tenger gyümölcsei // frutti di mare

Nyár eleji családfa-kutatásom végeredménye egy családi kiruccanás lett augusztus végén: két olyan városba látogattunk el, ahonnét a felmenőim származnak. Elsőként Szlovéniában töltöttünk két napot, ahol a főhadiszállást Mariborban rendeztük be a nővéremnél :) Megmásztuk a Pohorje-hegyet, és kétszer lesiklottunk a nyári-bob pályán, ami egészen addig vicces, amíg a miniatűr méretű, centrifugaként rázkódó bob fejest nem ugrik az emberrel a susnyásba, hogy 3-4 métert zuhanjon a sínen, azután ismét felkapaszkodjon :D 

Maribor a Pohorjéről // Maribor as seen from Pohorje

Apai nagyapám nagymamája egy Gorenja Vas nevű apró hegyi faluban született, Skofja Lokától nem messze. Na most biztos az lesz a reakció, hogy antiszociális vagyok, de azért szeretek egyedül utazni, mert annak megvannak a maga kis rituáléi, amiket sok emberrel körbevéve nem mindig lehet véghezvinni. Egy-egy tájon vagy városon nem lehet csak úgy átrohanni, azt az embernek magába kell szívnia, át kell éreznie a hely szellemét, össze kell barátkoznia vele. Kiváltképp, ha valamilyen módon (tegyük fel az üknagyanyja és az ő szülei révén) még kapcsolódik is hozzá. Szóval nálam nem játszik a "hajtsunk-át-rajta-autóval, együnk-egyet-a-parkolóban"-módszer. El kellett menni a temetőbe (sajnos már nem voltak régi sírok), körbe kellett járni a templomot (zárva volt), és míg a többieknél a parkolós evés volt terítéken, én felmásztam a falucska dombjára, hogy lássam azt a tájat, amit az üknagyanyám valószínűleg láthatott - talán kicsivel kevesebb házzal. Ez az:

Gorenja Vas

És ha már úgyis ott voltunk a közelben, átruccantunk Bledbe is, amely egykor majd a birodalmam része lesz, vagyis AZ lesz a birodalmam, mert minden benne van, ami egy birodalomhoz kell: hegyek, erdő, tó, sziget és vár :DDD

Bled

A csúcson kell mindent abbahagyni, ennek szellemében másnap átfuvaroztunk Horvátországba, ahol egy Rijeka/Fiume nevű városban 1889-ben megszületett az olasz dédnagyanyám (mivel akkoriban Fiume volt a város neve, a továbbiakban én is így fogom hívni). A város meglehetősen összetett múltra tekint vissza, amit szépen tükröz az architektúra: a mediterrán házikók mellett a monarchia idejében épült, klasszicista paloták és szocialista, 20 emeletes monstrumok emelkednek - ez talán sokaknak nem tetszik, én viszont épp emiatt a mozaik-szerűsége, a "katyvasz" miatt szerettem bele első látásra. Számomra gyönyörű, hogy annak a színes történelemnek minden vonása megmaradt a város arculatán a római kaputól kezdve az ultramodern házakig. Talán mert magam is ex-szocialista országból származom, nekem az otromba emeletes házak a városkép szerves részeinek tűnnek, nem lerombolandó valaminek. De beszéljen helyettem ez a kép:

Fiume

Első utunk abba az utcába vezetett, ahol a dédnagyanyám családja élt, és amint megláttam a következő kis kastélyt, egyből tudtam, hogy csak ott lakhattak (pláne, amikor felfedeztem rajta a 13-as számot..:D)

Belveder 13.

Fiume csodás város, a Kvarner-öböl ívének szinte a közepén fekszik, az egész öblöt belátni innét, beleértve Krk és Cres szigetét. Mediterrán éghajlatú, ugyanakkor a tengerpartot leszámítva dombos-sziklás táj, kiemelkedik belőle a Trsat-vár (ahová természetesen szintén felmentünk). Hatalmas piaca van, sok-sok frissen fogott hallal és tengeri herkentyűvel, a makrélának nem is tudtunk ellenállni. És persze rengeteg szűk, kóborlásra csábító kis utcája is van, virágokkal és lépcsősorokkal megrakva.

Elmentünk itt is a temetőbe, és szinte biztos, hogy a családnak még megvan a sírja, viszont ez a temető túlságosan nagy volt ahhoz, hogy az ember végignézze... De legalább van miért visszatérni ;)

A túrától megihletődve azután itthon kreáltam egy adag csokit. Ezúttal nosztalgikus ízt akartam teremteni, és mivel a nagymamámék szombati látogatásaikon rendszeresen hoztak nekünk banánt, így erre tettem le a voksomat. Mellé karamellát párosítottam, szintén a (számomra) nosztalgikus ízvilága miatt, meg azért is mert nagyon szeretem :P A csoki formája pedig... hát mi más lenne?

Hozzávalók:

150 gr tejcsoki

20 gr fehércsoki

A banános töltelékhez:

egy banán

citromlé

15 gr fehércsoki

egy lapzselatin

20 gr tejszín

A karamellhez:

150 gr cukor

100 gr tejszín

30 gr méz/agavé szirup

40 gr vaj

Elkészítés:

Először temperálok 20 gr fehércsokit, és márványozom vele a bonbonforma mélyedéseit. Ezután temperálom a tejcsokit is, és kiöntöm a formát. A hűtőbe teszem, míg a burkok megszilárdulnak. 

Elkészítem a karamellszószt: ehhez Ötvös Zsuzsa receptjét használtam, ami meglehetősen egyszerű: a tejszínt felmelegítem, közben egy másik lábasban megolvasztom a cukrot, és amikor eléri a megfelelő színt, hozzáadom előbb az agavé szirupot (én ezzel dolgoztam méz helyett), a még meleg tejszínt, végül a vajat. Direkt nagyobb adagot készítettem belőle, hogy még máshoz is tudjam majd használni. Miután kész, félrerakom a karamellt, míg kihűl.

A banánhabhoz előre hideg vízbe áztatok egy lapzselatint. Botmixerrel pürésítek egy banánt, hozzákeverek néhány csepp citromlét és 10-15 gr tejszínt (tényleg csak egy egész kicsi kell!). Egy kis lábosban vízgőz felett felolvasztok 15 gr fehércsokit, hozzáöntök 10 gr tejszínt. A lapzselatinról lerázom a vizet, és elkeverem a meleg csokiban. Míg kihűl, felverem a tejszínes banánpürét - persze nem lesz olyan habos, mint a tejszínhab, de ez nem is szükséges. Végül hozzáöntöm a zselatinos csokit, összekeverem, és berakom a hűtőbe. 1-2 óra múlva kellemesen szilárd banánhabbá válik.

A bonbonburkokat kirázom a formából, és egy tálra teszem. A kagylók egyik oldalát karamellel, a másikat banánhabbal töltöm meg. Egy lábost néhány másodpercre felteszek a tűzre, hogy az alja megmelegedjen. A csokik egyik felét az aljához érintem, hogy megolvadjon a peremük, majd rögvest a másik oldalhoz illesztem őket. És kész is a tenger gyümölcsei bonbon :)

My family tree research at the beginning of summer ended up in a family trip at the end of August: we visited two towns from where my ancestors came (see more photos above!). First we spent two days in Slovenia, where our headquarters was in Maribor, at my sister's :) We climbed the Pohorje mountain and slid down twice with the summer sledge, which is quite funny until the miniature, jiggling sledge flings itself into the weeds in order to fall 3-4 metres on the trail, then clamber up again :D

My paternal grandfather's grandmother was born in a tiny mountain village called Gorenja Vas, close to Skofja Loka. Now your reaction might be that I'm antisocial but I like to travel alone because it has its own rituals which are hard to observe when surrounded by a multitude of people. One cannot just rush through a town, one has to breathe in and feel the spirit of the place and has to become its friend. Especially if one is connected to this place (for instance through her great-great-grandma and her parents). So for me the "let's-ride-through-it-in-car", "let's-eat-in-the-parking-lot"-method is not working. We went to the cemetery (unfortunately no old graves were found), went around the church (it was closed), and while the others were eating in the parking lot, I climbed the hill of the village in order to see the landscape that my great-great-grandma had seen - probably with fewer houses.

And since we were quite close, we also travelled to Bled, which is going to be a part of my realm once, or better, it IS going to be my realm as it has everything a realm needs: mountains, forests, lake, island and fortress :DDD

You have to stop things at the top, and so the next day we transported ourselves to Croatia, where in 1889 my Italian great-grandma was born in a city called Rijeka/Fiume (since at that time it was called Fiume, I am going to call it like that too). The city looks back to a quite complex past, which is nicely reflected by the architecture: besides mediterranean cottages, palaces built in classicist style during the time of the Monarchy and socialist, 20-storey monsters can also be found - probably not everyone likes the latter, but I fell in love with the city exactly because of its mosaic-like nature, because of the "chaos". To me it is wonderful how every period of its colourful history left its mark on the city, from the Roman arch to the modern houses. Probably because I myself come from an ex-socialist country, for me the gross, multi-storey buildings are organic parts of the cityscape and not something to be torn down. But you should see it for yourself (photo no. 4 above).

We visited the street where my great-grandma's family had lived, and as soon as I glimpsed this small castle (photo no. 5 above) I immediately knew that they must have lived there (especially when I discovered that it's a number 13... :D)

Fiume is an amazing city, it is almost in the middle of Kvarner bay's curve, from where the entire bay can be seen, including Krk and Cres islands. It has mediterranean climate; apart from the seaside it lies on a hilly-rocky terrain and the Trsat castle rises above it (which we visited too). It has a huge market with loads of freshly caught fish and sea creatures; we couldn't resist mackerels. And of course it has many narrow streets full of flowers and stairs, tempting you to wander around.

We also went to the cemetery and it is almost certain that our family still has a grave there, however, the cemetery was way too huge to search for that... But at least there is something to come back for ;)

Being inspired by the trip I made some chocolates at home. This time I wanted to create a nostalgic flavour, and since my grandparents always brought us banana when they visited us on Saturdays, I chose this flavour. I paired it with caramel, which is again a nostalgic sweet (at least for me), and also because I like it :P And the shape of the chocolate... what else could it be?

Ingredients:

150 gr milk chocolate

20 gr white chocolate

Banana filling:

one banana

lemon juice

15 gr white chocolate

one gelatin sheet

20 gr cream

Caramel:

150 gr sugar

100 gr cream

30 gr honey/agave syrup

40 gr butter

Recipe:

First I temper 20 gr white chocolate and I marble the cavities of the mould. Then I temper the milk chocolate and I prepare the shells. I put them in the fridge until they get solid.

I make the caramel cream: I used the recipe of Zsuzsa Ötvös for this, which is quite simple: I warm up the cream, in the meanwhile I melt the sugar in another pot. When it gets the right colour (a deep amber), first I add the agave syrup (I used this instead of honey), the warm cream, then finally the butter. I made a bigger amount of caramel so I could use it for other sweets too. When it is ready, I put it aside.

For the banana foam I soak the gelatin sheet in cold water for 10 minutes. I blend a banana and I add some drops of lemon juice and 10-15 gr cream (you'll need only a tiny bit!). I melt 15 gr white chocolate in bain marie, then I pour 10 gr cream in it. I wring the gelatin sheet to remove excess water, and I add it to the warm chocolate and stir it until it dissolves. While this mixture is getting cool, I whip the banana puree - it is not going to be as foamy as whipped cream, but you won't even need that. Finally I mix it with the chocolate-gelatin, I stir them and I put the pot in the fridge. In 1-2 hours it will become a nice, quite solid banana foam.

I shake the bonbon shells out of the mould and I put them on a plate. I fill one half with caramel, the other with banana foam. I put a pot on the heater for some seconds so the bottom becomes warm. I melt the fringe of one half of the bonbons on it, then I immediately fit them together with the other half - that's how I get "3D bonbons". And the frutti di mare chocolates are ready! :)

Limoncello chocolate

A nyári napsütést igyekeztem csokiba foglalni, és mi lenne naposabb a friss citrom ízénél?! Az olaszországi nyaralásokhoz hozzátartozik a limoncello, így aztán ez végezte a tejcsoki burokban. Na de persze nem önmagában, hanem felturbózva még sok-sok citrommal, hogy üdítő savanykás íze még élesebb kontrasztot alkosson a burok édességével.
A csoki ajándék volt Pontusnak, Glenn Hughes dobosának ^^ (lásd  beszámolóm itt)

Hozzávalók:

0,5 dl limoncello

egy pöttynyi tejszín

egy fél citrom héja

egy fél citrom leve

1 kiskanál vaj

100 gr fehércsoki

150 gr tejcsoki

Elkészítés:

A limoncellót egy tálkába öntöm, belereszelem a citromhéjat, és belefacsarom fél citrom levét. Vízgőz felett megolvasztom a fehércsokit, beleöntöm a citromos lébe, majd hozzáadom a vajat is, és egyneművé keverem.

Temperálom a tejcsokit, elkészítem a bonbonhéjakat. Miután kihűltek, megtöltöm őket a limoncello krémmel. Hűtőbe teszem, míg a töltelék megbőrösödik, azután lezárom a bonbonokat.

Ezúton kívánok minden kedves olvasónak kellemes nyarat, most néhány napig nem fogok posztolni, mert nyaralni megyek :)

I tried to encompass summer sunshine in a chocolate, and what would be more sunny than the taste of fresh lemon?! Limoncello belongs to the Italian vacations, therefore it ended up in the milk chocolate shells. Not in itself of course, but boosted with lots of lemon so the fresh sour taste would be even more contrasting with the sweet milk chocolate.
This chocoalte was a present for Pontus, the drummer of Glenn Hughes (see my account here)

Ingredients:

0,5 dl limoncello

a tiny bit of cream

lemon zest of half a lemon

lemon juice

1 small spoon of butter

100 gr white chocolate

150 gr milk chocolate

Recipe:

I pour the limoncello in a bowl, I shred the skin of half a lemon in it and squeeze the juice of the same amount of lemon in it. I melt the white chocolate in a baine marie and I pour it in the limoncello. I add the butter and I stir it until it becomes smooth and creamy.

I temoer the milk chocolate and I prepare the bonbon shells. After they cool down, I fill them. I put them in the fridge until the cream sets, then I seal the bonbons.

I wish every reader a great summer, I will not be posting for a couple of days as I'm going on vacation :)

túrókrém szederszósszal // quark cream with blackberry sauce

Az elmúlt heteket a családfám kutatásával töltöttem. Ez egyrészt igen hálátlan feladat, mivel aprólékos kutatómunkát igényel, ugyanakkor hálás is, mert az ember egyszerre teljesen más perspektívából tekint az életére: apró, mulandó, az időben elveszett lény helyett egy századokon átívelő hálózat fontos összekötő pontjaként látja magát. Én vagyok olyan szerencsés, hogy rengeteg anyakönyvi kivonat megmaradt apai nagyapámtól, a másik ágon pedig még van, aki emlékszik, és volt, aki összegyűjtött adatokat, így mindkét ágon legalább 150 évre vissza tudom vezetni a családfámat, de van olyan ág, amelyet egészen a 18. század elejéig is. Jó érzés név szerint ismerni a dédszülőket, ükszülőket, tudni, hogy mikor, honnét származtak, mikor volt a születésük napja, mikor és kivel házasodtak. 

Aztán amikor már napok óta böngészem a 18. századi anyakönyveket, óhatatlanul az jut az eszembe, hogy ha az a bizonyos ősöm aznap este a családi élet helyett mondjuk a vadászatot választotta volna, akkor bizony most nem ülnék itt. Milyen apróságokon múlik az ember élete! Elég lett volna egy eltévedt golyó a második világháborúban, és anyám sosem született volna meg. Na meg amikor az ember már szinte ismerősként üdvözli a családja származási helyén élő, kiterjedt 19. század eleji családokat, akkor az is megfordul a fejében, hogy rákeressen egy-egy különleges hangzású vezetéknévre a facebookon, és amikor három találat áll előtte, ingerenciát érez, hogy rájuk írjon: heló, tudsz róla, hogy N.-ből származik a családod, és egykor az egyik felmenőmmel házasságot kötött a te egyik felmenőd? :D

Különben a családom elég tipikus közép-európai család, mondhatni lemodellezi Magyarország történelmét: eleinte mindenki a saját kis falujában élt, legfeljebb a helyi nemzetiségek keveredtek egymással, majd amikor létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia, egyben egy hatalmas olvasztótégely, akkor aztán mindenki utazott mindenhová, kvázi mint ma az EU-ban, határok nélkül. Így történt, hogy a családunk felmenői között cipszerek (felvidéki németek), szlovákok, horvátok, olaszok, osztrákok, szlovének, erdélyiek éppúgy megtalálhatók, mint a tősgyökeres magyar nemes, akinek 1262-ben V. István adta nemesi címét.
Végeérhetetlen a keresgélés, mindig lehet találni újabb és újabb információkat, és visszafelé haladni az időben, elveszni ebben a hatalmas szövevényben. 
Na de hogy a kutatásról se legyen annyira száraz, jól jön mellé egy kis édesség. Mivel a csoki továbbra is reménytelen eset a nyári melegben, ezért inkább valami máshoz használtam fel a megvásárolt fehércsokimat :) A túrókrémet imádom, és persze szederrel igazán klasszikus párosítás ^^

Hozzávalók:
A túrókrémhez:
250 gr túró
150 gr fehércsoki
100 gr mascarpone
egy citrom héja
fél citrom leve
fél zacskó vaníliás cukor
A szederszószhoz:
250 gr szeder
két kiskanál cukor
kb. 3 gr tortazselé por

A túrót egy tálba teszem, a mascarponéval krémesre keverem. Közben felolvasztom a fehércsokit, és hozzákeverem. Belereszelem egy citrom héját és belefacsarok a levéből is egy kicsit, valamint hozzáöntök egy fél zacskó vaníliás cukrot. Alaposan elkeverem az egészet, és beteszem a hűtőbe.
Egy másik edénybe 250 gr szedret szűrőn átpasszírozok. A lé elég sűrű lesz így is, úgyhogy épp csak annyi cukrot teszek hozzá, amennyit megkíván, és elkeverek benne egy fél zacskónyi tortazselé port. Ezután felrakom főni, és addig melegítem, míg be nem sűrűsödik egy kissé. Ekkor megvárom, hogy kihűljön, végül kis üvegbe töltöm, és szintén beteszem a hűtőbe. 
Tálalás előtt néhány kanálnyi szederszószt a túróra öntök, szederszemekkel díszítem.

I spent the last weeks with researching my family tree. From a point of view this is a quite ungrateful task as it requires exhaustive research; at the same time it is special, as suddenly you percieve your life from a completely different perspective: instead of a tiny, evanescent creature lost in time, you see yourself as a significant connecting point in a network arching over centuries. I am lucky enough to have the copies of several certificates from my paternal grandfather; on my mother's side there is someone who still remembers and another, who collected data, so on both sides I can trace back my family for at least 150 years; but there are branches which lead back as far as the beginning of the 18th century. It's a good feeling to know your great-grandparents and great-great-grandparents by name, to know where and when they were born, to whom they got married.
And when I'd been browsing through 18th century matriculae for days, I kept thinking that had this certain ancestor gone hunting instead of choosing family life, then I wouldn't be sitting here. One's life depends on such tiny things! One bullet would have been enough in the second world war and my mother wouldn't have been born. Also, when one salutes almost as friends the extended 19th century families, living at his family's place of origin, then it comes to one's mind to search for certain peculiar surnames on Facebook. And when Facebook shows three results, one feels the urge to write to these people: hello, did you know that your family comes from N. and one of your ancestors got married to one of mine? :D

Apart from that, my family is a quite typical Central European family, we could say it's the model of Hungary's history: at first everyone lived in their villages, they intermingled with members of the local nationalities. Then when the Austro-Hungarian Empire - a huge melting pot - came into existence, everyone was traveling everywhere without borders, just like today in the EU. Among my ancestors there are Zipsers (Germans living in the Northern towns of Hungary, which are parts of Slovakia today), Slovaks, Croats, Italians, Austrians, Slovenes, Transylvanians, as well as an ancient noble Hungarian family who were ennobled by King Stephen V in 1262.

The search is endless, you can always find further and further pieces of information and go back in time, get lost in this huge labyrinth.
But this search should be sweetened a bit, so this time I made a nice dessert: since making chocolate in the summer heat is still hopeless, I used my white chocolate for something else :) I adore quark cream, and together with blacberries it's a classic combination ^^

Ingredients:
Quark cream:
250 gr quark
150 gr white chocolate
100 gr mascarpone
lemon zest
lemon juice
vanilla sugar
Blackberry sauce:
250 gr blackberries
2 small spoons of sugar
ca. 3 gr jelly powder

I put the quark in a bowl and I mix it with the mascarpone. In the meanwhile I melt the white chocolate and I add that too. I scrape one lemon's skin in the mixture and I squeeze some of its juice as well. I also add a small sachet of vanilla sugar. I stir the ingredients and I put the cream in the fridge.
In another pot I press 250 grams of blackberries through a sieve. The liquid will be quite thick so I add only a bit of sugar and half a sachet of jelly powder. I warm it up until it gets more dense, then I wait for it to cool down. I pour it in a small jar and I put it in the fridge.
Before serving, I pour 2-3 spoonfuls of the sauce on the quark and I decorate it with blackberries.

pisztácialikőrös // with pistachio liqueur

Hjajj a múltkori családi hepajra vittem egy üveg pisztácialikőrt, amit a többi nőnemű családtaggal bőszen ittunk XD Persze azzal a nem (jól) titkolt szándékkal is vettem a likőrt, hogy majd egy kis adagot felhasználjak belőle csokihoz. Most, hogy otthon voltunk a hétvégére, egyből neki is láttam - bár meg kell mondjam, nagyjából száz ötletem van talonban, egy-két hozzávalót már hetek óta őrzök a hűtőben (nem, nem romlandókat), szóval lassan be kell hoznom majd magamat :D 

Pisztácialikőr+pisztácia az egy álompárosítás, ezt meg kell jegyeznem későbbre, mondjuk a likőrhöz nehéz lesz hozzájutni, de lehet, hogy elspejzolok egy üveggel a biztonság kedvéért, amit aztán majd felhasználhatok kísérletezéshez a csokikkal :D Szóval ha van lehetőségetek, próbáljátok ki ezt a csokit, mert nagyon nagyon finom!!!

Hozzávalók:

0,5 dl pisztácialikőr

20 gr pisztácia

70 gr fehércsoki

150 gr étcsoki

pisztáciatöret

Elkészítés:

A pisztáciát beleőrlöm a likőrbe. Megolvasztom a fehércsokit, és hozzákeverem azt is, így egynemű krémet kapok. Temperálom az étcsokit, elkészítem a bonbonhéjakat. Szilárdulás után megtöltöm őket a krémmel, majd beteszem a hűtőbe egy-két órára.

Miután a töltelék kellően összeáll, temperálom a maradék étcsokit, és lezárom a bonbonokat. Ezután már elég egy egész kicsi hűtés nekik, és ki lehet rázni őket a formából, úgyhogy a még olvadt étcsokit felhasználom arra, hogy pöttyöket fessek a szívecskék sarkára. Ezeket megszórom pisztáciatörettel. Ami így beleragad, az lesz a díszítés :)

For the last family gathering I brought a bottle of pistachio liqueur, which we drank together with the other female family members XD Obviously I bought the liqueur with the not (well) concealed intention to use a bit of it for chocolate. Now that we spent the weekend at home I made it - although I have to admit that I have about a hundred ideas on mind, I've been keeping some ingredients in the fridge for weeks already (no, not spoilable ones), so soon I'll have to get done with them :D

Pistachio liqueur+pistachio is a dream pairing, I'll have to remember this; although the liquor is hard to acquire, maybe I'll put away an entire bottle for myself to make my little experiments with chocolates :D So if you have the chance, try this chocolate because it's very very tasty!!!

Ingredients:

0,5 dl pistachio liqueur

20 gr pistachio

70 gr white chocolate

150 gr dark chocolate

pistachio nibs

Recipe:

I grind the pistachio into the liqueur. I melt the white chocolate and add that too until I get a smooth cream. I temper the dark chocolate and I prepare the bonbon shells. After they have dried, I fill them with the cream, then I put them in the fridge for a couple of hours.

Once the filling sets, I temper the leftover dark chocolate and I seal the bonbons. Just a little bit of cooling is enough this time and they can be shaken out of the mould, so I can use the still molten dark chocolate to paint little dots on the corner of the hearts. I sprinkle these with pistachio nibs and whatever gets stuck there, is going to be the decoration :)

Garrone-os gyümölcssaláta // fruit salad with Garrone

Titkos kertem a szépség és nyugalom szigete, ahol mindig jó lenni, még akkor is, ha az idő nem tökéletes. A vízben úszva megszűnik a világ, csak az ég létezik alattam és felettem, valójában az égben úszom, a madarak úgy kapálóznak, akár az úszók, némelyik verdes a szárnyaival, mint egy gyorsúszó, mások méltóságteljesen, lassan lebegnek. És a felhők, a felhők mindig is arra emlékeztettek, mintha egy végeérhetetlen égi óceán hullámai és habjai lennének, örökké változók, akár az élet. Habfehérek, aranycirmos szegély fut rajtuk csipkeként, szürke szárnyukat puhán terjesztik a hegy fölé, mintha át akarnák ölelni. A naplemente ajtó egy másik világba, mindig máshol, mindig másként, de mindig ugyanabba a másik világba vezet. Olyan tökéletes és gyönyörű ez a világ.
Bárcsak tudnék repülni. Az úszás egy egész kicsit arra emlékeztet... 
Most csak angolul lesz mese. Öt éve írtam, erre pontosan emlékszem. Nem szeretném és nem is tudnám lefordítani. 

Na és ha már nyár, következzék egy igazán nyári finomság. Kedvenc gyümölcseim egyike a sárgadinnye, mérhetetlen mennyiséget meg tudok enni belőle. Csokiban is ki kell majd próbálnom természetesen, de ezúttal az egész családnak készült egy fincsi gyümölcssaláta ^^

Hozzávalók:
1 érett sárgadinnye
2-3 kis méretű körte
2 dl Garrone

Elkészítés:
Félbevágom a dinnyét. Kikaparom a magokat mindkét feléből. Kiskanállal, vagy magszedővel kis gombócokat vájok ki belőlük úgy, hogy a gyümölcshús legalább fele megmaradjon. Feltöltöm őket félig Garrone-nal, majd visszahelyezem beléjük a dinnyedarabkákat. Ha marad még hely, ne sajnáljuk belőle az alkoholt. Végül két körtét vékony szeletekre vágok, és a szélükre helyezem dísznek. Mindkét dinnye-felet beteszem a hűtőbe legalább 3-4 órára, hogy jól lehűljön, és legyen ideje megszívni magát Garrone-nal. 
Tálaláskor tejszínhab, édesszájúaknak akár cukor is mehet bele, bár az igazán érett dinnye nem kívánja a plusz cukrot szerintem.

My  secret garden is the island of beauty and peace; it's always good to be there, even when the weather is not perfect. The world ceases to exist when  I'm swimming, only the sky exists below and above, I am swimming in the sky; the birds are flapping like swimmers, some are fluttering quickly like freestyle swimmers, others float gracefully, slowly. And the clouds, the clouds have always reminded me of the waves and foam of an endless celestial ocean; forever changing like life itself. They are foam-white, golden fringes frame them as laces, they softly spread their grey wings aove the mountain as if they wanted to embrace it. The sunset is a door opening to another world, always from another place and always differently, but always to the same world. This world is so perfect and wonderful.
I wish I could fly. Swimming reminds me a bit of that...
Now here is a tale that I wrote 5 years ago.

And so if it's summer, here is a real summer delight. One of my favourite fruits is melon, I could eat up endless portions of it. I'll have to try it in chocolate as well, but this time I prepared a yummy fruit salad for the entire family ^^

Ingredients:
1 ripe melon
2-3 small pears
2 dl Garrone

Recipe:
I cut the melon into halves. I scrape out the seeds. With a small spoon I scoop little balls out of them, and I leave at least half of the fruit flesh. I fill the halves with Garrone, then I place back the melon pieces. If there is any space left, do not spare the alcohol. Finally I cut up two pears into thin pieces and I put them on the sides. I put the melons in the fridge at least for 3-4 hours until they get cold and absorb the Garrone.
Serve it with whipped cream or even a bit of sugar but a really ripe melon doesn't need additional sugar.

Learning to fly

From the edge of the cliff the landscape looked like a glass globe. Clear, green hills in the foreground; the river, oh the river like a silver ribbon flowing among the familiar forests where so many of childhood’s miracles had happened. Cottages hiding behind the trees; smoke rising to the sky like a white-grey snake. Turquoise mountains on the horizon, below the sky, that endless, vast blueness, the place out of reach, the other half of the world which remained unknown to the villagers, a secret without boundaries. Even those who knew the paths of the stars, who could translate the whisper of the wind and were able to read such signs as a red moon or a rainbow, would never dream of getting there: flying on the wings of the storm, touching the silk of that rainbow, treasure-hunting among the stars.

But little Ilmailu did.

He was desperately attracted to the sky, in love with the Moon, that mystical mother; his passion: staring at the wandering clouds. When wild winds roared, he was sure to be found outside the village on the small field in front of the forest, where the grass waved like a green sea. Every day he sat on the cliffs for hours and watched the setting sun – his family had to have dinner later then all the other villagers because of his habit. At first they tried to persuade him to stay at home, to miss at least one sunset but when they locked up the door, he escaped through the window. So they just gave it up. And thus little Ilmailu was the only one who knew that every sunset painted different colours on the sky and on the land.

However, when it came to real life, Ilmailu could hardly find his way. Living among the clouds, he stumbled in stones and fallen branches; his mates liked to tease him and killed little birds just to see the horror on his face. He was old enough to help out his father in work, but nobody expected him to do anything as they all knew that he would fail.

The shaman, a middle-aged man with white beard secretly appreciated the boy: when Ilmailu was younger (after he passed through the fourth or fifth cycle) he told him a tale about the Falcon, the forefather of their people. He said – and of that little Ilmailu remembered perfectly – that in every third generation the essence of the Falcon descended into a soul and that soul surpassed even the shaman in wisdom, abilities and in the longing for the sky.

That evening, while sitting on the cliff and excitedly waiting for the first stars to light up in the distance coated in mist, little Ilmailu contemplated the Falcon once more. He knew it for sure that somehow he was able to fly. At night his free spirit cleft the sky like a tiny owl – he saw the village and the hills so clearly and next morning when he woke up he remembered his dreams as real experiences.

Now, deep in thoughts, he caressed the brown feather held in his lap. The other feathers wiggled as if they desired to float impatiently. Three times three – the perfect form of the magical number: that might do it. Little Ilmailu sighed and collected all his will. He fastened the nine feathers to the sleeves of his tunic and to his rumpled, long, mahogany hair; then stood up and backed nine steps. His free spirit jumped into his throat, suspecting that it will break its chains soon. Running, then a quick leap into the air – the boy gasped for a second, and then his wings unfolded, spread, flapped and shed some purple feathers.

Little Ilmailu balanced and drifted on the borderline of daylight and night, wakefulness and dreaming, on the star-spotted carpet of the night sky, crying out in rapture. His eyes were watering in the biting wind; the unreal radiance of the setting sun blinded him. He didn’t look down but held his head up high to see the silver void and galaxies shining like golden ponds. His newly gotten, ambitious wings took him higher and higher, to the glowing line of dusk, where the world ceases to exist and consciousness burns out.

His body was found next day at the foot of the cliff, crushed but with a sweet smile on his face, a smile of one who had found the meaning of his life.

meggyes-mentás // sour cherry-mint

Hát ez az év vége elég sűrűre sikeredett. És még mindig nincs vége a tennivalóknak. Na de így szép az élet, és még mindig nem panaszkodhatom, mert nem kell napi 8 órát egyhelyben ülnöm valami unott munkahelyen, hanem ott dolgozom, ahol épp kedvem van. Mindemellett viszont a csokizásra alig jut időm mostanság, na meg ez a nagy meleg sem kedvez neki annyira, szóval úgy döntöttem, hogy amíg 30 fok felett leledzünk, inkább csak mousse-t, meg egyéb hűthető finomságokat fogok készíteni.

Minden esetre másfél hete beszereztem néhány mentalevelet, és muszáj volt csokit készítenem velük. Mivel valami hűsítő, nyárias kombinációt akartam alkotni, végül a meggyre esett a választásom, ami kellemesen kiegészíti a mentát. Továbbá, hogy még krémesebb legyen a töltelék, feláldoztam két kanálnyi Pernigotti csokis mogyorókrémet is, ami - mellesleg megjegyzem - igen nehezemre esett... :D

Hozzávalók:

5-6 mentalevél 

50 gr meggy

60+150 gr étcsoki

2 kiskanál étcsokis krém

Elkészítés:

A meggyet és a mentaleveleket összeturmixolom. Felrakom melegedni, és hozzáadok 60 gr étcsokit, elkeverem, míg el nem olvad. Ekkor adok hozzá még két kanál csokikrémet. 

150 gr étcsokit temperálok, beleöntöm a formába. Én most mini cupcake-eket készítettem, amelyhez elég elvégezni ezt az egy műveletet, és miután kiráztam a felesleges csokit, hagyom kicsepegni, majd beteszem a hűtőbe a bonbonformát. Amikor megszilárdultak a csokicsészék, kiütögetem őket a formából, és megtöltöm őket a krémmel. Mentolos cukorkával díszítem, majd alaposan behűtöm.

Well, the end of this semester became quite busy. And it's still not over yet. But life is beautiful like this, and I shouldn't complain as I don't have to sit 8 hours at a boring workplace, but I work wherever I want to. Besides working I don't have much time for making chocolate, and this heat is not the optimal weather for it either, so I decided that as long as it's above 30 degrees, I'll rather make only mousse and other cold goodies.

Still, a bit more than a week ago I managed to get a couple of mint leaves and I had to prepare chocolate with them. Since I wanted to create a cooling, summer-ish combination, I chose sour cherry, which was quite pleasant with mint. Moreover, in order to have an even creamier filling, I sacrificed two spoonfuls of my Pernigotti dark chocolate cream, which wasn't easy...:D

Ingredients:

5-6 mint leaves

50 gr sour cherry

60+150 gr dark chocolate

2 spoonful of dark chocolate cream

Recipe:

I blend the sour cherries and the leaves. I warm them up, I add 60 gr dark chocolate and I stir it until it melts. Then I add two spoonfuls of chocolate cream.

I temper 150 gr dark chocolate, I pour it in the mould. I made mini cupcakes this time, for which it is enough to shake out the excess; I leave the mould upside down so the last bit of excess can drop on the paper, then I put it in the fridge. When the chocolate cups are ready, I take them out of the mould and I fill them with the cream. I decorate them with mint candies and I cool them down again.

barackos-rozmaringos // apricot-rosemary

Ó már július van. Szinte csak most kezdődött ez az év, már a fele elment. És mennyi minden történt! Csupa jó dolog. Meg egy pár rossz is, de hát az élet ettől lesz izgalmas. 

Múlt hétvégén családi összeröffenés volt. És hát mi mással készülhetne az ember, ha nem csokival?! :D sikere volt. A múltkori sárgabarack-Tokaji kombó egy másik változatát próbáltam ki, ezúttal rozmaringgal, mert a fűszer-gyümölcs páros igazán ütős tud lenni, ha az ember jól választja meg a hozzávalókat :) A rozmaring például passzol az édes gyümölcsökhöz (lásd még az epret). A fehérbor pedig egy kis extra aromát ad hozzá - a Tokaji fehérbor egyébként is finom gyümölcsös ízű.

Hozzávalók:

0,2 dl Tokaji fehérbor

50 gr sárgabarack

6-7 levél rozmaring

1 kiskanál vaj

40 gr tejcsoki

60+200 gr étcsoki

kurkuma és kakaóvaj

Elkészítés:

Felolvasztom a kakaóvajat, hozzákeverek egy csipet kurkumát, és márványozom a bonbonforma mélyedéseit.

A barackokat alaposan összeturmixolom, majd az összetépett rozmaringgal együtt felmelegítem. Hozzáadom a vajat, majd hozzákeverem a tejcsokit és 60 gr étcsokit. Legvégül beleöntöm a bort.

Temperálom a maradék étcsokit, elkészítem a bonbonok burkát. Miután megszilárdultak, megtöltöm őket a barackos krémmel, és beteszem a hűtőbe, míg a töltelék megdermed. Ismét temperálom a csokit, és lezárom a bonbonokat.

Ah it's July already! This year has just started and half of it is gone. And so many things have happened! A lot of good things. And some bad too, but that makes life more exciting.

Last weekend there was a family gathering. And what else can one prepare for that, if not chocolate?! :D It was a success. I tried another version of the apricot-Tokaji combination, this time with rosemary because the spice-fruit pairing can be superb if one chooses the ingredients carefully :) Rosemary, for instance, goes well with sweet fruits (see also strawberry). And the wine gives extra aroma to it - Tokaji white wines usually have a nice fruity flavour.

Ingredients:

0,2 dl Tokaji white wine

50 gr apricot

6-7 leaves of rosemary

1 small spoon of butter

40 gr milk chocolate

60+200 gr dark chocolate

turmeric and cocoa butter

Recipe:

I melt the cocoa butter and mix it with a pinch of turmeric, then I marble the cavities of the chocolate mould.

I blend the apricots, then I warm them up with the rosemary torn into little pieces. I add the butter, then the milk chocolate and 60 gr dark chocolate. Finally I pour the wine in the mixture.

I temper the leftover dark chocolate, I prepare the bonbon shells. After they get solid, I fill them with the apricot cream and I put the mould in the fridge until the filling sets. I temper the dark chocolate again and I seal the bonbons.