advent II

Ezúttal karamellvariációk készültek: alapból öt adag sima karamellás csoki volt a leadott rendelés, de úgy döntöttem, hogy az unalmas; kicsi megbolondítom. Így lett sós karamellás, málna balzsamecet-karamellás, kávés-karamellás és fehércsokis-karamellás. 

Hozzávalók:
250 gr cukor
200 ml tejszín
40 gr vaj
40 gr méz
50 gr fehércsoki
10 ml málna balzsamecet
só
fél kiskanál instant kávé
400 gr tejcsoki
ételfesték

Elkészítés:
Felmelegítem és megolvasztom a cukrot, mígy szép, sötétarany szímű karamellt kapok. Ekkor beleadagolom a mézet és a vajat, majd kis részletekben hozzáadom a tejszínt. A kész karamellszószt négyfelé porciózom. Az első adagba két csipet sót teszek. A másodikba fél kiskanál instant kávét, és alaposan elkeverem, hogy feloldódjon. A harmadik adaghoz hozzákeverem a fehércsokit. Végül, miután kissé hűlt, a negyedik adagba beleöntöm a balzsamecetet.
Két adag bonbont készítek. Az egyik adagot fröcsköléssel díszítem: fehér és arany festéket használtam ehhez, hogy a hóesést imitálja. Néhány bonbon "hátterét" sötétkékre festem. A második adagnál vörös, arany és fenyőzöld csíkokat húztam a bonbonforma mélyedéseibe.
Temperálom a tejcsokit, elkészítem a burkokat. Megtöltöm őket a különböző karamellkrémekkel, és hűtőbe teszem a formát. Végül temperált tejcsokival zárom le a bonbonokat.

Sűrűn göndörödött a köd, egy-egy vaskosabb szürke gomoly mögül a nap sápadt pénzérmeként bukkant elő, csak hogy ismét eltűnjön a füstként bodorodó fellegek között.
Pika nesztelenül suhant, mintha csak a köd a zajokat is elnyomta volna körülötte. Nyomában Tarin úszott, kicsivel magasabban, nehogy fennakadjon az antennákban vagy kéményekben. Hunyorogva pásztázta a várost, és amikor a szarka éles kanyart vett jobbra, épp akkor vette észre ő is a sárgás ragyogást odalent. Követte társát – egy tágas, vasráccsal szegett erkélyre érkeztek. A levél az ablaküvegnek támasztva állt, címzésében arany betűkkel világított a Mikulás neve. Tarin elővette a kulcsát, kinyitotta az ablakot. Gondosan hajtogatott, gyöngybetűkkel írt levél került a kezébe. Elrakta a kabátja belső zsebébe, majd elrugaszkodott.
Tovább fürkészték a várost. A városközpontban hat- és nyolcemeletes házak sorakoztak, akár a sorba állított dominók. Itt is – ott is felfénylett egy-egy ablak; a Mikulásnak szóló levelek átvilágítottak a sűrű ködön. Pika véletlenszerű sorrendben vezette Tarint az ablakokhoz, ő pedig szorgalmasan gyűjtögette a leveleket kabátja zsebébe.
Épp nyitotta volna a következő, ötödik emeleti ablakot, amikor egy arc jelent meg odabent. Tarin és a kislány is lefagyott; a gyermek tátott szájjal, kitágult szemekkel bámulta az odakint lebegő leányt, ő pedig hirtelen azt sem tudta, hová kapjon. Rövidke pályafutása alatt még sohasem bukott le, bár hallotta a többieket arról beszélni, hogy ez az igazi „beavatás”.
– Csak semmi pánik – hallotta maga mögött a szarka hangját. – Nyisd ki az ablakot!
Tarin előhúzta a kulcsát, óvatos, lassú mozdulatokkal közeledett az ablak felé, és kioldotta a zárat. A kislány szeme – ha lehetséges – még jobban kitágult. Elhátrált az ablaktól, de tekintetét nem vette le Tarinról.
Pika az ablakpárkányra röppent. – Vedd elő a varázsport! Ha egy csipetnyit ráfújsz, azt fogja hinni, hogy álmodott.
A lány elővette zsebéből a dobozkát, felcsippentett egy csipetnyit az aranyszín porból, majd óvatosan kitárta az ablakot.
– Te ki vagy? – kérdezte a gyermek.
Tarin keze elakadt félúton, ahogy a nagy szemekbe nézett.
– Tarin vagyok. Gyakorló hótündér. Én viszem el a leveledet a Mikulásnak – bökött a borítékra.
– Mit művelsz?! – sziszegte a szarka. – Ne beszélgess vele!
A kislány közelebb lépett. – Tényleg?! Létezik a Mikulás? – kérdezte bizalmas hangon. – Az oviban azt mondták, hogy nincs is…
– Ha hótündér léteznek és itt röpködnek a házak között, akkor miért ne létezne a Mikulás? – mutatott rá Tarin.
– De te hogy tudsz repülni?
– Így születtem. A tündérek mind tudnak repülni.
– Azta! – a kislány már ott állt az ablakpárkánynál. – Ott él az északi sarkon?
– Igen. És vannak manói. És az összes levelet elolvassa. Remélem, csak szép dolgokat írtál!
A gyermek buzgón bólogatott, Tarin kezébe adta a borítékot, aki eltette.
– Azonnal hagyd abba, és szórd rá a varázsport! – zsörtölődött a szarka.
– Ez a madarad? – hajolt ki az ablakon immár széles mosollyal a kislány.
– Pika a társam. Segít megkeresni a leveleket.
– Tarin!! – hördült föl a szarka.
– Továbbá figyel év közben, hogy jók-e a gyerekek – emelte fel a mutatóujját Tarin. – Ő a Mikulás szeme – mielőtt Pika szólhatott volna, folytatta: – Ha felébredsz majd, ez az egész álomnak fog tűnni. Ez majd emlékeztet arra, hogy mégsem csak az volt – benyúlt a másik zsebébe, előhúzott egy aranyozott mézeskalácsot, olyat, amilyet útközben szokott rágcsálni. Berakta az ablakpárkányra, és gyors mozdulattal a gyermek felé fújta a még mindig a kezében tartott varázsport. Megrebbentek a kisleány szemhéjai, szó nélkül megfordult, az ágyához ment és lefeküdt. Tarin bezárta az ablakot.
– Ez most mire volt jó?! – vonta kérdőre a szarka.
– Azt akarom, hogy tudja az igazat.
– De hát…
– Változni fog bármi attól, hogy egyetlen gyermek tudja?! Elvárjuk, hogy higgyenek bennünk, mégis mindent a legnagyobb titokban csinálunk. Hogyan kérhetjük akkor számon, hogy egyre több gyermek veszti el a hitét?
Tarin megfordult, tovább repült a következő fénylő ablakhoz. Pika szótlanul követte. Az ablakpárkányon aranyosan ragyogott az ott hagyott mézeskalács.

This time I made a variety of caramel bonbons: I got an order for five portions of caramel chocolates but I decided that it would be too boring so I'll come up with something. Thus, I made salty caramel, raspberry balsamic vinegar-caramel, coffee-caramel and white chocolate-caramel bonbons.

Ingredients:
250 gr sugar
200 ml cream
40 gr butter
40 gr honey
50 gr white chocolate
10 ml raspberry balsamic vinegar
sale
half spoonful of instant coffee
400 gr milk chocolate
food paint

Recipe:
I warm up and melt the sugar until I get a nice, amber caramel. Then I add the honey and butter, and the cream too in small portions. I divide the caramel cream into four portions. I put two pinches of salt into the first one. I add a small amount of instant coffee into the second one and stir it well until it dissolves. I prepare the third portion with the white chocolate. Finally, after it cools a bit, I pour the balsamic vinegar into the fourth portion.
I prepare two portions of bonbons. I decorate the first batch by sprinkling white and gold paint into the cavities. I paint the "background" of some of the bonbons with dark blue. For the second batch, I paint streaks of red, gold and pine green into the cavities.
I temper the milk chocolate and I prepare the shells. I fill them with the caramel creams, then I place the mold into the fridge. Finally, I seal the bonbons with tempered milk chocolate.

The sun appeared as a pale coin between the thick grey curls of the fog, only to disappear again a moment later. Pika glided noiselessly as if the fog had swallowed up sounds too. In his wake, Tarin was flying a bit higher in order to avoid antennas and chimneys. She scanned the town squinting and when the magpie took a right turn, she also noticed the yellow glow down below. She followed her companion - they arrived on a spacious balcony. The letter stood on the window sill, in the address Santa's name was sparkling with golden letters. Tarin took her key and opened the window. She found a carefully folded, beautifully calligraphed letter which she put into her inner pocket, then she took off.
They searched through the town. In the center, six and eight-story buildings lined up just like domino tiles. Here and there, certain windows glowed up; letters written for Santa Claus gleamed through the thick fog. Pika led Tarin to these windows in a random order; and she collected all letters into her pocket.
She was about to open the next window on the fifth floor when a face showed up inside. Both Tarin and the little girl froze: the child was staring at the floating lady outside while the latter did not even know how to proceed. During her short career, she had never been caught although she had heard the others say that this is the real "initiation".
"Do not panic," she heard the magpie's voice from behind. "Open the window!"
Tarin took out her key and approached the window with careful, slow movements; then she unlocked the latch. If possible, the little girl's eyes widened even more. She backed away but she didn't take her eyes off Tarin.
Pika laded on the window sill. "Take your magic powder! If you blow a pinch of it on her, she will believe that she had dreamt this."
The girl took a small boy from her pocket and took a pinch of the golden powder inside, then she carefully opened the window.
"Who are you?" asked the child.
Tarin's hand stopped mid-movement as she looked into her big eyes.
"My name is Tarin. I'm a snow fairy in training. I take your letter to Santa Claus," she pointed at the envelope.
"What are you doing?!" hissed the magpie. "Don't talk to her!"
The little girl stepped closer. "Really?! Does Santa really exist?" she asked in a confidential voice. "They said in the kindergarten that he's not real..."
"If snow fairies exist and they fly around among the houses, then why wouldn't Santa exist?" pointed out Tarin.
"How can you fly?"
"I was born this way. All fairies can fly."
"Wow!" the little girl was standing at the window. "Does he live in the North Pole?"
"Yes. And he has elves. And he reads all letters. I hope you wrote only nice things!"
The child nodded and placed the envelope into Tarin's hand, who put it away.
"Stop it immediately and sprinkle the magic powder on her!" griped the magpie.
"Is this your bird?" leaned out the window the little girl with a wide smile.
"Pika is my companion. He helps find the letters."
"Tarin!!" exclaimed the magpie.
"He also observes the children during the year," lifted her index finger Tarin. "He is Santa's eye." Before Pika could say anything, she went on: "When you wake up, all this will seem like a dream. This will remind you that it wasn't," she reached into her other pocket and took out a gilded gingerbread just like the ones she usually ate during traveling. She placed it inside on the window sill, then quickly blew the magic powder onto the child. The little girl's eyelids fluttered, she turned around without a word, went to her bed and lay down. Tarin locked the window.
"What was this good for?!" questioned her the magpie.
"I want her to know the truth."
"But..."
"Will anything change if one child knows it?! We expect them to believe in us, still we do everything in utter secret. Why are we surprised then, that more and more children lose their faith?"
Tarin turned around and she flew to the next glowing window. Pika followed her silently. The gingerbread left on the window sill was shining softly.

kávé-joghurt // coffee-yogurt

Az első adag csoki, amit az új lakásunkban készítettem! Akkor még eléggé szét voltunk hullva, ezért sokszor azzal szembesültem, hogy ajaj, ez vagy az az alapanyag épp nincs itthon. Így lett tejszín helyett joghurt a kávés ganache alapja, és meg kell mondjam, tök jó választás volt, mert üdítő savanykás ízvilágot kölcsönzött a csokinak. És hogy megadjam a módját, egyből mágneses formával és transzferfóliával kezdtem, hogy a lakásavató csoki ne csak finom legyen, hanem szép is!

Hozzávalók:
100+200 gr étcsoki
50 ml natúr joghurt
1 kiskanál instant kávé
transzferfólia

Elkészítés:
A joghurtot megmelegítem épp csak annyira, hogy felolvadjon benne a kávé. Vízgőz fölött felolvasztok 100 gr étcsokit és a joghurthoz keverem.
A transzferfóliát méretre vágom és beleteszem a mágneses formába. Temperálok 200 gr étcsokit, kiöntöm a bonbonformát. Miután a csoki megszilárdult, megtöltöm a kávés krémmel. A hűtőbe teszem a formát, majd egy óra múlva a maradék temperált étcsokival lezárom a bonbonokat.

The first portion of chocolate which I made in our new apartment! Back then we were still in a big (bigger) chaos, therefore it often happened that this or that ingredient was missing. That's how the basis of the coffee ganache became yogurt instead of cream; and I have to say that it was a good choice as it provided the chocolate a refreshing, sour-ish flavor. And to be stylish, I started with the magnetic mold and a transfer sheet so that the chocolate became not only yummy but beautiful too!

Ingredients:
100+200 gr dark chocolate
50 ml plain yogurt
1 small spoon of instant coffee
transfer sheet

Recipe:
I warm up the yogurt just as much as it takes for the coffee to melt in it. I melt 100 gr dark chocolate and mix it with the yogurt.
I cut up the transfer sheet and place it in the magnetic mold. I temper 200 gr dark chocolate and I prepare the bonbon shells. After the chocolate sets, I fill them with the coffee cream. I put the mold in the fridge and an hour later I seal the bonbons with tempered dark chocolate.

kávé-vanília újratöltve // coffee-vanilla reloaded

A szezon első csokija, juhé! Végre az időjárás is engedi, hogy az ember normális körülmények között készíthessen otthon csokoládét, és nem kell órákat várni, míg megszilárdul. Persze örülnék, ha azt írhatnám, hogy azért is hallgattam ennyi ideig, mert néhány hetet nyaralással töltöttem, de ez sajnos nem fedné a valóságot. Nagyon furcsa ez az év - a vírus miatt is, na meg hiába hiszem azt minden nagyobb projekt végén, hogy most végre lesz időm pihenni, valahogy sosem jön össze. No persze az ember örüljön, hogy akad munka, főleg olyankor, amikor annyian veszítették el az állásukat a járvány miatt...
Na de most visszatérek, új receptekkel és új történetekkel :) elsőként a kávés-vaníliás csoki új változatát készítettem el - nagyon kávés, nagyon finom :)

Hozzávalók:
150 gr fehércsoki
80 gr étcsoki
1 kiskanál vaj
40 ml tejszín
3-4 kiskanál instant kávé
vaníliaőrlemény
kávébab

Elkészítés:
A tejszínt felforralom az instant kávéval, és addig kevergetem, míg a szemcsék fel nem olvadnak. Vízgőz felett megolvasztom az étcsokit a vajjal együtt, majd a tejszínhez keverem.
Temperálom a fehércsokit, beleszórok néhány csipetnyi vaníliaőrleményt (ettől lesz "mákos" a csokiburok). Elkészítem a burkokat, és amikor megszilárdultak, megtöltöm őket a kávés krémmel. 1-2 órára hűtőbe teszem a formát, végül lezárom a bonbonokat.
A maradék fehércsokival kis kávébabszemeket ragasztok a bonbonok tetejére.

The first chocolate of the season, yaaay! Finally the weather allows me to prepare chocolate in normal conditions and I don't have to wait for hours until it gets solid. Of course I'd be happy if I could add that I was silent for such a long time because I was on holiday, but unfortunately that wouldn't be true. This is a very weird year - not only because of the virus, but also because whenever I think that I'm done with a bigger project and finally I can take some time off, I never manage to. Well, one should be happy that one has a job especially when so many had lost their positions due to the pandemic...
Anyway, now I'm back with new recipes and new stories :) the first is the new version of my coffee-vanilla chocolate - lots of coffee, lots of flavor :)

Ingredients:
150 gr white chocolate
80 gr dark chocolate
1 small spoon of butter
40 ml cream
3-4 small spoons of instant coffee
vanilla grist
coffee beans

Recipe:
I boil the cream and the instant coffee and stir it until the granules melt. Above steam, I melt the dark chocolate and the butter, then I combine it with the cream.
I temper the white chocolate, I add some pinches of vanilla grist (thus the "poppy seed" pattern of the shells). I prepare the shells and when they get solid, I fill them with the coffee cream. I put the mold in the fridge for 1-2 hours, finally I seal the bonbons.
I glue small coffee beans on the top of the bonbons with the leftover white chocolate.

kávé-vanília // coffee-vanilla

Ritkán csinálok csokit magvak felhasználásával, mert általában véve nem vagyok odáig értük - ezek közé tartozik a kávé is. Ugyan szeretem a kávés csokit, de nem nagyon tudom rávenni magam arra, hogy nekiálljak kávét főzni. Az alábbi csokicupcake is instant kávéval készült :D Mivel sosem kávézok, és nem vagyok szakértője sem, ezért fogalmam sincs a nüanszairól (ízvilág, fajta, stb.), de állítólag ez a csoki azért elég finom lett. Akik kóstolták (engem is beleértve) azoknak ízlett :D

Hozzávalók:

150+100 gr étcsoki

2-3 kiskanál instant kávé

65 ml tejszín

50 gr fehércsoki

egy kiskanál vaj

vanília

kávébabok, cukorgyöngyök

Elkészítés:

Temperálok 150 gr étcsokit, kiöntöm vele a formát, majd a hűtőbe teszem. Amikor a csokicsészék megszilárdultak, kiveszem őket a formából.

A kávés töltelékhez felmelegítek 50 ml tejszínt, hozzákeverek ízlés szerinti mennyiségű instant kávét, és megvárom, hogy felolvadjon. Ezután hozzáadok 100 gr étcsokit. A krémmel majdnem színültig töltöm a csokicsészéket, majd a hűtőbe teszem őket.

Elkészítem a vaníliás krémet is: kimérek 15 ml tejszínt, vízgőz felett megolvasztok 50 gr fehércsokit és egy kiskanálnyi vajat. A tejszínhez keverem a csokit, és beleszórok pár csipet vaníliát. Amikor a kávés töltelék kissé megkeményedik, habzsákból a tetejére nyomok a vaníliás krémből. Vanília őrleménnyel, kávébabokkal vagy cukorgyöngyökkel díszítem.

I rarely make chocolate with seeds because I don't usually prefer them - coffee included. I like chocolate with coffee but I just can't get myself to make coffee. The chocolate cupcakes below were also made with instant coffee :D Since I never drink coffee, I am by no means an expert of its nuances (such as taste, brand etc.), however, this chocolate is allegedly quite good. Those who tried it (me included) liked it :D

Ingredients:

150+100 gr dark chocolate

2-3 small spoon of instant coffee

65 ml cream

50 gr white chocolate

one small spoon of butter

vanilla

coffee beans, candy pearls

Recipe:

I temper 150 gr dark chocolate; I make the shells, then I put the mould in the fridge. When the chocolate cups get solid, I take them out of the mould.

For the coffee filling, I warm up 50 ml cream, I add instant coffee according to the desired intensity and I wait for it to melt. Then I also add 100 gr dark chocolate. I fill the chocolate cups with this cream almost to the brim, then I put them in the fridge.

I prepare the vanilla cream: I take 15 ml cream. I melt 50 gr chocolate and a bit of butter above simmering water. I mix the chocolate and the cream and sprinkle some pinches of vanilla in it. When the coffee filling sets, I pipe the vanilla cream on it. I decorate it with vanilla grist, coffee beans or candy pearls.

extra kávés

Ez a rettenetesen kávés csokika szlovák barátaimnak készült legutóbbi látogatásom alkalmával. Én csak a krémet kóstoltam, az meglehetősen ízletes volt és erős (mondom úgy, hogy egyébként magában nem szeretem a kávét), de panasz nem érkezett senkitől utólagosan, úgyhogy feltételezem, a végtermék is jó lett :)

Hozzávalók:
50 ml tejszín
3 kiskanál instant kávé
90 gr étcsoki
1 kiskanál vaj
200 gr étcsoki
70 gr tejcsoki
kávébabok

Elkészítés:
Felmelegítem a tejszínt, hozzáadom a vajat és az instant kávét és addig keverem, míg fel nem olvad. Végül jöhet 90 gr étcsoki a ganache-hoz.
Temperálok 200 gr étcsokit, elkészítem a kávés cupcake-ek csészéit. Miután megszilárdultak, kirázogatom őket a formából, és megtöltöm a kávés krémmel. Temperálom a tejcsokit, előkészítem a kávébabokat. Kiskanállal minden cupcake tetejére adagolok egy kis tejcsokit, és beleültetek egy-egy kávébabot.

This chocolate with intense coffee flavour was made for my Slovak friends on the occasion of my last visit. I only tried the cream, that was quite tasty and strong (btw, I don't like coffee in itself), but no complaint was made about it afterwards so I presume the end product was also good :)

Ingredients:
50 ml cream
3 small spoon instant coffee
90 gr dark chocolate
1 small spoon butter
200 gr dark chocolate
70 gr milk chocolate
coffee beans

Recipe:
I warm up the cream, add the butter and the instant coffee and stir it until the latter melts. Finally I put 90 gr dark chocolate in it.
I temper 200 gr dark chocolate, I prepare the cups of the coffee cupcakes. After they get solid, I shake them out of the mould and I fill them with the coffee cream. I temper the milk chocolate, I prepare the coffee beans. With a small spoon I add a bit of milk chocolate on the top of every cupcake and I set coffee beans in that.

kávékaramell cupcake // coffee-caramel cupcake

"Két ember közt a legrövidebb távolság a nevetés."

Hát, ez a Victor Borge tudott valamit. Egészen svédországi utazásomig eszembe sem jutott volna hobbiként számon tartani az utazást, de ott aztán kedves barátom ráébresztett, hogy ez igenis hobbi - és legnagyobb szerencsémre a történész-lét megkívánja a gyakori utazást. No és az utazás akkor az igazi, ha együtt jár más emberek megismerésével. Továbbra is úgy érzem, hogy egy ember megismerése a kincsesláda kinyitásához hasonlít, ámbár most januárban arra is rájöttem, hogy ezeknek a kincsesládáknak a teteje tükörből van: így a tartalmuk felett érzett izgalom mellett az ember egy pillanatra saját maga arcmását is láthatja.

És hát kivel ne esett volna meg, hogy a sors épp egy diktátorral hozza össze - ámde ez az én diktátorom egy jólelkű, vicces, kedves fiatalember, aki - a jó ég tudja miért - díjazza kifacsart humoromat, és napokig jámboran elviseli a piszkálódásomat (sajnos azon emberfajtához tartozom, aki így mutatja ki, hogy értékeli a másikat :D).

Ezt a csoki cupcake-et neki készítettem, hogy majd ha legközelebb összehoz minket a sors, akkor tudja, mi vár rá :D Ami azt illeti, a karamell, aztán a cupcake krém felét elkóstolgattam készítés közben XD De a késztermék is finom lett, a textúrák kellemesen kiegészítik egymást; a babapiskóta morzsa és a kávétöret ropogóssága izgalmas elegyet alkot a krémmel. Csak a konyha ne úgy nézett volna ki a végén, mint egy atomrobbanás után...:D

Hozzávalók:

A kávékaramellhez:

100 gr kristálycukor

100 gr tejszín

egy evőkanálnyi vaj

2 evőkanál instant kávé

két csipet só

A cupcake-hez:

200 gr tejcsoki

70 gr vaj

70 gr kávékaramell

70 gr porcukor

2 evőkanál tejszín

2 babapiskóta

kávétöret, kávészemek

Elkészítés:

Először a karamellszószt készítem el: egy lábas aljára szórom a kristálycukrot, és keverés nélkül közepes lángon melegítem. Amikor a cukor karamellizálódni kezd, spatulával átforgatom, és néha megkeverem, míg sötétarany karamellt kapok. Érdemes addig melegíteni, amíg egy kissé sötétebb nem lesz, az "égetett" karamell íze jobban passzol a kávééhoz. Lehúzom a tűzről, hozzáöntöm a tejszínt és a vajat (óvatosan, mert fröcsköl), a sót is, majd visszateszem melegedni, és kevergetem. Amikor összeáll, beleszórok két evőkanál instant kávét, és tovább mozgatom, míg az fel nem olvad. Ekkor elzárom a tüzet, és hagyom egészen kihűlni a karamellt.

Temperálom a tejcsokit, elkészítem a kis csészéket. Hűtőbe teszem a csokiformát egy fél órára, végül a csészéket kirázogatom.

Nejlonzacskóba teszem a babapiskótákat, egy kés nyelével kis darabkákra töröm őket. Minden csokicsésze aljába szórok pár darabot.

A szobahőmérsékletű vajat felverem, míg könnyed állagot nem kapok. Ekkor hozzáadom a karamellt és tovább verem habverővel, míg a kettő elegyedik. Beleszórom a porcukrot és adok hozzá másfél-két kanál tejszínt, hogy krémes állagot érjek el. Ismét felverem habverővel. Végül habzsákba kanalazom, és a csokicsészékbe nyomom. Kávészemekkel, díszítőcukorral vagy mozsárban tört kávédarabkákkal díszítem.

"Laughter is the closest distance between two people."

Well, this Victor Borge was right. Until my trip to Sweden, I wouldn't have labelled travelling as a hobby, but there my dear friend made me realise that it is - and luckily for me, being a historian requires frequent travelling. And travelling is not the same without getting to know others. I still feel that getting to know someone is like opening a treasure box, although this January I also discovered that the lid of these treasure boxes are made of mirror: thus, besides the excitement over their content, one also glimpses his own reflection for a second.

And who has not had the chance to meet a dictator - but this dictator of mine is a good-natured, funny, kind young man, who - god only knows why - appreciates my twisted sense of humour and leniently bore my teasing for days (unfortunately I belong to the kind of humans who demonstrate their affection this way :D).

This chocolate cupcake was made for him, so that next time we happen to meet, he'll know what awaits him :D As a matter of fact, I managed to sample half of the caramel and the cupcake icing while preparing it XD But the end product is also good, the textures complement each other nicely; the ladyfinger crumbs and the coffee nibs make up an exciting mixture with the icing. If only at the end the kitchen hadn't looked like after an explosion...:D

Ingredients:

Coffee-caramel:

100 gr sugar

100 gr cream

1 tablespoon butter

2 tablespoons instant coffee

2 pinches salt

Cupcake:

200 gr milk chocolate

70 gr butter

70 gr coffee-caramel

70 gr icing sugar

2 tablespoon cream

2 ladyfingers

coffee nibs, coffee beans

Recipe:

First I prepare the caramel sauce: I sprinkle the sugar in the bottom of a pot and without stirring, I warm it on medium heat. When the sugar starts to melt, I move it around with a spatula and sometimes stir it until I get dark amber caramel. You might want to heat it until it becomes a bit darker, as the flavour of "burnt'" caramel matches the coffee much better. I take the pot off the heat and I add the cream and the butter (be careful, it splatters), the salt too. Then I return it to low heat and keep stirring. After the caramel becomes creamy, I add the instant coffee and I keep stirring until it dissolves. Then I turn off the heat and I leave the caramel to cool.

I temper the milk chocolate and I prepare the chocolate cups. I put the mould in the fridge for half an hour, then I shake out the cups.

I put the ladyfingers in a plastic bag and crush them with the handle of a knife. I put some crumbs into every chocolate cup.

I whisk the butter until I get an airy consistence. Then I add the caramel and beat it further until they mix well enough. I also add the icing sugar and two tablespoon cream to get creamy consistency. I keep whipping. Finally I put the butter cream in a piping bag and frost the chocolate cups. I adorn the cupcakes with coffee beans, decor candies or coffee nibs.

kávés-kakukkfüves // coffee-thyme

Az okos embereket onnét lehet megismerni, hogy egyszerű igazságokat fogalmaznak meg - olyasmiket, amikről ugyan mindenki tud, mégsem öntik szavakba, és gyakran nem is ötlik fel bennük, hogy alkalmazzák az életükben. Egy ilyen okos ember mondta nekem egyszer azt, hogy igyekszik csak számára kedves emberekkel és tárgyakkal körbevenni magát. Megtetszett ez a gondolat, és azóta próbálok eszerint élni. Végül is teljesen igaza van, és logikus is. Persze ehhez az is kell, hogy az ember legyűrje attól való félelmét és szégyenérzetét, hogy mások hülyének nézik a furcsa hobbijai, szenvedélyei miatt. És hogy rájöjjön, gyakran a kisebb ellenállás irányába kell menni - arra, ahol süt a nap, ahol boldog lehet. Ezzel persze nem azt mondom, hogy semmiért nem kell megküzdeni, vagy hogy arra kell várni, hogy a boldogság az ölünkbe hulljon, erről szó sincs. Ez csak egy apró praktika, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy az ember felismerje, kire-mire van szüksége az életében. Végső soron a lényeg az, hogy jól érezzük magunkat az életünkben, nem igaz?

Na az én Maslow-piramisomhoz hozzátartoznak a koncertek - ezen a héten pedig éppenséggel Roger Watersén voltam. Roger nagy hősöm a szókimondásával és aktivizmusával, és ezúttal sem hazudtolta meg magát. A koncert csodás volt, profi és látványos, a zenészek egytől egyig kitettek magukért. Olyan nosztalgikus nekem Pink Floyd-dalokat hallgatni élőben... visszahozza a gimnazista éveket, amikor végeérhetetlenül hallgattam ezeket a számokat, és nem is sejtettem, hogy egyszer ilyen gigantikus show keretében hallom majd viszont őket. A PF-on keresztül mindig is az élet realisztikus, vagy inkább sötétebb oldalát tapasztaltam meg (persze lehet, hogy csak azért, mert amikor valami rossz történt, általában őket hallgattam :D). Azt hiszem, ez a csoki nagyon is illik a zenéjükhöz, sötét, kesernyés, de mégis van benne egy csipetnyi édesség :)

Hozzávalók:

200+80 gr étcsoki

0,4 dl kávé

7-8 kávészem

egy kiskanál kakukkfűméz

Elkészítés:

A még forró kávéhoz hozzákeverek 80 gr étcsokit, és egy kanálnyi kakukkfűmézet. Hagyom kihűlni. Közben temperálok 200 gr étcsokit és elkészítem a bonbonburkokat. Mozsárban apróra töröm a kávészemeket. Miután megszilárdultak a burkok, mindegyikbe szórok pár szem kávétöretet. Rájuk adagolom a kávés tölteléket, és beteszem a hűtőbe a csokiformát. Egy óra múlva kiveszem, temperálom a maradék étcsokit, és lezárom a bonbonokat.

Clever people can be recognised as they can formulate simple truths - things that everyone knows of, still they cannot put them into words and oftentimes they don't even think of applying them in their lives. One such clever person once told me that he tries to surround himself with people and things dear to him. I liked this thought and since then I try to live accordingly. After all he's totally right and it's logical. Of course one also needs to overcome the fear and shame of being considered an idiot for his/her weird hobbies and passions. And to realise that one shall often go for the easier way - where the sun is shining and one can be happy. Of course I'm not saying that one doesn't have to fight for anything, nor that one simply has to wait for happiness to come, that's not even a question. This is only a small trick, which can contribute to the revelation who and what is needed in one's life. After all the most important is that we feel good in our lives, right?

Concerts certainly do belong to my Maslow pyramid - this week I was at the show of Roger Waters. Roger is my hero with his bluntness and activism and he was true to himself again. The concert was amazing, professional and spectacular; all musicians gave 100%. For me it is so nostalgic to listen to Pink Floyd songs live... it brings back memories from secondary school, when I was listening to them endlessly and didn't even suspect that once I'll hear them at such a gigantic concert. I always experienced the realistic or rather darker side of life through the music of PF (but maybe only because whenever something bad happened, I was listening to them :D). I think this chocolate fits their music - dark, bitter but still there's a bit of sweetness :)

Ingredients:

200+80 gr dark chocolate

0,4 dl coffee

7-8 coffee beans

a small spoon of thyme honey

Recipe:

I mix the still hot coffee with 80 gr dark chocolate and a spoonful of thyme honey. I leave it to cool. In the meanwhile I temper 200 gr dark chocolate and I prepare the bonbon shells. In a mortar I crush the coffee beans. After the shells get dry, I sprinkle some coffee nibs in each of them. I add the coffee filling on them, then I put the mould in the fridge. An hour later I temper the leftover chocolate and I seal the bonbons.

kávés-marcipános // coffee-marzipan

Sötét év volt ez a művészetben - oly sok nagy ember ment el, és az évnek még nincs is vége... Hat napja a kedves, öreg Leonard Cohen is csatlakozott a mennyei zenekarhoz - egy újabb legenda, akit többé már sosem láthatunk a színpadon. Varázslatos, mély hangja, sokatmondó versei és dalszövegei, melankolikus dalai azonban mindig velünk maradnak. Megindító a youtube-videók alatt a sok búcsúüzenetet olvasni..

Biztos vagyok benne, hogy az alábbi két szerzemény szívszorítóan ismerős lesz mindenkinek. Nem ismervén a háttértörténetet, csak a dal által keltett érzésekre hagyatkozva írtam egy történetet a Bird on the wire-ről; Leonard emlékére most közzéteszem.

A mai csoki pedig épp olyan keserédes, mint ez a dal.

Hozzávalók:

40 ml kávé

100 gr marcipán

20+30 gr fehércsoki

3-4 szem kakaóbab

150 gr étcsoki

Elkészítés:

A kávét fölmelegítem, belereszelem a marcipánt, majd hozzáadok 30 gr fehércsokit is. Addig kevergetem kis lángon, míg homogén masszát kapok (bónuszként lehet adni hozzá kávélikőrt, vagy egy kis rumot is!). Félreteszem, míg kihűl. Temperálok 20 gr fehércsokit, és habzsákba töltve csíkokat húzok a bonbonforma mélyedéseibe - ez lesz a díszítés. Temperálok 150 gr étcsokit, elkészítem belőle a bonbonhéjakat. Mozsárban összetörök 3-4 szem kakaóbabot, és a töretből pár szemet a mélyedések aljára szórok. A kakaó és a kávé íze prímán kiegészítik egymást, ráadásul az édes masszát is frissebbé teszi egy kis ropogós adalék. Megtöltöm a bonbonokat, végül lezárom őket. Kávé mellé kitűnő desszert! :)

Like a bird

Kalitkába zártan élek. Mindennapjaim állandó bezártságban telnek: emberekkel tömött metrószerelvényekben, épületek – a munkahelyem, az iskolám – termeiben, boltokban, alagutakban.

Amióta az eszemet tudom, klausztrofóbiás voltam. Nem hogy a liftbe nem mertem beszállni, de a 45 perces tanórákat is csak a nyitott ablak mellett ülve bírtam ki. Az utcán a kétoldalt tornyosuló házaktól nem kaptam levegőt. Nem létezett akkora szoba vagy terem, ami elég nagy lett volna.

Egyetlen egyszer éreztem csak úgy, hogy elegendő tér van körülöttem: amikor vasutas édesapám elvitt magával a “vonatkórházba”. Az óriási hangárban egymás mögött sorakozó szerelvények egyikének tetejére másztam, onnét néztem szét képzeletbeli birodalmamon. Hosszú ideig álltam ott tárt karokkal, apám pedig kinevetett, amikor azt mondtam, játszom. Ő ezt sosem értette. Nem is tudott róla, mint ahogy senki más sem. Szüleim csupán azt látták, hogy a fiuk nem szereti a liftet és a kocsiba is csak hosszas rábeszélés árán száll be, de ezt betudták múló gyermekkori szeszélynek. Nem vették észre az összefüggést azzal sem, hogy a szobám fal felőli oldala kongott az ürességtől, mert az ablakok alá zsúfoltam minden bútoromat.

Az iskolában én is a “furcsák” közé kerültem. Aki nem hajlandó, csak az ablak mellett ülni, szünetben nem megy a folyosóra, viszont a tágas tornateremből alig lehet eltávolítani, az furcsa – és diáktársai szemében legfeljebb piszkálásra alkalmas.

Marci akkor érkezett, amikor már csak két évünk volt hátra az érettségiig. Vörös hajával ő is rögtön a furcsák közé került. Ő lett a legjobb barátom, mert nem zavarták a szokásaim, nem tartotta kirívónak viselkedésemet és sosem tette szóvá beteges ragaszkodásomat az ablakhoz. Ő elfogadott olyannak, amilyen voltam. Engem pedig nem érdekelt egyetlen bűne: a haja színe.

Miután hátrahagytuk a gimnáziumot, mindketten Pestre kerültünk: ő a Műegyetemre, én jogra. Egy-két évig kollégiumban laktunk, azután részidős állást szerezvén együtt béreltünk lakást.

A diplomaosztó előtti évben, a nyári szünet előtt Marci megkért: a vakáció alatt utazzak el hozzájuk, mert meglepetést készített számomra. Mint utóbb kiderült, nem az otthonára célzott, hanem családi nyaralójukra a Balatonon. Szívesen vettem a meghívást, bár a három órás vonatútra gondolván előre elszorult a torkom.

Minden esetre augusztus vége felé összegyűjtöttem minden erőmet és a Déliben felszálltam a tapolcai gyorsra. Félálomban zötyögtem végig az utat az ablak melletti ülésen. A nap már lenyugodott, mire megérkeztem az elhagyatott, kis állomásra. Marci kocsival jött ki elém, azzal tettük meg a tízperces utat egy még kisebb és elhagyatottabb üdülő-településre.

Másnap kora reggel barátom noszogatására ébredtem. Tornacipőt, kényelmes ruhát vettünk, mert túrázni indultunk. Végigsétáltunk a csendes falu főutcáján, fel a hegy irányába.

- Nemsokára megkapod a meglepetést is – mosolygott titokzatosan Marci.

A fák koronája összezárult felettünk. Ágaik megszűrték a napfényt, csillapították a szelet. Hosszan sétáltunk a lombok alatt, egyre feljebb és feljebb. – Mindjárt ott vagyunk! – biztatott Marci, miközben felkapaszkodott egy sziklás részen.

Kitisztult előttünk a táj. A sziklák tetején elvezető út körül egy-két cserszömörce bokortól eltekintve semmi sem nőtt. Egy pillanatig nem kaptam levegőt. Száz méter magasban álltunk a tó felett – és akárhová néztem, a láthatár messze-messze húzódott távoli, párás hegyek vonalán.

- Íme, a meglepetés -  mondta Marci. Felé fordultam, megragadtam a vállait. – Honnét tudtad?! – Hat éve ismerlek. Te vagy a legjobb barátom – felelte. Elnevettem magam. A végtelen kék ég felé fordultam, kitártam karjaimat, hátravetettem a fejem, és csak nevettem, nevettem…

It's been a dark year for arts - so many great people passed and the year hasn't ended yet... Six days ago the sweet, old Leonard Cohen joined the heavenly band - another legend whom we'll never see on stage anymore. His magical, deep voice, suggestive poems and lyrics, melancholic songs will stay with us. It is heartbreaking to read the farewell messages under his songs on youtube..
I'm sure that these two melodies will be familiar to all. Not knowing the background story of the song, relying only on the feelings evoked by it, I wrote a tale about Bird on the wire. I'm going to publish it now, in memory of Leonard.
Today's chocolate is just as bittersweet as this song.

Ingredients:

40 ml coffee

100 gr marzipan

20+30 gr white chocolate

3-4 cocoa beans

150 gr dark chocolate

Recipe:

I warm up the coffee, I shred the marzipan in it and I also add 30 gr white chocolate. I stir it on low fire until I get a homogeneous mass (as a bonus some coffee liqueur or a bit of rum can be added too!). I put it aside until it gets colder. I temper 20 gr white chocolate and after I pour it in a piping bag, I draw lines in the cavities of the mould - this is going to be the decoration. I temper 150 gr dark chocolate and I prepare the bonbon shells. In the mortar I crush 3-4 cocoa beans and I sprinkle a couple of cocoa nibs into each bonbon shell. The flavours of coffee and cocoa fit very together well, moreover, the sweet filling will be freshened by some crunchy crumbs. I fill the bonbons then I seal them. It's an excellent dessert with coffee!

Like a bird

I live locked up in a cage. Every day passes by in constant closedness: in metro cars stuffed with people, in the halls of buildings – my workplace, my school – in shops, in subways.
I’ve been a claustrophobic as far back as I can remember. Not only did I not dare to get in the elevator but I bore the 45-minute-long classes only next to the open window. On the streets I couldn’t breathe because of the houses overtowering on the two sides. There was no room or hall big enough.

I felt that there’s enough space around me only once: when my railway man father took me to the “train hospital”. In the gigantic hangar climbed on the top of one of the trains lining up behind each other and I looked around in my imaginary realm. I was standing there for a long while with arms wide open and my father laughed at me when I told him that I was playing. He never understood this. He didn’t even know about it, neither did anyone else. My parents saw only that their son didn’t like the elevator and he got in the car only after long persuasion, but they considered it a passing childhood whim. They didn’t realise the connection with that the wall of my room was empty as I crammed my furniture under the windows.

I became one of the “weird ones” in school. He, who is not willing to sit anywhere else but next to the window, who doesn’t go to the hallway in the breaks but cannot be expelled from the spacious gym, is weird – and is suitable only for mocking in the eyes of his classmates.

Marci arrived when we had only two years left until the final exam. With his red hair he immediately got among the weirdos. He became my best friend because my habits didn’t disturb him, he didn’t consider my behaviour conspicuous and he never mentioned my morbid adherence to the window. He accepted me as I was. And I didn’t care of his only fault: the colour of his hair.

After we left secondary school, both of us got to Budapest: he went to the University of Technology, I went to law. For a couple of years we lived in dorms, then having obtained part-time jobs we rented a flat together.

In the year before graduation, at the beginning of the summer holiday Marci asked me to visit them during vacation because he had prepared a surprise for me. As it later turned out he referred to his family’s weekend house at Lake Balaton and not his home. I accepted the invitation gladly, even though thinking about the three-hour-long train ride my heart sank in advance.

However, by the end of August I gathered all my strength and I boarded the fast train to Tapolca at the railway station. Half asleep I bumped along the way on the seat next to the window. The sun had already set when I arrived to the abandoned, small station. Marci had come to pick me up with his car; our journey took ten minutes to an even smaller and more abandoned village. The next morning I woke to the goading of my friend. We put on sneakers and comfortable clothes as we went on a trip. We walked along the main road of the serene village, up in the direction of the mountain.

“Soon you’ll get the surprise too,” smiled Marci mysteriously.

The crowns of the trees closed above us. Their branches filtered the light and softened the wind. We walked for a long while under the foliage, higher and higher. “We’re almost there!” Marci encouraged me while we clambered up at a rocky part.

The landscape cleared up in front of us. Apart from a couple of smoke bushes nothing grew around the path on the top of the rocks. For a second I couldn’t even breathe. We were standing a hundred meters above the lake – and wherever I looked, the horizon spread far, far away on the line of distant, misty mountains.

“This is the surprise,” said Marci. I turned to him and grabbed his shoulders. “How did you know it?!” “I’ve known you for six years. You are my best friend,” he answered. I burst out laughing. I turned towards the endless blue sky, I flung my arms open, threw back me head and I was just laughing, laughing…