Ahogy a Darkness - Christmas time A Karácsonyi Dal, úgy Dickens Karácsonyi éneke A Karácsonyi Mese; november végén már alig várom, hogy végre kézbe vehessem, és minden egyes karácsony előtt elolvasom. Nagyjából kívülről tudom már :D és kissé igazságtalannak érzem, hogy a sokféle próbálkozás ellenére még nem született értékelhető filmes feldolgozása (te jó ég, csak belegondolok, hogy a legutóbbi Jim Carrey-s film mekkora borzalom volt...). A mostani recept is a karácsonyvárás szellemében fogant, úgyhogy, azt hiszem, nagyszerűen illik a Karácsonyi énekből származó legkedvesebb részletemhez :)
Mivel a mandarinból töménytelen mennyiséget képes vagyok megenni, ezért egyszerűen muszáj volt felhasználni csokiban :)
Hozzávalók:
0,3 dl tejszín
0,3 dl frissen facsart mandarinlé
100 gr étcsoki
2 kiskanál mandarinméz
1 kiskanál vaj
2 csipet szegfűszeg
kakaópor
Elkészítés:
A tejszínt a mandarinlével, a mézzel, a szegfűszeggel és a vajjal felmelegítem, majd hozzáadom a csokit és addig keverem, míg fényes ganache-t nem kapok. Ezután a hűtőbe teszem a krémet, és amikor teljesen kihűlt, kis gombócokat formázok belőle. Kakaóporba forgatom és kész is a mandarinos trüffel.
A mandarin héját se dobjuk el! A héjdarabokat kis kockákra vágva szárítsuk ki; később párologtatóba téve a vízben a meleg hatására kioldódik belőlük az illóolaj, és finom mandarinillatot fognak árasztani :)
A házak homlokzata meglehetősen feketének látszott, az ablakok még feketébbnek, ellentétben a háztetők puha fehér hótakarójával s az utca piszkosabb havával; ez utóbbit mély barázdákkal szántották fel a szekerek és kocsik nehéz kerekei; ezek a barázdák százszor meg százszor keresztezték egymást a nagy utak elágazásainál; s összekeveredő, nehezen követhető csatornákat alkottak a sűrű, sárga iszapban és jeges vízben. Az ég felhős volt, s a legrövidebb utcákon sem lehetett végiglátni a félig párás, félig megfagyott piszkos köd miatt, amelynek súlyosabb alkatrészei koromfekete atomokban záporoztak alá, mintha Nagy-Britannia valamennyi kéménye közös elhatározással kigyulladt és kedvére lángolt volna. Sem az időjárás, sem a város nem volt különösebben vidám - és mégis olyan derű áradt szét, amilyen tán még a legtisztább nyári légben, a legragyogóbb nyári napon sem.Mert a háztetőn söpörgető emberek mind csakúgy ragyogtak jókedvükben; átkiabáltak egymásnak a párkányról, s néha-néha tréfából hógolyókkal dobálóztak: - ártatlanabb lövedék az ilyesmi sok szóbeli tréfánál - s szívükből kacagtak, ha talált a golyó, s éppen úgy szívükből kacagtak akkor is, ha célt tévesztett. A vadkereskedések félig nyitva voltak még, a gyümölcsös boltok pedig valósággal dicsfényben ragyogtak. Voltak ott nagy, kerek, hasas gesztenyéskosarak - olyan szabásúak, mint vidám öregurak mellényei: - ott heverésztek az ajtókban, az utcára is kibuggyanva gutaütéses kövérségükben. Voltak ott vörhenyes, barnaképű, vaskos spanyol hagymák, zsíros termetük úgy ragyogott, mint a spanyol szerzeteseké; pajzánul kacsingattak polcaikról az arra járó leányokra, és negédeskedve pislogtak a felaggatott fagyöngyre. Volt ott körte, alma, pirosló gúlákba magasra felrakva; fürtszámra lógott a szőlő szembetűnő kampókról, a boltosok jóvoltából, hogy az arra járók szájában ingyen futhasson össze a nyál; volt halom számra mohos, barna mogyoró, illatával régi erdei séták bokáig süppedő, hervadt levelek közötti kellemes gázolások emlékeit idézve, volt húsos, barnás norfolki aszalt alma, amely élénken elütött a narancs és citrom sárga színétől, ezek pedig leves-testes mivoltukban szinte könyörögtek a vevőnek, hogy papírzacskóba csomagolva vigye haza, és ebéd után fogyassza el őket. Még az arany- és ezüsthalak is, amelyeket e válogatott gyümölcsök közé helyeztek el egy medencébe: bármily ostoba és lassú vérű fajtához tartoznak, mégis mintha tudták volna, hogy valami jó dolog van készülőben, és valamennyien tátogva, halvérű izgalommal úszkáltak körbe-körbe a maguk kis világában.A fűszeres boltok! Hej, a fűszeres boltok! Majdnem be vannak zárva, csak egy-két tábla hiányzik még a kirakatukról; de micsoda pillantás esik ezeken a réseken! Nemcsak a pultra ereszkedő mérlegtányérok csendültek meg vidáman, nemcsak a spárga meg a henger, amelyre rá volt csavarva, váltak meg vidáman egymástól, nemcsak a bádogszelencék teteje csapódott úgy föl-le, mintha szemfényvesztés lenne a dologban, nemcsak a tea meg a kávé keveredő illata csiklandozta kellemesen az orrot, nemcsak a mazsola volt nagy szemű, ritka szép, a mandula hihetetlenül fehér, a fahéj rúdja hosszú és egyenes, a többi fűszer mind oly gyönyörűséges, s a déligyümölcs oly vastagon volt bevonva cukorral, hogy a legérzéketlenebb nézőt is elgyöngítette, és következésképpen fölingerelte a látása. Nemcsak a füge volt zamatos és puha; nemcsak a francia szilva pirult savanykás szerénységgel a cifrán felékesített skatulyákban - nemcsak, hogy minden jóízű volt és karácsonyi ruhába volt bújtatva: hanem a vevők is mind úgy siettek, oly mohón várták a nap szépreményű ígéreteinek teljesülését, hogy egymásba botlottak az ajtóban, szatyraikat vadul egymáshoz csapva, s a pulton felejtették a vásárolt holmit, visszarohantak érte, és száz más hasonló tévedést követtek el, a lehető legjobb kedvben; ezalatt pedig a fűszeres meg a segédjei oly vidámak, oly frissek voltak, hogy az a kifényesített, szív alakú tű, amivel hátul a kötényüket megerősítették, tulajdon szívük lehetett volna, közszemlére kitéve, hadd csipegessék a karácsonyi csókák, ha úgy tetszik nekik.De a harangszó nemsokára minden jámbor lelket templomba, kápolnába szólított - és mentek mind; legjobb ruhájukban, legvidámabb ábrázatukkal rajzottak ki az utcára. És ugyanakkor megszámlálhatatlan sok nép bukkant elő egy sereg utcából, mellékutcából, névtelen sikátorból, vacsoráját cipelve a pékműhelyekbe. Ezeknek a szegény ünneplőknek látása erősen érdekelhette a szellemet, mert megállt Scrooge mellett egy pékműhely ajtajában, levette a tálak födelét, amint hordozóik elhaladtak mellette, és fáklyájáról tömjént csöpögtetett vacsorájukba. És igen különös fáklya volt ez, mert egyszer kétszer, mikor haragos szavakra került a sor két ételhordozó közt, akik összeütköztek egymással: néhány csepp vizet szórt rájuk belőle, és tüstént visszanyerték jókedvüket. Mert azt mondták, szégyen veszekedni karácsony napján. És így is van: Isten a megmondhatója, így is van!
Just like Christmas time from the Darkness is the ultimate Christmas song, Dickens's A Christmas carol is the ultimate Christmas tale; at the end of November I can hardly wait to start it and I read it before every single Christmas. I almost know it by heart :D and I think it's slightly unfair that so far no decent movie adaptation has been made (oh god, just to think about that horrible last movie with Jim Carrey...). Today's recipe was also inspired by the Christmas spirit, so I think it will perfectly fit to my favourite excerpt from A Christmas carol :) Since I can eat huge amounts of mandarin, I had to use it up with chocolate :)
Ingredients:
0,3 dl cream
0,3 dl freshly pressed mandarin juice
100 gr dark chocolate
2 small spoons of mandarin honey
1 small spoon of butter
2 pinches of clove
cocoa powder
Recipe:
I warm up the cream with mandarin juice, honey, clove and butter; then I add the chocolate and I keep stirring until I get a shiny ganache. I put the cream in the fridge and when it gets cold, I roll small balls of it. I coat them with cocoa powder and the mandarin truffles are ready.
Do not throw away the mandarin peels! Cut them up into little cubes and allow them to get dry; later on you can put them in a vaporiser, where the essential oil will get out of them in the hot water and they will emanate a nice mandarin smell :)
The house fronts looked black enough, and the windows blacker, contrasting with the smooth white sheet of snow upon the roofs, and with the dirtier snow upon the ground; which last deposit had been ploughed up in deep furrows by the heavy wheels of carts and waggons; furrows that crossed and re-crossed each other hundreds of times where the great streets branched off; and made intricate channels, hard to trace in the thick yellow mud and icy water. The sky was gloomy, and the shortest streets were choked up with a dingy mist, half thawed, half frozen, whose heavier particles descended in a shower of sooty atoms, as if all the chimneys in Great Britain had, by one consent, caught fire, and were blazing away to their dear hearts’ content. There was nothing very cheerful in the climate or the town, and yet was there an air of cheerfulness abroad that the clearest summer air and brightest summer sun might have endeavoured to diffuse in vain.
For, the people who were shovelling away on the housetops were jovial and full of glee; calling out to one another from the parapets, and now and then exchanging a facetious snowball—better-natured missile far than many a wordy jest—laughing heartily if it went right and not less heartily if it went wrong. The poulterers’ shops were still half open, and the fruiterers’ were radiant in their glory. There were great, round, pot-bellied baskets of chestnuts, shaped like the waistcoats of jolly old gentlemen, lolling at the doors, and tumbling out into the street in their apoplectic opulence. There were ruddy, brown-faced, broad-girthed Spanish Onions, shining in the fatness of their growth like Spanish Friars, and winking from their shelves in wanton slyness at the girls as they went by, and glanced demurely at the hung-up mistletoe. There were pears and apples, clustered high in blooming pyramids; there were bunches of grapes, made, in the shopkeepers’ benevolence to dangle from conspicuous hooks, that people’s mouths might water gratis as they passed; there were piles of filberts, mossy and brown, recalling, in their fragrance, ancient walks among the woods, and pleasant shufflings ankle deep through withered leaves; there were Norfolk Biffins, squat and swarthy, setting off the yellow of the oranges and lemons, and, in the great compactness of their juicy persons, urgently entreating and beseeching to be carried home in paper bags and eaten after dinner. The very gold and silver fish, set forth among these choice fruits in a bowl, though members of a dull and stagnant-blooded race, appeared to know that there was something going on; and, to a fish, went gasping round and round their little world in slow and passionless excitement.
The Grocers’! oh, the Grocers’! nearly closed, with perhaps two shutters down, or one; but through those gaps such glimpses! It was not alone that the scales descending on the counter made a merry sound, or that the twine and roller parted company so briskly, or that the canisters were rattled up and down like juggling tricks, or even that the blended scents of tea and coffee were so grateful to the nose, or even that the raisins were so plentiful and rare, the almonds so extremely white, the sticks of cinnamon so long and straight, the other spices so delicious, the candied fruits so caked and spotted with molten sugar as to make the coldest lookers-on feel faint and subsequently bilious. Nor was it that the figs were moist and pulpy, or that the French plums blushed in modest tartness from their highly-decorated boxes, or that everything was good to eat and in its Christmas dress; but the customers were all so hurried and so eager in the hopeful promise of the day, that they tumbled up against each other at the door, crashing their wicker baskets wildly, and left their purchases upon the counter, and came running back to fetch them, and committed hundreds of the like mistakes, in the best humour possible; while the Grocer and his people were so frank and fresh that the polished hearts with which they fastened their aprons behind might have been their own, worn outside for general inspection, and for Christmas daws to peck at if they chose.
But soon the steeples called good people all, to church and chapel, and away they came, flocking through the streets in their best clothes, and with their gayest faces. And at the same time there emerged from scores of bye-streets, lanes, and nameless turnings, innumerable people, carrying their dinners to the bakers’ shops. The sight of these poor revellers appeared to interest the Spirit very much, for he stood with Scrooge beside him in a baker’s doorway, and taking off the covers as their bearers passed, sprinkled incense on their dinners from his torch. And it was a very uncommon kind of torch, for once or twice when there were angry words between some dinner-carriers who had jostled each other, he shed a few drops of water on them from it, and their good humour was restored directly. For they said, it was a shame to quarrel upon Christmas Day. And so it was! God love it, so it was!
.jpg)
.jpg)
.jpg)
