállalt a kovácsnál. Attól kezdve nap
mint nap látták, ahogy lányával a kovács földjére igyekszik, hogy a napi betevő
fejében azt művelje. Nem tellett sok időbe, hogy a herceg megismerje a kővé
vált lány történetét. És egyik este hazafelé menet leült a szobor elé,
nézte-nézte, míg gyermeke a kőlány szélfútta szoknyájával játszadozott. A
másnap alkonya ismét ott találta néhány lépésnyire a szobortól. Harmadnap is
ott ült, és attól fogva három hónapon keresztül minden este, egészen addig, míg
a csillagok meg nem tették égi útjuk felét. És minden este egy kicsivel több
hatotta át a lány titokzatos történetéből.
…
Szemerkélő eső mosta szürkévé a világot. A
folyó megáradt, kiöntött medréből, feláztatta a fűcsombékokat. Apró patakokban
ömlött lefelé a hegyoldalról az esővíz, benne mezítláb szaladt a lány, ruhája
átázott, és a testére tapadt. Megfordult, nevetett. Ekkor ért oda a férfi,
összeölelkeztek.
- Hogy világít a szemed ebben a szürke
világban! – mondta a lány.
A férfi megcsókolta. – Gyere velem!
A lány megrázta a fejét. – Tudod, hogy ez
nem ilyen egyszerű… idő kell. Várj még, kérlek!
- Már régóta várok. Engem szeretsz, velem
kéne lenned. Hagyd hátra őt végre!
- Tudom, igazad van – sóhajtott a lány. –
Sosem szerettem még úgy senkit, mint téged, és ez megrémiszt. Rémisztő és
csodálatos. De mégsem olyan könnyű hátrahagyni mindent, ami az eddigi életemet
jelentette…
- Igen, erre számítottam! Mióta enyelegsz
másokkal a fiam háta mögött?
A hang hallatán a pár szétrebbent.
– Halljam! Ki
ez a senkiházi? – a fekete ruhás nő fenyegetően lépett előrébb.
- Én… ő… – a lányt megcsalták a szavak.
- Tudtam, hogy nem vagy hozzá való! Hogy is
szerethetett bele ilyen alávaló, hazug nőszemélybe! De nem fogom hagyni, hogy
összetörd a szívét! Nem ám! – a nő felemelte kezeit.
Feltámadt a szél; nehéz, párás, forró levegő, és ahogy a lány szeretője felé szaladt segítségért kiáltva, tüdeje megtelt
vele, szétáradt tagjaiban. Mielőtt lehunyta elnehezült szemhéját, a férfi
sötétzöld szemeit látta maga előtt.
…
Felnézett. Zöld, mint a hajnali ég, mint a
mohos köveken futó patak. Zöld szemek néztek vissza rá. Ott állt a férfi karjai
közt az esti ég alatt.
- A szobor! – hallatszott a háta mögül,
kíváncsi emberek gyűltek köréjük.
- Gyere! – mondta halkan a férfi, kézen
fogta, és ő ment, nem tiltakozott többé.
Ohhh another really-real fairytale project! This song has been in my ear for such a long time, I've been listening to it so many times in these last days (days? rather weeks) that I knew I'd have to make a chocolate about it. It reminded me of an old-old tale, which matches it.
Naturally this is a melody of the genious Thomas Bergersen; the "lyrics" are those of a Bulgarian folk song about St George's day, a spring love song. The challenge was not so much the ouside of the chocolate, rather the inside. How does love taste? I tried to avoid the usual, banal combinations such as chocolate with chili, and finally I chose three key ingredients. It is quite obvious why two of them are connected to love: rose is the flower of lovers, fig is the symbol of fertility and femininity. The third significant component is cardamom, whose aromatic, smoky flavour made the composition even more special.
Ingredients:
50 gr fig
20 gr cream
40 gr rose jam
30 gr dark chocolate
half cardamom
200 gr white chocolate
cocoa butter, luster dust
Recipe:
I cut the figs into pieces and I blend them. I pour the cream in it, I add the rose jam and finally the crushed seeds of the cardamom. It becomes a nice, pink mixture and if you taste it, the flavours of all three ingredients can be felt harmoniously. Therefore I mixed it with only 30 gr of molten dark chocolate. Above candle light I melt a teaspoon of cocoa butter, I add yellow luster dust, with which then I paint stripes or patterns in the hemisphere shaped cavities of the mould. I do the same with blue and red luster dust and from their mixtures, I make green, orange and purple colours so the chocolate globes will get even more colourful. Some stripes are painted above others, or merged. I put the mould in the fridge for some minutes, then I temper the white chocolate and I create the chocolate shells. After the chocolate gets solid in the fridge, I tap the mould and take the shells out of it. I fill them with the cream, then I smear molten white chocolate on the brims and I stick the two halves together.
It was believed that if someone kisses the statue with true love, he wins the girl's heart and finally she wakes up from her centuries-long sleep. Countless young man tried their luck, they kissed the stone lips of the statue with closed eyes, but none was successful. The stone girl was just standing with her arms spread, in her windtorn dress; her black stone hair floated in the wind that had blown centuries ago, when her warm heart turned into granite. Frost, summer heat, pouring rain, wild wind could come, the statue stood steadily and waited for its saviour. Neither the weather, nor the passing days could corrode it; it did not crack or deteriorate. The villagers passed by respectfully while going to their lands or visiting their relatives. The little boys heard first the tale of the girl who had turned to stone, therefore when they grew up, they all fell in love with her and all of them tried to bring her back to life. The little girls were frequently sitting at the foot of the statue, guessing how she might have looked in reality and playing hide-and-seek among the pleats of her dress. One early spring day two strangers arrived in the village. They found lodging at the blacksmith's and soon the tidings spread about the man being the heir of the throne of a faraway kingdom and his daughter being born from the woman he had secretly loved. However, being a commoner, he could not marry her. Then the woman had left him and the king, being ashamed, had expelled his son together with the child.
Whether it was true or not, the stranger, who was working for the blacksmith, was named prince by the villagers. From then on they saw him day by day going to the land of the blacksmith with his daughter, in order to work on it for his daily bread. Not much time passed until the prince learnt about the story of the girl who had turned to stone. And one evening, while going back home, he sat down in front of the statue, he was watching it while his child was playing with the windtorn skirt of the stone girl. The next dusk found him there, sitting a few steps away from the statue. He was sitting there also on the third day and then every single evening, until the stars took half of their heavenly journey, for three months. And every single evening he absorbed a bit more of the mysterious story of the girl.
…
Sprinkling rain washed the world to grey. The river flooded, gushed out of its bed, it washed away tufts of grass. Rain water was pouring down on the hillside; the girl was running barefooted in it; her clothes soaked through and clung to her skin. She turned around and laughed. The man got there and they hugged. "Your eyes are shining in this grey world," said the girl.
The man kissed her. "Come with me!"
The girl shook her head. "You know that this is not so simple... I need time. Wait a bit more, please!"
"I've been waiting too long. You love me, you should be with me. Leave him finally!"
"I know, you are right," sighed the girl. "I have never loved anyone like you and it frightens me. It is frightening and wonderful. But it is not easy to leave everything that was my life until now..."
"Yes, I suspected it! Since when have you been flirting with others behind my son's back?"
Hearing the voice, the couple jumped apart.
"Tell me, who is this rascal?" the woman in black threateningly stepped forward. "I... he..." words eluded the girl.
"I knew you were not meant to be with him! How could he fall in love with such a despicable, lying woman! But I won't let you break his heart!" the woman lifted her hands.
The wind rose; heavy, humid, hot air, and as the girl was running to her lover, screaming for help, her lungs filled with it, it spread in her body. Before she closed her heavy eyelids, she saw the man's dark green eyes in front of her.
…
She looked up. Green like the dawn sky, like the stream running above mossy stones. Green eyes were looking back at her. She was standing under the evening sky, in the man's arms.
"The statue!" she heard from behind her; curious people gathered around them.
"Come!" said the man quietly, he took her hand and she went with him, she did not protest any more.
A mesét kétféleképp olvashatod: a) ahogy akarod, b) egy meghatározott tempó szerint: a bekezdések elején megadtam a hozzájuk illő részletet a dalból, így folyamatos olvasás közben tökéletes zenei aláfestést fogsz hallani. Az utolsó egy percet szándékosan meghagytam "üresjáratnak", tovább lehet képzelni a történetet. (A dalt lásd lent, a mese alatt) :) És ha közben még eszegeti is az ember a receptben leírt csokit, akkor egy több érzéket is elbűvölő élményben lesz része :D
A csoki ízét egyrészt a dal hangulatához igazítottam, másrészt pedig, mivel még sosem próbáltam a sáfrányt, mindenképp készíteni akartam vele bonbont. A fekete kardamom füstös íze összhangban van a magas kakaótartalmú csokiéval, a sáfrány pedig utóízként lebeg, akár egy kis varázslat - a kettő kombinációja pedig sötét és misztikus.
Hozzávalók:
0,5 dl tejszín
egy csipet sáfrány
3-4 fekete kardamom mag
70 gr 70%-os étcsoki
200 gr 55%-os étcsoki
fehér lüszterpor, kakaóvaj
Elkészítés:
A tejszínt felforralom, leveszem a tűzről és beleteszem a sáfrányt. Hagyom állni egy fél óráig, majd hozzáadom az összetört kardamommagokat, és ismét felmelegítem. Beletördelem a 70%-os étcsokit, elkeverem. Egy éjszakára ismét állni hagyom, hogy az ízek összeérjenek.
A csokiforma mélyedéseibe lüszterporral színezett olvasztott kakaóvajjal kis holdakat festek. Amikor a kakaóvaj kezd száradni, fondantformázóval utána lehet igazítani. Temperálok 200 gr étcsokit, elkészítem a bonbonhéjakat, majd száradás után megtöltöm őket a ganache-sal. Hűtőbe teszem, míg a töltelék kihűl, aztán lezárom a bonbonokat.
[00:00] Éjből volt az ereje, a Holdsarló koronázta homlokát, palástján
csillagpor ült. Örökkévalóság óta járta az erdőket a hegyek északi lejtőin –
néha, amikor az égbe törő fenyők látványa alázatra késztette, egész apró volt s
hosszú, ébenfekete haja a földet seperte, máskor, amikor az árnyak
megsűrűsödtek, ezüst szemei felragyogtak és hatalmassá lett, akár az űr
végtelenje. Titánok leánya volt, ujjai intésére világok támadtak s világok
enyésztek el.
Amerre járt, hívogató melódia töltötte be a teret s aki megpillantotta,
többé nem szabadulhatott tekintetétől. A hegyek lábánál élő emberek Bűbájosnak
nevezték, és óvakodtak tőle. Ha az erdőkbe mentek, egy tálkában tejet hagytak
Bűbájos Szikláján jóindulatáért cserébe, mert tudták, máskülönben kezének
egyetlen mozdulatára, hajának egy rebbenésére örökre a foglyai maradnának. Téli
éjszakákon, amikor hó fedte a hegyoldalakat s a kegyetlen Hold fényében minden
élő megfagyott, az emberek bezárták házuk ajtaját és ablakait, mert Bűbájos
ilyenkor lent járt a kunyhók között. Lépteinek nesze a legjobban fűtött
szobában élők szívébe is hűvös fuvallatként hatolt.
[01:00] Szél tépázta a fenyők ágait, a sűrűn hulló hópelyhek fehér
tollakként kavarogtak a levegőben, átláthatatlan falat vonva lovas és úticélja
között. Távoli farkasüvöltés visszhangja ölelte a csúcsokat, a világot
betöltötte a tél szaga, a felhők hideg lehelete. A lódobogás hangja elveszett a
lehullott hó paplanában. A lovas már rég útját tévesztette s most céltalanul
vágtatott abban a hiú reményben, hogy valahol rábukkan a faluba vezető
ösvényre. Ám az erdő könyörtelenül vezette egyre mélyebbre, lova tajtékot
hányt, a hó belepte mindkettejüket s jól tudta: már csak idő kérdése, hogy végleg
elvesszenek.
De most mintha… fény pislákol az erdő mélyén. Talán egy kint rekedt favágó
kunyhója? Arra irányította lovát. Az aprócska fénybogár nőtt, növekedett ahogy
közeledtek, a lovas úgy követte azt, akár éji pillangó a lángot. S ahogy az éji
pillangó, ő sem vette észre, hogy a végzete felé közeledik. Ezüst fény hatolt
át a fatörzsek közt, dárdái a lovas arcába vágtak. Megrántotta a gyeplőt.
[01:42] Bűbájos állt a fenyők alatt hatalma teljében, zúgó hópelyhek
örvényében, homlokán a Hold fényével. Hosszú, ében haja hollószárnyként úszott
a szélben, éjszín palástján csillagképek sziporkáztak. Ám a lovas nem sokáig csodálhatta
e látványt, mert a kavargó hó elült, Bűbájos palástja lassan lebegve terült szét
a földön, igézetének áradó fénye elhalványult, az erdőt a téli éj csendje ülte
meg. Bűbájos megfordult és egyenesen rá nézett ezüst szemeivel. Ujjaiból fekete
füstként kúszott elő a varázs.
A lovas feleszmélt, elfagyott tagokkal kászálódott le lováról s térdre
esett a hóban.
- Kérlek Úrnőm, vezess haza! Nem akartam ártani neked, csupán eltévedtem,
nem találom az utam. A segítséged nélkül elveszek.
[02:25] Nem mert felnézni, mert attól tartott, a bűvölet sötét szálai már
körbeszőtték. Összeszorított szemekkel, vacogó fogakkal várta a véget, amikor
deres szempillái alá fény szüremlett. Kinyitotta a szemét. Bűbájos előtte állt,
a lóra mutatott, majd intett, hogy kövesse. A lovas hinni sem merte
szerencséjét. Nehézkesen visszamászott hátasára s lépésben indult Bűbájos után.
Áthaladtak az erdőn: körülöttük jótékonyan elállt a havazás, a szél susogva
rajzolt mintákat a hóba, összeborultak felettük a fák. A lovas Bűbájos
palástjára szegezte tekintetét, amelyen minden lépésére a Tejút örvénylett. Amikor
a fák oly magasra nőttek, hogy csúcsaik a felhők közé vesztek, megnyílt a
hegyoldal s ők beléptek a hegy gyomrába. Vaksötét üregben ereszkedtek lejjebb,
egyre lejjebb, az egyetlen fényforrás Bűbájos palástjának halovány csillagfénye
volt.
[02:51] Kiszélesedett a folyosó. Bár a levegő hűvös maradt s a lovas
lehelete párafelhőként gomolygott, a hó leolvadt ruhájáról. Suttogás, elmormolt
bűvigék, sóhajok susogtak körös-körül, a lovas zavartan kapkodta fejét ide-oda,
így jól látta, amikor tompa fluoreszkáló ragyogásban óriás barlang tárult fel
előttük. Katedrálishoz méltó zöld kristályoszlopok magasodtak fölébük, odafent,
a felmérhetetlen távolban galaxisként csillantak a kövek. Emberkéz nem
teremthet ilyen végtelen, tökéletlenségében elbűvölő építményt. A lovas
megbabonázva itta be a látványt, míg földalatti patakok fekete, jeges vizén
keltek át. A távoli dübörgést inkább testével érzékelte, mintsem hallotta, s
egy pillanatra megrémült, hogy a hegy rájuk omlik. De aztán elérték a barlang
másik végét, a sziklák összezárultak körülöttük.
[03:26] Cseppkőképződmények sziluettjei ütköztek ki a félhomályból, halkan
csordogált-csepegett a víz, amely az örökkévalóság óta formálta e természetes
szobrokat. Üregek, járatok, barlangok szövevényes rendszere közepette mentek, a
távolságokat csak itt-ott felcsillanó vörös, arany, zöld fénypontok
érzékeltették, amelyek hol közelebb bukkantak fel, hol egy elérhetetlenül
messze sötétlő barlangszáj vagy cseppkőoszlop mellett. Hanem a lovas hiába
igyekezett kivenni, mik lehetnek ezek a fények, csak sugaraikat láthatta s az
azokban kirajzolódó sötét sziklatömböket. Úgy tűnt, mintha egész éjjel csak
meneteltek volna a barlangrendszer útvesztőjében, éjsötétben és rájuk telepedő csendben.
[04:00] Aztán egy kanyar után kiléptek az alagútból. Előttük feltárult a
hegylánc látképe: hófödte csúcsok törtek büszkén az ég felé, völgyeik homályba
vesztek, szabadon száguldott a szél a magasban. Elállt a hóesés, a Hold
rongyos, tépett felhők mögül színezte kékre az ormokat. Bűbájos továbbvezette a
lovast lefelé, az erdő felé, s hamarosan belevesztek a fák sűrűjébe. Rejtett
ösvényeken lépdeltek, amelyeket csak a vadak jártak, a földön heverő, elhagyott
sziklákra groteszk maszkot festett a hó. A fák közé hatoló holdfényben árnyéka
szürke szellemként követte a lovast, aki csak most ébredt rá, hogy vezetője nem
vet árnyékot sem.
Ide-oda kanyarogtak, útjukat keresztezte egy befagyott folyó. Bűbájos
könnyedén átlépdelt rajta, a lovasnak azonban le kellett szállnia a nyeregből,
óvatosan próbálgatta a jeget. Meg sem reccsent a kemény jégpáncél,
biztonságosan átjutottak rajta. Nem sokkal lejjebb a folyó vízesésként szakadt
a völgybe, ám játékos cseppjeit most börtönébe zárta s fenyegető jégtőrökké
formálta a tél. Az erdő mélyén vadállatok morogtak, vágtató talpak alatt
surrogott a hó.
[04:54] Bűbájos palástját felkapta a fák alá besüvítő szél, s a lovasnak,
akit örvénylése megigézett, úgy tűnt, már nem is ők menetelnek az éjben, hanem
az erdő hullámzik el mellettük homályos tengerként. Lova ritmikus mozgása, a
zsibbasztó hideg, a sötétkék árnyak s a fatörzsek, amelyek betöltötték
látóterét, minden érzékét eltompították – vagy Bűbájos bocsátott rá bűvöletet,
és észre sem vette, amikor elnyomta az álom? Talán már sosem érnek haza. Nem
figyelt fel a távolban hívogató apró fénypettyekre sem. Dombok ölén húzódott
meg a falu, a szél füst illatát sodorta feléjük.
[05:22] A lovas hátasa izgatott nyerítésére eszmélt fel. Előttük már
látszott a favágók által kitaposott csapás, amely a házak felé vezetett.
Mielőtt kiértek volna az utolsó fák közül, a lovas megállította lovát. Leszállt
róla, és Bűbájos elé borult, tekintetét a földre szegezve.
- Megmentetted az életem. Mondd, mivel háláljam meg? Nincs semmim, ami
méltó lenne hozzád.
- Valami mégis csak van – Bűbájos hangja mintha évezredeken át hatolt volna
el hozzá, ősi és mély volt, akár a hegyek gyökere. A lovas ismét elsuttogott
varázsigéket és dallamfoszlányokat hallott, amelyek csábítón fonták körbe
Bűbájos lényét.
- Mondd el mi az és neked adom, Úrnőm.
- Az érzéseid. Emberi érzések. Én örökkévalóként szemlélem az életet és
mindazt ami körülvesz, te halandóként. Ezt akarom: örvendeni minden új napnak,
mintha az akár az utolsó is lehetne. Bizonyára nem nagy kérés az életedért
cserébe?
- Érzések nélkül az élet mit sem ér! Kérlek, kérj valami mást, mert ha ezt
elveszed tőlem, akár hagyhattál volna halálra fagyni az erdőben.
Bűbájos hosszan, elgondolkodva nézte a lovast.
[06:11] - Ez esetben egy megoldás van: mágiával magamhoz láncollak s az
érzéseid az enyémek lesznek anélkül, hogy téged megfosztanálak tőlük. Amely
dolgok egyszer kapcsolatba kerültek, az örökkévalóságig kapcsolatban maradnak.
Azzal ujjai a levegőbe rajzoltak, sötét varázs csordult végig rajtuk, egyre
sűrűbben. Éjszín köd hömpölygött kezei körül, s ahogy elült, Bűbájos a lovas
felé nyújtotta tenyerét. Sötét bőrén csak a csillanásából lehetett észrevenni a
fekete gyűrűt. A lovas odanyúlt, elvette. Egyszerű karikagyűrű volt fényes,
hűvös anyagból.
- Húzd fel! – parancsolta Bűbájos, és ő engedelmeskedett.
Továbbra sem mert felnézni, de hallotta, ahogy Bűbájos lélegzete egy
pillanatra elakad.
- Most menj! Vár az otthonod.
- Köszönöm – súgta a lovas. Felült lovára, s mihelyst rálépett a faluba
vezető útra, fellélegzett.
[06:52] Már a házak előtt járt, amikor utoljára visszanézett. A havas
hegyoldalban árnyék suhant a fák felett, nyomában fellegként úszott szikrázó
palástja. Bűbájos táncolt az éjszakában; mintha zene kísérte volna lépteit, visszaverődött
a sziklafalakról, tiszta, hideg levegővel töltötte meg a völgyet. A lovas
sokáig figyelte és tudta: szebbnek látja a hegyeket, mint előtte bármikor.
You can read the tale in two ways: a) the way you want it, b) according to a certain tempo: in the beginning of the paragraphs I wrote the timing of the matching parts of the song, so while reading you'll hear a perfect soundtrack. I deliberately left last minute "empty", that space is up to your imagination. (see the song up here, above this text) :) And if one is even eating the chocolate described in the recipe, then s/he'll have an experience enchanting more than one sense :D
The flavour of the chocolate was adjusted to the vibe of the song, on the other hand, since I've never tried saffron, I wanted to create bonbons with it. The smokey taste of black cardamom is in harmony with the dark chocolate's, the saffron floats as an aftertaste like a bit of magic - the combination of the two is dark and mystical.
Ingredients:
0,5 dl cream
a pinch of saffron
3-4 seeds of black cardamom
70 gr 70% dark chocolate
200 gr 55% dark chocolate
white luster dust, cocoa butter
Recipe:
I boil the cream, then I put the saffron in it. I let it cool for half an hour, then I add the crushed cardamom seeds and I warm it up again. I mix it with the 70% dark chocolate and I leave it for a night so the flavours have time to mature.
With the mixture of luster dust and cocoa butter I paint crescent moons in the cavities of the mould. When the cocoa butter starts to set, I can adjust the moons with fondant shaper. I temper 200 gr dark chocolate, I prepare the bonbon shells and after they get dry I fill them with the ganache. I put the mould in the fridge until the filling cools, then I seal the bonbons.
[00:00] Her power
derived from the night, the crescent Moon crowned her forehead, stardust sat on
her robe. She had been walking through the forests on the Northern slopes of
the mountains for eternity – sometimes when the sight of firs aiming for the
sky humbled her, she was tiny and her long, ebony hair swept the ground; other
times when the shadows thickened, her silver eyes lit up and she grew mighty
like the endless space. She was the daughter of titans, worlds arose and worlds
vanished by the wave of her fingers.
Wherever she went,
an inviting melody filled the air and whoever saw her could not rid themselves
of her gaze any more. The people living at the foot of the mountains called her
Enchantress and they were wary of her. When they went to the forest, they left
a bowl of milk on the Rock of the Enchantress in exchange for her benevolence,
as they knew that otherwise a motion of her hand, a flutter of her hair would
enslave them forever. On winter nights, when snow covered the slopes and every
living being froze in the light of the cruel Moon, people locked their doors
and windows because Enchantress walked between their huts. The sound of her
steps penetrated as a cool whiff the heart of even those, who lived in the most heated rooms.
[01:00] Wind tore
at the branches of the fir trees, thickly falling snowflakes swirled in the air
as white feathers, setting an impenetrable wall between rider and his
destination. The echo of distant howling embraced the peaks; the world was
filled with the smell of winter, the cold breath of the clouds. The sound of
hoof beat disappeared in the quilt of the fallen snow. The rider had lost his
way a long time ago and now he was racing aimlessly in the vain hope that
somewhere he would find the path leading to the village. But the forest
ruthlessly led him deeper and deeper, his horse was foaming, snow covered both
of them and he knew it’s only a matter of time to get lost for good.
But now as if…
light is flickering in the deep of the forest. Maybe the cabin of a woodcutter
who had gotten stuck out there? He directed his horse that way. The tiny light grew
and grew as they approached it; the rider followed it as the night butterfly
follows the flame. And just like the night butterfly, he did not notice that he
was approaching his fate. Silver light pierced through the tree trunks, its
spears struck in the face of the rider. He pulled the reins.
[01:42] Enchantress
stood under the firs with all her might, in a whirl of whizzing snowflakes and
the light of the Moon on her forehead. Her long ebony hair floated in the wind
as the wing of a raven, constellations sparkled on her dark robe. However, the
rider could not admire this view for a long time because the swirling snow stilled,
Enchantress’ robe slowly floated and spread on the ground, the radiating light
of her charm faded and the silence of the winter night bestrode the forest.
Enchantress turned around and looked directly at him with her silver eyes.
Magic crept out of her fingers as black smoke.
The rider aroused;
he dismounted his horse with frozen limbs and fell on his knees in the snow.
"My Lady, please guide
me home! I did not mean you any harm; I merely cannot find my way. Without your
help I’m lost."
[02:25] He did not
dare to look up as he was afraid that the dark threads of enchantment had weaved
him around. With eyes squeezed shut and chattering teeth he was waiting for his
doom when light filtered under his hoary eyelashes. He opened his eyes.
Enchantress stood in front of him, she pointed at the horse, then she gestured
him to follow her. The rider could hardly believe his fortune. He laboriously climbed
back on his mount and started off after Enchantress in walking pace. They passed
through the forest: around them snowing stopped indulgently; wind drew patterns
in the snow, the trees embraced above them. The rider fixed his gaze on
Enchantress’ robe on which the Milky Way swirled with every step. When the
trees grew so tall that their tops vanished among the clouds, the side of the mountain
opened up and they stepped inside. They descended deeper and deeper in a
pitch-black tunnel; the only source of light was the faint starlight of
Enchantress’ robe.
[02:51] The tunnel
widened. Even though the air remained cool and the rider’s breath wreathed as a
cloud, the snow melted off his clothes. Whispers, murmured spells, sighs
soughed around; the rider perplexedly turned his head around, so he saw very
well when in dim fluorescent glow a gigantic cave opened up in front of them. Green
crystal columns, worthy of a cathedral, towered above them; up in the immense
distance the stones gleamed like a galaxy. No human hand could create such
endless, imperfectly enchanting structure. The bewitched rider absorbed the
sight, while they crossed the black, icy waters of underground streams. He
sensed, rather than heard the distant rumble and for a second he got
frightened that the mountain would tumble down on them. But then they reached
the other side of the cave, the rocks closed around them.
[03:26] The
silhouette of dripstone formations unfolded from the twilight; the water, which
had been shaping these natural sculptures for eternity, quietly dripped. They
walked in a labyrinth of chambers, passages, caves; distances were perceivable
only through glistening red, gold and green lights, which appeared sometimes
closer, other times next to an opening or dripstone column immensely far away. The
rider tried to observe what these lights could be to no avail; he could only
see their beams and the dark boulders lighted by them. It seemed as if they had
been marching all night long in the maze of the cave system, in dark and
silence fallen on them.
[04:00] Then after
a curve they stepped out of the tunnel. The view of the mountain range appeared
in front of them: snow-covered peaks rose towards the sky, their valleys
disappeared in twilight; high above the wind rushed freely. Snowing had
stopped; the Moon coloured the ridges blue from behind ragged, tattered clouds.
Enchantress led the rider downwards to the forest; soon they were swallowed up
by the trees. They walked on hidden paths which only the beasts knew; the snow
painted grotesque masks on the lonesome rocks lying on the ground. His shadow
followed the rider as a grey ghost in the moonlight penetrating between the
trees and he realised that his guide didn’t cast a shadow.
Their road twisted
and crossed a frozen river. Enchantress passed through easily, but the rider
had to get off the saddle; he carefully tried the ice. The solid ice shell didn’t
even crackle, they got through safely. Not much later the river tumbled in the
valley as a waterfall, but its playful drops were imprisoned and shaped into
ice-daggers by the winter. In the deep of the forest beasts were growling, snow
rustled under rushing paws.
[04:54] The wind
howling under the trees caught up the robe of Enchantress, and to the rider,
who was enchanted by its swirling, it seemed that it’s not them marchingin the night any morebut the forest waving away beside them as a gloomy sea. The rhythmic
moving of his horse, the stiffening cold, the dark blue shadows which filled
his view numbed his senses – or was it Enchantress who had put a spell on him and
he hadn’t noticed when he’d fallen asleep? Probably they will never get home. He
didn’t notice the tiny lights enticing from afar. The village lay in the lap of
the valley; the wind carried the smell of smoke.
[05:22] The rider
awoke to the excited neighing of his mount. In front of them the path trodden by
the woodcutters could be seen, which led towards the houses. Before they walked
out of the forest, the rider stopped his horse. He dismounted and kneeled in
front of Enchantress with his eyes fixed on the ground.
"You saved my
life. Tell me, how shall I show my gratitude? I have nothing that would be worthy
for you."
"There is still
something," the voice of Enchantress, as if reaching him through thousands of years,
was ancient and deep as the roots of the mountains. The rider heard whispered
spells and whiffs of melodies again that temptingly surrounded Enchantress.
"Tell me what is
that and I shall give it to you, My Lady."
"Your feelings.
Human feelings. I observe life and everything that surrounds me as an immortal,
you as a mortal. I want this: to be able to rejoice at every new day as if it
could be the last. I am sure this is not a big request in exchange for your
life."
"Without feelings
life is worth nothing! Please ask something else because if you take this, you
could have left me in the forest to freeze to death."
Enchantress
watched the rider for a long while, thinking.
[06:11] "In this
case there is only one solution: I am going to chain you to myself with magic
and your feelings will be mine without dispossessing you of them. All things
which have been connected will be connected forever."
Then her fingers
drew in the air, dark magic overflowed on them, ever thicker. Black mist
billowed around her hands and as it settled, Enchantress stretched her hand towards the rider. The black ring could be
noticed only of its gleaming on her dark skin. The rider reached for it and
took it. It was a simple ring made of shiny, cool material.
“Put it on!”
ordered Enchantress and he obeyed.
He still did not dare
to look up but he heard as she caught her breath for a second.
“Now go! Your home
is awaiting.”
“Thank you,”
whispered the rider. He mounted his horse and as soon as he stepped on the path
leading to the village, he respired.
[06:52] He was passing by the first houses
when he looked back for one last time. A shadow floated above the trees on the
snowy slope, her sparkling robe drifted behind her as a cloud. Enchantress was
dancing in the night; and as if music had followed her footsteps, which echoed
on the rocks and filled the valley with clean, cold air. The rider watched her
for a long while and he knew: she found the mountains more beautiful than ever
before.
