Advent 2

A Flying tigerben volt kapható ez a mikulásos csokiforma :) Alapvetően nem szeretem a szilikonformákat, de ez olyan aranyos volt, ráadásul csokinyalókát lehet készíteni benne, úgyhogy nem tudtam ott hagyni. Továbbá a csomaghoz jár néhány pálcika is. Ilyenkor karácsonytájt, főleg Mikulásra jól jön egy ilyen csokiforma :)
Alant pedig az adventi mese 2. része, és persze a hozzá illő zene!

Hozzávalók:
150 gr tejcsoki
lüszterpor

Elkészítés:
Temperálom a tejcsokit, majd beleöntöm a formába. A szilikonformák trükkösek, én egy kicsit megfeszítem a széleinél, miközben a pulthoz ütögetem, úgy könnyebben eljut a csoki a kis zugokba is. Végül beleillesztem a pálcikát a még folyós csokiba. 
Díszíteni lehet eltérő színű csokival vagy lüszterporral - én most az utóbbit használtam a manók sipkájához :)

Hanuš mester

Elie végighúzta a kezét a házfalon. Megszerette Prágát az elmúlt egy hét alatt, a kacskaringós óvárosi utcácskákat, átjárókat, a hólepte háztetőket, ablakpárkányokat, a lépten-nyomon előbukkanó tornyokat. A város minden utcája tartogatott valami meglepetést. Vincent és Valdemár különösen szórakoztató idegenvezetőnek bizonyult, minden épületről volt valami anekdotájuk – ami nem csoda, tekintve, hogy az elmúlt párszáz évet az utcán kóborolva töltötték. Elie most már könnyedén eligazodott, lábai tudták, melyik út hová vezet, hogyan jusson el az Óváros térre vagy a hidakhoz, vagy a Vltava túlpartján elterülő parkokba.

Csendes, hatalmas, puha madárként ült meg a tél a Liliova utcában, amikor befordult a sarkon. Már nem esett a hó, a járdát takaró hóréteget az ott lakók napi útvonalai kuszálták, taposták szürke latyakká, ami az éj harapós hidegében újra szürreális gyűrődésekké fagyott. Elie átugrott egy buckát, aztán végigsiklott egy pocsolya jéggé fagyott tükrén.

Szemben, az Anenská utca sarkán sötét, magas alak érkezett. Elie megtorpant, gyanakodva figyelte.

A lópatkók kopogását elnyelte a hó – lovasa épp Elie felé irányította fehér, délceg paripáját. Ő maga már közel sem volt olyan délceg, tekintve, hogy fejét a hóna alatt hordozta.

- Tán eltévedtél, bájos ifjú hölgy, hogy ily késői órán e zimankóban sétálsz?

Elie pukedlizett. – Nem tévedtem el, kedves lovag. A Vltava túlpartjára tartok épp, ahol dolgom van.

A lovag intett. – Szívesen elviszlek, amennyiben nem bánod a társaságom. De mondd csak, élő emberi lényhez van szerencsém?

- Élőnek élő vagyok, emberi viszont csak félig-meddig.

A lovag feje lemondóan sóhajtott a karja alatt.

- Sejthettem volna. Az emberek elrohannak, ha meglátnak. Tudod, csak egy ember segíthet át a másvilágra, de senki nem hajlandó még csak rám nézni sem. De gyere, szállj fel a hátasomra, induljunk! – a lovag szabad karját nyújtotta felé.

Elie belekapaszkodott és felmászott a nyeregbe. Két kézzel fogódzkodott kísérője vörös kereszttel kivarrt köpönyegébe, hogy le ne pottyanjon.

- Hogy szólíthatlak, kedves kis hölgy?

- A nevem Elie.

- Én pedig Kryštof vagyok. A templomos lovagok rendjében szolgáltam oly régen, hogy már a krónikák sem emlékezhetnek rá. Igen megsérthettem Urunkat, amiért így büntet.

Elhallgatott. Elie várt egy darabig, de a történet, úgy tűnt, csupán eddig tartott.

- De hát mit követtél el?

A lovag hangja fojtottan hangzott hóna alól. – Ne emlékszem…

Elie kuncogott. – Te vagy a legfurcsább lény, akivel valaha találkoztam! Évszázadok óta bűnhődsz olyasmiért, amire már nem is emlékszel?!

- Mulass csak szomorú sorsomon! – búsongott Kryštof. – Ha tudnád, mily kényelmetlen és megalázó a helyzetem, hányszor részesültem a legdurvább elutasításban, valahányszor udvariasan megkértem valakit, hogy vessen véget gyalázatos állapotomnak! Hányszor szégyenültem meg szellemtársaim előtt, amikor valamely pajkos démonfattyú elragadta a fejem! Nem is beszélve… - a lovag elharapta a mondatot, de aztán folytatta. – Számkivetett vagyok, és sosem érhetem el a paradicsomot, ahová élőként készültem.

Elie együttérzőn paskolta meg a vállát. – Mind számkivetettek vagyunk, a te sorsod sem rosszabb, mint Vincenté, aki eladta a saját csontvázát, vagy Valdemáré, aki a hiúsága miatt rekedt meg két világ közt.

A Károly-hidat strázsáló torony feketén rajzolódott ki előttük, ablakából sárga láng pislogott.

- Merre megyünk, ifjú hölgy?

- Fel a várdombra, Hanuš mesterhez.

- Hanuš mesterhez? – a lovag hangjában kétség csengett. – Megkérdezhetem, hogy mi dolgod vele?

- A dolgom rám tartozik. Ha nem akarsz elvinni, menj nyugodtan, magam is odatalálok.

- Szó se róla, nem hagyhatom, hogy egy védtelen fiatal hölgy egyedül kószáljon.

Kryštof elindította hátasát, átkocogtak a hídon, a kőszobrok merev tekintettel figyelték őket hósipkájuk alól. Míg a vár és a város fölé magasodó katedrális felé vezető utcán léptettek, a lovag óvatosan megkérdezte: - Hallottál az órásmesterek démonjáról?

- Igen, Vincent mesélt róla. Kíváncsi vagyok, mi igaz belőle.

- Nos, én ott voltam… - a lovag elhallgatott.

Elie izgatottan markolta meg a köpenyét. – Hol? Mikor?

- Amikor az alku megköttetett az első Hanuš mester és az ördög között.

- Mesélj már!

- Mivel az alkimistákban és mágusokban nem volt bizodalma, Hanuš a mi fajtánktól akart tanácsot kérni. Én vagyok az egyik legrégebb óta kísértő szellem, engem keresett meg tehát. Én nem tanácsoltam neki az egyezséget, de ő erősködött, hogy az óra egyik komponenséhez olyan tudásra van szüksége, amit máshonnét nem szerezhet meg. Hogy teljesíthesse a megbízatást, még azt is vállalta, hogy cserébe az ördög a lelkét akarja majd. – Kryštof nagyot sóhajtott. – Így aztán segítettem neki, kerestünk egy démont, akivel megegyezhetett.

Elie tűnődve dörzsölgette az orrát. – És mi lett a történet vége? Tényleg elkárhozott?

- Annak rendje és módja szerint. Legalábbis én így hallottam. A démon pedig azóta is családi barát náluk.

- Roppant érdekes. Pedig az emberek általában rettegnek tőlük.

- Nos hát a Hanušok mindig különös népség voltak. Talán nem akarják, hogy a démon kifecsegje a titkukat.

- Az Orloj titkát?

- Azt. Ezért aztán valahogy magukhoz láncolták azt a démont. Én így gondolom, és ez az egyetlen logikus magyarázat, amit az évek során kiötlöttem. De nézd, meg is érkeztünk.

Kryštof előre mutatott, a Thunovska úton gubbasztó apró, alacsony ajtós házikóra.

- Köszönöm, hogy elhoztál – Elie lemászott a paripáról és illedelmesen pukedlizett.

- Szívesen megvárlak és visszaviszlek az óvárosba – ajánlkozott a lovag.

Elie legyintett. – Kedves tőled, de nem tudom, hogy ez mennyi ideig fog tartani. Menj nyugodtan, nem fogok eltévedni.

Kryštof meghajlással köszönt el. Miután elnyelték a házak, Elie nagy levegőt vett, és bezörgetett Hanuš mester ajtaján.

Sötétek voltak az ablakok, de nem az alvás sötétje, hanem valami megfoghatatlan rosszindulat figyelt belőlük.

„A démon,” gondolta Elie.

Motoszkálás hallatszott, majd kinyílt az ajtó. A rebegő gyertyalángot majdhogynem elnyelte a házból kiáradó tömény sötétség. A gyertyát pedig pirospozsgás arcú, szemüveges, barna hálóköntösbe öltözött öregúr tartotta a kezében.

- Ó, igen, igen, a Démonűző lánya, ha nem tévedek. Hát ne tudtál volna korábban jönni? Na sebaj, gyere be! – Hanuš mester joviális mosollyal tessékelte be őt. Lámpást gyújtott a szobában, két széket húzott az asztalhoz, és leült.

Elie érdeklődve nézett körbe, figyelmét nem kerülte el az ablak alatt álló, óra-alkatrészekkel megrakott munkaasztal, a rajta heverő tervrajzok kusza vonalait tartalmazó papírosok. Kis tároló állt az asztal mellett, polcain levélpapír, bordó pecsétviasz, paraffinlámpás, néhány gyertyacsonk. Alattuk és fölöttük a legkülönbözőbb méretű és fajtájú órák a legfinomabb mívű ezüst zsebórától a modern karórákig és ébresztőórákig.

Elie helyet foglalt Hanuš mesterrel szemben.

- Köszönöm, hogy fogadott. Igazából csak kíváncsi voltam az órára. A nagyra, az Orlojra. Hogy működik?

Hanuš mester kedélyesen kuncogott. – Hisz tudod, hogy nem mondhatom el, műhelytitok. Jobban mondva családi titok.

- Nem a műszaki részletekre vagyok kíváncsi, ahhoz úgysem értek. Inkább a történetére, hogy mit lehet leolvasni róla és hogyan.

Az öregúr összefonta ujjait, hátradőlt.

- Az órát távoli ükapám készítette, a tervrajzok azóta apáról fiúra szállnak a családban. Ezzel együtt pozíciónk, vagyis az Orlojt felügyelő udvari órásmester titulusa is öröklődik. Ez, azt hiszem, a jóvátétel azért, hogy ükapámat végül nem fizették meg az óráért, sőt, viszonzásképp meg is vakították, hogy még egyszer ne tudja elkészíteni. Én a 19. udvari órásmester vagyok a sorban. Az óra, azon túl, hogy szemet gyönyörködtető mestermű, háromféle időszámítást mutat, követi a Nap és a Hold járását, és a megfigyelőt a középpontba helyezve megmutatja számára a világ állását az adott pillanatban.

- Azt hallottam, hogy összeköttetésben áll a világ forgásával…

- Ez így van.

- … és ezért, ha az év legsötétebb napjáig nem sikerül újraindítani, igen sötét idők következnek.

Hanuš mester elkomorodott. – No igen. Sajnos ez is igaz.

Elie megkockáztatott egy kérdést. – A mester úr démonja nem tudná feloldani az óraművet kötő bűbájt?

Az öregember bozontos szemöldöke felszaladt meglepetésében.

- Nem hiszem. Azt az átkot csak az azt megkötő démon halála oldhatja fel.

- Valóban? – Elie szórakozottan piszkálta a körmét. – Olyan sokféle kötés létezik, honnét tudja, hogy ez épp ilyen?

- A polgármestertől. De mondd csak, kislány, nem kérsz egy kis teát? Azt hiszem, felrakok melegedni egy kis vizet.

Míg az öreg a tűzhelyhez csoszogott, Elie is fölkelt és a munkaasztalhoz lépett. Tekintete megakadt a műszerek között szétszórt pénzérméken, fölcsippentett kettőt.

- Milyen szépek! Honnét vannak ezek az érmék? – fordult a mesterhez.

Hanuš mester elvette tőle a pénzeket. – Az unokaöcsém gyűjti a régi érméket, neki tettem félre őket. Ez a 19. századból való gulden, ez pedig a 16. században volt használatos – zsebre rakta a két érmét, a konyhaszekrényből bögréket vett elő, teásdobozát Elie-nek kínálta.

Teája elfogyasztása után, a látogatás végeztével Elie tétován álldogált Hanuš mester háza előtt. Tarkóján felmeredt a haj a démon jelenlététől, ami szinte betöltötte a kis utcát. Minél messzebb akart lenni tőle, mégsem volt képes szabadulni a bűvköréből. Milyen szokatlan kettős a kedélyes öreg Hanuš mester és rejtőzködő, rosszindulatú démonja!

Fehér fény áradt az utca végéből, mintha csak őt hívná, magához vonta a tekintetét és a szívét a félelmes sötétből, s végre feloldódott a bűbáj, lábai megmozdultak. Elie a fény irányába sietett. A sarokra érve azonban megtorpant.

Magas, fehérbe öltözött asszony állt tőle nem messze, hófehér haja hosszan omlott le a hátán, akár egy palást, kecses ujjaival jégvirágokat rajzolt az ablakokra. Közelsége jégbe fagyasztotta az olvadt havat, szikrázott a lába alatt a járda, a házfalak gőzölögtek, amint hozzájuk ért.

Elie szájából fehér felhőpamacsként röppent ki a csodálkozás. Bár egyetlen hangot sem hallatott, a Fehér Hölgy megfordult, hogy ránézzen. Jégfehér aurájában jól látszott a befagyott folyóvíz színében csillogó írisze, mely foglyul ejtette azt, aki ránézett. Mintha a föld felett suhanna, oly légiesen közeledett, s a kezét nyújtotta Elie felé. Ő megérintette az ujjait. Végigfutott a karján a fagyos hideg zsibbadása, körmei elkékültek. A Fehér Hölgy lehajolt, hideg leheletével a fülébe súgta: - Közeleg a Sors, a szabadulás perce.

- Elie!

Elie fölkapta a fejét. A Fehér Hölgy is fölpillantott. Az utca túlsó végén a fejetlen lovag állt, a gyér fényben kiült a rémület hóna alatt tartott arcára.

Mielőtt elengedte a kezét, a Fehér Hölgy felé irányította Elie-t, aki bűvköréből szabadulva engedelmesen elindult.

Kryštof lepattant lováról, és az utca kövén térdelt egészen addig, míg a hölgy el nem tűnt a szemük elől.

- Hát te… azt hittem, visszamentél a városba – szólította meg Elie.

A lovag föltápászkodott. – Úgy is volt, elindultam, de még a hídig sem jutottam, amikor megjelent előttem egy lidércfény, és visszahozott hozzád. Mily különös! Úgy tűnik, hozzád köt a sorsom.

Elie habozva nézett hátra, arra, amerre a hófehér jelenés eltűnt.

- Ő ki volt?

- Ó, a Fehér Hölgy… - Kryštof lesütötte a szemét. – A Fehér Hölgy, aki annak idején híres, nagyhatalmú varázslónő volt. Egész Bohémiában ismerték és messzi földről jártak hozzá. Mindenkin segített, akin hatalmában állt, ám egyszer egy szörnyű tévedés áldozatává vált. Egy csalfa asszony kereste fel, aki eltagadta előle, hogy férjnél van, s addig könyörgött neki, hogy segítsen elnyerni egy jóképű ifjú szerelmét, míg kapott tőle egy szerelmi bűbájt. Hanem az eset kitudódott, s a méltán dühös férj bosszúból megátkozta a varázslónőt: addig ne használhassa varázserejét, amíg valaki fel nem áldozza érte a szerelmét, ahogy neki is tennie kellett a varázslónő bűbája miatt. Az átok megfogant, ő elfeledetten és szegényen halt meg, s holta után sem lelt nyugalmat. A kísértetek többségétől eltérően, mivel sosem ismerte a szerelmet, bánatában mindent megfagyaszt maga körül.

Elie sóhajtott. – Olyan csodás város Prága, de annyi szomorú sors és történet fűződik az utcáihoz és házaihoz!

- Ez így van – a lovag visszamászott a lovára, a kezét nyújtotta Elie-nek. – Gyere, visszaviszlek az óvárosba.

Paripája könnyedén léptetett, nyomait lassan belepte az ismét hulló hó.

I got this chocolate mould in Flying tiger :) I am not a fan of silicone moulds, but this one is so cute and you can make chocolate lollies in it so I couldn't leave it there. Moreover, the package contains the sticks too. At Christmas such a mould comes in handy :)

Below is the second part of my Advent tale, with the soundtrack (up here).

Ingredients:

150 gr milk chocolate

luster dust

Recipe:

I temper the milk chocolate and I pour it int he mould. Silicone moulds need some tricks; usually I pull them at the brims while I tap it at the counter, thus the chocolate goes more easily into the little corners. Finally I put the stick into the still fluid chocolate.

The dwarfs can be decorated with other kinds of chocolate or luster dust - this time I used the latter for the caps :)

Master Hanuš

Elie pulled her hand over the wall. She came to love Prague during the last week; the zigzaggy alleys of the old town, the passages, the snow-covered roofs and window sills, the towers popping up every now and then. Every street of the city held surprises. Vincent and Valdemar proved to be especially entertaining guides; they told an anecdote about every building – no surprise, after all they had spent the last couple of hundred years in the streets. Elie knew her way already; her feet knew which way the streets led, how to get to the Old Town Square, the bridges or the parks on the other bank of the Vltava.

Winter was sitting like a silent, giant, soft bird in Liliova street, when she turned over the corner. It wasn’t snowing any more; the snow layer covering the pavement was crisscrossed and trampled into grey mud by the  of the inhabitants of the street, which then froze into surreal crinkles in the biting cold of the night. Elie jumped over a mound, then slid through the icy surface of a puddle.

In front of her, on the corner of Anenská street a dark, tall figure appeared. Elie stopped and observed him with suspicion. The clattering of horseshoes was swallowed by the snow - the rider steered his white, stately steed towards Elie. He himself was not as stately though, as he was carrying his head under his arm.

"Did you perhaps lose your way, charming young lady, that you are walking so late in this bitter cold?"

Elie curtsied. "I didn't get lost, dear knight. I am going to the other bank of the Vltava, where I have business to attend to."

The knight waved. "I will take you there, provided that you do not mind my company. But tell me, are you a living human being?"

"I do live indeed, but am only half human."

The head of the knight sighed resigned under his arm.

"I should have known. Humans flee when they see me. You know, only a human being can help me get to the otherworld, but no one is willing to even look at me. But come, get on my mount, let's go!" the knight reached his free arm towards her.

Elie clung to it and climbed in the saddle. In order not to fall, she held on to her company's cloak adorned with a red cross.

"How may I call you, little lady?"

"My name is Elie."

"And mine is Kryštof. I served as a Templar knight so long time ago that not even the chronicles can remember. I must have offended our Lord to be punished like this."

He fell silent. Elie was waiting for a while, but it seemed that the story was over.

"But what did you do?"

The knight's voice was muffled under his armpit. "I cannot remember..."

Elie giggled. "You are the weirdest creature that I've ever met! You are expiating for centuries for something that you cannot even remember?!"

"You may laugh at my sad fate!" grieved Kryštof. "If only you knew how uncomfortable and humiliating my situation is; how many times I received brusque rejection whenever I politely asked someone to put an end to my bitter condition! How many times I was ashamed in front of my fellow-spectres, whenever some naughty demon snatched my head! Not to mention..." the knight finished off the sentence, but then he continued. "I am an outcast and I will never reach paradise, where I was preparing throughout my life."

Elie patted his shoulder with empathy. "We all are outcasts; your fate is not worse than that of Vincent who sold his own skeleton, or Valdemar's, who got stuck between two worlds because of his vanity."

The black silhouette of the tower guarding Charles bridge emerged in front of them; yellow flame was blinking in its window.

"Where are we going, young lady?"

"Up the castle hill, to Master Hanuš."

"To Master Hanuš?" the knight asked doubtfully. "May I ask what business you have with him?"

"That is my business. If you don't want to take me there, you may go, I can find my way there."

"Out of question; I cannot leave a defenceless young lady wander alone."

Kryštof's horse set off through the bridge, the stone statues watched them with stiff gaze from under their snow caps. While they were passing through the street leading to the castle and the cathedral towering over the city, the knight carefully asked: "Have you heard about the demon of the watchmakers?"

"Yes, Vincent told me about it. I am curious whether it is true."

"Well, I was there..." the knight fell silent.

Elie grabbed his cloak in excitement. "Where? When?"

"When the first Master Hanuš made a deal with the devil."

"Tell me about it!"

"Since he didn't trust alchemists and mages, Hanuš wanted counsel from our kind. I am one of the oldest ghosts haunting here, so he sought me. I advised him against the deal but he insisted that he needed such knowledge for one of the components of the clock, which could not be obtained from elsewhere. In order to complete the commission, he was willing to sell his soul to the devil," Kryštof sighed. "Therefore I helped him; we looked for a demon, with whom he could make the deal."

Elie rubbed her nose, musing. "And what's the end of the story? Was he really damned?"

"As it should be. At least this is what I heard. The demon has been their family friend ever since."

"How curious. Humans are usually afraid of them."

"Well, the family of Master Hanuš has always been weird. Probably they don't want the demon to sell their secret."

"The secret of the Orloj?"

"That one. Therefore they somehow chained that demon. This is what I think and this is the only reasonable explanation that I managed to come up with through the years. But look, we have arrived."

Kryštof pointed forward at the tiny cottage crouching in Thunovska street.

"Thank you for taking me here," Elie climbed off the steed and curtsied politely.

"I would gladly wait for you and take you back to the old town," offered the knight.

Elie waved. "You are very kind, but I don't know how long this will take. Don't worry, I won't get lost."

Kryštof said goodbye with a bow. After his figure disappeared among the houses, Elie took a deep breath and knocked on the door of Master Hanuš. 

The windows were dark, but not with the dark of sleeping, but some kind of intangible malice was emanating  from them.

"The demon," thought Elie.

She heard fumbling, then the door opened. The fluttering candle flame was almost swallowed up by the dense darkness flooding from the house. The candle was held by a ruddy-faced, old man wearing glasses and brown nightgown.

"Oh yes, yes, the daughter of the Demon hunter, if I am not mistaken. Couldn't you come earlier? Oh well, come in!" Master Hanuš ushered her in with a jovial smile. He lit a lantern in the room, pulled two chairs to the table and sat down.

Elie looked around curiously; the work table standing under the window, loaded by watch components, papers containing the entangled lines of blueprints, did not avoid her attention. A small  storage stood next to the table; on its shelves letter paper, red seal wax, paraffin lantern and some candle studs. Above and below a variety of watches of different sizes and types from the most delicate silver pocket watches to modern wrist watches and alarm clocks. 

Elie took a seat across Master Hanuš.

"Thank you for receiving me. I was just curious of the clock. The big one, the Orloj. How does it work?"

Master Hanuš giggled merrily. "You know that I cannot tell you, it's a secret, a family secret."

"I am not interested in the technical details, I am competent in that. I am more curious of its history, what it measures and how can it be read."

The old man leaned back and clasped his hands.

"An ancestor of mine made the clock; its plans are inherited from father to son ever since. Together with it, our position as the court watchmaker overseeing the Orloj, is also inherited. I think this is a compensation for that my ancestor had never been paid for the clock, moreover, in return he was even blinded so he could not make another one. I am the 19th court watchmaker in line. The clock, apart from being a wonderful masterpiece, shows three different time measurements; it follows the rotation of the Sun and the Moon and placing the observer in the middle, it shows him the state of the world in a given moment."

"I heard that it is connected to the working of the universe..."

"That is true."

"... and therefore if it cannot be restarted by the darkest day of the year, very dark days will come."

Master Hanuš cast a gloomy glare. "Well yes. Unfortunately that is also true."

Elie risked a question. "Your demon could not undo the spell that binds the clockwork?"

The bushy eyebrow of the old man lifted in surprise. "I don't think so. That curse could only be undone by the death of the demon that cast it."

"Is that so?" Elie inattentively picked at her fingernail. "There are so many different spells, how do you know that this one is like that?"

"The mayor told me. But don't you want some tea, little girl? I think I will warm some water."

While the old man shuffled to the stove, Elie stood up and stepped to the work table. Her gaze was caught by the coins scattered among the tools; she picked up two of them.

"How beautiful! Where did you get these coins?" she turned to the old watchmaker.

Master Hanuš took them from her. "My nephew collects old coins, I got them for him. This one is a gulden from the 19th century, that one was used in the 16th century," he put the coins in his pocket; took mugs from the cupboard and showed his tea-box to Elie.

After drinking up her tea and completing her visit, Elie was standing in front of Master Hanuš's house. Her hair stood up on her neck because of the demon's presence, which filled the little street. She wanted to be far away from it, but she couldn't free herself from the charm. How odd a couple are the good-tempered old Master Hanuš and his hiding, hostile demon!

White light radiated from the end of the street, it attracted her sight and her heart from the frightening darkness; finally the spell was dissolved, her feet moved. Elie hurried towards the light, but she stopped on the corner.

A tall woman dressed in white stood in the nearby; her snow-white hair hung like a robe; she was drawing frost flowers on the windows with her graceful fingers. Her proximity froze the melted snow; the sidewalk sparkled under her feet; the walls were steaming as she touched them.

Astonishment flew from Elie's mouth in the shape of a white cloud. Even though she did not emit one sound, the White Lady turned to look at her. In her ice white aura her iris was sparkling in the colour of a frozen stream; and it captured anyone who looked at her. As if she was floating above the ground, she approached Elie and reached out her hand. Elie touched her fingers. The numbness of freezing cold ran over her arm; her fingernails got blue. The White Lady leaned down and whispered in her ear with her cold breath: "Fate is coming, the moment of freedom."

"Elie!"

Elie looked up, as did the White Lady. At the other end of the street the headless knight was standing; in the faint light horror could be seen on his face.

Before letting her go, the White Lady directed Elie towards him; getting out of her enchantment, she departed obediently.

Kryštof climbed off his horse and knelt on the stones of the street until the lady disappeared.

"And you... I thought you went back in town," addressed him Elie.

The knight stood up. "That's what I did, but I didn't even get to the bridge when a will-o'-the-wisp appeared in front of me and led me back to you. How odd! It seems my fate binds me to you."

Elie looked back hesitantly to where the white apparition disappeared.

"Who was she?"

"Oh, the White Lady..." Kryštof stared down. "The White Lady, who was a famous, powerful mage. She was known in the whole Bohemia, and people visited her from far-away lands. She helped everyone she could; but once she became a victim of a terrible misunderstanding. A treacherous woman visited her, who did not tell her that she was married. She begged her to help her win the love of a handsome young man, until she gave her a love spell. However, the case became known and the rightly furious husband cursed the mage: she shall not use her powers until someone sacrifices his love for her, just like he had to do because of the mage's spell. The curse became reality and she died forgotten and poor and she could not find peace even after her death. Unlike the majority of ghosts, since she never knew love, she freezes everything around herself."

Elie sighed. "Prague is such a marvellous city, but so many sad fates and stories are connected to its streets and houses!"

"That is true," the knight mounted his horse and stretched his arm towards Elie. "Come, I will take you back in the old city."

The traces of his steed were slowly covered by the falling snow.

Dead Daisies

Na most van ez a Dead Daisies nevű banda, ún. supergroup, vagyis olyan zenészekből áll össze, akik más együttesekkel vagy szólókarrierrel már korábban megalapozták a hírnevüket. Jelenlegi felállás szerint a tagok Marco Mendoza, John Corabi, Deen Castronovo, David Lowy, és az én gyenge pontom, Doug Aldrich. Zenéjük afféle életvidám, tökös rákenroll, az alábbi videón belehallgathattok :)

A Daisies nem is olyan rég látogatást tett Budapesten, amikor is annyira jó arcok voltak, hogy az első száz a helyszínre érkező látogatónak szerveztek a koncert végén egy gyors kis meet&greetet - nos egészen véletlenül (természetesen) ebbe az első százba mi is épp beleestünk. Ennek eredményeként kaptunk fejenként egy-egy posztert, pengetőket, matricát, no és persze aláírást, kézfogást és kedves szavakat a zenészektől. Amikor felhoztam Dougnak, hogy valójában már találkoztunk egyszer Glenn Hughes koncertjén a színfalak mögött, ő egészen hihetelen mód emlékezett erre - vagy legalábbis volt olyan kedves, hogy úgy tett, mintha XD

Lényeg a lényeg, a Daisies ismét jön Budapestre, méghozzá jövő héten! Ha tudtok, menjetek el helyettem is, és vidámkodjatok egyet a zenéjükre :) 

Az már persze nem újdonság, hogy gyakran készítek együttesek által inspirált csokikat (lásd a Struts által ihletett bonbonokat, Glenn csokiját, vagy a Hot Space borítót csokiból :)) Szóval addig is itt a DD-logó koponya :D Ha már beszereztem a koponyaformát, muszáj volt erre is felhasználni! 

***

So there's this band called Dead Daisies, a so-called supergroup, which comprises of musicians who have established their fame with other bands or solo career. According to the current line-up, the members are Marco Mendoza, John Corabi, Deen Castronovo, David Lowy and my weak point, Doug Aldrich. Their music is a kind of vibrant, cool rock'n'roll, just listen to their song below! :)

The Daisies visited Budapest some time ago and they were so cool that they organized a quick meet&greet for the first hundred fans who arrived to the venue. Well, totally coincidentally (naturally) we were among the first hundred. As a result we received one poster/person, guitar picks, stickers and of course signatures, handshakes and kind words from the musicians. When I brought up to Doug that actually we'd met already in the backstage at Glenn Hughes' concert, he remembered that - or at least he was nice enough to pretend so XD

The point is - the Daisies are coming to Budapest again, moreover, next week! It is not news that I like to prepare chocolate inspired by musicians (see my Struts bonbons, Glenn's chocolate, or the Hot Space cover made of chocolate :)) Until then, here's the DD-logo skull :D I've bought that skull mould, so I had to use it also for this!

Hozzávalók:

100 gr fehércsoki

15 gr tejcsoki

lüszterpor

cukorvirág

Elkészítés:

Temperálom a tejcsokit, kifestem a koponya szemüregét és orrlyukát. Temperálom a fehércsokit, a koponyaforma mindkét oldalába öntök egy kicsit, és szétkenem, ügyelve, hogy a szélekre is elég jusson. Hagyom megszilárdulni a csokit.

Miután a koponya két fele kijött a formából, felforrósított késsel elegyengettem a széleket, hogy könnyen összeragaszthassam őket. Temperálok egy adag fehércsokit, azzal előbb beragasztom a cukorvirágot a szemüregbe, majd ecset segítségével végigkenem a fél koponya szélét, és összeillesztem a két felet.

Ezüst lüszterrel befestem a koponyát. A "vért" temperált fehércsoki és vörös lüszterpor keverékével készítettem, hagytam lecsurogni a koponya tetejéről, végül kakaóvaj és vörös lüszter keverékével fröcsköltem össze.

Ingredient:

100 gr white chocolate

15 gr milk chocolate

luster dust

candy flower

Recipe:

I temper the milk chocolate; I paint the eye sockets and the nostril of the skull. I temper the white chocolate and I pour a bit into both halves of the mould. I smear it all around, including the brims. I leave it until the chocolate sets.

After the two halves of the skull came out of the mould, with a heated knife I smooth the brims so that it will be easier to glue them together. I temper some more white chocolate; first I glue the candy flower in the eye socket, then with a brush I smear melted chocolate on the brim of one half of the skull and I stick the two halves together.

I paint the skull with silver luster dust. I make "blood" by mixing white chocolate and red luster dust and I leave it to trickle down from the top of the skull; finally I sprinkle it with the mixture of melted cocoa butter and red luster dust.

Advent 1

Mint ígértem, itt az adventi mese első része. Ezúttal a történet Prágában játszódik, kedves városomban, ahol a mesék életre kelnek. A mese alatt mellékelt zene aláfestőként funkcionál 😊

Alább pedig a szüleinknek készített karácsonyváró részletei:

Hozzávalók:

rengeteg ét-, tej- és fehércsoki

lüszterpor

különféle magvak, szárított gyümölcsök, cukorkák

Elkészítés:

Az Écsy Kft-nél szereztem be ezt a szép, karácsonyfadísz-mintájú csokiformát. Négy 3D-s gömböt lehet készíteni vele egyszerre, vagyis a 4-4 fél összeilleszthető (összesen tehát hat szériát kell készíteni a karácsonyváróhoz). A gömbök különbözőképp díszíthetők, itt az ember elengedheti a fantáziáját. Én elütő színű temperált csokival vagy színezett kakaóvajjal festettem ki a részleteket, illetve márványoztam, néhány kész gömböt pedig lüszterporral festettem át, hogy úgy csillogjanak, mint az igazi karácsonyfadíszek. 

A gömbök belsejébe különböző apróságokat lehet rejteni: mi magvakat és szárított gyümölcsöt raktunk bele, de lehet kisméretű bonbont vagy cukorkát is tenni bele. 

Ami a gömbök elkészítését illeti, trükkös a dolog, mert gyorsan kell dolgozni. Mivel elég nagyok a mélyedések, sok csokit kell temperálni hozzá. Én a szokásos teletöltős-kiöntős módszer helyett a következőt csináltam: minden mélyedésbe tettem egy kanálnyi csokit szilikonkanállal, aztán gyorsan szétkentem benne, hogy mindenhová jusson. Miután mindegyik mélyedést megtöltöttem, a továbbiakban minden ugyanúgy zajlott, mint a bonbonkészítésnél. Ha a peremnél maradt olyan rész, amire nem került csoki, oda ecsettel vittem fel - ez fontos lépés, ha nem akarjuk, hogy az összeillesztésnél a gömbök két fele közt rés maradjon. A kész félgömböket temperált csokival ragasztottam össze.

Elie és a Halál

2 órát verték el a harangok, a hó áldásként hullott a sötét, néptelen városra. Csend tollpaplanja fedte a főteret, csupán néhány üzlet neonreklámja világított. Rikító rózsaszín fény vetült a lassan vastagodó hórétegre, árnyék mozdult benne: egy ember határozott léptei. S mellette, félig mögötte egy kisebb árny szaporázta. Árnylépteiket néma, fekete nyomok kísérték, árnykabátjuk lopakodó éji szörnyként követte őket.

Üveg csörrent a macskaköveken – macska vagy kóbor démon érintette az otthagyott sörösüveget? A közeledők láttán elinalt. Életre keltek a házak faragott kőalakjai, a városháza asztronómiai órája megcsillant a gyér fényben, halkan, talán kósza szél ujjai nyomán, megcsendült a Halál csengettyűje. Hangja aranyszálat fűzött az éj szövetébe; felriasztott galambcsapat röppent fel a Szent Miklós-templom elől. Szárnycsapkodásuk röpke pillanatra zajjal töltötte meg a teret – flap-flap-flap! Azután a tél még mélyebb hallgatásba burkolózott, hópehely-sálját maga köré terítve.

A két árny elért az Orloj elé – a magasabbik üdvözlésre nyújtotta a karját. Megreccsent a Halál szobrocskája, amint tiszteletadásra hajolt, majd keze a magasba lendült. Odalent a jelre megnyílt a torony kapuja, s a két alak belépett rajta.

- Legyen üdvözölve, dr. Caspar, már nagyon vártuk.

- Térjünk a lényegre, Radoslav. Mikor történt az eset?

- Nincs egy hete. Senki nem tudja, hogy történhetett, úgy tűnik, idebenn egy lélek sem járt.

- Talán nem volt lelke az elkövetőnek…

- Nos, ez könnyen meglehet. Tudja, sokféle lény kószál odakint.

- Hagyjuk ezt, arról beszéljen, amiről még nem tudok. Van-e bármi nyom?

- Nos hát… idebenn semmi. A városháza előtt viszont találtunk egy véres aranyérmét…

Elie ásított, és megdörzsölte az orra hegyét. Feltápászkodott a háromlábú kisszékről, s föl-alá téblábolt a hallban. Odakinn az az óra érdekesnek tűnt, mi lenne, ha kimenne megvizsgálni? Mire apja befejezi a megbeszélést, már vissza is jön.

Résnyire nyitotta a torony ajtaját. Mintha egész más világba nézne: az éjszakát beragyogta a hó, a pelyhek most vidáman, játékosan pörögtek-forogtak a levegőben. Kissé jobbra, két ház közt nyíló sikátor mélyén szürkésfehér fénypamacs gomolygott. Elie tekintete felfelé vándorolt: a háztetőkön aprócska alakok mozogtak, majd a városháza ajtajából szűrődő derengés láttán gyors egymásutánban eltűntek a tetőgerincen.

Elie kilépett a hóba. Tett tíz lépést, megfordult és fölnézett. Kezével a fejére szorította szürke kalapját, nehogy az hátraessen. Előtte csillogott a hatalmas, bonyolult óra, akár a világmindenség leképeződése, önmagába visszatérő tökéletességben, rajta a parányinak tűnő, aranyszín Nap és Hold, és titokzatos jelek. Sötét számlapja megmutatta a világ állását annak, aki értett hozzá. Minél tovább nézte, Elie annál mélyebbre látott, az óralap felszínén túl, világok sokaságán át, csillagok és galaxisok fényén át, a múlt, a jelen s a jövő egyetlen hullámban mosódott össze.

- Hiába minden… az óramű megállt – kattogott a Halál, s barátságosan Elie-re mosolygott – már amennyiben egy csontváz vigyorát vehetjük annak.

- Megállt? Miért?

A Halál vállat vont, csontjai összecsörrentek. – Azt nem tudni. De épp elég baj, mert amit az előbb láttál: az univerzum körforgása összeköttetésben áll az órával.

Elie eltátotta a száját. – De hiszen akkor…

A Halál biccentett. – Így van sajnos. Ezért hívták ide édesapádat.

Elie mindentudón csípőre tette a kezét. – Nem inkább egy órásmester kéne ide?

A Halál jóízű nevetése bambusz szélcsengő hangjára hasonlított.

- Az Orlojt igen erős varázzsal kötötték meg. Ilyesmire csak a mi fajtánk képes, és ember nem oldhatja fel.

- Értem… - Elie összébb vonta magán a kabátját, mert átfújt rajta a szél. – De vajon ki állította meg és miért?

- Az az érzésem, hogy előbb-utóbb fény derül minden rejtélyre. De most inkább élvezd a téli Prágát! – a Halál nagylelkű gesztussal tárta a város felé karját.

Elie most először nézett körbe úgy, hogy meg is látta a körülötte álló házakat. Tétován sétált körbe: megmosolyogta a falra festett lovast, aki mintha rákacsintott volna, hosszan figyelte az árkádos épületek mögött-felett aranygombos tornyaival őrt álló templomot – csak nem orgonaszót hall onnét szállni? – a tér közepén megmászta Jan Hus szobrát. Mire visszatért az Orloj elé, korábbi nyomait betemette a sűrűn hulló hó.

A városháza ajtaja résnyire nyitva állt, épp ahogy hagyta, a Halál pedig továbbra is hósipkás fejjel állt kis fülkéjében az óra felett. Vajon Elie csak képzelte, hogy balra int az állával? Tekintetével követte a mozdulatot, s széles, a térből nyíló utcát pillantott meg, sötét ablakú vendéglők karéjában. Hó-cukormázas mézeskalács házikók hunyorogtak rá hívogatón. Lábuknál valami fényesség vonta magára Elie figyelmét. Szikra pattant, s akárha gyufát gyújtottak volna, lebegő, törékeny láng lobbant a járda felett térdmagasságban. Elie tágra nyílt szemmel bámulta az apró, zöld fénygömböcöt. Gyors pillantást vetett a Halálra, aki azonban nem moccant.

- Lidércfény… - motyogta magának Elie. Hiszen a lidércfény az embert a sorsához vezeti, ez köztudott.

Elie még egyszer visszanézett a városháza ajtajára, majd a fény nyomába eredt. Amint megközelítette, megbabonázva mélyedt el a lángban, amely kisgyermekarccal nézett vissza rá. Amikor azonban a kezét nyújtotta érte, a lidércfény elszökkent előle; zöldes füstcsíkot húzva maga után, incselkedve röppent előre a hóesésben. Elie gondolkodás nélkül követte, utcákon, átjárókon, hóval lepett alvó sikátorokon, kis tereken át. Elvakította a lidércfény ragyogása, csak néhány perc elteltével döbbent rá, hogy azon túl egy másik fényforrást követ, ami utcáról utcára, akár a délibáb, csalókán tűnik el előle. Zavartan nézett fel, s a következő sarkon tűz lobogását pillantotta meg. Csalogatón a lidércfény is arra rebbent. Elie nekiveselkedett, rohant, ahogy a lába bírta.

Csörömpölés, meglepett kiáltások, fájdalom a homlokában.

Elie feltámaszkodott a hóban. Körülötte csontok, előtte egy karját vesztett csontváz térdelt, s kapkodva igyekezett helyére tenni tagjait. Mögötte hatalmas, sárga szőrű, loncsos lény állt, most közelebb nyomakodott.

- Jól vagy?

- Hogyne – a csontváz utolsó ujjpercét is gondosan a helyére illesztette, fölkapta elgurult cilinderét, majd talpra állt. A kezét nyújtotta Elie-nek, hogy felhúzza.

- Kit tisztelhetek benned, kis hölgy, aki így közénk pottyantál egészségügyi sétánk közepén?

- Elie-nek hívnak – illedelmesen pukedlizett. – És ti kik vagytok?

- Az én nevem Vincent – a hórihorgas csontváz meghajolt, mintha csak közelebbről akarná megvizsgálni Elie-t. – Ő pedig a barátom, Valdemár – bökött a szőrmók felé.

Elie bizonytalanul nézegette, aztán megtippelte. – Kutya?

Ijedten szökött hátra, amikor Valdemár kitátotta hatalmas pofáját, és akkorát üvöltött, mint egy oroszlán; az ablakok is beleremegtek. Hosszú, fehér tépőfogait villogtatva dobbantott mérgében. – Nem látod, hogy oroszlán vagyok?!

- Hé hó, nyugalom! – szökkent előrébb Vincent. – Érzékeny pontjára tapintottál – magyarázta Elie-nek. – Valdemár szegény megrekedt félúton.

- Tessék? – ráncolta a homlokát Elie.

- Az egész annak a sarlatánnak a hibája – Valdemár drámai sóhajjal fordult el tőle.

Elie barátságosan beletúrt a sörényébe. – Meséld el! – kérte.

Valdemár tartózkodón húzta fel az orrát, míg kérette magát. Végül beadta a derekát, letottyant a hóba.

- Rudolf királyt szolgáltam, én voltam a legkedvesebb agara. Tejszínt ittam, szaftos húson és süteményeken tartott, selyempárnákon aludtam, saját szolgáim voltak, a vadászatokon pedig én vezettem a falkát. Hanem egy nap a gazdám hosszú utazást tett, és amikor hazatért, áradozva mesélt a kalandjairól. Különösen a II. Fülöp spanyol király udvarában látott oroszlánok tetszettek neki, és a fejébe vette, hogy ő is hozat magának egy oroszlánt Afrikából – Valdemár lehajtotta a fejét. – Irigy és féltékeny voltam, hogy az oroszlán majd kitúr a pozíciómból, úgyhogy elhatároztam, ha nem vagyok elég jó a királynak, mert neki oroszlán kell, akkor én magam leszek oroszlán! Ismertem az udvari alkimistákat, el is mentem egyikükhöz, neki adtam színarany nyakörvemet, csak hogy oroszlánná változtasson. Csakhogy a sarlatán azt elfelejtette elmondani, hogy ő nem képzett alkimista, hanem csupán a mestere távollétében a műhelyt takarító tanítványa! Aki persze magának akarta az aranyat. Belekezdett a varázslatba, de közben elfogyott a tudománya, és én megrekedtem agár és oroszlán között félúton… Az udvarból persze elkergettek egy ilyen csúfságot, mint én, úgyhogy azóta az utcákon kóborlok.

- Abban a reményben, hogy hátha valakiben lapul még annyi varázserő, hogy befejezze a műveletet – egészítette ki Vincent.

- Nagyon sajnálom – mondta Elie együttérzőn, és megsimogatta Valdemár orrát. – De nem vagy csúf, igazán szép a bundád.

- Tényleg így gondolod? – a szörnyeteg hízelegve törleszkedett hozzá.

- No és te, mit keres idekint ilyen későn, cudar hidegben egy magadfajta kis hölgy? – kérdezte Vincent. – Nem az ágyban lenne a helyed, jól befűtött szobában?

Elie lebiggyesztette az ajkát. – Ágyban?! Épp a sorsomat követtem, amikor belétek botlottam.

Vincent lejjebb hajolt. – A sorsodat?

- Igen, egy lidércfényt.

A két jóbarát összenézett. – Hát ez módfelett érdekes. Időtlen idők óta nem mutatkozott errefelé lidércfény. Újbóli felbukkanása, úgy vélem, nagy változásokkal állhat összefüggésben.

- Az lehet – bólogatott Elie. – Hallottatok arról, hogy valaki megállította az Orlojt?

Valdemár felmorrant, Vincent ideges kis nevetést hallatott. 

– Hogyne hallottunk volta, egy ideje egész Prága erről beszél. De mi dolgod neked azzal?

Elie vállat vont. – Érdekes történet, nem igaz?

Vincent a hóna alá csapta sétapálcáját. – Való igaz. De most azt mondd meg, merre kísérjünk el – csak nem hagyunk magadra itt az utcán!

Elie a homlokát vakarta. – Hát… az apukám a városházán kell legyen.

- A városházán? – kérdezett vissza Valdemár. – Netán valamelyik tanácsos?

- Nem. Dr. Casparnak hívják, megbízást kapott a polgármestertől.

- AZ a dr. Caspar?! A démonűző?

- Eeegen, így is szokták hívni – húzta a száját Elie. – De valójában nem démonűző, hanem különleges ügyekre szakosodott nyomozó.

Valdemár körbe szagolta Elie-t. – Nincs is emberszagod. Ha dr. Caspar az apád…

- Anyukám viszont közületek való volt – vágott közbe gőgösen Elie. – Tán azt hiszed, hazudok?!

- Mi sem áll távolabb tőlünk – mentegetőzött Vincent. – Ne sértegesd a kis hölgyet, Valdemár! Gyere, Elie, visszakísérünk a városházához. Édesapád már biztosan vár.

Csontkarjával Elie-be karolt, s hosszú, elnyújtott léptekkel megindult a sötét, néptelen úton. Valdemár energikusan ügetett mellettük, időnként, amikor egy-egy sötétebb kapualj vagy sikátor mellett haladtak el, halkan felmordult.

- Egyetlen ittas fiatal sincs errefelé – motyogta Vincent. – Hiába, már a fiatalok sem a régiek.

- Mit vársz egy ilyen fagyos téli éjjel?! – hörrent rá Valdemár. – Ők sem akarnak megfagyni.

- Mire föl kellenek neked ittas fiatalok? – kotyogott közbe Elie.

- Á, épp ott van egy! – Vincent örömében az állkapcsát csattogtatta. – Meglátod, micsoda móka lesz!

A Linhartska utca egyik kapuján kilépő, az alapos alkoholfogyasztásból kifolyólag dülöngélő férfi felé húzta Elie-t, és már messziről óbégatott.

- Csak kétszáz korona, és megszabadulok, csupán kétszáz korona! Ma akciós áron lehet elkárhozni!

Előttük a férfi zavarodottan pillantott körbe, majd a díszes kompánia láttán hátrahőkölt, elvesztette az egyensúlyát, és fenékre ült. Négykézláb hátrált a hóban, de szemét nem bírta levenni a cilinderes csontvázról és a hegynyi kutya-oroszlánról.

- Csupán kétszáz korona, és ígérem, nem kísértelek álmodban! Hát nem ér meg ennyit a nyugodt alvás?! – Vincent csontkezét a férfi orra alá dugta, aki az iszonyattól kitágult szemekkel, remegő kézzel tapogatózott a zsebe után. Elie még egy méterről is érezte a szájából áradó alkoholbűzt. A férfi tárcája kinyílt, aprópénz hullott a hóba; végre sikerült előhúznia egy bankjegyet, amit a még mindig tolakodón az arca előtt lebegő csontkézbe nyomott. Azután fölpattant, és úgy elrohant, mintha puskából lőtték volna ki.

- Hé! Ez csak egy százas! – kiáltott utána méltatlankodva Vincent.

Elie fölcsipegette az aprót és odaadta neki.

- Láttad, milyen riadt képet vágott? – vihogott Vincent. – Minden alkalommal úgy betojnak, esküszöm, ez az örökös jókedv forrása! Legközelebb kitalálunk neked is valami szerepet! Lehetnél az a rémisztő kislány abból a filmből, mi is a címe… A kör!

Elie felnevetett, előre rázta sötét haját, ujjait görbítve, vicsorogva fordult felé. Vincent harsogva kacagott.

- Nagyszerű! Légy a tanítványom, és elsajátíthatod az ijesztgetés és kunyerálás minden csínját-bínját!

- A kérdés csak az, hogy mindezért mennyit kell fizetnem! – bökte meg a bordáját Elie, még hevesebb nevetésre késztetve őt.

Jókedvűen érkeztek meg a főtérre, ahol Elie láttán a Halál intett. Kinyílt a városháza ajtaja, Radoslav dugta ki kerek képét az éjszakába.

- Jó estét, az apukámat keresem – köszönt Elie.

- Dr. Caspar már nincs itt – Radoslav rosszallón vonta össze a szemöldökét. – Hová kóboroltál? Mindenütt kerestünk, végül dr. Caspar az ügy sürgősségére való tekintettel úgy döntött, hogy elindul. Azt kérte, ha visszajössz, maradj itt és várd meg őt.

Elie fölnézett új barátaira, majd vissza Radoslavra. Megrázta a fejét. – Nem, inkább Vincentékkel maradok. Ők majd megmutatják nekem Prágát, legalább nem fogok unatkozni. Később visszajövök majd, úgysem tudjuk elkerülni egymást apával.

Radoslav vállat vont. – Dr. Caspar nem fog örülni, de ahogy gondolod.

Vincent maga felé fordította Elie-t. – Biztos vagy benne, hogy jó lesz így?

Elie bólintott. 

- Menjünk! Még maradt egy is időnk ittas embereket találni napkelte előtt!

As I promised, here is the first part of my advent tale. This time it is set in Prague, my beloved city, where tales become reality. Above the song is a soundtrack 😊

And here are the details of the advent calendar we made for our parents:

Ingredients:

a lot of dark, milk and white chocolate

luster dust

various seeds, dry fruits, candies

Recipe:

I bought a chocolate mould in the shape of Christmas ornaments. Four 3D balls can be made at once, 4-4 halves can be fit together (so for the calendar I had to make 6 sets). The orbs can be decorated in various ways, you can let your imagination loose. I painted the details with contrasting coloured chocolate or coloured cocoa butter, or marbled them, some orbs were painted with luster dust so they became as shiny as real Christmas decorations.

You can hide various little things in the inside of the orbs: we put seeds and dry fruits in them, but smaller bonbons or candies can also be put inside.

As for preparing the orbs, it is tricky, because you must work quickly. Since the cavities are quite large, you have to temper a lot of chocolate. Instead of the usual method, I put a big spoonful of tempered chocolate with silicone spoon, then I smeared it all around. After I filled every cavity, the rest happened as usually when making bonbons. If at the edges there were parts without chocolate, I put a bit there with a brush - this is important if you don't want to have holes when putting together the two halves. I glued together the finished halves with tempered chocolate.

Elie and the Death

The bells tolled at two o'clock; the snow fell as blessing on the dark, empty city. A feather quilt of silence covered the main square, only the neon adverts of the shops were shining. Flashing pink light fell on the slowly thickening snow; a shadow moved in it: the firm steps of a man. And next to it, a bit behind, a smaller shadow hastened. Silent, black footprints accompanied their shadow-steps; their shadow-cloaks followed them as a sneaking night monster.

Glass clinked on the cobbles - a cat or a stray demon touched the bottle left there? Seeing those approaching, it fled. The stone figures of the houses woke, the astronomical clock of the old city hall gleamed in the faint light; softly, perhaps under the fingers of the wandering wind, the bell of the Death chimed. Its sound sewed golden thread in the fabric of the night; an alarmed flock of pigeons flew up from the Saint Nicholas church. Their fluttering wings filled the square with noise for a moment - flap-flap-flap! Then the winter wrapped itself up in even deeper silence, spreading its snowflake-scarf around itself.

The two shadows reached the Orloj - the taller one stretched his arm for greeting. The figurine of the Death crackled as it bowed respectfully, then its hand flung high. At this sign, down there the gate of the tower opened and those two stepped inside.

"Welcome, Dr. Caspar, we were waiting for you."

"Let's get down to business, Radoslav. When did it happen?"

"Not even a week ago. Nobody knows how it happened, it seems not even a soul was inside."

"Perhaps the perpetrator didn't have a soul..."

"Well, that is a possibility. You know, there are many creatures wandering out there."

"Leave it, let's talk about what I don't know. Is there any clue?"

"Well... inside here nothing. But in front of the town hall we found a bloody gold coin..."

Elie yawned and rubbed her nose. She stood up from the three-legged stool and went up and down in the hall. Out there that clock seemed interesting, what if she went out to examine it? By the time her father finishes the discussion, she would be back.

She opened the door of the tower. As if she was looking into an entirely different world: the snow glittered in the night; the flakes were playfully swirling in the air. A bit to the right, in the deep of an alley opening among two houses, greyish-white light tuft billowed. Elie's gaze wandered upwards: on the rooftops tiny figures were moving; then seeing the light in the gate of the city hall, they quickly disappeared behind the ridge.

Elie stepped out in the snow. She took ten steps, then turned around and looked up. She pressed her hat on her head unless it fell. In front of her the giant, complex clock was glittering; like the image of the universe in its eternal perfection; on it a seemingly tiny, golden Sun and Moon, and mysterious symbols. Its dark face showed the world's position to those who understood. The longer Elie was watching it, the deeper she could see, beyond the surface of the clock face, through a multitude of worlds, through the light of stars and galaxies; past, present and future merged into one great wave.

"It's all in vain... the clockwork stopped," clacked the Death and it smiled amiably at Elie - in case we may call that the grin of a skeleton.

"It stopped? Why?"

The Death shrugged, its bones clicked. "No one knows. But it is a big trouble because what you have just seen: the cycle of the universe is in connection with the clock."

Elie gaped her mouth. "But then..."

The Death nodded. "Exactly, unfortunately. That's why your father was called."

Elie put her hands on her hip. "Wouldn't you rather need a clock-maker?"

The hearty laugh of the Death sounded like bamboo wind chime.

"A strong spell binds the Orloj. Only our kind is capable of doing that and a man cannot undo it."

"I see..." Elie pulled together her cloak because the wind blew through it. "But who stopped it and why?"

"I have the feeling that sooner or later every mystery will be solved. But now enjoy winter Prague!" The Death spread his arm towards the city with a generous gesture.

For the first time, Elie looked around and actually saw the houses around her. She walked around hesitantly: she smiled at the rider painted on the wall, who seemed to have winked at her; she observed the church, standing guard behind the arcades, with its towers and golden knobs on them  - is it the sound of organ floating from there? - in the middle of the square she climbed the statue of Jan Hus. By the time she got back to the Orloj, her footprints were covered by the densely falling snow.

The gate of the city hall was still open, just like she had left it; in his snow cap, the Death was still standing in its little niche above the clock. Did she imagine that it poked to the left with its chin? She followed the gesture and glimpsed a wide street opening from the square, in the circle of dark windowed restaurants. Gingerbread houses with snow-icing squinted at her, calling. At their feet some light called her attention. A spark ignited and as if a match was lit, floating, fragile flame flickered at knee-height above the pavement. Elie stared at the tiny, green light-ball with wide eyes. She glanced at the Death, who didn't move.

"Will-o-the-wisp..." mumbled Elie to herself. The will-o-the-wisp leads man to his destiny, it's common knowledge.

She looked back at the gate of the city hall once more, then she went towards the light. As she approached it, bewitched her gaze sank into the flame, which looked back at her with the face of a child. But when she stretched out her hand for it, the will-o-the-wisp leapt from her; it flew teasingly ahead, pulling a green smoke trail. Without thinking, Elie followed it through streets, alleys, snow-covered, sleeping lanes, small squares. The glitter of the will-o-the-wisp blinded her; she realised only some minutes later that beyond it she was following another source of light, which disappeared from street to street like a mirage. She looked up confused, and saw the blaze of fire on the next corner. Alluring, the will-o-the-wisp fluttered that way. Elie pulled herself together, and ran as fast as she could.

Clanking, surprised shouting, pain in her forehead.

Elie sat up in the snow. Around her bones; in front of her a skeleton was kneeling and hurriedly trying to put back his lost arm. Behind him a giant, yellow, ragged creature was standing, and he pushed himself closer.

"Are you all right?"

"Sure," the skeleton fitted his last joint back in its place, took his fallen top hat, then stood up. He held out his hand to pull up Elie.

"Who are you, young lady, who dropped among us during our night walk?"

"I am Elie," she curtsied politely. "And who are you?"

"My name is Vincent," the lanky skeleton bowed as if he wanted to examine Elie closer. "This is my friend, Valdemar," he pointed at the fuzzy creature.

Elie looked at him uncertainly, then she guessed, "Dog?"

She leapt back frightened, when Valdemar opened his huge jaw and roared like a lion; even the windows quivered. Flashing his long, white fangs, he stamped angrily. "Can't you see that I'm a lion?!"

"Hey hey, calm down!" jumped forward Vincent. "You found his weak spot, " he explained to Elie. "Poor Valdemar got stuck halfway."

"Excuse me?" frowned Elie.

"The whole thing is that charlatan's fault," Valdemar turned away with a dramatic sigh.

Elie dug her fingers in his mane. "Tell me!" she asked.

Valdemar turned up his nose, resisting the begging. Finally he gave it up and sat down in the snow.

"I served King Rudolf, I was his favourite greyhound. I was drinking cream and he gave me juicy meat and cookies; I was sleeping on silk pillows, I had my own servants and I was leading the pack at the hunt. But one day my master went on a long trip and when he returned, he enthusiastically talked about his adventures. Especially he liked the lions he saw in the court of Philip II, king of Spain, and he found out that he too would get a lion from Africa," Valdemar hung his head. "I was envious and jealous that the lion would push me out of my position, so I made up my mind: if I am not good enough for the king and he wants a lion, then I myself will be the lion! I knew the court alchemists, I visited one of them and gave him my golden collar so that he would turn me into a lion. But that charlatan forgot to tell me that he wasn't a trained alchemist, only an apprentice, cleaning the workshop in the absence of his master! Who, obviously, wanted the gold for himself. He started the spell, but in the meanwhile he ran out of his wisdom, and I got stuck between a greyhound and a lion... Of course, they chased away such an ugly creature like me from the court, so ever since then I've been wandering on the streets."

"In the hope that someone might have enough power to finish the charm," added Vincent.

"I am very sorry," said Elie compassionately, and she stroked Valdemar's nose. "But you are not ugly, your fur is very nice."

"Do you really think so?" the monster snuggled up to her.

"And you, what is a young lady like you doing here so late and in such dreadful cold?" asked Vincent. "Shouldn't you be in bed, in a warm room?"

Elie pursed her lips. "In bed?! I was following my fate when I stumbled into you."

Vincent leaned down. "Your fate?"

"Yes, a will-o-the-wisp."

The friends looked at each other.

"This is indeed interesting. Will-o-the-wisps have not been seen around in ages. Their reappearance must be connected to great changes."

"That might be so," nodded Elie. "Have you heard that someone stopped the Orloj?"

Valdemar growled, Vincent laughed nervously.

"Of course we have heard about it, the whole Prague have been talking about that for a while. But what does it have to do with you?"

Elie shrugged. "Interesting story, isn't it?"

Vincent put his cane under his arm. "True that. But now tell us where shall we take you - we will not leave you here on the street!"

Elie scratched her forehead. "Well... my dad must be at the city hall."

"The city hall?" asked Valdemar. "Is he a councillor?"

"No. His name is Dr. Caspar and he was commissioned by the mayor."

"THAT Dr. Caspar?! The demon hunter?"

"Yeeeah, that's what they call him," hesitated Elie. "But in reality he is not a demon hunter, but a detective, specialising in curious cases."

Valdemar sniffed at Elie. "You don't even have human smell. If Dr. Caspar is your father..."

"My mum was your kind," interrupted Elie haughtily. "Do you think I'm lying?!"

"No way would we think that," apologised Vincent. "Don't insult the young lady, Valdemar! Come, Elie, we'll accompany you to the city hall. Your father must be waiting for you."

He offered his arm bone to Elie, then started with elongated steps in the dark, abandoned street. Valdemar trotted along; occasionally, when they passed by a darker doorway or lane, he growled.

"Not a single drunk youngster," mumbled Vincent. "Not even youngsters are like they used to be."

"What do you expect on such a chilly night?!" snorted Valdemar. "They don't want to freeze."

"Why do you need drunk youngsters?" blabbered Elie.

"Ah, there is one!" Vincent clapped his jaws in delight. "You'll see how funny it will be!"

He pulled Elie towards the man stepping out of a gate in Linhartska street, staggering due to excessive alcohol consumption. He was screaming even from afar.

"Only two-hundred crowns and I will be free, merely two-hundred crowns! Today getting damned is at discount price!"

In front of them the man looked about confused, then seeing the weird company, he recoiled, lost his balance and sat down. He backed on all fours but he couldn't take his eyes off of the skeleton in top hat and the huge dog-lion.

"Only two-hundred crowns ad I promise I won't haunt you in your dreams! Isn't it a worthy price?" Vincent pushed his bony hand under the man's nose, who was groping for his pocket with shaky hands. Even from a metre away, Elie could feel the stench of alcohol coming from his mouth. The purse of the man opened, coins fell in the snow; finally he managed to pull out a note, which he pressed into the hand still held in front of his face. Then he sprang up and ran away.

"Hey! This is only a hundred!" shouted after him Vincent indignantly.

Elie picked up the coins and gave them to him.

"Did you see his frightened face?" cackled Vincent. "Every time they get so scared, I swear this is the eternal source of merriness! Next time we'll find out a role for you too! You could be that scary girl from that movie, what was the title... The Ring!"

Elie laughed out, she shook her hear in her face and turned to him, crooking her fingers, snarling. Vincent laughed loudly.

"Amazing! Be my apprentice and you'll learn the ins and outs of haunting and begging!"

"The question is, how much I would have to pay for that!" Elie poked his rib, inspiring him to an even more fervent laugh.

They arrived to the main square in high spirits, where seeing Elie, the Death waved. The gate of the city hall opened, Radoslav's round face appeared.

"Good evening, I'm looking for my dad," greeted him Elie.

"Dr. Caspar is not here any more," Radoslav reprimanded. "Where did you wander off? We were looking for you everywhere, finally he decided to leave because the matter is quite urgent. He asked that you wait for him here."

Elie looked at her new friends, then back at Radoslav. She shook her head. "No, I'll stay with them. They will show me Prague, at least I won't get bored. I'll return later, anyway, we cannot avoid each other with dad."

Radoslav shrugged. "Dr. Caspar won't be too happy, but as you wish."

Vincent turned Elie around. "Are you sure that it's going to be fine like this?"

Elie nodded. "Let's go! We still have some time to look for drunk people until dawn!"