Eiffel tower

A csokoládé a pillanat művészete: a temperált csoki pillanatok alatt megszilárdul, és még habzsákba töltve is csak rövid ideig marad lágy - a végtermék élettartamáról már nem is szólva :) Ezért "tartósítom" a csokijaimat mesékkel és zenével, így az íz hangulatához mindig kötődik egy másfajta benyomás is. 

Az Eiffel-torony valahogy adja magát, hogy el kell készíteni csokiból - így aztán rászántam egy fél vasárnapot. Alább következnek a fázisfotók, no meg egy kis kalandozás a 19. század végi Párizsba, aláfestő zenével! :)

***

Chocolate is the art of the moment: tempered chocolate gets hard within minutes and even in a piping bag it remains soft only for a short time - not to mention the lifespan of the end product :) Therefore I "conserve" my chocolates with tales and music, thus the flavour is always connected to another kind of impression.
It is kind of obvious that the Eiffel tower must be made of chocolate - therefore I devoted half of a Sunday to it. Below are the phase photos and a bit of an adventure in 19th century Paris, with a soundtrack! :)

Tehát először is megterveztem a tornyot: nem egy kifinomult mérnöki munka, de azért olyasmikre figyelni kell, hogy minden oldal egyenes legyen, különben (értelemszerűen) nem fog illeszkedni. A toronyelemek mellé rögzítőelemeket is terveztem: a három emelet közé egy-egy középen lyukas négyzetet. Az elemeket kartonpapírból vágtam ki, és a rögzítők kivételével mindet négy példányban felmásoltam sütőpapírra.

***

So first of all, I made the design: it's not a very sophisticated engineering, but you have to pay attention to that every side must be straight, otherwise they won't fit together. Besides the tower pieces, I also designed binding pieces: between the three stories, squares, which are empty in the middle. I cut the pieces out of paperboard and copy each of them four times onto parchment paper.

Temperáltam kb. 150 gr fehércsokit, habzsákba töltöttem, és felrajzoltam vele az elemeket. Időközben, amikor kihűlt, újratemperáltam. Miután a csoki megszilárdult, leválasztottam az elemeket a papírról, és következett az összeállítás: ehhez is temperált csokit használtam. A lábaknál az első két oldalt összeragasztás után egy pohárral támasztottam meg, azután hozzáillesztettem a másik két oldalt is. Hasonlóképp jártam el a középső és a legfelső emelettel is. Az első két emelet tetejére került egy-egy rögzítőelem.

***

I tempered ca. 150 gr white chocolate, I poured it into a piping bag and I drew the pieces with that. When it went too cold, I tempered the chocolate again. After the chocolate got solid, I peeled the pieces off the paper and started to assemble them: I used tempered chocolate for that too. In the case of the legs, after "gluing" them together, I held one side in place with a glass, then I added the other two sides too. I did the same with the second and third floors too. The binding pieces were glued on the tops of the first two floors.

Végül összeállítottam az egész tornyot: az emeleteket egymásra ragasztottam, és bőven használtam hozzá temperált csokit, hogy szilárd legyen az építmény. Eredeti elképzelésem szerint egy tömör fehércsoki bonbon lett volna a tetején, de egyszerűen nevetségesen festett azon a sok rácson :D úgyhogy mérgelődve ugyan, de gyors tervezés után ismét temperáltam egy adag csokit, és elkészítettem a kilátót, meg az antennát: itt egy csokilap készült négy kicsi ráccsal, és egy négyoldalas "házikó" háromszögletű tetővel.

***

Finally I assembled the entire tower: I glued the floors on the top of each other and I used an abundance of tempered chocolate so the structure would be firm. My original plan was to put a white chocolate bonbon on the top, but it looked simply ridiculous on those grates :D so angrily, but after a quick designing, I again tempered some chocolate and I prepared the lookout and the antenna: here I made a small chocolate thin with four tiny rails, a little "house" with four sides and triangle roof.

A kora esti ég oly kék volt, mint egy jóindulatú mosoly, amikor Annalie, Pfalzwalder VI. grófnője megérkezett Párizsba. Míg a Napóleon tér felé kormányozta kis gépét, a magasból szemügyre vette az épülő tornyot. „A világkiállítás büszkesége lesz,” hirdették az újságok. Bár egyelőre ragadozó torz állkapcsaként meredezett az ég felé, Nali magában elismerte a vállalkozás gigantikus méreteit. Hamarosan a Napóleon téren már nem lehet többé leszállni, mert Eiffel építménye kiszorítja a kis gépeket.

Az irányítótoronyból érkező instrukciók alapján letette gépét a széles kifutópályára, és begördült a térre. Párizs ékköve, a kis repülők gyülekezőhelye, ahol az aerodinamika szerelmesei saját építésű, egyedi repülőiket közszemlére bocsátják – állandó és folyton változó kiállítás a kíváncsi helybelieknek és a turistáknak. Nali talán a kelleténél egy hajszállal büszkébben feszített pilótaülésén, míg megkapta az utasítást, hogy melyik szabad állásba parkolhat. A téren dolgozó egyik felvigyázó máris kitöltötte a megfelelő papírt, felírta rá a gép számát, és kért egy aláírást, azután egy példányt átadott neki. Nali megszabadult pilótaszemüvegétől, kivette táskáját a csomagok tárolására szolgáló kis rekeszből, megigazította kifogástalan szabású, kék kosztümjét, a fejére kalapot illesztett.

Miután a kijáratnál strázsáló felvigyázótól kapott egy térképet, nekivágott a Rue de Grenelle-nek. A Descartes Kutatóintézet a Szajna túlpartján lesz, de előtte el kell költenie estebédjét, csak nem keresheti fel kopogó szemekkel!

Kutyáját sétáltató, jól szituált úrtól kért tanácsot, aki elkalauzolta őt a Rue de Belle Chasse-be, a Fekete macskához címzett sikkes kisvendéglőbe. Míg a teraszon ülve várta a megrendelt fogást, elnézte a szűk utcácska virágládáit, a kovácsoltvas gázlámpákat, a házak fölé hajló platánfákat és magukat az egymáshoz bújó, a század elején épült, visszafogott díszítésű házakat. Szemben az első emeleti franciaerkélyen hosszú fehér szőrű macska ücsörgött, és tejszínes tálkája mellől bámulta a járókelőket. Botra támaszkodó, szürke felöltős, szakállas öregember, arcát a kor aszalta szögletessé. Két, golyókkal játszó gyerek: a nyurgábbik fiú svájcisapkája alól furfangos szemek villognak, a másik térdnadrágja a hirtelen növéstől túl kurta, észre sem veszi, hogy játék közben felhorzsolta a térdét. És a pöffeszkedő nő nercbundájában, úgy sétál végig az úton, mintha reflektorfény kísérné minden lépését, lehetetlen nem észrevenni.

Épp, mint az anyja – Nali elmosolyodott. Az anyja, aki nem tud elszakadni a tradícióktól, ugyanakkor a végletekig ki is használja a hagyomány által biztosított lehetőségeit és pozícióját. Meggyőződése szerint egy grófnő dolga dúskálni a ruhákban és élvezni őket; tanulás, olvasás és – az ég szerelmére! – idegen tudósokkal való levelezés helyett válogatni a kérőkben és hatalmas lakodalmat csapni, aztán már csak családi életet élni és puccos fogadásokra, bálokra járni – újabb ruhákban; a kör itt be is zárult. Amint ezt szemforgatva többször is leánya tudomására adta, 28 évesen már legalább a második gyereken kéne túl lennie, és a harmadikon ügyködnie. Nali ilyenkor felhívta a figyelmét arra, hogy neki is csupán két ivadéka van: ő maga és Theo, az öccse – mindhiába.

Bár életben lenne az apja! Pfalzwalder V. grófja őszinte lelkesedéssel támogatta a tanulmányait, maga is hobbipilóta lévén beoltotta őt a repülés szeretetével. Többször is magával vitte Nalit a felhők közé, és tanítgatta a repülés csínjára-bínjára.

Merengéséből az érkező sült és rozmaringos burgonya illata ébresztette fel. Míg elfogyasztotta estebédjét, az előtte heverő térképen megtervezte az útvonalát.

Ki a Szajna partjára, hogy minél többet lásson az északi parton sorakozó polgári palotákból; az Île de la Cité nyugati csücskénél, a Pont Neuf-ön tért át a túlpartra. A Marche des Innocens-nél pillantotta meg a legújabb fejlesztésű francia gőzmeghajtású automobilokat. Hosszan követte őket a tekintetével. Gilbert írt ilyesmiről a leveleiben, s most végre igazából is láthatja őket!

Nali a tenyerébe nevetett. Hogy meg fog lepődni az idős tudós, ha megtudja, hogy itt van! Öt éve leveleztek, ami alatt mindenről beszéltek, ami lényeges: a legújabb könyvekről, politikáról, történelemről, tudományról, s legfőképp a repülésről, de még sosem találkoztak. IV. Napóleon erőfeszítései tartós békéhez vezettek a német tartományokkal, s a hadi kiadásokon megspórolt összeget a császár a tudományokra fordította. Gilbert is ennek köszönhette állását a nyolc éve létrehozott Descartes Kutatóintézetben, amelynek épülete most fenséges, pompás szentélyként magasodott Nali előtt.

Belépett, s a széles, oroszlánlábas asztalnál ülő portáshoz fordult.

- Jó napot! Gilbert Belland-hoz jöttem, Fizika részleg, Aerodinamika osztály.

A portás orrára biggyesztette a szemüvegét, végig tanulmányozott egy hosszú listát, majd bólintott.

- Előbb regisztrálnia kell magát – vendégkönyvet tolt Nali orra alá, s miután ő kitöltötte az adatait, a vörös szőnyeggel borított lépcsősorra bökött. – Második emelet, déli szárny, 213-as szoba. Ha ott nem találja, akkor a 216-os laborban van.

Nali köszönetképp ragyogó mosolyt vetett rá, azzal fölsétált a lépcsőn. A torkában dobogott a szíve – eljött hát a nagy találkozás pillanata! Lelki szemei előtt megjelent az ősz fizikus képe vörös csokornyakkendőjével és gondozott szakállával.

Bekopogott a 213-as ajtón. Nem érkezett válasz. Továbbment a 216-os ajtóhoz, ahol zörgetésére beinvitálták.

Odabent az asztalon csövek és fémalkatrészek meg egy félig kész motor, fölöttük langaléta, szénakazal-hajú férfi állt, hosszú orra mintha csak azért nőtt volna, hogy megtartsa drótkeretes pápaszemét. Nali körülnézett, de senki mást nem látott.

- Jónapot! Annalie vagyok, Pfalzwalder grófnője. Gilbert Belland-t keresem.

A férfi tátott szájjal bámult rá.

- Ööö… Gilbert nincs bent, már hazament… - kikászálódott az asztal mögül, de közben a mögötte álló könyvespolcról lesodort egy hanyagul otthagyott könyvtornyot.

Nali érdeklődve figyelte, amint lehajolván a könyvekért, levert az asztalról egy fogót is. Amikor végre mindent a helyére rakott, de az asztal mellett elbotlott egy ott hagyott kisszékben, a lányból ellenállhatatlanul bugyogott a kacagás.

- Te vagy Gilbert?! Hiszen a leveleid szerint 65 évesnek kéne lenned!

A férfi lesütötte a szemét, míg kezet nyújtott. – Hozzáadtam 30 évet… ne haragudj, de azt hittem, nem vennél komolyan egy korombelit - megvakarta a fejét. – Ami azt illeti, te sem nézel ki negyvenesnek!

Nali ismét elnevette magát. – Pont ugyanazon okból adtam ki magamat idősebbnek, mint te! Így is meg voltam győződve, hogy a férfiak szerint egy nő nem érthet a repülő szerkezetekhez.

- Te vagy az utolsó, akiről ezt állítanám. De… mi szél hozott Párizsba, mesélj már!

- Iderepültem! – Nali izgalmában megragadta Gilbert kezét. – Megépítettük a gépünket!

- A… amiről leveleztünk?!

- Igen, azt! Segítséget kaptam egy koblenzi műszerész ismerősömtől, együtt szereltük össze – direkt nem írtam meg neked, azt akartam, hogy meglepetés legyen!

Gilbertnek a hitetlenkedéstől ismét tátva maradt a szája. – És működik? Hiszen az jórészt csak elmélet volt…

- Igen, igen! A motor is, az egész szerkezet is, csak a szárnyakat vettük hosszabbra. Azzal repültem idáig!

- Hihetetlen… Mióta dolgoztál rajta?

- Egy éve. Bizonyos okok miatt nem haladhattam olyan gyorsan, mint ahogy elterveztem. Különben már tavaly ősszel ideutaztam volna.

Gilbert az élmény hatására az arcára tapasztotta tenyerét.

- Nem jutok szóhoz… bár öt év alatt már kiderült számomra, hogy nem mindennapi ember vagy – félve tette hozzá: - Megnézhetem?

Nali karon fogta, a folyosó felé vonta. – Gyere velem, a Napóleon téren van!

- Várj, nem mehetek el csak így… még dolgoznom kéne… - Gilbert tipródva vetett egy pillantást a munkaasztalára, aztán leemelte a felöltőjét a fogasról. – Üsse kő, nem minden nap érkezik látogatóm az égből! Menjünk!

The early evening sky was as blue as a benevolent smile, when Annalie, the VI. countess of Pfalzwalder arrived in Paris. While she steered her little machine towards Napoleon square, from above she took a look at the tower being built there. "It will be the pride of the World's Fair," advertised the papers. Even though at the moment it stretched towards the sky rather like the distorted jaw of a predator, Nali acknowledged the gigantic scales of the undertaking. Soon it won't be possible to land on Napoleon square, because Eiffel's structure will oust the small machines.

Based on the instructions from the control tower, she put down her aircraft on the wide runway and rolled into the square. The gem of Paris, a gathering place of small airships, where the lovers of aerodynamics exhibit their own self-made, unique planes - a permanent, continuously changing exposition for curious locals and tourists. While sitting in her cockpit a bit too proud, Nali received the order about which free stand she could park in. One of the guards filled in the necessary document immediately, he wrote the machines's number on it, asked for a signature, then gave her a copy. Nali got rid of her pilot's glasses, she took her bag from the small compartment which served for keeping the luggage, she adjusted her perfectly tailored blue suit and placed a hat on her head.
After she'd received a map from the guard at the gate, she started on Rue de Grenelle. The Descartes Research Institute will be on the other bank of the Seine, but first she must eat her supper, she cannot go there starving!
She asked for advice from a neat gentleman walking his dog, who guided her to Rue de Belle Chasse, to the posh little restaurant named Black Cat. While she was waiting for her order on the terrace, she was staring at the narrow street's flower pots, wrought-iron gas lamps, planetrees leaning above the snuggling houses, which had been built in the beginning of the century. Across the street, on the french balcony of the first floor, a long-furred white cat was sitting next to its plate and looking at passers-by. A bearded old man leaning on his cane, in grey overcoat, his bony face dried by age. Two children playing with marbles: from under the beret of the lanky one, clever eyes flashing; the other's breeches are too short, he doesn't even notice that he bruised his knee during the game. And the conceited woman in her mink coat; she walks along the road as if spotlight had accompanied every step, it's impossible not to notice her.
Nali smiled: just like her mother. Her mother, who cannot forget about traditions, and who uses her possibilities and position provided by those traditions to the end. Her conviction is that the task of a countess is having and enjoying an abundance of clothes; instead of learning, reading and - for God's sake! - corresponding with scientists, selecting her suitors and organizing a huge wedding, then only living family life and going to fancy receptions and balls - in new clothes; things go full circle there. As she told her daughter goggling several times, at the age of 28, Nali should have at least two children and work on the next one. On such occasions, Nali pointed out that her mother had only two children too: she herself and Theo, her brother - in vain.
If only her father was alive! The V. count of Pfalzwalder supported her studies with honest enthusiasm; being a hobby pilot himself, he implanted the love for flying into her. He took Nali among the clouds several times and taught her the ins and outs of flying.
The arrival of her steak and potatoes with rosemary woke her. While she ate her supper, she planned her journey on the map.
Out to the bank of the Seine in order to see as much as possible of the bourgeois palaces on the northern bank; at the western corner of the Île de la Cité, through the Pont Neuf to the other side. On the Marche des Innocens, she glimpsed the newest French steam powered automobiles. She followed them with her glance. Gilbert had written about these in his letters and finally she could see them in reality!
Nali laughed into her palm. The old scientist will be so surprised to know that she's here! They had been corresponding for five years, during which they talked about everything that was important: new books, politics, history, science and above all, flying; but they had never met before. The efforts of Napoleon IV led to permanent peace with the German provinces and the emperor spent on sciences the sum that had been spared on military expenses. Thanks to that, Gilbert got his job at the Descartes Research Institute founded eight years ago. The institute's building stood as a majestic, glorious sanctuary in front of her.
She stepped inside and turned to the doorman sitting at the wide table with lion legs.
"Good day, I came to see Gilbert Belland. Department of Physics, Division of Aerodynamics."
The doorman placed his glasses on his nose, inspected a long list, then nodded.
"First you have to register," he pushed the guestbook in front of Nali, and after she filled it in, he pointed at the stairs covered with red carpet. "Second floor, southern wing, room 213. If you cannot find him there, then he's in lab 216."
Nali cast a bright smile at him then walked up the stairs. Her heart was pounding - the time has come for the big meeting! In front of her mind's eyes the white-haired physicist's picture appeared with his red bow tie and trimmed beard.
She knocked on the door of room 213. No answer. She went to door 216, where after knocking, she was called in.
Inside, on a table tubes, metal pieces and a motor under construction; above them a spindly man with haystack hair and a long nose that grew only to keep his spectacles. Nali looked around but she couldn't see anyone else.
"Good day, I'm Annalie, countess of Pfalzwalder. I'm looking for Gilbert Belland."
The man stared at her with his mouth open.
"Erm... Gilbert is not here, he went home..." he climbed out from behind the table, but in the meanwhile swept down a tower of books left sloppily on the bookshelf behind him.
Nali observed him with interest, while leaning down for the books he knocked off a gripper from the table. When finally he put back everything in its place, but stumbled in a stool left next to the table, laughter bubbled out of the girl.
"Are you Gilbert?! But based on your letters, you should be 65!"
The man cast his eyes down while he offered his hand. "I added 30 years... Excuse me, but I thought you wouldn't take seriously a man of my age," he scratched his head. "Speaking of which, you also don't look like you are in your forties!"
Nali laughed again. "I pretended to be older for the exact same reason as you! I was convinced that according to men, a woman can't know much about flying machines."
"You are the last one I would state this about. But... how come that you are in Paris, tell me!"
"I flew here!" Nali grabbed Gilbert's hand excitedly. "We built our machine!"
"The... the one we corresponded about?"
"Yes, that one! I was helped by a mechanic friend from Koblenz, the two of us put it together - I didn't tell you about it, I wanted it to be a surprise!"
Gilbert's mouth remained open again. "And it's working? But most of it was only theory..."
"Yes, yes! The motor and the entire construction too, only the wings had to be longer. I flew here with that!"
"Incredible... How long have you been working on it?"
"For a year. Due to certain circumstances I couldn't proceed as fast as I planned. Otherwise I would've traveled here last autumn."
Under the impact of the experience, Gilbert pressed his palms on his face.
"I ran out of words... although during these five years I realized that you are an extraordinary person," timidly he added: "Can I take a look at it?"
Nali took his arm, and pulled him towards the corridor. "Come with me, it's on Napoleon square!"
"Wait, I cannot leave just like that... I shall work..." hesitating, Gilbert glimpsed at his table, then he took his overcoat from the peg. "Whatever, I don't receive visitors from the sky every day! Let's go!"