Töklámpás // Jack-o-lantern

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lusta, részeges, ám ravasz kovács, bizonyos Sóher Jack. Nem tartották túl nagyra a faluban, ahol élt, mert mindenkit folyton átvert, és gonosz trükkökkel bosszantotta szomszédait. Híre eljutott a szomszéd falvakba, sőt, annál messzebb is: maga a Sátán is hallott róla! És miután a Sátán szerette azt hinni, hogy ő a legagyafúrtabb lény kerek e világon, úgy döntött, megnézi magának ezt a fickót, és elviszi a lelkét, nehogy már egy halandó ember legyen konkurencia!
El is ment, hogy megkeresse Sóher Jack-et. Egészen Írországig utazott, és ott egy apró kis faluban rálelt. Épp Halloween éjszaka volt, és Jack hazafelé sétált a korán leszálló, ködös sötétben, amikor egyszerre elétoppant kecskepatákon, kifent szarvakkal a Sátán.
- Én biz most magammal viszlek! - szólt a Sátán.
- Máris eljött az időm?! Hisz még félszáz éves sem vagyok! - kiáltott föl Jack. - Csak akkor adom oda a lelkemet, ha megihatok még egy utolsó sört.
- Egye fene, legyen így - egyezett bele a Sátán.
El is indultak a falu főterén álló kocsmába.
Jack kikérte a sörét, ám miután elfogyasztotta, végigtúrta a zsebeit, és segítségkérőn nézett a Sátánra. - Nincs nálam egyetlen buznyák sem! De szegény kocsmárost sem akarom itt hagyni úgy, hogy nem fizettem ki a sörömet, talán még eggyel lejjebbi bugyorba kerülnék a Pokolban miatta! Talán átváltozhatnál egy hatpennys érmévé, és miután fizettem, indulhatunk is.
A Sátán vállat vont, könnyedén átváltozott pénzérmévé. Jack megragadta és a tárcájába tette, az aprócska kereszt medalionja mellé.
- Te átkozott csaló! - szitkozódott a Sátán a tárcából. - Nem tudod, mit művelsz, azonnal eressz ki!
- Eszemben sincs! - nevetett Jack, és elindult hazafelé. Egész úton a Sátán átkozódását hallgatta, otthon aztán letette a pénztárcát a szekrényre, és békésen aludni tért.
Másnap reggel a Sátán, aki az egész éjszakát végigüvöltötte, egészen más hangon szólalt meg.
- Engedj ki, és megígérem, hogy csak egy év múlva viszem el a lelked!
- Tíz év! Tíz év múlva jössz értem, megértetted?! 
- Jó, jó, legyen tíz év. 
- Ígérd meg!
- Megígérem - felelte a Sátán, mire Jack kiengedte a tárcából. A Sátán kénes füst közepette jelent meg, rávicsorgott Jack-re, majd eltűnt.
Tíz év múlva a kapatos Sóher Jack éppen a kocsmából tántorgott hazafelé, amikor ismét megjelent előtte a Sátán. Azonnal tudta, hogy letelt az ideje.
- Máris eltelt a tíz év?! - siránkozott.
- Most aztán nincs kegyelem!! - a Sátán megragadta Jack gallérját és már vitte is magával.
- Várj, várj! - kiáltott Jack. - Hadd egyek egy utolsó falatot! Nézd, ott az az almafa, nem hoznál nekem egy almát? Ilyen állapotban örülök, hogy állni tudok, nemhogy fára másszak...
A Sátán gyanakodva nézett Jack-re. - De semmi trükközés!
Azzal már ott se volt. Felmászott a fára, de lemenni már nem tudott: Jack ugyanis azonnal ott termett, és egy keresztet vésett a fa törzsébe. A Sátán kénköves lángokat szórt haragjában. 
- Ezt még megkeserülöd te átkozott!
- Ígérd meg, hogy soha nem viszel magaddal, akkor elengedlek! - mondta Jack odalentről teljes nyugalomban. Mivel a Sátán már tudta, kivel van dolga, úgy gondolta, jobb hamar túllenni a dolgon.
- Megígérem, megígérem, csak engedj el!
Jack elégedetten vájta ki a keresztet a fa kérgéből, és mintha sosem lett volna, a Sátán el is tűnt.
Hosszú évek múltán Sóher Jack végül meghalt. Felment a Mennyországba, ám amint Szent Péter meglátta, kivel van dolga, azonnal intett: - Fel is út, le is út! Ilyen bűnös lélek ide nem teheti be a lábát!
Jack ekkor lement a Pokolba. Amikor bezörgetett, a Sátán kitárta a kaput és elnevette magát. - Hát te mit keresel itt?! Megegyeztünk, hogy nem viszem el a lelked, úgyhogy nem jöhetsz be a Pokolba!
- De hát akkor hová menjek?! - kérdezte kétségbeesetten Jack.
- Oda, ahonnan jöttél!
- Nagyon sötét van és hideg, nem adnál legalább egy kis fényt?
- Arról éppenséggel lehet szó - mondta a Sátán, és Jack kezébe nyomott egy füstölgő parázsdarabot egyeneset a Pokol legmélyebb bugyrából. Azzal a kapu döndülve bezárult.
Jack elővette a tarlórépát, amit a Mennyországból lefelé jövet egy ágyásból lopott, kivájta a belsejét és belehelyezte a parázsdarabot. Attól fogva arra ítéltetett, hogy csak vándoroljon, vándoroljon a sötétben pihenés nélkül, és csupán a lámpása szolgáltasson némi világosságot számára.
Ez a jack-o-lantern (azaz a töklámpás) igaz története.

Hozzávalók:
100 gr marcipán
60 ml szilvapüré
20 ml slivovica
3 csipet fahéj
200 gr étcsoki
ételfesték

Elkészítés:
Ezt a díszítést már korábban kitaláltam, de most új technikával készítettem el, ami egyszerűbb is volt és az eredmény is mutatósabb.
Narancssárgával (illetve esetemben narancs és bronz keverékével) kifestem a bonbonforma mélyedéseit. Egy fogpiszkálóval az alapszínbe karcolom a töklámpás arcokat, illetve a "trick or treat" feliratot (nem feledve, hogy tükrözni kell az írást). Temperálom az étcsokit, elkészítem a bonbonhéjakat, és hűtőbe teszem a formát.
A szilvákat megmosom, megpucolom, majd leturmixolom. Egy kis fazékba kiszedek 60 ml-nyit, belereszelem a marcipánt és addig melegítem, amíg egynemű masszát kapok. Hozzákeverem a fahéjat és ízlés szerint slivovicát.
A bonbonhéjakat kiveszem a formából, 3/4-ig töltöm őket a marcipánkrémmel. Ezután ismét temperálok egy kis adag étcsokit, és egy-egy fél bonbon szélét ecsettel megkenve összeragasztom a feleket.

Once upon a time there was a lazy but shrewd old drunk called Stingy Jack. He was not held in high regard in his village as he always deceived everyone and played mean tricks on them. Stories told about him reached the neighboring villages and even further: even Satan himself had heard about him! And since Satan loved to believe that he was the dodgiest creature in the whole wide world, he decided to take a look at this fellow and take his soul - de Devil does not like competition after all!

He went to look for Stingy Jack and traveled all the way to Ireland, where he found him in a tiny village. It was the night of Halloween and Jack was walking home in the foggy dark when Satan himself appeared in front of him, with his goat hooves and horns.

"I am going to take you with me!" said Satan.

"Has my time come already?! I am not even fifty yet!" cried Jack. "I will give you my soul only in exchange for a last beer."

"To hell with it, let's go," agreed Satan.

They went to the pub at the central square of the village. Jack asked for a beer, however, when he was done, he dug through his pockets and looked at Satan. "I haven't got any money! But I don't want to leave the poor innkeeper without paying, I would have an even more severe punishment in Hell! Maybe you could change into a sixpence and after I paid, we can go."

Satan shrugged and easily turned into a coin. Jack grabbed it and put it in his purse, next to his tiny crucifix.

"Damned fraud!" swore Satan from the purse. "You have no idea what you are doing; let me go immediately!"

"No way!" laughed Jack and he went home. All way long he was listening to Satan's curses; at home he placed the purse on his drawer and he went to sleep.

The next morning Satan, who spent the whole night cursing and screaming, changed tactics.

"Let me go and I promise that I will leave you alone for a year."

"Ten years! You will claim my soul in ten years, understood?!"

"Alright, alright, ten years."

"Promise me!"

"I promise," answered Satan, to which Jack released him. Satan appeared among sulphurous foam, snarled at Jack then disappeared.

Ten years later the drunken Stingy Jack was stumbling home from the pub when Satan appeared again. He knew immediately that his time was up.
"Are the ten years gone?!" he cried.
"No mercy this time!" Satan grabbed Jack's collar and took him.
"Wait, wait!" pleaded Jack. "Let me eat one more bite! Look, there is that apple tree, would you mind bringing me one apple? I can barely stand, let alone climb trees...
Satan looked at Jack with suspicion. "No tricks this time!" he warned him.
And with that, he was gone. He climbed the tree but he could not go back down: Jack was there immediately and carved a cross into the bark of the tree. Satan was fuming with anger.
"You will regret this!"
"Promise me to never take my soul and I will let you go!" said Jack from down below. Since Satan knew what he was facing, he thought it would be better to get over it.
"I promise, I promise just let me go!"
Jack then carved the piece of bark with the cross out and as if he had never been there, Satan disappeared.
Many years later, finally Stingy Jack died. He went up to Heaven, but as soon as Saint Peter saw him, he shooed him away: "Get lost, such a sinful soul cannot enter this place!"
Then Jack went down to Hell. When he knocked, Satan opened the gate and burst out laughing. "What are you doing here?! We made a deal that I would not take your soul so you cannot enter Hell!"
"Then where should I go?" asked the desperate Jack.
"Back to where you came from!"
"It is dark and cold, could you give me a bit of light at least?"
"I could," said Satan and tossed Jack a smoking piece of ember ablaze with hellfire. Then the gates closed.
Jack took the turnip which he had stolen from a bed on the way down from Heaven, he carved it and placed the ember inside it. From that time, he was doomed to wander in the dark without a resting place, and only his lantern lit the way for him.
This is the true story of Jack-o-Lantern.

Ingredients:
100 gr marzipan
60 ml plum puree
20 ml slivovica
3 pinches of cinnamon
200 gr dark chocolate
food paint

Recipe:
I found out this decoration earlier, but now I recreated it with a new method, which was much simpler and the outcome is much more spectacular.
I paint the cavities of the mold with orange (or, in my case, the combination of orange and bronze). I scratch the jack-o-lantern faces and the "trick or treat" inscription into the basic color with a toothpick (don't forget that the writing must be mirrored). I temper the dark chocolate and I create the bonbon shells. I put the mold in the fridge.
I wash and clean the plums, then I blend them. I pour 60 ml of the puree into a small pot, grate the marzipan in it and I heat it until it becomes a creamy mass. I season it with cinnamon and slivovica.
I take the bonbon shells out of the mold. I fill them to 3/4 with the marzipan cream. Then I temper a small amount of dark chocolate and glue the hemispheres together by smearing tempered chocolate on the edges with a brush.

szilva-fahéj // plum-cinnamon

Tíz év után végre ismét eljutottam egyik kedvenc városomba, Dublinba. Valamiért úgy alakult, hogy bár régebben szinte évente jártam oda, most igen sok idő kimaradt, és azt hittem, hogy már nem lesz rám olyan hatással, hiszen akkor biztosan visszamentem volna. De mégis - bár Dublin egy félmilliós "kis" város, két nap alatt bejárható, túl sok látványossága sincs, mégis... Az összes ország és összes város közül, ahol valaha jártam (és igen sok helyen jártam már) sehol nem él annyira a mitológia és a múlt, mint Írországban. És itt nem a giccses plüsskoboldokra gondolok, hanem valami sokkal hatalmasabbra. Ami az olyan részletekből ragyog elő, mint hogy az ötkötetes "Írország családjainak genealógiája" Írország meghódításaival, az ír tündérek genealógiájával kezdődik. Talán csak Görögországban szövi át az élet minden területét ennyire a mitologikus múlt. És ez elborítja és elnyeli azt, aki fogékony az ilyesmire. Ezért bármennyire is kicsi és jelentéktelennek tűnő város is Dublin, nekem mégis a szívem közepe, és legszívesebben magamhoz ölelném.
Aztán amikor hazajöttem, egyből készülhettem is a párom meglepetésbulijára. Neki és a vendégeinek készült az alábbi csoki, ami igazi őszi édesség lett :)

Hozzávalók:

50 ml szilva

10 ml tejszín

10 ml slivovica

1 kiskanál méz

2 csipet fahéj

125 gr étcsoki
200 gr tejcsoki
lüszterpor

Elkészítés:

A szilvát megtisztítom, kimagozom, majd turmixgépben addig darálom, amíg finom pürét nem kapok. Kimérek belőle 50 ml-t, beleöntöm a tejszínt és a slivovicát, valamint a mézet. Ízlés szerint néhány csipet fahéjat is teszek bele. Felolvasztok 125 gr étcsokit, a szilvához keverem.
Bronz színű lüszterrel befestem a bonbonforma mélyedéseit, majd temperálom a tejcsokit és elkészítem a bonbonhéjakat. Száradás után megtöltöm őket a szilvakrémmel, hűtőbe teszem a formát. Egy óra múlva kiveszem és temperált tejcsokival lezárom a bonbonokat.

After ten years, finally I could travel to one of my favorite cities, Dublin. For some reason, even though back then I traveled there almost every year, now a lot of time has passed without that and I thought that probably it won't have the same effect on me - otherwise I surely would've returned. But still - even though Dublin is a "small" city with merely half a million inhabitants and it doesn't even have that many sights to see, still... Among all the countries and all the cities that I have seen (and I've been to many places indeed), nowhere does mythology and the past thrive as much as in Ireland. And I don't think about corny plush leprechauns, but something much more immense. Something that shines through details such as the five-volume Genealogy of Irish Families starting with the Invasions of Ireland and the genealogy of the Irish fairies. Probably only in Greece does mythological past weave through every aspect of life so much. And this floods over and swallows those who are responsive. Therefore, even if Dublin seems small and insignificant, it is still in the center of my heart and I want to hug it.
When I returned, I had to make preparations for my boyfriend's surprise birthday party. I made this chocolate for him and his guests, which became a real autumn treat :)

Ingreidents:

50 ml plum

10 ml cream

10 ml slivovica

1 small spoon of honey

2 pinches of cinnamon

125 gr dark chocolate
200 gr milk chocolate
luster dust

Recipe:

I clean the plums, pit them and blend them until I get a smooth puree. I take 50 ml of it, add the cream, slivovica and the honey. I also put a couple pinches of cinnamon in it. I melt 125 gr dark chocolate and combine it with the plum cream.

I paint the cavities of the mold with bronze luster. Then I temper the milk chocolate and I prepare the bonbon shells. After they get dry, I fill them with the plum cream and I put the mold in the fridge. An hour later I take it out and I seal the bonbons with tempered milk chocolate.

részeges hóember // drunken snowman

Ezzel a recepttel és a tréfás hóemberekkel kívánok minden kedves olvasómnak boldog új évet, egészséget, sok örömöt! Remélem, idén már végleg magunk mögött hagyjuk majd a lezárásokat, korlátozásokat, és végre mindenki szabadon találkozhat majd a szeretteivel, utazhat, járhat moziba, étterembe amikor csak akar!
Különben rá kellett jönnöm, hogy rettentően utálom a január 1-jéket. Akármilyen napra is esik, olyan, mint egy kellemetlen hétfő: az ember rájön, hogy a karácsonyi pihenés és az aranyfényű napok után most igen hosszú ideig csak hajtás lesz, szürke hétköznapok, és egy év, ami most még hosszúnak tűnik, de kettő perc alatt fog eltelni. Ráadásul január elsején még akkor is másnaposan érzi magát az ember, ha csak fél 1-ig volt fenn, és nem is alkoholizált. No sebaj. Majd belerázódunk. Addig is, csináljatok és egyetek részeges hóembert!

Hozzávalók:
30 gr aszalt szilva
20 gr aszalt vörösáfonya
50 gr tejcsoki
30 ml slivovica
200 gr fehércsoki
ételfesték

Elkészítés:
Az aszalt szilvákat felaprítom és a vörösáfonyával együtt egy tálkában meglocsolom 20 ml slivovicával. Hagyom ázni egy napig. Megolvasztok 50 gr tejcsokit és még 10 ml slivovicával együtt alaposan összekeverem a gyümölcsökkel.
Fekete ételfestékkel megfestem a hóemberek szemeit és gombjait. Azután narancssárga festékkel répaorrot festek nekik. Temperálom a fehércsokit, elkészítem a bonbonburkokat. Miután megszilárdultak, megtöltöm őket a gyümölcsös krémmel. A maradék temperált fehércsokival lezárom a bonbonokat.

I wish all my readers a happy new year, good health and much joy with this recipe and the funny snowmen! I hope that this year we'll leave behind the quarantine and restrictions, and everyone can visit their loved ones, travel, go to the cinema or restaurants whenever they want!
I've just realized that I terribly hate January firsts. Whichever day they fall on, they are like an unpleasant Monday: one realizes that after the golden days of the Christmas break, busy, grey weekdays are coming, and a year that seems long now, but which will pass by in two seconds. Moreover, on January first, one has a hangover even if one was up only until half past midnight and didn't even drink alcohol. Whatever. We'll get used to it. Until then, make and eat drunken snowmen!

Ingredients:
30 gr prunes
20 gr dried red cranberry
50 gr milk chocolate
30 ml slivovica
200 gr white chocolate
food paint

Recipe:
I cut up the prunes and put them in a bowl together with the red cranberries. I pour 20 ml slivovica on them and let them soak for a day. I melt 50 gr milk chocolate and together with 10 ml slivovica, I mix it with the fruits.
I paint the eyes and buttons of the snowmen with black paint. Then I also paint orange carrot noses. I temper the white chocolate, I prepare the bonbon shells. When they get solid, I fill them with the fruity cream. I seal the bonbons with the leftover tempered white chocolate.

Advent III

Advent ezüstvasárnap, szél, csoki, zene, gyertyák...

Hozzávalók:
200 gr étcsoki
50 gr aszalt szilva
20-30 ml slivovica
70 gr diókrém
transzferfólia

Elkészítés:
Az aszalt szilvákat kis darabokra vágom, egy pohárkába teszem és felöntöm slivovicával. Fél napig ázni hagyom.
A transzferfóliát méretre vágom és belehelyezem a mágneses formába. Temperálom az étcsokit, elkészítem a bonbonok burkát. Amikor megszilárdult a csoki, minden burok aljába 4-5 szilvadarabkát teszek. Ezeket lefedem a diókrémmel. Temperálom a maradék étcsokit és lezárom a bonbonokat.

- Mennyi fény! Mennyi torony! Mennyi tető! – kiáltott fel Hópehely Hanna, amint a levegőben kavargott egy város felett.
Lemenőben volt a nap – már igen rövidek voltak a nappalok; annál hosszabb a félhomály és az éjszaka. Sorra fénylettek fel az utcai lámpák; a templomok, nagyobb terek és épületek narancsszín díszkivilágítást nyertek. A Szél végigsüvítette Hannát a hidak fényében ragyogó folyó felett.
- Az a híd! – a hópehely megfordult röptében, mire a Szél visszafújta. – Milyen sok szobor! És az őrtornyok a két végén!
Zeneszó szállt a híd felől, nyüzsögtek rajta az emberek, ahogy kissé beljebb, a torony lábánál is. Hanna hópihe testvérei áradva szóródtak szét, porcukorként lepve be a mézeskalács-házakat.
- Óh, hát ezért jöttünk erre, itt fogok földet érni! – kacagott Hanna.
A Szél sejtelmesen hallgatott, és befújta őt a város közepére, egy hatalmas térre, ahol a soktornyú templom lábánál kórus énekelt karácsonyi dalokat a vásárban nézelődő embereknek. Hanna azt se tudta, merre nézzen, alig tudott betelni a látnivalókkal. Az évszázadok által ott felejtett sötét, méltóságteljes templomépület, tornyán az egész lényének ellentmondó aranyszín gömbökkel; a tér közepén álló szoborcsoporton csimpaszkodó gyerekek, forralt bort iszogató emberek, kiknek arcára a vásár fényei húztak vidám maszkot, óriási, aranyba öltöztetett karácsonyfa, a teret körülálló házak falain őrködő lovagok, vízköpők és egyéb szerzetek… és az épület, amelynek falán csudálatos szerkezet csillogott. Hanna többször is körberepülte, alaposan szemügyre vette a mutatókat, a fényes, színes számlapot, a jeleket.
- Mi ez? – kérdezte barátjától, a Széltől.
- Asztronómiai óra. Nemcsak az időt mutatja, hanem a Nap és a Hold állását, az állatöv jegyeit és még egy sor más dolgot, amik segítenek az embernek tájékozódni a világegyetemben.
- Milyen érdekes! – Hanna közelebb libegett, megpillantotta saját tükörképét a Napot jelképező arany figurában.
Kattanás hallatszott, s az óra felett kinyílt két ablakocska. Apró figurák táncoltak el a nyílásokban a harangjáték muzsikájára, a bámészkodók lelkes kiáltásai által kísérve. Hanna addig libegett ott, míg az utolsó bábu is eltűnt, s a kis nyílásokat ismét lezárták a kék spaletták. Akkor a Szél szárnyán felbukfencezett az égbe.
- Mutatok valamit – suttogta a Szél, azzal észak felé fordult, egy lökéssel átrepítette Hannát a belváros felett, majd puhán leeresztette egy forgalmas utcánál. – Nézd azt a házat!
Egészen sötétszürke, gótikus épület felé fordította a hópelyhet. A mesebeli ház homlokzatát arany pettyek és minták díszítették; kovácsoltvas erkélyek, tornyocskák, árkádok tagolták. Hanna elgyönyörködött benne, aztán ismét a magasba röppent, át a híd és a folyó felett egy magaslat felé, amely narancssárga fényben pompázott. Vörös cserepes, titkokat őrző házak maradtak el alatta, majd egy hosszan elnyúló, sokablakos, elegáns épület következett.
- A vár – mondta a Szél. – A közepén pedig a Szent Vitus-székesegyház.
A kígyózó épületsort, díszudvarokat komor, csipkés templom koronázta, fenségesen magasodva a fehér falak fölé. Hanna körbelibegte a pompás tornyokat. Odalentről orgonaszó búgott, kórus éneke szállt. Emberek tömege áramlott a csillogó díszek és fénylő karácsonyfák között, a dombról lefelé vezető utakon itt-ott bódésorok álltak kézműves termékekkel, mézeskaláccsal, forralt borral, s az egész látvány meghitt, ugyanakkor a közelgő ünneppel járó izgatott, nyüzsgő hangulatot árasztott.
- Nos, hová szálljak le? – kérdezte Hanna, míg körülötte megsűrűsödött a hóesés. – Egészen sok, a célnak megfelelő háztető van errefelé.
A Szél ismét csak hallgatott, és megint a folyó felé sodorta Hannát – aztán felkapta őt és süvítve elszáguldott vele délre…

Third Sunday of Advent, wind, chocolate, music, candles...

Ingredients:
200 gr dark chocolate
50 gr prunes
20-30 ml slivovica
70 gr walnut cream
transfer sheet

Recipe:
I cut up the prunes into small cubes; I put them in a dish and pour slivovica on them. I leave them to soak for half a day.
I cut an appropriate piece of the transfer sheet and I place it in the magnetic mold. I temper the dark chocolate and I prepare the bonbon shells. When the chocolate gets solid, I place 4-5 prune cubes in the bottom of each shell. I cover them with walnut cream. I temper the leftover dark chocolate and I seal the bonbons.

mogyoróvaj-jam // peanut butter - jam

Ebben a receptben igazából csak annyi a különleges, hogy a mogyoróvajat én készítettem, és mindössze három összetevőből áll. A bevált amerikai recept szerint lekvárral kombináltam, méghozzá házi készítésű szilvalekvárral. Még anno Amerikában ettem Reese's mogyoróvajas csokicsészét (borzasztóan gejl volt, de nyilván ebben a műfajban ez a jó :D), ezt utánoztam le a bonbonok formájával :)

Hozzávalók:
100 gr mogyoró
2 kiskanál méz
egy csipet só
szilvalekvár
200 gr tejcsoki

Elkészítés:
A mogyorót az aprítógépben addig darálom, amíg krémes állagú nem lesz. Hozzákeverek egy kis mézet és sót (én natúr mogyorót használtam). Megpróbálom nem megenni az egészet.
Temperálom a tejcsokit, elkészítem a bonbon héjakat. Mindegyik aljába teszek egy kis darab szilvát a lekvárból, ezt befedem a mogyoróvajjal. Végezetül a maradék tejcsokit temperálom, és lezárom a bonbonokat.

The only special feature of this recipe is that I made the peanut butter and it consists of only three ingredients. According to the good old American recipe, I combined it with jam: home-made plum jam. Back in the day in the US, I tried Reese's peanut butter chocolate cups (they were horribly sweet, but that's just how it is :D); I copied that type of shape.

Ingredients:
100 gr peanuts
2 small spoon honey
one pinch salt
plum jam
200 gr milk chocolate

Recipe:
In the food processor, I keep grinding the peanuts until they become creamy. I add some honey and salt (I used unflavored peanuts). I try not to eat up all of it.
I temper the milk chocolate and I prepare the shells. I place a bit of plum from the jam in the bottom of each of them. I cover the plums with the peanut butter, and finally, I temper the leftover milk chocolate and I seal the bonbons. 

galaxis csoki

Hambei, az öreg kertész öregkorára az apjától örökölt kertes házba vonult vissza, ahol napjait a kert gondozásával töltötte. Különösen a kert díszét, a szilvafát szerette: ez a különlegesen szép fa furyo szilvafa volt, amelynek neve fekvő sárkányt jelent japánul, és nagy megbecsülésnek örvend, sőt, bizonyos esetekben hódolnak is nekik. Hambei fája pedig kiváltképp mutatós volt, így nem csoda, hogy újra és újra ajánlatokkal keresték meg a tehetős emberek, akik mind a saját kertjük díszének akarták. Akármennyit is kínáltak érte, Hambei mindőjüket elutasította, mivel maga is büszke volt a fára, ráadásul az apjától örökölte, aki pedig még az ő apjától. A furyo lett a társa; tavasszal alig várta, hogy virágokat bontson, a nyári melegben a lombja alatt pipázgatott, ősszel pedig gondozta és metszette.

Egy nap aztán a császár udvarába is eljutott a szilvafa híre, és az egyik dainagon, a császár egy tanácsosa úgy döntött, megveszi. Elküldte hát követét, Kotaro Narusét, hogy beszéljen az öreg Hambei lelkére. Amikor Kotaro bejelentette, miért jött, Hambei tanácstalanul toporgott. Mégis hogyan utasíthatná vissza egy ilyen hatalmas ember ajánlatát?

- Nem adom el a szilvafát, semmi pénzért - jelentette ki végül.

- Nem is mondtam, hogy meg akarom venni - felelte Kotaro. - Azt mondtam, azért küldtek, hogy rendezzem el, hogy a szilvafát a dainagon palotájába szállítsák, ahol illően fogadnák. Épp úgy, mint egy menyasszonyt. Tán nem lenne elég megtisztelő ez a szilvafa számára? Hallgass rám, és tégy eleget a dainagon kívánságának!

Hambei erre nem tudott mit felelni, nem utasíthatta vissza ezt a kérést. - Uram, a kívánságot teljesítenem kell, azonban mondd meg a dainagonnak, hogy a fa ajándék, mivel el nem adhatom.

Kotaro elégedetten adta át neki a dainagon által küldött aranyakat: - Amint az szokás, az ajándékért cserébe ajándék jár. Fogadd el ezt tőlem!

Hambei nem akarta átvenni a pénzt, azonban Kotaro meggyőzte őt, és végül távozott.

Amint eltűnt, Hambei már meg is bánta, hogy engedett Kotaro kívánságának. Mintha csak a saját leányát adta volna el! A bűntudat és szomorúság miatt aznap este nem bírt elaludni. Éfjél felé járt már az idő, amikor kiáltozva berohant hozzá a felesége.

- Piszkos vénember, mit tettél, ráadásul a te korodban?! Ne hazudj nekem, mondd el, ki az a lány ott kint, honnét szedted?!

Hambei nem értette, miről van szó, de a feleségét követve kiment az ajtóhoz. Odakint egy gyönyörű, fiatal leány állt zokogva.

- Ki vagy te? - kérdezte Hambei.

- A szilvafa szelleme vagyok, akit oly sok éven át gondoztál és szerettél, akárcsak atyád te előtted. Hallottam, hogy a dainagon kertjébe leszek szállítva - igazán nagy megtiszteltetés, nem is panaszkodom, de igencsak elszomorít, hogy itt kell hagynom a kertedet, ahol oly sokáig éltem. Nem lehetne, hogy még egy kicsit itt maradjak? Kérve kérlek, hadd maradjak!

- Ígéretet tettem, hogy szombaton elküldelek a dainagon kertjébe, de én is szeretem, hogy itt vagy. Nyugodj meg, megpróbálok tenni valamit - ígérte Hambei.

Ennek hallatán a leány letörölte könnyeit, és eltűnt a szilvafa törzsében.

Amikor azon a bizonyos szombaton Kotaro és vele a dainagon fényes küldöttsége megérkezett, Hambei elmesélte nekik, mi történt, visszaadta a pénzt, és megkérte Kotarot, hogy mondja meg urának: igazán sajnálja, de nem adhatja oda a szilvafát.

Kotaro feldühödött: - Túl sokat ittál, vagy csak megpróbálsz becsapni? Hogy merészeled sértegetni a dainagont? Nem tartod meg a szavad?! Ez esetben megöllek, és erővel veszem el a fát!

Előhúzta a kardját, és már épp lesújtott volna az öregemberre, amikor a fa szelleme ismét megjelent.

- Jobban tennéd, ha engem ölnél meg, én okoztam ezt az egész bajt. 

- Nem hiszem el, hogy a szilvafa szelleme vagy, biztosan csak egy öreg rókáé. Kívánságod parancs: előbb akkor téged öllek meg! - kiáltotta Kotaro, és felé vágott a kardjával.

A leány eltűnt, ugyanakkor a szilvafa egyik ága recsegve letörött.

Kotaro ekkor belátta, hogy Hambei igazat mondott. Bocsánatot kért az öregtől.

- Elviszem ezt az ágat a dainagonnak, és elmesélem, mi történt - mondta.

Hambei így megmenekült a szilvafa szellemének közbenjárása révén, a dainagont pedig igen megindította a történet, és visszaküldte az aranyat Hambeinek, hogy jóvá tegye az okozott kellemetlenséget. A Kotaro vágása nyomán megsérült szilvafa azonban hamarosan elszáradt és meghalt.

Hozzávalók:

60 gr aszalt szilva

40-50 ml Unicum

50 gr marcipán

15 ml tejszín

200 gr étcsoki

lüszterpor

Elkészítés:

Az aszalt szilvát kis darabokra vágom, és egy kis tányérban annyi Unicumot teszek hozzá, amennyi épphogy elfedi. Egy napig hagyom ázni. Kis adag tejszínt felmelegítek, felolvasztom benne a marcipándarabokat. A szilvához keverem.

Arany és bronz lüszterporral galaxisokat festek a bonbonforma mélyedéseibe, majd össze is fröcskölöm kissé, hogy csillagokat is kapjak. Temperálom az étcsokit, kiöntöm a bonbonforma mélyedéseit. Miután a burkok megszilárdultak, megtöltöm őket a szilvás krémmel, és hűtőbe teszem a formát. Néhány óra múlva kiveszem, temperálom a maradék étcsokit, és lezárom a bonbonokat.

When he got old, Hambei, the gardener retired to the estate he had inherited from his father, where he spent his days with tending the garden. He especially loved the jewel of the garden, the plum tree: this beautiful tree was a furyo plum tree, whose name means lying dragon in Japanese. Such trees were highly appreciated, moreover, in certain cases even venerated. Hambei's tree was particularly spectacular, no wonder that wealthy people, who wanted it for their own garden, made him offers from time to time. However large sums were offered, though, Hambei refused to give it to anyone, since he was proud of his tree, in addition, he inherited it from his father and he from his own father. The furyo became his companion; in spring he could hardly wait for it to blossom; in summer heat he would sit under its crown, smoking his pipe; in autumn he tended it and pruned it.
One day the stories about the tree reached the Emperor's court and a dainagon, one of the Emperor's counsellors decided to buy it. He sent his envoy, Kotaro Naruse to persuade the old Hambei. When Kotaro announced why he came, Hambei was perplexed. How could he refuse the offer of such a high personage?
"I will not sell the plum tree for any price," he stated finally.
"I did not say that I wanted to buy it," said Kotaro. "I said I was sent to make arrangements that the plum tree be conveyed to the palace of the dainagon, where it will be welcomed with due ceremony. Just like a bride. Would not it be an honour for the plum tree? Listen to me and grant the dainagon's wish!"

Hambei ran out of arguments; he could not refuse this request. "Sir, I must grant your wish, however, tell the dainagon that the tree is a gift for I cannot sell it."
Kotaro was satisfied and gave him the gold that the dainagon sent. "As it is customary, you shall get a gift for a gift. Accept this from me!"
Hambei did not want to take the money, however, Kotaro convinced him and finally, he left.
As soon as he disappeared, Hambei regretted what he had done. As if he had sold his own daughter! That night he could not go sleep due to the remorse and sadness. It was around midnight when his wife ran into his room, shouting.
"You filthy old man, what have you done, and at your age?! Do not lie to me, tell me, who is that girl outside, where did you find her?!"
Hambei did not understand what she was talking about, but he followed his wife to the door. Outside a beautiful, young girl was standing, sobbing.
"Who are you?" asked Hambei.
"I am the Spirit of the Plum Tree, which you have tended and loved for so many years, just like your father before you. I heard that I shall be removed to the dainagon's garden - it is a great honour, I am not complaining, but I am indeed grieving that I must leave your garden where I have lived for so long. Could I stay a little bit more? Please, let me stay!"

"I made a promise that I would send you off to the dainagon's garden on Saturday, but I also love to have you here. Calm down, I will try to find out something," promised Hambei.
Hearing this, the girl dried her tears and disappeared into the stem of the plum tree.
On that Saturday, when Kotaro and the illustrious delegation of the dainagon arrived, Hambei told them the whole story, returned the money and asked Kotaro to tell his lord: he was very sorry, but he could not give him the plum tree.
Kotaro got angry. "Have you drunk too much or are you trying to fool me?! How dare you insult the dainagon? You will not keep your word?! In that case I will kill you and take the tree by force!"
He drew his sword and was about to cut him off, when the Spirit of the Tree appeared again.
"You had better kill me, as I caused all this trouble."
"I do not believe that you are the spirit of the plum tree, you must be that of an old fox. Your wish shall be granted: I will kill you first!" shouted Kotaro and cut her.
The girl disappeared, at the same time one of the branches of the plum tree broke off crackling.

Kotaro then realised that Hambei had told the truth. He apologised to him.
"I will take this branch to the dainagon and will tell him what happened," he said.
Thus Hambei was saved by the Spirit of the Plum Tree. The dainagon was moved by the story and sent the gold back to Hambei to compensate the trouble caused. However, the plum tree, injured by Kotaro's cut, soon withered and died.

Ingredients:

60 gr dried plum

40-50 ml Unicum

50 gr marzipan

15 ml cream

200 gr dark chocolate

lustre dust

Recipe:

I cut up the dried plum into small pieces and pour as much Unicum on them which covers them. I let them soak for a day. I warm up a small amount of cream and melt the marzipan pieces in it. I mix it with the plum.
With gold and bronze lustre dust I paint galaxies in the cavities of the mould, then I sprinkle it too in order to get stars. I temper the dark chocolate and prepare the shells. When they get solid, I fill them with the plum cream and place the mould in the fridge. Some hours later I take it out, I temper the leftover dark chocolate and seal the bonbons.

szilvás spacebonbon

Hosszú hallgatásom oka: elkezdtem írni a disszertációmat. Persze minden PhD hallgató életében eljön ez a pillanat, ami együtt jár a kétségbeesett hogy-a-francba-csináljak-mindent-egyszerre érzéssel, a folyamatos időhiánnyal való küszködéssel, a halogatással, a dolgok újra-priorizálásával, a doktorandusz évekre való visszatekintéssel és nosztalgiával, na meg az előretekintéssel. Nálam ez a következőképpen zajlik: a betervezett napi 2 oldalt akkor is tartom, ha vért izzadok, ami persze nevetségesen kevésnek hangzik (na de ebből már lett 72 oldalam szeptember elseje óta 😎), viszont a források és szakirodalom összeválogatása, értelmes egésszé gyúrása igen sok időt igénybe vesz. Emellett levéltárazok, a nyakamon van a két könyv szerkesztése, két konferencia, egy szerkesztői míting Berlinben, néhány korábban beadott, szerkesztés alatt álló tanulmányom, meg egy új projekt, amit bizonyos bevételek kiesése miatt el kellett vállalnom. Amit október végéig hanyagolok, az az oral history projekt, amibe még februárban szálltam be, meg az ismeretterjesztő cikkek, ezekre egyszerűen nem marad kapacitás... na meg sajnos egyelőre a hobbikra se nagyon, hiszen a szabadidőmben muszáj a többi munka-dologgal foglalkozni, különben azokkal túlságosan lemaradnék. Így jelenleg sajnos kissé háttérbe szorult a csokizás és a blogolás - na azért néha készítek persze bonbonokat, és még mindig rengeteg ötletem van, amiket megvalósítok majd, amint időm engedi.

Az elmúlt két évben elég sok minden megváltozott, most végre igazán otthon érzem magam az életemben, és úgy tűnik, minden a helyére került, aminek pedig el kellett tűnnie, az eltűnt. Azt hiszem, minden úgy jó, ahogy van, és remélem, még sokáig foglalkozhatok azzal, amivel most, és még sokáig lesznek körülöttem azok a kedves barátok, akik most vannak. Na és a csoki - az örök! :D És most jöjjön is a szilvás spacebonbon.

Hozzávalók:

200 gr étcsoki

70 gr tejcsoki

100 gr aszalt szilva

50 ml slivovica

fahéj

lüszterpor

Elkészítés:

A töltelékhez a feldarabolt aszalt szilvát 5 órára slivovicába áztatom, úgy, hogy teljesen ellepje. Amikor felszívta az alkohol nagyját, összeturmixolom az egészet, és fahéjjal ízesítem. Vízgőz felett megolvasztom a tejcsokit, és hozzákeverem.

A bonbonforma mélyedéseit összespriccelem csillogó fehér lüszter és kakaóvaj keverékével. Amiután megszáradt, kakaóvajjal háromféle különböző lüszterport készítek elő: rózsaszínt, sötétlilát és tengerészkéket. Vékony ecsettel előbb a rózsaszínnel festek egy-egy spirált a mélyedések közepébe, majd azonnal elegyítem és összemosom a lilával. Végül - még mielőtt megszáradnak - a sötétkékkel elnagyoltan kifestem a mélyedéseket. Mivel a burok étcsokiból készül, így is sötét lesz a "háttér".

Temperálom az étcsokit, kiöntöm a formát. Miután a burkok megszilárdulnak, megtöltöm őket a szilvás krémmel, és ha szükséges, a hűtőbe teszem (nálam elég szilárd állaga volt a tölteléknek). Végül lezárom a bonbonokat.

The reason for my long silence is that I started to write my dissertation. Of course this is a phase in every PhD student's life, and it comes with desperate how-shall-I-do-everything-at-the-same-time-feeling, struggling with constant lack of time, procrastination, re-prioritising of things, looking back at the doctoral years and nostalgia, and of course looking ahead. I do the following: I write 2 pages/day even if I'd rather die, which sounds ridiculously few (but hey, I have 72 pages since the beginning of September 😎), however, choosing the sources and the literature and putting together something meaningful from them takes a lot of time. Besides, I do my research, I have two books to edit, there are two conferences coming up, one editorial meeting in Berlin, some previously submitted articles of mine, and a new project, which I had to undertake because of certain problems with my incomes. What I will neglect until the end of October are the oral history project I'd joined back in February and writing popular articles; unfortunately I don't have capacity for them... the same goes for my hobbies, as I must catch up with other work-related stuff in my free time. Therefore at the moment chocolate and blogging are also neglected. Sometimes I make bonbons, though, and I still have many ideas, which I'll realise as soon as I'll have time.

In the last two years many things changed and finally I feel at home in my life, and it seems everything fell into place; what had to disappear, disappeared. I think everything is great as it is and I hope I can deal with what I'm doing now for a long while, and those dear friends that are around, will stay around. And chocolate will be there forever! :D And now, here is the plum spacebonbon.

Ingredients:

200 gr dark chocolate

70 gr milk chocolate

100 gr prunes

50 ml slivovica

cinnamon

lustre dust

Recipe:

For the filling, I cut up the prunes and soak them in slivovica for 5 hours - they should be covered by the liquid. Afterwards I blend them and season the mixture with cinnamon. Above steam, I melt milk chocolate and I add it.

I sprinkle the cavities of the mould with sparkling white lustre dust. When it gets dry, I prepare three different colours of lustre dust mixed with cocoa butter: pink, dark purple and navy blue. With a thin brush I paint a pink spiral in each cavity, then I merge them with the purple. Finally - before they set - I roughly cover the rest of the surface of the cavities with blue. As the shell is made of dark chocolate, the "background" will be dark anyway.

I temper the dark chocolate and I prepare the shells. After they set, I fill them with the prune cream and if necessary, I place the mould in the fridge (my filling was quite solid). Finally I seal the bonbons.

karácsonyvárós csokik // chocolates for advent calendar

Már csak 19-et kell aludni!! Ugye ti is számoltok visszafelé? :)))

Két hete a konyha átalakult csokigyárrá, és egymás után készülnek a finomságok karácsonyvárókba, ajándékba, és így tovább. Az év végi hajtásban a munka és emellett alig volt idő másra, de azért persze a karácsonyi mesét folytattam. Akit érdekel a történelmi háttér, kíváncsi a katharok tragédiájára, az itt találhat róluk több információt. Az inkvizíció (legalábbis a középkori, mert azon kívül később volt még Spanyol és Római Inkvizíció is) valóban nagyrészt annak köszönheti létét, hogy az egyház megpróbált megbirkózni az eretnekmozgalom jelentette kihívással. Franciaországban és a Vatikánban több levéltárban is őriznek iratokat, amelyek a perek anyagát tartalmazzák, némelyik egész részletes leírást közöl. A modern technológia csodájának köszönhetően el sem kell zarándokolnunk Franciaországba, ha meg akarjuk tekinteni őket: a levéltárak honlapján, például itt és itt is közzétettek  befotózott jegyzőkönyveket.
Az alábbiakban pedig közlöm a kedves tesóim karácsonyváróiba készült csokikák receptjét: 2x24-et készítettem négyféle töltelékkel, hogy ne legyen unalmas minden nap ugyanazt enni ;) Én számokat is festettem rájuk, de persze anélkül is biztosan örülne nekik bárki :D Karácsonyvárókba egyébként olyan csokit érdemes készíteni, ami nem romlik meg hamar, tehát például marcipánosat, vagy olyat, amibe kerül egy kis alkohol.

Hozzávalók:

0,2 dl narancslé

50 gr étcsoki
1 kiskanál vaj

fahéj, gyömbér, szegfűszeg

50 gr gesztenyepüré

0,2 dl narancslé

narancshéj 

0,1 dl brandy

gyömbér

10 gr meggy

0,2 dl rum

fahéj

50 gr marcipán

20 gr szilva

50 gr marcipán

mézeskalács fűszer

0,3 dl vörösbor

kakaóvaj, négyféle ünnepi színű lüszterpor (ezüst, fehér, arany, vörös)
2x150 gr étcsoki

Elkészítés:
Először is kakaóvajjal kevert lüszterporral felrajzolom a számokat a csokiforma mélyedéseibe. Ügyelni kell arra, hogy tükörírással fessük őket! Érdemes közben kéznél tartani egy mécsest, hogy a gyorsan szilárduló kakaóvajat időről időre fel tudjuk olvasztani. 
Míg száradnak a számok, elkészítem a négyféle tölteléket. Egy fél narancs kifacsart levét felmelegítem, adok hozzá karácsonyi fűszereket (fahéjat, gyömbért, szegfűszeget), egy kanálka vajat, majd hozzákeverek 50 gr csokit. Egy másik edényben összekeverek 50 gr gesztenyepürét és 0,2 dl narancslét. Hozzáreszelek egy csík narancshéjat, és felmelegítem, hogy a massza összeálljon. Végül a tűzről levéve adok hozzá egy kis kupaknyi brandyt, valamint két csipet gyömbért. Következik a meggyes töltelék: 10 gramm aszalt meggyet előre beáztatok annyi rumba, amennyi épp elfedi, majd a töltelék készítésekor megszórom fahéjjal, belereszelek 50 gramm marcipánt, és kis lángon addig keverem, míg a marcipán fel nem olvad. Végül a szilvás töltelékhez az aszalt szilvákat felaprítom és 0,3 dl vörösborban a mézeskalácsfűszerrel felfőzöm. Belereszelem a marcipánt, kis lángon tovább melegítem, míg a marcipán felolvad. Utolsó lépésként összeturmixolom a krémet.
Ezután elkészítem a csokiburkokat. A töltelékekkel felváltva töltöm meg a bonbonokat, majd kis hűtés után lezárom őket. Érdemes venni hozzájuk csomagolóanyagot, hiszen majdnem egy hónapig kell majd elállniuk (legalábbis a karácsonyi daraboknak).

II.

„Ahogy előre sejtettem, Raymond Garsie sorsa a máglyahalál lett. Nem kegyelmezett, nem kegyelmezhetett az inkvizíció. A 14. század elején, úgy tűnik, már nem vacilláltak, ha parfait-kra került a sor. Talán addigra megelégelték a csökönyös okszitánok ragaszkodását e kihalásra ítélt hithez.

Az iratot a toulouse-i könyvtárban találtam, néhány későbbi, gazdasági feljegyzés között. Egy évszázad elegendő volt, hogy jelentőségét veszítse, mert újrahasznosították: a hátoldalán a grófság gabonatermését írták össze.”

Mielőtt elindult a Citébe, hogy találkozzon Amiellel, Angèle utoljára végigolvasta jegyzeteit. Egy teljes hétbe telt, mire végre rábukkant e rövid bekezdésre Pessolis egyik levelében. A történész sűrűn levelezett kollégájával, François Mignet-vel, melynek során kutatásai mellett tervezett írásairól is beszámolt, és szemelvényeket küldött belőlük. Mivel Angèle egyszerre két levéltárban kutatott, a Mignet-nek címzett levelekre szánt néhány órában a folyamatos jegyzetelés mellett kellett arra ügyelnie, nehogy véletlenül elkerülje a figyelmét a Garsie-irat megfejtése. Amint rálelt, e-mailben egyeztetett egy találkozót Amiellel, hogy megbeszéljék a további kutatási stratégiát.

Amiel, amikor épp nem a saját kutatásával foglalkozott, a Château Comtalban, Carcassonne kastélyában tárlatvezetett. Angèle is itt találkozott vele először három hónapja, amikor szokásos zarándoklatán felfigyelt az érdekes előadásra, és a turistacsoporthoz csapódott. Amiel olyan adalékokkal gazdagította vezetését, amelyeket Angèle még sosem hallott korábban, pedig már jópár tárlatvezetőt meghallgatott. Így aztán miután a csoport távozott, ő szóba elegyedett a fiúval, és hamar megtalálták a közös hangot, nem utolsó sorban annak köszönhetően, hogy mindketten a vár szerelmesei voltak. Az Angèle által tervezett három kérdésből végül másfél órás beszélgetés kerekedett, melynek során átballagtak a lapidáriumon, aztán kétszer végigsétáltak az északi várfalon, miközben az őszi tájban és a vár fel-, majd eltűnő részleteiben gyönyörködtek. Amiel szakterülete a kathar eretnekmozgalom volt, nyomon követte a legfrissebb kutatási eredményeket és maga is eljárt a helyi és környékbeli levéltárakba.

Ezt az első beszélgetést aztán e-mailezés követte, és alkalomadtán, amikor Angèle időt tudott szakítani arra, hogy hazautazzon, beültek valahová egy kávéra, vagy a Cité utcáit rótták együtt.

Most a Château Comtalba beszéltek meg találkozót, és Angèle zavartan toporgott a bejáratnál, a nagy barbakán elkerített részén. Körülötte még most, a hűvös téli időben is turisták tolakodtak, a nyelvek sokasága bábeli zűrzavarként kavargott. Csak akkor vette észre Amielt, amikor ő magasba tartott kézzel integetett neki. A jegyiroda felé mutogatott, így Angèle arra vette az irányzékot. Gond nélkül beengedték a jegypénztárosok, és máris a kastélyhoz vezető kőhídon találta magát Amiel mellett.

- Megéri az ismerősödnek lenni! – nevetett Angèle.

- Amennyit ide jársz lassan már saját jogon is be fognak ereszteni – Amiel belekarolt és átsétáltak a hídon a központi udvarba. – Épp most végeztem egy csapat kiskölyökkel, komolyan mondom, ezután már csak egy kis csendre vágyom.

- Üljünk be az irodába, ott nyugodtan tudunk beszélgetni – javasolta Angèle.

Átosontak a bevezető filmet néző turisták csoportja mögött a főépület második emeletén, azután jobbra fordultak. Itt építettek ki néhány kisebb helyiséget a tárlatvezetőknek, muzeológusoknak; az ablakokból gyönyörű kilátás nyílt a Ville Basse-ra és a városra. Odakint egyre erősebben fújt a Marin a tenger felől, súlyos esőfelhőket tornyozott egymásra a látóhatáron.

- Utánanéztem Raymond Garsie-nak, de semmit nem találtam vele kapcsolatban – tért rögtön a tárgyra Amiel.

- Nos, akkor jó hírrel szolgálhatok: lehet, hogy felfedeztünk egy olyan jegyzőkönyvet, amiről eddig senki sem tudott – Angèle beszámolt Pessolis levelének tartalmáról, amit Amiel egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatott. – Milyen érdekes! Biztosan elkerülte a kutatók figyelmét az a kopott szöveg a hátoldalon. Jövő héten elmegyek Toulouse-ba és megkeresem.

- Megírod majd a fordítását? Tudod, az én latinom már eléggé megkopott…

- Hát persze. Akár írhatnánk róla egy tanulmányt is együtt. Én a középkori kontextusról, te meg a historiográfiai vetületéről.

- Ez jó ötlet! De ehhez még tovább kell olvasnom Pessolis leveleit és Mignet válaszait.

- Ez csak természetes. Nem sürget minket senki.

Amiel az ablak felé fordulva figyelte, ahogy az első kövér esőcseppek a párkányra hullanak. Az eső sötétszürke függönye az apró, napszítta tetőkre ereszkedett, akár egy színdarab végén.

- Amit a múltkor írtál, Angèle…. a kísértethistória, tudod. Sokat gondolkodtam rajta. Talán Pessolis tényleg valami koldust látott, viszont azóta innen is, onnan is furcsa történeteket hallok. A húgod barátnőjének az esete volt az első, azután egy itteni kollégám, Pierre is valami hasonlót mesélt. Korán reggel, nyitás előtt a lapidáriumban volt és látta, ahogy Carcas úrnő szobra megmozdul, egyidejűleg nyöszörgést is hallott. Mondani sem kell, nagyon megijedt és leszaladt a biztonságiakhoz, de mire visszaértek, minden úgy állt, ahogy szokott. Azóta azon morfondírozik, hogy tényleg látta-e, amit látott… A másik pedig: több, a Citében, vagy a közelben lakó ismerős mondta, hogy éjszakánként vigasztalhatatlan zokogást hallanak, amitől olyan hideglelésük támad, hogy nem tudnak elaludni. Kísértetiesen hasonlít Pessolis sztorijára.

- De… gondolod, hogy valaki a bolondját járatja az emberekkel?

Amiel vállat vont. – Fogalmam sincs. Nem tudom hova tenni ezt az egészet. Egy barátom, Arnaud, akit érdekel az ilyesmi, meg van győződve róla, hogy poltergeist, valami olyan lélek, aki halála után itt rekedt. Én nem hiszek az efféle dolgokban, de más racionális magyarázatot még nem találtam.

Angèle elgondolkodva babrálta a blúza ujját. – Nem is tudom… Olyan megfoghatatlan ez az egész. Kísérteties, ahogy mondtad. És az a legrosszabb, hogy az ember nem tud mit kezdeni vele. Azt hiszem, sosem fogjuk megtudni, mi állhat a háttérben.

- Nem is biztos, hogy tudni akarom – mosolygott cinkosan Amiel. – Mielőtt elfelejtem: van egy új kiadványunk a könyvesboltban, ami a lapidárium gyűjteményéről szól. Szerintem elég tartalmasra sikerült. Ha gondolod, lemehetünk megnézni.

Angèle lelkesen bólintott. Amiel elkísérte őt, és a könyvek közt még folytatták a beszélgetést, végül azonban Angèle-nek indulnia kellett, mert véget ért a kastély látogatási ideje.

Szerencsére mire kiért a Place du Château-ra, alábbhagyott az eső, ezért úgy döntött, jár egy kicsit a karácsonyi fényekkel díszített Cité utcáin. Besötétedett, ezzel együtt a levegő is csípősebb lett, így a turisták nagy része a kávéházakban, éttermekben keresett menedéket, vagy visszatért a szállására. Angèle kimondottan élvezte, hogy csak elvétve akad az útjába egy-egy ember. Ilyenkor úgy érezte, mintha tényleg a középkorba csöppent volna. Végigsétált a Rue Trencavelen, majd jobbra fordulva a Szt. Nazaire katedrális felé indult. Megcsodálta az épület csipkés tornyait, a rózsaablakokat, a csúcsos támpilléreket. A Place Pont teljesen elhagyatott volt, csak a vadszőlővel befuttatott falú hotel ablakain szűrődött ki világosság.

Fájdalmas nyögdécselés hallatszott a templom mögül. Angèle gerincén végigfutott a hideg de úgy gondolta, ha valaki segítségre szorul, nem hagyhatja magára. Elindult a hang irányába, amely közben fokozatosan halk pityergéssé alakult.

- Hahó, ki van ott? – kiáltott a sötétbe Angèle. Válasz helyett csak az egyre hevesebb zokogást hallotta. Jóllehet mindene átfagyott a bénító félelemtől, még közelebb lépett. A sírás ekkor szívet tépő, már-már állati vonyításba csapott át és a homályból parázsló szemek meredtek rá. Angèle hátratántorodott, aztán megfordult és rohant.

Szívverése még akkor is a fülében dörömbölt, amikor elérte az Aude Kaput és leszaladt a Szt. Gimer templom előtti térre. Csak a Régi Hídon nyugodott meg valamelyest, biztos távolságban a Citétől és attól a valamitől.

Visszanézett a város felett szinte lebegni tetsző várra, két kezét a szívére szorította. Vajon több mint másfél évszázada Pessolis is ezt látta?... Mi lehetett az? Akármi is, biztos, hogy többé nem akar találkozni vele. Gyors léptekkel indult hazafelé a téli eső áztatta úton.

We only have to sleep 19!! Are you also counting back? :)))
Two weeks ago my kitchen transformed into a chocolate factory and sweets are prepared one after the other for advent calendars, as gifts, etc. In the end-of-the-year rush, besides working and chocolate making, I barely had time for anything else, but of course I continued the Christmas tale. Those, who are interested in the historical background and in the tragedy of the Cathars, can find more information on them here. The inquisition (at least the medieval one, because later there were the Spanish and the Roman Inquisitions too) was created mainly because the Church tried to deal with the challenge of the heresy. Documents containing the material of the trials (some of them are quite detailed) are kept in several archives in France and the Vatican. Thanks to the miracle of modern technology we don't even have to go on a pilgrimage to France if we want to take a look at them: on the websites of archives, for instance here and here, the photos of protocols are published.
Underneath comes the recipe of chocolates made for my sisters' advent calendars: I prepared 2x24 pieces with four different fillings so it won't become boring to eat the same every day ;) I painted numbers on them, but of course anyone would be happy to eat them even without that :D Chocolates that don't get spoiled quickly are the best for advent calendars, for instance those with marzipan or alcohol.

Ingredients:

0,2 dl orange juice

50 gr dark chocolate
1 small spoon of butter

cinnamon, ginger, clove

50 gr chestnut puree

0,2 dl orange juice

orange peel

0,1 dl brandy

ginger

10 gr sour cherry

0,2 dl rum

cinnamon

50 gr marzipan

20 gr plum

50 gr marzipan

ginger bread spice mix

0,3 dl red wine

cocoa butter, four different types of luster dust (silver, white, gold, red)
2x150 gr dark chocolate

Recipe:
First of all I paint numbers in the cavities of the mould with the mixture of cocoa butter and luster dust. We have to be careful to write them backwards! It is useful to keep a candle at hand in order to melt the cocoa butter from time to time.
While the numbers dry, I prepare the four fillings. I warm up the freshly pressed juice of half an orange and I add Christmas spices (cinnamon, ginger, clove), a spoonful of butter, then I mix it with 50 gr chocolate. In another pot I combine 50 gr chestnut puree and 0,2 dl orange juice. I shred one stripe of orange peel in it and I warm them up. Finally I remove the mixture from the stove and I add a bit of brandy and two pinches of ginger. The next one is the sour cherry filling: I had soaked 10 gr dry cherries in as much rum that covers them. When I make the filling, I season them with cinnamon, I shred 50 gr marzipan and I stir them on small fire until the marzipan melts. Finally the plum filling: I cut up the dry plums and I cook them in red wine with ginger bread spice mix. I shred the marzipan in it and I keep cooking them on small fire until the marzipan melts. As the last step I blend the cream.
I prepare the chocolate shells. I fill them with the fillings, and after some cooling I seal them. It is useful to buy wrapping paper for them as they will have to endure almost a month (at least the last ones at Christmas)

II.

„As I suspected, Raymond Garsie's fate became the stake. The inquisition did not, could not pardon him. In the beginning of the 14th century, it seems, they did not hesitate any more when it came to parfaits. Probably they got fed up with the obstinate Occitans who clung to this faith condemned to extinction.
I found the document in the library of Toulouse, among some later economic records. One century was enough for it to lose its relevance as it was re-used: on its back side the grain crops of the county were listed.”

Before departing for the Cité in order to meet Amiel, Angèle read through her notes for the last time. It took an entire week to find this short paragraph in one of Pessolis's letters. The historian corresponded frequently with his colleague, François Mignet, during which, besides reporting on his research and planned writings, he even sent excerpts of them. As Angèle was simultaneously researching in two archives, during those few hours that she dedicated to the letters written to Mignet, she had to pay attention to the solution of the Garsie-document while constantly taking notes. As soon as she hit on it, she set up an appointment with Amiel in order to discuss the further research strategy.
Amiel, whenever he wasn't dealing with his own research, was guiding tours in Château Comtal, in the castle of Carcassonne. Angèle had met him there too three months ago, when, during her usual pilgrimage, her attention had been raised by his interesting presentation and she had joined the tourist group. Amiel enriched his guiding with such details that Angèle had never heard before, even though she had listened to several guides. Therefore, after the group had left, she got into conversation with him and they quickly found the common ground, not least thanks to that both of them were in love with the fortress. From the three questions planned by Angèle a one and a half hours long conversation became, while they strolled through the lapidary museum, then they walked over the northern ramparts twice, admiring the autumn landscape and the appearing then disappearing details of the fortress. Amiel's field of expertise was the Cathar heresy, he followed the newest research results and he frequented the local and nearby archives.
This first conversation was followed by e-mailing and occasionally, when Angèle managed to take the time to travel home, they met somewhere for a coffee or they walked the streets of the Cité together.
Now they agreed upon meeting in Château Comtal and Angèle was perplexedly loitering at the entrance, in the fenced off part of the big barbican. Around her, even in the cool winter weather, tourists were hustling; the multitude of languages swirled in a Babelic chaos. She noticed Amiel only when he waved to her with his hand raised up high. He pointed towards the ticket office, so Angèle went there. The ticket officers let her in without trouble and she found herself next to Amiel, on the stone bridge leading to the castle.
- It's worthy to be your friend! - laughed Angèle.
- Soon they'll let you in, in your own right, since you come here that often - Amiel took her arm and they walked through the bridge to the main courtyard. - I've just finished with a group of kids, honestly, I only long for some silence.
- Let's sit down in the office; we can talk there in quiet - suggested Angèle.
They sneaked through behind the tourists watching the introductory movie on the second floor, then they turned right. There some smaller rooms were built for the guides and museologists; from the windows the beautiful view of the Ville Basse and the city could be seen. Outside the Marin was blowing stronger from the sea, piling up heavy rain clouds on the horizon.
- I searched for Raymond Garsie but I didn't find anything - started Amiel.
- Well, in this case I have good news: maybe we discovered a protocol that no one knew before - Angèle told him about the content of Pessolis's letter. Amiel listened with increasing curiosity. - How interesting! Probably that worn-out text on the back side has slipped the attention of researchers. Next week I'll go to Toulouse and I'll find it.
- Will you write me the translation? You know, my Latin is quite weak...
- Of course. We could even write a paper about it together. I could write about the medieval context and you about the historiographical aspect.
- Great idea! But for this I'll have to read more from the letters of Pessolis and the answers of Mignet.
- That's natural. We're not hastened by anyone.
Turning to the window, Amiel observed the first large raindrops as they fell on the window sill. The grey curtain of the rain descended on the tiny, faded roofs, just like at the end of a theatre play.
- What you wrote last time, Angèle... you know, the ghost story. I was thinking about it a lot. Maybe Pessolis really saw some beggar, but since then I keep hearing weird stories from here and there. The first one was the story of your sister's friend, then a colleague, Pierre also told me something similar. He was in the lapidary early in the morning before opening and he saw that the statue of Madame Carcas moved, and at the same time he heard moaning. Needless to say he got frightened and he ran down to the security, but by the time they got back, everything stood as usually. He's still pondering whether he really saw what he saw... The other: several of my acquaintances living in or near the Cité told me that they keep hearing inconsolable sobbing at night, and they get such shivers because of it, that they cannot fall asleep. It uncannily resembles Pessolis's story.
- But... do you think that someone is fooling around?
Amiel shrugged. - I have no idea. I can't fathom it. A friend of mine, Arnaud, who is interested in such things, is convinced that it's a poltergeist, some soul that got trapped here after his death. I don't believe in these things, but I haven't found any rational explanation.
Angèle absentmindedly fiddled with the sleeve of her blouse. - I don't know... This whole thing is so incomprehensive. Uncanny, as you said. And the worst is that one cannot do anything about it. I believe we'll never get to know what is in its background.
- I'm not sure that I even want to know - smiled Amiel. - Before I forget: we have a new publication in the bookstore, about the lapidary. I think it turned out quite high-standard. If you want to, we can go downstairs to take a look at it.
Angèle enthusiastically nodded. Amiel accompanied her and among the books they continued their conversation, but finally Angèle had to leave as the visiting hours of the castle were over.
Fortunately by the time she got Place du Château the rain lightened so she decided to take a walk on the streets of the Cité decorated with Christmas lights. It grew dark and the air grew chillier thus the majority of the tourists looked for shelter in cafes and restaurants, or they returned to their accommodations. Angèle enjoyed that people crossed her way only occasionally. At this time she really felt like as if she'd popped up in the middle ages. She walked through Rue Trencavel, then she turned to the right towards the St. Nazaire cathedral. She gazed at its scalloped towers, the rose windows, the pointed buttresses. Place Pont was completely abandoned, light came only from the windows of the hotel.
Painful wailing could be heard from behind the church. It gave Angèle the creeps but she thought that if someone was in need of help she couldn't leave him alone. She went towards the sound, which gradually turned into quiet whining in the meanwhile.
- Hello, who's there? - shouted Angèle in the dark. Instead of an answer she could only hear the increasingly intense crying. Even though her entire body was frozen by paralysing fear, she stepped closer. The crying then transformed into heart-breaking, almost animalistic howling and from the shadow smouldering eyes glared at her. Angèle staggered back, then turned and ran away.
Her heartbeat was still pounding in her ears when she reached the Aude Gate and ran down to the square in front of St. Gimer church. She calmed down only on the Old Bridge, in a safe distance from the Cité and that thing.
She looked back at the fortress which seemed to be floating above the city, she pressed her hands against her heart. Is this what Pessolis saw more than one and a half centuries ago?... What could it have been? Whatever it was, for sure she doesn't want to meet it again. She started off for home with fast steps on the street washed by winter rain.