Körülbelül tíz éve minden karácsonykor írok egy karácsonyi mesét. Ez már afféle hagyomány, amit idén sem akarok megszakítani. Mivel tegnap volt advent első vasárnapja, ezért ma közzéteszem az első részt.
Ebben az évben sok emlékezetes dolog történt velem, közülük az egyik, hogy eljutottam végre Carcassonne-ba, ami, mondhatjuk, a történelmi origóm: 18 évesen, amikor ott álltam kétségbeesve az egyetemválasztás előtt, végül a katharok miatt választottam a történészi hivatást. A vár örökre a részem marad, a történet hátterét is adja. Szereplőim egy része kitalált, mások (például Peire Autier és Viollet-le-Duc) valóban léteztek, mint ahogy a Cité és a katharok történelmének részletei is valódiak.
Igazából az eretnekmozgalom kutatásának úttörője Déodat Roche volt a 20. század elején (aki 101 éves korában halt meg! Milyen lehetett egy történésznek végigélni az első és a második világháborút, majd a hidegháborút is...). Őt sok más kutató követte, talán leghíresebb közülük Emmanuel Le Roy Ladurie, akinek Montaillou c. zseniális könyve a 14. század eleji falu életén keresztül mutatja be az egykori eretnekek mindennapjait. Az angolszász kutatók csak 40-50 éve kezdtek érdeklődni a középkori eretnekmozgalmak iránt, de mára már rengeteg angol nyelvű tanulmány, monográfia és forrásgyűjtemény áll az érdeklődő rendelkezésére.
Alant a történethez illő zene, amit júniusban rongyosra hallgattam, míg órákon keresztül bolyongtam a várfalak közt. Egy francia zeneszerző, Eric Lévi műve, aki az eretnekmozgalom történelméből merített ihletet.
Mondani sem kell, már több adag karácsonyi csoki készült időközben, első körben a karácsonyvárókba. A következő meglehetősen egyszerű(nek tűnő :D) csokikhoz csupán némi kézügyességre és türelemre van szükség.
Hozzávalók:
150 gr étcsoki
50 gr fehércsoki
lüszterpor
matcha tea
aszalt és liofilizált gyümölcsök, fűszerek, kávébab, stb.
Elkészítés:
Sokféle karácsonyi szilikonformát lehet venni; én tavaly karácsonyra kétfélét kaptam: egy bonbonformát, illetve egy inkább sütikhez való, szélesebb lyukú formát. Most mindkettőt felhasználtam, és színezett fehércsokival díszítettem őket. Ez elég babra munka, a csokiadagokat különböző színű lüszterporokkal, és matcha teával színeztem (és természetesen minden alkalommal temperáltam), majd kifestettem a csokiformák megfelelő részeit. Ezután összeszedtem mindenféle otthon található gyümölcsöt, kávét, pisztáciát, mandulát, diót, levendulát, fűszert, és feldaraboltam, illetve összetörtem őket, hogy egyből meg tudjam majd szórni a csokik hátulját. Temperáltam az étcsokit, betöltöttem a formákba és minden darabot másféle "feltéttel" ízesítettem, akár egy mendiant-t. Végül a kész csokik egyes részeire még tettem egy kis csillogó lüszterport.
Bepakolhatjuk őket kis dobozkákba, vagy textilzsákocskákba, és ha megszámozzuk, el is készült a karácsonyváró :)
Igazából az eretnekmozgalom kutatásának úttörője Déodat Roche volt a 20. század elején (aki 101 éves korában halt meg! Milyen lehetett egy történésznek végigélni az első és a második világháborút, majd a hidegháborút is...). Őt sok más kutató követte, talán leghíresebb közülük Emmanuel Le Roy Ladurie, akinek Montaillou c. zseniális könyve a 14. század eleji falu életén keresztül mutatja be az egykori eretnekek mindennapjait. Az angolszász kutatók csak 40-50 éve kezdtek érdeklődni a középkori eretnekmozgalmak iránt, de mára már rengeteg angol nyelvű tanulmány, monográfia és forrásgyűjtemény áll az érdeklődő rendelkezésére.
Alant a történethez illő zene, amit júniusban rongyosra hallgattam, míg órákon keresztül bolyongtam a várfalak közt. Egy francia zeneszerző, Eric Lévi műve, aki az eretnekmozgalom történelméből merített ihletet.
Mondani sem kell, már több adag karácsonyi csoki készült időközben, első körben a karácsonyvárókba. A következő meglehetősen egyszerű(nek tűnő :D) csokikhoz csupán némi kézügyességre és türelemre van szükség.
Hozzávalók:
150 gr étcsoki
50 gr fehércsoki
lüszterpor
matcha tea
aszalt és liofilizált gyümölcsök, fűszerek, kávébab, stb.
Sokféle karácsonyi szilikonformát lehet venni; én tavaly karácsonyra kétfélét kaptam: egy bonbonformát, illetve egy inkább sütikhez való, szélesebb lyukú formát. Most mindkettőt felhasználtam, és színezett fehércsokival díszítettem őket. Ez elég babra munka, a csokiadagokat különböző színű lüszterporokkal, és matcha teával színeztem (és természetesen minden alkalommal temperáltam), majd kifestettem a csokiformák megfelelő részeit. Ezután összeszedtem mindenféle otthon található gyümölcsöt, kávét, pisztáciát, mandulát, diót, levendulát, fűszert, és feldaraboltam, illetve összetörtem őket, hogy egyből meg tudjam majd szórni a csokik hátulját. Temperáltam az étcsokit, betöltöttem a formákba és minden darabot másféle "feltéttel" ízesítettem, akár egy mendiant-t. Végül a kész csokik egyes részeire még tettem egy kis csillogó lüszterport.
Bepakolhatjuk őket kis dobozkákba, vagy textilzsákocskákba, és ha megszámozzuk, el is készült a karácsonyváró :)
I.
„Két napja a legkülönösebb iratra leltem. Eleddig úgy tudtam, az inkvizíció
utolsó áldozata Peire Autier volt, ám e jegyzőkönyv szerint még jóval utána is perbe
fogtak és eretnekséggel vádoltak egy parfait-t, bizonyos Raymond Garsie-t.
Lassan haladok az olvasással, az iratot igen megviselte az idő, itt-ott
olvashatatlanná kopott a szöveg. Amint a végére értem, megírom neked az eset
kimenetelét. Tudom, hogy érdekelni fog, barátom.”
Angèle hátratűrte előrehulló haját.
Negyedszer olvasta végig ugyanazt a bekezdést, és most, hogy erre ráeszmélt,
lerakta a levelet. Vajon megvan még az a jegyzőkönyv? Fel kéne kutatni.
Beletúrt az előtte heverő halomba, megkereste
a soron következő levelet, de sehol egy utalás a középkori jegyzőkönyvre. Sem
az azután következőben. Surrogtak a régi, törékennyé száradt lapok, ahogy
végigfutotta a rájuk rótt sorokat.
„A mi felvilágosodott korunkban, amikor az ész győzedelmeskedett az
ostobaság, a babona és a vallás fölött, jóformán szégyen ilyesmit leírni – és
nem is írnám, ha magam is nem győződtem volna meg róla saját érzékszerveimmel
–: valamiféle megmagyarázhatatlan, félelmes lény járja a Cité utcáit. Kérlek
nézd el szóhasználatom, de másképp nem nevezhetem, csak fantomnak. A hírt
először a külső falnál lakók terjesztették el: rémisztő, szívszorongató
érzetről pletykáltak, időnként önmaguktól mozgó bútorokról, éjszakánként
csillapíthatatlan zokogás hangjáról, amitől nem tudják lehunyni sem a szemüket.
Egy vén szipirtyó állítólag látott egy zöld köntösbe öltözött alakot, ahogy a
gyilokjárón suhan, majd eltűnik.
Természetesen semmi hitelt nem adtam e történeteknek. Hanem oly makacsul
tartották magukat, hogy végül felmentem egy este a Citébe. Végigsétáltam a
kettős várfal közti töltésen. Az ott lakók már behúzódtak viskóikba, csak
néhány kóbor eb és patkányok osztották meg velem társaságukat. Rossz előérzet
kerített hatalmába, de igyekeztem legyűrni. A Balthazar torony felé tartottam épp,
midőn a hátam mögött zaj hallatszott. Egy mosdatlan eb ücsörgött a St Laurent torony tövénél, először azt hittem, tán az motozott. Ám akkor újból hallottam a
hangot. Hüppögést, mintha valaki magában sírna. Követtem, jóllehet közben igen
besötétedett. Egy kunyhó mellé épített fészer mögül jött a hang s én abban a
tudatban közeledtem, hogy most végre felfedem a tudatlanokat rémisztgető
csirkefogót. Arra, amit láttam, azonban nem voltam felkészülve. Maga az ördög
bámult rám összeégett, megbarnult bőrű férfi képében. Szemei helyén üres
gödrök, haja itt-ott csomókban, feketére perzselődve; a legélénkebb képzeletű
ponyvaíró nem teremthet ily iszonyatot. Hátrahőkölve elbotlottam, ám mire feltápászkodtam,
hogy menekülőre fogjam, a jelenésnek nyoma veszett, csak valamiféle szúrós,
égett húsra emlékeztető szag maradt utána.
Mondhatom neked, barátom, jó ideig messzire kerülni fogom a Citét ezek
után.”
Angèle értetlenkedve forgatta a levelet. Ez nem
lehet Pessolis képzeletének terméke. De akkor… Mi erre a magyarázat? Nagyot
nyújtózott, elvégzett néhány fejkörzést. Mindjárt 5 óra, hamarosan zár a levéltár.
Legjobb lesz, ha hazamegy és ír Amielnek.
Már a Zola Avenue-n sétált, útközben a város
karácsonyi fényeit bámulva. Hiányzott a városa, Carcassonne; mindig hiányzott,
de ilyenkor, karácsony előtt különösen. Beesteledett, mire végzett a
vásárlással és hazaért. Otthon leült az asztalhoz és bekapcsolta a gépét, míg
tűnődve rágcsált egy müzliszeletet. Ebben a pillanatban úgy érezte, sosem fog
végezni a kutatásával; pláne nem, ha közben kísértethistóriákra lel. Mielőtt
Eugène Viollet-le-Duc 1853-ban megkezdte a Cité rekonstrukcióját, a várfalak
gyűrűi közt sok apró viskót építettek. Ma már szinte elképzelhetetlen, de
akkoriban a középkori vár adott otthont a szegényeknek. Amit Jean-Henri
Pessolis, a történész látott, lehetett egy vak koldus éppúgy, mint
érzékcsalódás. Mégis nyugtalanító az a levél… És Raymond Garsie-t sem tudta
hova tenni. Sok kathar parfait
történetét ismerte, de róla még sosem hallott. No persze ez semmit nem jelent,
elvégre nem ez a szakterülete. Ezért is fog most írni Amielnek.
Még be sem fejezte a gépelést, amikor
megcsörrent a telefonja.
- Szia! – üdvözölte vidáman Béatrice, a húga.
– Azt akarom csak kérdezni, hogy van-e már valami ötleted, mit adsz anyáéknak
karácsonyra. Tudod, nyár végén elromlott a fűnyíró, és arra gondoltam,
vehetnénk közösen egy újat.
- Jó ötlet! Benne vagyok. Jövő hétvégén
hazamegyek, akkor megbeszélhetjük a részleteket.
- Szuper!
- Na és mizujs otthon, meg a Citében?
- Itthon minden rendben. Viszont képzeld,
nemrég beszéltem Marie-val, tudod, az a barátnőm, aki a Citében dolgozik egy
étteremben. Azt mondta, valami nagyon furcsa dolog történt ma az esti műszak
előtt. Az étterem konyhájában volt egyedül, amikor a hátsó ajtó felől
kaparászást és nyöszörgést hallott. Az a rész ott le van zárva, amikor nem
fogadnak vendégeket, úgyhogy el tudod képzelni, hogy megijedt szegény. Kinézett
a hátsó ajtón, de nem volt ott senki. Bezárta, mire a zajok újra elkezdődtek.
Azt mondta, annyira baljós előérzete támadt, hogy azonnal hazament. Útközben
hívta fel a főnökét, és rosszullétre hivatkozott.
Angèle-t kirázta a hideg.
- Nem lehet, hogy csak egy kóbor macska volt?
- Én is ezt kérdeztem Marie-tól, de azt
állítja, biztos benne, hogy azt látta volna. Azt mondta, olyan nyomasztó volt
az egész, mint valami Stephen King könyvben, és azon gondolkodik, hogy kivesz
miatta pár nap szabadságot.
- Milyen véletlen egybeesés…- motyogta Angèle.
- Hogy?
- Semmi, csak pont ma… ma olvastam valami
hasonlót a levéltárban.
- Az ember azt hinné, te kutatni jársz oda,
nem horrort olvasni! – nevetett fel Béatrice.
- Ez nem vicces. Nem fogok tudni elaludni –
kuncogott Angèle is.
Miután lerakta a telefont, hosszan bámult
maga elé. Végül úgy döntött, folytatja a megkezdett e-mailt, és ezt is megírja
Amielnek. Talán csak megindult a képzelete; egy kívülálló szemlélő biztosan
talál valami racionális magyarázatot…
For approximately ten years I've written a Christmas tale at every Christmas. This is already a kind of tradition, which I don't want to interrupt this year either. Since yesterday was the first Advent Sunday, I publish the first part today.
In this year many memorable things happened with me. One of them is that finally I visited Carcassonne, which, we could say, is my historical starting point: at the age of 18, when I was desperate because I had to choose a university, in the end I chose history as my vocation because of the Cathars. The fortress remains part of me forever and it provides the backdrop for the tale. Some of my characters are imaginary, others (for example Peire Autier and Viollet-le-Duc) are real, just like the details of the Cité's and the Cathars' history too.
In reality the pioneer of the research on this heresy was Déodat Roche in the first half of the twentieth century (who died at the age of 101! How could it be for a historian to live through two world wars, then the cold war...). He was followed by many others; among them the most famous is probably Emmanuel Le Roy Ladurie, whose genial book, Montaillou depicts the everydays of the heretics through the life of this village in the beginning of the 14th century. Anglo-Saxon researchers became interested in medieval heresies only 40-50 years ago, but by today a vast corpus of English language essays, monographs and source books are at the disposal of those interested.
Above is the background music of the story, which I listened to all day long while I was wandering among the walls of the castle for hours and hours in June. It is the work of a French composer, Eric Lévi, who was inspired by the history of the heresy.
In this year many memorable things happened with me. One of them is that finally I visited Carcassonne, which, we could say, is my historical starting point: at the age of 18, when I was desperate because I had to choose a university, in the end I chose history as my vocation because of the Cathars. The fortress remains part of me forever and it provides the backdrop for the tale. Some of my characters are imaginary, others (for example Peire Autier and Viollet-le-Duc) are real, just like the details of the Cité's and the Cathars' history too.
In reality the pioneer of the research on this heresy was Déodat Roche in the first half of the twentieth century (who died at the age of 101! How could it be for a historian to live through two world wars, then the cold war...). He was followed by many others; among them the most famous is probably Emmanuel Le Roy Ladurie, whose genial book, Montaillou depicts the everydays of the heretics through the life of this village in the beginning of the 14th century. Anglo-Saxon researchers became interested in medieval heresies only 40-50 years ago, but by today a vast corpus of English language essays, monographs and source books are at the disposal of those interested.
Above is the background music of the story, which I listened to all day long while I was wandering among the walls of the castle for hours and hours in June. It is the work of a French composer, Eric Lévi, who was inspired by the history of the heresy.
Needless to say, several rounds of Christmas chocolates have been made in the meanwhile, first of all for advent calendars. The following, (seemingly :D) simple chocolates require only manual skills and some patience.
Ingredients:
150 gr dark chocolate
50 gr white chocolate
luster dust
matcha tea
dried and lyophilized fruits, spices, coffee beans, etc.
Recipe:
Many Christmas chocolate moulds can be bought; I got two for last Christmas: one bonbon mould and another one with larger cavities, for cookies. Now I used both of them and I decorated them with coloured white chocolate. This is quite a fussy work; I coloured the chocolate portions with various luster dusts and matcha tea (and of course I tempered them one by one), then I painted the adequate parts of the cavities. After that I collected every fruit, coffee, pistachio, almond, walnut, lavender, spices that I could find at home, I chopped or crushed them so I could sprinkle the bottom of the chocolates immediately. I tempered the dark chocolate, I poured it in the moulds and I flavoured the chocolates with various bits, just like mendiants. Finally I decorated certain parts of the finished bonbons with some glittering luster dust.
We can pack them in small boxes or textile sacks and if we number them, our advent calendar is ready :)
150 gr dark chocolate
50 gr white chocolate
luster dust
matcha tea
dried and lyophilized fruits, spices, coffee beans, etc.
Recipe:
Many Christmas chocolate moulds can be bought; I got two for last Christmas: one bonbon mould and another one with larger cavities, for cookies. Now I used both of them and I decorated them with coloured white chocolate. This is quite a fussy work; I coloured the chocolate portions with various luster dusts and matcha tea (and of course I tempered them one by one), then I painted the adequate parts of the cavities. After that I collected every fruit, coffee, pistachio, almond, walnut, lavender, spices that I could find at home, I chopped or crushed them so I could sprinkle the bottom of the chocolates immediately. I tempered the dark chocolate, I poured it in the moulds and I flavoured the chocolates with various bits, just like mendiants. Finally I decorated certain parts of the finished bonbons with some glittering luster dust.
We can pack them in small boxes or textile sacks and if we number them, our advent calendar is ready :)
I.
„Two days ago I found the most peculiar document. So far I thought that the last victim of the inquisition was Peire Autier; however, according to this protocol a parfait, a certain Raymond Garsie, was sued and accused well after him. I proceed slowly with the reading, the document is time-worn, the text is frayed and unreadable here and there. As soon as I finish it, I will let you know the outcome of the case. I know it will be of interest to you, my friend."
Angèle pushed back her hair. She had read through the same paragraph for the fourth time and now that she realised that, she put the letter down. Does that protocol still exist? It should be researched.
She dug in the pile in front of her, looking for the next letter, but there was no hint whatsoever to the medieval protocol in that. Nor in the one after that. The old, fragile papers were rustling as she skimmed through them.
She dug in the pile in front of her, looking for the next letter, but there was no hint whatsoever to the medieval protocol in that. Nor in the one after that. The old, fragile papers were rustling as she skimmed through them.
„In our enlightened age, when reason has won over folly, superstition and religion, it is almost a shame to write this down - and I wouldn't even write it, had I not perceived it with my own senses –: some inexplicable, fearful creature wanders the streets of the Cité. Please forgive me for using such expression, but I cannot call it anything else but a phantom. The news were spread first by those living at the outer wall: they were gossiping about a frightening, heart-rending feeling, about furniture occasionally moving by itself, about the sound of unquenchable crying at night, due to which they could not even close their eyes. An old crone allegedly saw a figure dressed in a green robe as he was gliding on the battlements and then he disappeared.
Naturally I did not give any credit to these stories. But they were so persistent that finally one evening I went to the Cité. I walked on the outer parapet. Those living there had already taken shelter in their hovels, only some stray dogs and rats shared their company with me. I was overtaken by a sense of foreboding, but I tried to overcome it. I was on my way towards the Balthazar Tower when I heard a noise from behind. A grubby dog was sitting at the foot of the St Laurent Tower, at first I thought that it was the one that fumbled. But then I heard the sound again. Sobbing, as if someone was crying alone. I followed it, even though in the meanwhile it grew quite dark. The sound came from behind a shed built next to a cottage and I approached it knowing that finally I would discover the scamp who keeps frightening the simpletons. I wasn't prepared to what I saw. The devil himself stared at me in the body of a man with burnt, brown skin. There were empty sockets instead of his eyes, the tufts of his hair scorched to black; not even the most imaginative penny-a-liner can create such horror. Recoiling I tumbled, but by the time I staggered to my feet in order to escape, the vision disappeared, only a kind of stinging smell, resembling burnt flesh, remained after him.
I can assure you, my friend, I will avoid the Cité for a while after this."
Naturally I did not give any credit to these stories. But they were so persistent that finally one evening I went to the Cité. I walked on the outer parapet. Those living there had already taken shelter in their hovels, only some stray dogs and rats shared their company with me. I was overtaken by a sense of foreboding, but I tried to overcome it. I was on my way towards the Balthazar Tower when I heard a noise from behind. A grubby dog was sitting at the foot of the St Laurent Tower, at first I thought that it was the one that fumbled. But then I heard the sound again. Sobbing, as if someone was crying alone. I followed it, even though in the meanwhile it grew quite dark. The sound came from behind a shed built next to a cottage and I approached it knowing that finally I would discover the scamp who keeps frightening the simpletons. I wasn't prepared to what I saw. The devil himself stared at me in the body of a man with burnt, brown skin. There were empty sockets instead of his eyes, the tufts of his hair scorched to black; not even the most imaginative penny-a-liner can create such horror. Recoiling I tumbled, but by the time I staggered to my feet in order to escape, the vision disappeared, only a kind of stinging smell, resembling burnt flesh, remained after him.
I can assure you, my friend, I will avoid the Cité for a while after this."
Angèle cluelessly turned over the letter. This cannot be the product of Pessolis's imagination. But then... What is the explanation to this? She stretched, twisted her head a couple of times. Almost 5 o'clock, the archive will close soon. It's for the best if she goes home and writes to Amiel.
She was walking on the Zola Avenue, staring at the Christmas lights of the city. She missed her town, Carcassonne; she always missed it, but especially at this time, before Christmas. Evening fell by the time she finished shopping and arrived home. At home she sat down to the table and turned on her computer, while she was musingly munching on a cereal bar. At this moment she felt like she would never finish her research; especially not if she finds ghost stories in the meanwhile. Before Eugène Viollet-le-Duc started the reconstructions of the Cité in 1853, many small hovels were built between the rings of the fortress walls. Today it is almost unthinkable, but at that time the medieval castle gave home to the poor. What Jean-Henri Pessolis, the historian saw, could have been a blind beggar as well as a delusion. Still, that letter was unsettling... And she had no idea about Raymond Garsie either. She knew the stories of many Cathar parfaits, but she had never heard of him. Obviously this doesn't mean anything, after all it is not her field of expertise. That is why she is going to write to Amiel now.
- Good idea! I'm in. Next weekend I'm going home, then we can discuss the details.
- Awesome!
- And, what's new at home and in the Cité?
- Everything is allright at home. But imagine, a while ago I talked with Marie, you know, my friend, who works in a restaurant in the Cité. She told me that some really weird thing happened before the night shift. She was alone in the kitchen of the restaurant, when she heard scratching and moaning from the direction of the back door. That part is closed off when they don't admit customers, so you can imagine how frightened the poor thing got. She looked out but no one was there. She closed the door and the noises started again. She said that she had been overtaken by such foreboding that she had gone home immediately. She called her boss on the way and excused herself by saying that she was unwell.
Angèle shivered.
- Couldn't it have been a stray cat?
- I asked the same but Marie stated that she's sure that she would have seen that. She said the entire thing had been so overwhelming like in some Stephen King book, and she is contemplating taking some days off because of it.
- What a coincidence...- mumbled Angèle.
- Pardon?
- Nothing, only today... today I read something similar in the archive.
- One would think that you're going there to research, not to read horror books! - laughed Béatrice.
- It's not funny. I won't be able to sleep – chuckled Angèle too.
After she had put down the phone, she was staring in front of herself for a while. Finally she decided that she'd continue the e-mail, and she would write about this to Amiel. Maybe it's only her imagination that is going wild; an outer observer can probably find some rational explanation...
She was walking on the Zola Avenue, staring at the Christmas lights of the city. She missed her town, Carcassonne; she always missed it, but especially at this time, before Christmas. Evening fell by the time she finished shopping and arrived home. At home she sat down to the table and turned on her computer, while she was musingly munching on a cereal bar. At this moment she felt like she would never finish her research; especially not if she finds ghost stories in the meanwhile. Before Eugène Viollet-le-Duc started the reconstructions of the Cité in 1853, many small hovels were built between the rings of the fortress walls. Today it is almost unthinkable, but at that time the medieval castle gave home to the poor. What Jean-Henri Pessolis, the historian saw, could have been a blind beggar as well as a delusion. Still, that letter was unsettling... And she had no idea about Raymond Garsie either. She knew the stories of many Cathar parfaits, but she had never heard of him. Obviously this doesn't mean anything, after all it is not her field of expertise. That is why she is going to write to Amiel now.
She hadn't even finished typing, when her phone rang.
- Hello! - her sister, Béatrice greeted her cheerfully. – I only wanted to ask whether you have any idea what to give to Mum and Dad for Christmas. You know, at the end of summer the lawn mower broke down and I thought we could buy a new one together.- Good idea! I'm in. Next weekend I'm going home, then we can discuss the details.
- Awesome!
- And, what's new at home and in the Cité?
- Everything is allright at home. But imagine, a while ago I talked with Marie, you know, my friend, who works in a restaurant in the Cité. She told me that some really weird thing happened before the night shift. She was alone in the kitchen of the restaurant, when she heard scratching and moaning from the direction of the back door. That part is closed off when they don't admit customers, so you can imagine how frightened the poor thing got. She looked out but no one was there. She closed the door and the noises started again. She said that she had been overtaken by such foreboding that she had gone home immediately. She called her boss on the way and excused herself by saying that she was unwell.
Angèle shivered.
- Couldn't it have been a stray cat?
- I asked the same but Marie stated that she's sure that she would have seen that. She said the entire thing had been so overwhelming like in some Stephen King book, and she is contemplating taking some days off because of it.
- What a coincidence...- mumbled Angèle.
- Pardon?
- Nothing, only today... today I read something similar in the archive.
- One would think that you're going there to research, not to read horror books! - laughed Béatrice.
- It's not funny. I won't be able to sleep – chuckled Angèle too.
After she had put down the phone, she was staring in front of herself for a while. Finally she decided that she'd continue the e-mail, and she would write about this to Amiel. Maybe it's only her imagination that is going wild; an outer observer can probably find some rational explanation...
No comments:
Post a Comment