January 17, 2018

Flight of the Silverbird

A post szövege magyarul lejjebb görgetve olvasható :)

This post is dedicated to Thomas Bergersen, the amazing composer and musician of Two Steps From Hell 💗

About a year ago I was hooked into epic music by a song that remained my all-time favourite ever since. This was Flight of the Silverbird. Oh how many times this song has inspired me! I wish I had a euro for every occasion I have listened to it; I'd be a millionaire already :D To me, this tune speaks about freedom, the infinite world, happiness, life. I adore every single note in it, its energy, the guitar sound, the strings! I adore that whenever I listen to it, pictures are rushing around in my head, this music tells me legends and stories that I must write down, it boosts every kind of creative drive.
It is a perfect subject for Fairytale Chocolate and even though under the youtube video you may read plenty of stories about how people imagine the Silverbird, I am a fairytale writer, and for me it was quite obvious who or what the Silverbird is :) So here are my tributes to this song in the three forms of art that I appreciate the most: chocolate, drawing and writing.

My first idea was to draw an art nouveau style picture about the Silverbird, which actually took more than a month, as December was quite busy and I had only bits of time here and there to work on it. I finalised the drawing just yesterday and scanned it today, however, the scan distorted it, so I rather took a photo of it and enhanced the colours a tiny bit.
Then I also planned a chocolate mask, which I prepared with the good old method. First I drew the bird and the flowers inside the mask with tempered white chocolate. I painted them with cocoa butter and various colours of luster dust, then I added another layer of white chocolate on them, as I wasn't sure whether the colours will be strong enough and te dark chocolate won't show through.

the inside of the mask, painting the pattern
I tempered 100 gr of dark chocolate and I smeared it throughout the inside of the mask, taking care that it goes everywhere, including the sides. When it got dry, I tempered another portion of dark chocolate and did the same with that. I left the mask for a couple of hours until the chocolate dried completely, then I pulled off the plastic mould. 
And finally, before Christmas I also wrote the fairytale, which is going to be a prequel of one of my tales, but I can't tell more about this ;) Enjoy them!

Lora was staring out the window - even though there was not much to see outside, in the grey, wet autumn. Mist was sitting on the black, bare branches of the trees; a brown, dry leaf fell hopelessly. Lora followed its rhapsodic flight with her eyes and when the leaf gently stroked its brethren on the ground, she returned to her work.
Another stitch and another and another. If only she could count how many times she had pierced her needles through so many different fabrics... and still, she doesn't even have the gratifying feeling that every stitch brings her closer to a better life. No, what she earns is barely enough for maintaining the tiny shop, for meagre food, sleeping close to the fireplace and for the rent to be paid to the owner of the building.
Sighing she let the shirt down in her lap. If only it was spring! On bright, blooming days she could take delight at least in the colours outside, the blushing people, the tiny, colourful birds. But in late autumn...
She sipped her tea and took up her sewing. She fringed the sleeve of the white-green shirt with light green thread; one stitch after the other, diligently, until she was done. Then she put it aside, she stood up and stretched her numb limbs. It's time for lunch.
As soon as she turned away from her little table, the door opened behind her. An old man with curved back shuffled in; his hand on his cane looked like the rugged roots of a tree. Wheezing, he put down his bag on the floor.
"I came for my coat."
"Oh yes," Lora smiled at him. "I'll get it for you."
She opened the wardrobe standing next to the fireplace, where she kept the clothes that she'd finished. 
"It was done quickly, I only had to patch the elbow," she said, while she brought the coat to her table. "And I found a hole at the bottom, I fixed that too."
She folded the cloth and placed it in front of the old man.
"Thank you," he returned her smile with a face like a mirror broken into a thousand pieces.
"One and a half crowns," mumbled Lora as she still could not get used to asking for money from paupers like herself.
The cough of the old man sounded like the rattle of dry paper.
"Unfortunately I don't have money. But I have something else that I will give you in exchange."
He bent down for his bag, placed it carefully on the table, opened it and pulled off the textile of its content.
Sad, dust-grey bird blinked at Lora from its cage.
"A... a bird?!" The girl stared at the creature then at the old man in astonishment. "What shall I do with a bird?!"
"Keep it as an attraction. Or release it." The man took his coat. "Freedom is more important than possession anyway."
He turned around and without waiting for an answer, he shuffled out of the shop.
Lora was still gazing at the bird with open mouth and it looked back at her with resignation; it didn't seem upset about the change of owners.
"What shall I do with you?" echoed Lora dumbly, she pushed the cage aside and sat back to her table. She unconsciously reached for another shirt; forgetting about her lunch, she started sewing again. One stitch after the other; and she kept thinking how much the last sentence of the old man resonated with her previous thoughts.
"How foolish!" she tossed down her sewing angrily. "How could one be free when she doesn't even have money for a pair of good shoes?! What does freedom mean at all? That you're not in prison? Or..."
She stopped when she realised that she was still talking to the bird. The bird, that was observing her indifferently from its prison.
Lora sprung up, the shirt fell on the floor from her lap. She grabbed the cage and rushed out of the shop, the door slammed behind her. She hurried along the cobbled road leading out of the city. A cart clattered next to her, a dog was barking in the neighbouring street. The road brought her to the top of the hill. Beyond that the wind was sighing, stuck in the greenless forest; above the hill dark grey clouds were whirling, cold raindrops drizzled in the girl's face, her long hair got wet in the mist.
"Now both of us will be free!"
She opened the door of the cage and held it up.
The bird didn't move.
"Go!" yelled Lora impatiently.
The bird glimpsed at her with its beady eyes, it stretched its neck towards the small square of freedom. Lazily, it tilted its quills, it rose and shook itself, thus it became a fluffy ball. It jumped on the cage door with its thin legs and finally it flew away.
Lora followed its zigzag flight with her eyes; it flew surprisingly fast in front of the trees. Then the bird flapped its wings and just like an unfurling tablecloth, its silver feathers unfolded. It was blazing in the grey autumn world, and it didn't look like a sparrow any more, rather like a proud falcon; its quills expanded, its neck bent, its remiges stretching like sails in the wind.
Lora rubbed her eyes.
"Silver bird!" she exclaimed. She ran after the bird, trampling in knee-high, dry weed in order to get closer and see the metamorphosis.
The bird made a full circle, when it reached the trees, it bent upwards into the sky; the grass was waving in the wind of its giant wings. Its flexible muscles strained at every move, as if it was climbing stairs. Higher and higher the bird soared; the whiff of its flight ripped blue sky among the clouds. Its body stretched, its spine twisted, its claws came out, on the track of its tail tufts of clouds got torn. As it started to dive, it opened its mouth; a thousand sharp teeth were sitting in its jaw; it fixed its ice-blue eyes on the girl.
Lora turned to stone.
"A dragon..." she whispered.
She roused only when the roar of the dragon shook the hill. She ran towards the trees, rushing as fast as she could, but the creature raced swiftly towards her. When her legs couldn't bear it any more, Lora crouched down in the grass, she curled up as much as she could and she didn't even dare to breathe. Around her the storm blustered and the dragon swooped...
to be continued

Ezt a postot Tomas Bergersennek, a Two steps From Hell lenyűgöző zeneszerzőjének és muzsikusának  ajánlom 💗

Nagyjából épp egy éve kattantam rá az epic musicra egy olyan dal nyomán, ami azóta is a kedvencem. Ez a Flight of the Silverbird. Hányszor ihletett már meg ez a dal! Bárcsak kaptam volna egy eurót minden alkalommal, amikor meghallgattam, már milliomos lennék :D A szabadságról, a végtelen világról, a boldogságról, az életről mesél nekem ez a dallam. Imádom minden egyes hangját, az energiát, a gitárt, a vonósokat! Imádom, hogy valahányszor meghallom, képek nyüzsögnek a fejemben; ez a zene legendákat és történeteket közvetít nekem, amiket le kell írnom; minden fajta kreativitást feltuningol.
És tökéletes alany a MeseCsokihoz is. Bár a youtube videó alatt sok-sok történet található arról, hogyan képzelik el az emberek az Ezüst Madarat, én meseíró vagyok, és számomra elég egyértelmű volt, hogy kiféle-miféle az Ezüst Madár :) Szóval most lerovom tiszteletemet Thomas és a dala előtt a három, általam leginkább kedvelt művészeti ágban: csoki, rajz és írás.

Első ötletem a szecessziós stílusú kép volt, amin valójában több mint egy hónapig dolgoztam, ugyanis a december elég zsúfolt volt és csak itt-ott akadt egy kis időm dolgozni rajta. Tegnap fejeztem be, ma beszkenneltem, de az eredmény teljesen torz lett, úgyhogy inkább lefotóztam, és kissé hangsúlyoztam a színeket.
Aztán terveztem egy csokimaszkot is, amit a régi jól bevált módszerrel készítettem el. Először temperált fehércsokival megrajzoltam a madarat és a virágokat a maszk belsejében. Kakaóvaj és különböző színű lüszterporok keverékével festettem ki őket, azután ráhúztam még egy réteg fehércsokit, mert nem voltam biztos benne, hogy elég erősek-e a színek, és az étcsoki nem fog-e átütni rajtuk.

Temperáltam 100 gr étcsokit, és felvittem a maszk belsejében mindenhová, ügyelve arra, hogy a szélekre is jusson. Amikor megszáradt, még egy adag étcsokit temperáltam, és hasonlóképp jártam el vele. Néhány órára száradni hagytam a maszkot, azután lehúztam a műanyag formát. 
Végül még karácsony előtt megírtam a mesét, ami egy másik történetem előzménye, de erről egyelőre nem árulhatok el többet ;) jó szórakozást! 

Lora kibámult az ablakon - jóllehet odakint a szürke, nedves őszben nem sok néznivaló akadt. Pára ülte meg a fák fekete, csupasz ágait, egy barnára száradt levél reményvesztetten hullt le. Lora követte tekintetével csapongó röptét, majd amikor a levél szelíden társaira simult, visszatért a munkájához.
Még egy öltés, és még egy, és még egy. Bár megszámolhatná, hányszor szúrta át a tűit és hányféle anyagon... és még az a jóleső érzése sincs meg, hogy minden öltés közelebb vinné egy jobb élethez. Nem, amit megkeres, épphogy elég az apró szabóüzlet fenntartására, a szűkös élelemre, a tűzhely mellé kuporodva alvásra és az épület tulajdonosának fizetendő bérre.
Sóhajtva ismét az ölébe eresztette az inget. Bárcsak már tavasz lenne! Napfényes, virágbontó napokon legalább a kinti színekben, a kipirult arcú emberekben, az apró, tarka madarakban gyönyörködhetett, de ilyenkor késő ősszel...
Belekortyolt a teájába, újból fölvette a varrását. A fehér-zöld ing ujját világoszöld fonallal szegélyezte, egyik öltés a másik után, szorgalmasan, míg el nem készült vele. Akkor aztán félretette, fölállt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Eljött az ebéd ideje.
Amint elfordult kis asztalától, kinyílt mögötte az ajtó. Hajlott hátú öregember csoszogott be, keze a botján akár egy fa göcsörtös gyökere. Csomagját nehézkesen szuszogva a földre tette.
- A felöltőmért jöttem.
- Ó igen - Lora rámosolygott. - Azonnal hozom.
Kinyitotta a tűzhely mellett álló szekrényt, ahol az elkészült darabokat tárolta.
- Gyorsan végeztem vele, tulajdonképpen csak a könyökét kellett megfoltozni - mondta, míg az asztalhoz vitte a felöltőt. - És találtam egy hasadást az alján, azt is megvarrtam.
Gondosan összehajtogatta, és az öregember elé tette a ruhát.
- Köszönöm - az öreg viszonozta a mosolyát, arca akár az ezer darabra tört tükör.
- Másfél korona - motyogta az orra alá Lora, mert még mindig nem szokta meg, hogy a hozzá hasonló ágrólszakadtaktól pénzt kérjen.
Az öregember torokköszörülése száraz papír zörgéseként hangzott.
- Sajnos nincs pénzem. De van másvalami, amit odaadok cserébe.
Lehajolt a csomagjáért, óvatosan az asztalra helyezte, kibontotta, és tartalmáról lehúzta a szövetet.
Kalitkájából bús tekintetű, porszürke madár pislogott Lorára.
- Egy... egy madár?! - a lány megütközve bámult a szárnyasra, azután az öregre. - Mihez kezdjek egy madárral?!
- Tartsd meg vevőcsalogatónak. Vagy engedd szabadon - a férfi fölnyalábolta felöltőjét. - A szabadság úgyis fontosabb, mint a birtoklás.
Azzal válaszra sem várva hátat fordított, és kicsoszogott az üzletből.
Lora még mindig tátott szájjal meredt a madárra, aki unott beletörődéssel nézett vissza rá, úgy tűnt, nem különösebben izgatja fel, hogy gazdát cserélt.
- Mihez kezdjek veled? - ismételte bután Lora, arrébb tolta a kalitkát, és visszaült az asztalához. Öntudatlanul egy újabb ingért nyúlt, ebédjéről megfeledkezve látott neki a varrásnak. Egyik öltés a másik után, és egyre az járt az eszében, mennyire összecsengett korábbi gondolataival az öreg utolsó mondata. 
- Micsoda marhaság! - indulatosan lecsapta varrását. - Hogy lehetne szabad az ember, ha arra sincs pénze, hogy egy rendes cipőt vegyen magának?! Egyáltalán, mit jelent a szabadság? Hogy nem vagy börtönben? Vagy...
Elhallgatott, amikor rájött, hogy még mindig a madárhoz beszél. A madárhoz, aki börtönéből egykedvűen, mozdulatlanul figyelte őt.
Lora fölpattant, öléből az ing a földre hullt. Fölkapta a kalitkát, kirohant az üzletből, az ajtó keményen csapódott be mögötte. Szaporán szedte a lábát a városból kivezető, macskaköves úton. Szekér zörgött el mellette, kutya csaholt a szomszédos utcában. Az út a dombtetőre vitt. Azon túl a lombját vesztett erdőben megrekedve sóhajtozott a szél; a magaslat felett sötétszürkén örvénylettek a fellegek, esőcseppek szitáltak hidegen a lány arcába, hosszú haja átnedvesedett a párától.
- Most mindketten szabadok leszünk!
Kinyitotta a kalitka ajtaját, és feltartotta.
A madár meg se moccant.
- Menj már! - kiáltott rá türelmetlenül Lora.
A madár rápillantott fekete gombszemeivel, előrenyújtotta a nyakát a szabadság kis négyzete felé. Lustán megbillentette farktollait, fölemelkedett, megrázta magát, amitől pihés gombolyaggá változott. Pálcika lábain a kalitkaajtóra ugrott, s onnét végre kiröppent.
Lora követte őt a tekintetével, amint cikkcakkban, meglepően fürgén szállt el a fák előtt. A madár csapott egyet a szárnyaival, és mint amikor az abroszt bontják, úgy bomlottak ki ezüstszín tollai. Ragyogott a szürke őszi világban, és már nem is verébre hasonlított, inkább büszke sólyomra; farktollai megnyúltak, nyaka ívbe hajolt, evezőtollai vitorlaként feszültek a szélben.
Lora megdörzsölte a szemét. 
- Ezüst madár! - kiáltott fel. Utána eredt, térdig érő, száraz gazban gázolt, hogy a közelébe érjen, és jobban lássa az átalakulást.
A madár körívet írt le, amikor a fákhoz ért, fölkanyarodott az égbe, óriási szárnyai szelében hullámzott alant a fű. Ruganyos izmai, akárha lépcsőt mászna, minden mozdulatára megfeszültek. Magasan, egyre magasabban szárnyalt, suhanásának légárama kék eget hasított a fellegek közé. Teste hosszan elnyúlt, gerince elcsavarodott, karmai kimeredtek, farka nyomán felhőpamacsok szakadtak ki. Amint zuhanni kezdett, kitátotta száját, állkapcsából ezer hegyes fog meredt, jégkék szemét a lányra szegezte.
Lora kővé dermedve bámulta.
- Sárkány... - susogta.
Csak akkor ocsúdott föl, amikor a sárkány bömbölése megremegtette a domboldalt. Futásnak eredt a fák irányába. Rohant, ahogy bírt, de a lény sebesen száguldott felé. Amikor a lába már nem bírta tovább, Lora lekuporodott a fűbe, olyan apróra húzta össze magát, amennyire csak tudta, és lélegezni sem mert. Zúgott körülötte az orkán, és a sárkány lecsapott...

No comments: