Amikor sokféle gond és tennivaló gyűlik össze, néha olyan varázslat történik, amire az ember nem is számít, ami... szinte hihetetlen, hogy megtörtént, és épp veled történt meg. Az élet apró csodái :)
Augusztus végén elutaztam szeretett városomba, Fiuméba, ahonnét dédnagyanyám származott (róla ebben a postban emlékeztem meg :)). Tavaly már jártam ott a családdal, és felfedeztük magunknak a Kozala temetőt, a holtak nagy, ökumenikus városát, amiben amúgy találomra kezdtünk el keresgélni - mint utóbb kiderült, egészen közel a megfelelő helyhez. Akkor még csak annyit tudtunk, hogy Stefano Cergnar és Lodovica Vilich sírját keressük, de hogy ez a Kozalában, vagy a Trsatban található, azt nem. Végül hosszas elektronikus nógatás hatására a Kozala központi címéről megírták, hol található ükapám sírja.
Nem mondom, amikor idén nyáron felmentem a temetőbe, és közeledtem a megadott helyhez, úgy vert a szívem, mintha legalábbis valami nagy rocksztárral készülnék találkozni. És akkor megláttam azt a szelíd arcot... Három szál fehér rózsát vittem a sírra, és hosszan elácsorogtam előtte. Első találkozásunk volt ez, nekem meg az ükapámnak. Aki nélkül most nem lennék itt.
Még szinte ki sem léptem a temetőből, amikor vad ötletem támadt. A síron gyűrött művirágok voltak - tehát valaki még mindig látogatja. Mi lenne, ha a jelenben összekötnénk a múltban elszakadt szálakat? Vettem egy képeslapot, és két nyelven - angolul és olaszul - beleírtam, hogy magam is Stefano leszármazotta vagyok, ha gondolják, vegyék fel velünk a kapcsolatot. Megadtam a postai címünket (eszembe sem jutott az e-mail... ki gondol ilyen dőreségre, amikor abban a városban sétál, ami a 19. század végét jelenti neki?!), a levelet becsomagoltam a celofánba, fevittem a temetőbe, és a rózsák szárára erősítettem.
Teltek a hónapok, már nem számítottam rá, hogy megmaradt ott az a levél, biztosan elázott, kidobták vagy elvitték, valakinek biztosan megkísértette a fantáziáját a titokzatos, síron túli levelezés.
És tíz napja levelet kaptunk Torinóból. Dédanyám bátyjának a leszármazottaitól. Természetesen kissé szemrehányón az utolsó kérdés az volt, hogy a digitális korban miért postai levelet kellett feladni, de hát ez a történet sármja :)
Azóta próbáljuk foltozgatni a szétszakadt családi szálakat :)
***
When problems and things to do accumulate, sometimes such magic happens, which one wouldn't even expect, which is... almost unbelievable, that it happened and it happened to you. The small miracles of life :)
At the end of August I travelled to my beloved Fiume, from where my great-grandma came (I dedicated this post to her :)). Last year we went there with my family, and we discovered Kozala cemetery, the great, ecumenical city of the dead, where we randomly started an investigation. As it later turned out, we were quite close tot he right place. But back then we only knew that we were looking for the graves of Stefano Cergnar and Lodovica Vilich; but whether they had been buried in Kozala or in Trsat, remained a question. Finally after much electronic nagging from the central address of Kozala I was informed about the whereabouts of my great-great-grandfather's grave.
This summer I went up to the cemetery and while I was approaching the right location, my heart was pounding as if I was about to meet some rockstar. And then I saw that gentle face... I brought three white roses on the grave and I was standing there for a while. This was our first meeting, my great-great-grandfather's and mine. Without him I wouldn't even be here.
I barely stepped out of the cemetery, when I had a wild idea. There were those wrinkled fake flowers on the grave - someone must still visit it. What if we mended the past's broken threads in the present? I bought a card and I wrote in it - in English and Italian - that I myself am a descendant of Stefano, if they want to, get in touch with us. I added our postal address (I didn't even think about e-mail addresses... who would think of such futility in the city which represents the end of the 19th century to her?!), I wrapped the letter in the cellophane envelope, I brought it in the cemetery and attached it to the roses.
The months passed by, I didn't even count on that the letter remained there; it must have gotten wet, thrown away or stolen, someone's imagination must have been tempted by the mysterious afterlife correspondence.
And ten days ago we got a letter from Torino. From the descendants of the my great-grandmother's brother. Naturally the last, slightly reproaching question was why they had to post a letter in the digital age, but this is the story's charm :)
Since then we've been piecing together the broken family puzzle :)
 |
| Dédanyám levele a torinói családnak // my great-great grandma's letter sent to the family in Torino |
Hozzávalók:
150 gr tejcsoki
0,3 dl lime lé
3 cm gyömbérdarabka
1 kiskanál vaj
80 gr fehércsoki
Elkészítés:
A lime-ot lábosba facsarom, a gyömbért meghámozom és belereszelem. Felmelegítem, hozzáadom a vajat és a fehércsokit.
Temperálom a tejcsokit, elkészítem a bonbonburkokat. Miután megszilárdultak, megtöltöm őket a gyömbéres krémmel. Hűtőbe teszem a csokiformát néhány órára. Végül a maradék csokival lezárom a bonbonokat.
 |
| ükapám sírján a levél // the letter on my great-great-grandfather's grave |
Ingredients:
150 gr milk chocolate
0,3 dl lime juice
3 cm ginger
1 small spoon of butter
80 gr white chocolate
Recipe:
I squeeze the lime in a pot, I peel the ginger and shred it into it. I warm it up, I add the butter and the white chocolate.
I temper the milk chocolate, I prepare the bonbon shells. After they get dry, I fill them with the ginger cream. I put the mould in the fridge for a couple of hours. Finally I seal the bonbons with the leftover chocolate.
No comments:
Post a Comment