kávés-marcipános // coffee-marzipan

Sötét év volt ez a művészetben - oly sok nagy ember ment el, és az évnek még nincs is vége... Hat napja a kedves, öreg Leonard Cohen is csatlakozott a mennyei zenekarhoz - egy újabb legenda, akit többé már sosem láthatunk a színpadon. Varázslatos, mély hangja, sokatmondó versei és dalszövegei, melankolikus dalai azonban mindig velünk maradnak. Megindító a youtube-videók alatt a sok búcsúüzenetet olvasni..

Biztos vagyok benne, hogy az alábbi két szerzemény szívszorítóan ismerős lesz mindenkinek. Nem ismervén a háttértörténetet, csak a dal által keltett érzésekre hagyatkozva írtam egy történetet a Bird on the wire-ről; Leonard emlékére most közzéteszem.

A mai csoki pedig épp olyan keserédes, mint ez a dal.

Hozzávalók:

40 ml kávé

100 gr marcipán

20+30 gr fehércsoki

3-4 szem kakaóbab

150 gr étcsoki

Elkészítés:

A kávét fölmelegítem, belereszelem a marcipánt, majd hozzáadok 30 gr fehércsokit is. Addig kevergetem kis lángon, míg homogén masszát kapok (bónuszként lehet adni hozzá kávélikőrt, vagy egy kis rumot is!). Félreteszem, míg kihűl. Temperálok 20 gr fehércsokit, és habzsákba töltve csíkokat húzok a bonbonforma mélyedéseibe - ez lesz a díszítés. Temperálok 150 gr étcsokit, elkészítem belőle a bonbonhéjakat. Mozsárban összetörök 3-4 szem kakaóbabot, és a töretből pár szemet a mélyedések aljára szórok. A kakaó és a kávé íze prímán kiegészítik egymást, ráadásul az édes masszát is frissebbé teszi egy kis ropogós adalék. Megtöltöm a bonbonokat, végül lezárom őket. Kávé mellé kitűnő desszert! :)

Like a bird

Kalitkába zártan élek. Mindennapjaim állandó bezártságban telnek: emberekkel tömött metrószerelvényekben, épületek – a munkahelyem, az iskolám – termeiben, boltokban, alagutakban.

Amióta az eszemet tudom, klausztrofóbiás voltam. Nem hogy a liftbe nem mertem beszállni, de a 45 perces tanórákat is csak a nyitott ablak mellett ülve bírtam ki. Az utcán a kétoldalt tornyosuló házaktól nem kaptam levegőt. Nem létezett akkora szoba vagy terem, ami elég nagy lett volna.

Egyetlen egyszer éreztem csak úgy, hogy elegendő tér van körülöttem: amikor vasutas édesapám elvitt magával a “vonatkórházba”. Az óriási hangárban egymás mögött sorakozó szerelvények egyikének tetejére másztam, onnét néztem szét képzeletbeli birodalmamon. Hosszú ideig álltam ott tárt karokkal, apám pedig kinevetett, amikor azt mondtam, játszom. Ő ezt sosem értette. Nem is tudott róla, mint ahogy senki más sem. Szüleim csupán azt látták, hogy a fiuk nem szereti a liftet és a kocsiba is csak hosszas rábeszélés árán száll be, de ezt betudták múló gyermekkori szeszélynek. Nem vették észre az összefüggést azzal sem, hogy a szobám fal felőli oldala kongott az ürességtől, mert az ablakok alá zsúfoltam minden bútoromat.

Az iskolában én is a “furcsák” közé kerültem. Aki nem hajlandó, csak az ablak mellett ülni, szünetben nem megy a folyosóra, viszont a tágas tornateremből alig lehet eltávolítani, az furcsa – és diáktársai szemében legfeljebb piszkálásra alkalmas.

Marci akkor érkezett, amikor már csak két évünk volt hátra az érettségiig. Vörös hajával ő is rögtön a furcsák közé került. Ő lett a legjobb barátom, mert nem zavarták a szokásaim, nem tartotta kirívónak viselkedésemet és sosem tette szóvá beteges ragaszkodásomat az ablakhoz. Ő elfogadott olyannak, amilyen voltam. Engem pedig nem érdekelt egyetlen bűne: a haja színe.

Miután hátrahagytuk a gimnáziumot, mindketten Pestre kerültünk: ő a Műegyetemre, én jogra. Egy-két évig kollégiumban laktunk, azután részidős állást szerezvén együtt béreltünk lakást.

A diplomaosztó előtti évben, a nyári szünet előtt Marci megkért: a vakáció alatt utazzak el hozzájuk, mert meglepetést készített számomra. Mint utóbb kiderült, nem az otthonára célzott, hanem családi nyaralójukra a Balatonon. Szívesen vettem a meghívást, bár a három órás vonatútra gondolván előre elszorult a torkom.

Minden esetre augusztus vége felé összegyűjtöttem minden erőmet és a Déliben felszálltam a tapolcai gyorsra. Félálomban zötyögtem végig az utat az ablak melletti ülésen. A nap már lenyugodott, mire megérkeztem az elhagyatott, kis állomásra. Marci kocsival jött ki elém, azzal tettük meg a tízperces utat egy még kisebb és elhagyatottabb üdülő-településre.

Másnap kora reggel barátom noszogatására ébredtem. Tornacipőt, kényelmes ruhát vettünk, mert túrázni indultunk. Végigsétáltunk a csendes falu főutcáján, fel a hegy irányába.

- Nemsokára megkapod a meglepetést is – mosolygott titokzatosan Marci.

A fák koronája összezárult felettünk. Ágaik megszűrték a napfényt, csillapították a szelet. Hosszan sétáltunk a lombok alatt, egyre feljebb és feljebb. – Mindjárt ott vagyunk! – biztatott Marci, miközben felkapaszkodott egy sziklás részen.

Kitisztult előttünk a táj. A sziklák tetején elvezető út körül egy-két cserszömörce bokortól eltekintve semmi sem nőtt. Egy pillanatig nem kaptam levegőt. Száz méter magasban álltunk a tó felett – és akárhová néztem, a láthatár messze-messze húzódott távoli, párás hegyek vonalán.

- Íme, a meglepetés -  mondta Marci. Felé fordultam, megragadtam a vállait. – Honnét tudtad?! – Hat éve ismerlek. Te vagy a legjobb barátom – felelte. Elnevettem magam. A végtelen kék ég felé fordultam, kitártam karjaimat, hátravetettem a fejem, és csak nevettem, nevettem…

It's been a dark year for arts - so many great people passed and the year hasn't ended yet... Six days ago the sweet, old Leonard Cohen joined the heavenly band - another legend whom we'll never see on stage anymore. His magical, deep voice, suggestive poems and lyrics, melancholic songs will stay with us. It is heartbreaking to read the farewell messages under his songs on youtube..
I'm sure that these two melodies will be familiar to all. Not knowing the background story of the song, relying only on the feelings evoked by it, I wrote a tale about Bird on the wire. I'm going to publish it now, in memory of Leonard.
Today's chocolate is just as bittersweet as this song.

Ingredients:

40 ml coffee

100 gr marzipan

20+30 gr white chocolate

3-4 cocoa beans

150 gr dark chocolate

Recipe:

I warm up the coffee, I shred the marzipan in it and I also add 30 gr white chocolate. I stir it on low fire until I get a homogeneous mass (as a bonus some coffee liqueur or a bit of rum can be added too!). I put it aside until it gets colder. I temper 20 gr white chocolate and after I pour it in a piping bag, I draw lines in the cavities of the mould - this is going to be the decoration. I temper 150 gr dark chocolate and I prepare the bonbon shells. In the mortar I crush 3-4 cocoa beans and I sprinkle a couple of cocoa nibs into each bonbon shell. The flavours of coffee and cocoa fit very together well, moreover, the sweet filling will be freshened by some crunchy crumbs. I fill the bonbons then I seal them. It's an excellent dessert with coffee!

Like a bird

I live locked up in a cage. Every day passes by in constant closedness: in metro cars stuffed with people, in the halls of buildings – my workplace, my school – in shops, in subways.
I’ve been a claustrophobic as far back as I can remember. Not only did I not dare to get in the elevator but I bore the 45-minute-long classes only next to the open window. On the streets I couldn’t breathe because of the houses overtowering on the two sides. There was no room or hall big enough.

I felt that there’s enough space around me only once: when my railway man father took me to the “train hospital”. In the gigantic hangar climbed on the top of one of the trains lining up behind each other and I looked around in my imaginary realm. I was standing there for a long while with arms wide open and my father laughed at me when I told him that I was playing. He never understood this. He didn’t even know about it, neither did anyone else. My parents saw only that their son didn’t like the elevator and he got in the car only after long persuasion, but they considered it a passing childhood whim. They didn’t realise the connection with that the wall of my room was empty as I crammed my furniture under the windows.

I became one of the “weird ones” in school. He, who is not willing to sit anywhere else but next to the window, who doesn’t go to the hallway in the breaks but cannot be expelled from the spacious gym, is weird – and is suitable only for mocking in the eyes of his classmates.

Marci arrived when we had only two years left until the final exam. With his red hair he immediately got among the weirdos. He became my best friend because my habits didn’t disturb him, he didn’t consider my behaviour conspicuous and he never mentioned my morbid adherence to the window. He accepted me as I was. And I didn’t care of his only fault: the colour of his hair.

After we left secondary school, both of us got to Budapest: he went to the University of Technology, I went to law. For a couple of years we lived in dorms, then having obtained part-time jobs we rented a flat together.

In the year before graduation, at the beginning of the summer holiday Marci asked me to visit them during vacation because he had prepared a surprise for me. As it later turned out he referred to his family’s weekend house at Lake Balaton and not his home. I accepted the invitation gladly, even though thinking about the three-hour-long train ride my heart sank in advance.

However, by the end of August I gathered all my strength and I boarded the fast train to Tapolca at the railway station. Half asleep I bumped along the way on the seat next to the window. The sun had already set when I arrived to the abandoned, small station. Marci had come to pick me up with his car; our journey took ten minutes to an even smaller and more abandoned village. The next morning I woke to the goading of my friend. We put on sneakers and comfortable clothes as we went on a trip. We walked along the main road of the serene village, up in the direction of the mountain.

“Soon you’ll get the surprise too,” smiled Marci mysteriously.

The crowns of the trees closed above us. Their branches filtered the light and softened the wind. We walked for a long while under the foliage, higher and higher. “We’re almost there!” Marci encouraged me while we clambered up at a rocky part.

The landscape cleared up in front of us. Apart from a couple of smoke bushes nothing grew around the path on the top of the rocks. For a second I couldn’t even breathe. We were standing a hundred meters above the lake – and wherever I looked, the horizon spread far, far away on the line of distant, misty mountains.

“This is the surprise,” said Marci. I turned to him and grabbed his shoulders. “How did you know it?!” “I’ve known you for six years. You are my best friend,” he answered. I burst out laughing. I turned towards the endless blue sky, I flung my arms open, threw back me head and I was just laughing, laughing…