Mítoszeloszlató félóránk következik.
Amikor belevágtunk életem egyik legnagyobb kalandjába, még sejtelmem sem volt, hogy ennyi lemondással, fizikai fájdalommal és kellemetlenséggel fog járni. Mert hát a várandósságot és a szülést mindig és mindenhol úgy állítják be, mint csodálatos, boldog időszakot/eseményt, és mindig azt hangsúlyozza mindenki, hogy az új élet születése a legszebb dolog, ami csak történhet.
Biztosan sok olyan nő van, aki úgy vállalja a várandósságot, hogy előtte minden létező szakirodalmat elolvas a témában, felkészült és nem érhetik meglepetések. Hát én nem tartozom közéjük. Alapvető tudása mindenkinek van, de először is külön tudomány egyáltalán összehozni egy gyereket: méricskélni reggelente a testhőt, vezetni a táblázatot, számolgatni a napokat. Frusztrálódni, hogy újabb és újabb hónap telt el, amikor nem sikerült. Ráfogni a frusztrációra, hogy amiatt nem sikerül, gondolkodni, hogy vajon milyen testi hiba akadályozhatja a fogantatást, emiatt idegeskedni, orvosokat keresni, keseregni, hogy "nekem sosem lesz..."
Aztán végre siker! Az első boldog pillanatokat és örömöt igen gyorsan felváltják az első kellemetlenségek. Például a ráébredés, hogy a "reggeli rosszullét" valójában egész nap tart (nyilván egy férfi adta ezt az eufemisztikus nevet a jelenségnek...): az idő 90%-ában az ember émelyeg, a maradék 10%-ban pedig legszívesebben felemésztené a konyhát és a spájzt úgy ahogy van, mint a mesebeli kisgömböc. Ez a nagy zabálások és a folyamatos hányinger időszaka (és akkor én még szerencsés voltam, mert nem hánytam). Továbbá a szervezet teljesen leamortizálódik a magzat befogadása során, valamint abbéli igyekezetében, hogy ellássa a kis jövevényt. Szóval kb. 2.5-3 hónapig nem is nagyon lehet kikelni az ágyból - minő szerencse, ha valaki otthonról tud dolgozni, ugye - az embernek az élettől is elmegy a kedve, kivált, ha olyan barátságos november-decemberünk van, mint a tavalyi :D Nekem külön nehezített pálya volt még, hogy épp a doktori vége felé jártam, és meg kellett küzdeni az ezzel járó problémákkal is.
A második trimeszter a legkönnyebb, még nem túl nagy a pocak, a "reggeli rosszullét" pedig elmúlik. De azért van helyette más bőven, nem kell aggódni. Elkezd fájni például az ember rekeszizma. Ez azért különösen jó, mert nagyjából semelyik krémet nem lehet használni várandósság alatt az ilyesmire. Ott van aztán a lassanként kialakuló reflux, az állandó gyomorsav az ember nyelőcsövében, amitől éjszaka igen jókat lehet aludni (se). Továbbá az érzés, hogy hirtelen nem kapsz levegőt. Ahogy nő a baba, egyre összébb szorítja az ember belső szerveit, így pl. a tüdőt is. Volt éjszaka, amikor halálfélelemre ébredtem, hogy most bizony megfulladok. Szóval új pozíciót kell kitalálni, hogy az ember megfelelően levegőhöz jusson.
Furcsa tünete volt még nálam a várandósságnak a fejfájás. Korábban soha nem voltam fejfájós, most viszont többször is előfordult, hogy ágyban kellett maradni, annyira hasogatott. Szerencsére ez a második trimeszter közepére elmúlt. Megmaradtak ellenben a pattanások, amik a babavárás végére már-már bekövesedtek :D
Ebben az időszakban indult be a melanintermelődés is, ami a kismamák pocakján látható függőleges linea nigrát, azaz sötét csíkot okozza. Nálam ugyanez a szám felett kis barna foltokat is előhozott. Ezek a tünetek idővel elmúlnak, állítólag.
Végül elérkezünk a harmadik trimeszterhez. Ekkor már szó szerint cipelni kell a pocakot. Én kb. 13 kilót szedtem fel a kilenc hónap alatt, ez a többletsúly nyilván nehezíti az ember mozgását, fáradékonyabbá, lassabbá válik tőle. Nálam külön ínyencség volt, hogy a 8. hónapban valahogy rosszul mozdultam/feküdtem, és becsípődött egy ideg a derekamban. Egy hétig járni is alig bírtam, és aztán további 3 hétig regenerálódtam, mire végre elmúlt, ismét nekiláthattam a tornázásnak és tudtam mozogni. Addig meg úgy mentem, hogy Quasimodo megirigyelte volna.
Szerencsémre kimaradt a vizesedés, legalább azzal nem kellett küzdeni. Nyugodt éjszakánk viszont elég kevés adódott: eleinte csak egyszer, később már kétszer kellett kijárnom vécére minden éjjel. Ezen problémák ellenére végigdolgoztam az egész várandósságot: egy hónappal szülés előtt megvédtem a doktori disszertációmat, utána még 3 online előadáson vettem részt/tartottam, és az utolsó pillanatig aktív maradtam.
De hogy ne csak az árnyoldalról essék szó, azt is el kell mondani, hogy amikor először megérzi az ember a babát odabenn mocorogni, az épp olyan, mint amikor pillangók röpködnek a gyomrodban. Hihetetlen érzés, és persze ahogy nő a bébi, úgy lesz egyre erőteljesebb. Az én babám végig mozgott, még akkor is, amikor már alig maradt helye a 9. hónapban. Mindenféleképp boldogság-mérföldkő volt, amikor először voltunk ultrahangon, és meghallottuk a szíve dobogását. Talán ekkor ébred rá először az ember, hogy ott bent egy egyedülálló kis lény van, aki hamarosan emberpalántaként világra jön majd. A második trimeszteri nagy ultrahangon pedig megláttuk, hogy a fülét tőlem örökölte (van lelógó cimpája! :D Azóta már azt is látjuk, hogy igazi kis Dumbó XD), és kiderült, hogy nagyon nem tetszett neki az ultrahang, húzkodta el előle a fejét. Szóval van személyisége is - bizonyos dolgok tetszenek neki, mások nem annyira. Szerette például az autókázást és az édességeket (minő meglepetés :D azt csodálom, hogy nem csoki jött belőle vér helyett az első vérvételén :D). A gyermekvállalás egyébként nem olyasmi, amire fel lehet készülni lelkileg. Aki ezt állítja, hazudik. Ha csak belegondolunk, hogy hirtelen egy kicsi ember életéért leszünk felelősek, nincs az az épeszű ember, aki ne ijedne meg. Épp ezért nem is szabad gondolkodni a dolgon, hanem egyszerűen csak bele kell vágni. Én még szinte most sem hiszem el, hogy ez velem történik, a várandósság időszakában meg végig kívülről néztem magam.
Arról most nem ejtek szót, hogy mit össze szívtam a kórházzal, ahol azután a bébi megszületett, és ahová ctg-re és ultrahangra kellett járnom az utolsó egy hónapban. Végül ez szóra sem érdemes. Az annál inkább, hogy mennyire jó szülésznőnk volt, aki jó humorral, vidáman kísért végig majdnem a teljes 12 órás vajúdáson. Csak este fél 7-kor váltották le, akkor pedig már csak egy óra volt a baba érkezéséig.
Nálam meg kellett indítani a szülést a fogyatkozó magzatvíz miatt. Ekkor már a terminus után 5 nappal voltunk, úgyhogy akik korábban lányt jósoltak, már azok is azt mondogatták, hogy "a fiúk ilyen lusták" :D (a baba nemét a születéséig nem tudtuk). Azt nem igazán találtam helyénvalónak, hogy a kórházi személyzet többször azzal viccelődött, hogy nem bírom a fájdalmat - azt hiszem, a szülés épp az a fajta esemény, ahol megengedhető az, hogy az ember kimutassa, ha fáj. A burokrepesztés után kezdődtek a kontrakciók: ezek eleinte "csak" a menstruációs fájdalom szintjét érték el, később már annak a hatványozott sokszorosát. Vicces belegondolni, hogy a babának csupán néhány centiméteres utat kell megtennie a külvilág felé, mégis milyen sokáig tart ez, és mennyire rohadtul tud fájni. Csak a melegvizes fürdő enyhített rajta valamelyest, az órák meg csak teltek, és fájt és fájt. Különösen rosszul esett, amikor azt ellenőrizgették, hogy hol tart a baba feje, eltűnt-e már a méhszáj. Így utólag belegondolva talán 4-5-ször lehetett ilyen, de ott akkor úgy tűnt, mintha óránként történne ez a borzalom. Apás szülés volt, de főleg a vége felé már azt sem bírtam ha bárki hozzámért, netán rám nézett.
A szülés második szakasza a kitolás, vagyis amikor a baba megszületik. Ez így tök szépen hangzik, de közben a baba édesanyja széjjelszakad, és nyomnia kell, míg elviselhetetlenül fáj. És ez megy egy órán keresztül - csak nyomni, nyomni, miközben a szülésznő az arcokat vágja, hogy nem elég hatékonyan csinálod, a baba feje "elakadt" és így nem fogod tudni megszülni. Ez végtelenül motiváló tud lenni abban a helyzetben. Amint az is, hogy az orvos arra kér, hogy csendben szülj. Lol. De aztán végre szétszakadsz és előbukkan a baba feje, aztán előbukkan az egész baba!
A fájás az ebben a pillanatban megszűnik, viszont ne legyünk naivak, még jön egy adag varrás, hiszen a bébi feje szinte minden szülés alkalmával okoz valamilyen kisebb-nagyobb sérülést. Manapság amint kijön a baba, az édesanyjára helyezik, és jön az "aranyóra", amikor együtt lehetsz a bébivel, először szoptathatsz. Na ennek az aranyórának a fele azzal telt, hogy varrtak össze, és közben azt várták, hogy élvezzem és maradjak csendben...
Az okosok azt mondják, hogy "idővel elfelejted a rosszat", amit nem akartam elhinni, aznap este megfogadtam, hogy soha többé nem akarok szülni. De a hormonok olyan kis rohadékok, hogy nagyjából két nap múlva tényleg elfeledkeztem a kellemetlenségekről és már csak az számított, hogy ott az a szép szőke kisbaba.
No és persze ezután jött az igazi feketeleves. Ugyanis hiába olvasod el az Anyatej Magazint, hiába végzed el a kórház szülésfelkészítő online tanfolyamát, a szoptatás művészetére senki nem tud hatékonyan felkészíteni. Mindenki mást mond, úgy tűnik, mindenki tudja a tutit, arra viszont senki nem figyelmeztet, hogy az első napokban szoptasd a gyereket minél többször és ne engedd, hogy cumit tegyenek a szájába, különben összezavarodik és elfelejti, hogyan kell szopni. Szóval mire három nappal később hazajöttünk, a bébi már egyáltalán nem akart szopizni, kénytelen voltam lefejt tejjel pohárkából itatni. Meg kihívni egy szakértőt, aki segített abban, hogy mégis hogyan érjem el, hogy etetni tudjam a gyerekem.
Szóval ott vagy egy rakás szerencsétlenségként, a hormonok sziporkázó tűzijátéka miatt percenként ingadozik a hangulatod, össze vagy varrva, dagadtnak érzed magad, és ráadásul egy teljes csődtömegnek, aki még életben tartani sem képes a babáját, mivel nem tud szoptatni. A felelősség súlya, az alkalmatlanság érzése, az első napokban önmagad és a baba iránti türelmetlenség miatti lelkifurdalás, a különböző előírások és tanácsok kavalkádja oda vezet, hogy az ember napokig csak bőg, szarul érzi magát, míg végre eljut arra a pontra - az egyetlen, amit tehetsz! - hogy szarik az egészre, és saját rendszert alakít ki, amiben ő is, a gyereke is meg az apuka is jól érzi magát. Idáig azonban hosszú és gyötrelmes út vezet.
És mégis...
Amikor ránézel a gyerekedre, és belegondolsz, hogy ez a kis lény két sejtből keletkezett... szinte hihetetlen az élet csodája. Belegondolsz, hogy ez a kis lény a párod iránti szerelemből és az ő irántad érzett szerelméből született... Belegondolsz, hogy az ő kis világának ti vagytok a közepe, senki mást nem ismer egyelőre, az élete múlik a gondviseléseteken, olyan kiszolgáltatott... Úgy érzem, hogy az emberi életnek egy eddig ismeretlen oldala tárult fel előttem a saját gyermekem iránt érzett szeretet által. Hiszen ez más, mint amit az ember a családtagjai, barátai, a szerelme iránt érez: odaadás, féltés, feltétlen szeretet - talán ez az igazi felnőtté válás, amikor teljes felelősséget tudsz vállalni egy másik ember iránt, akiről tudod, hogy nélküled nem lenne.
