fügés-diós // figs and walnuts

Szóval egy évig jártam az Íróakadémiára, abban a hitben, hogy ők majd "megtanítanak írni". Micsoda téveszme! :DDD Minden csak százszor bonyolultabb lett azóta :D Előtte akármilyen ötlet jött, gyorsan lekörmöltem, és kanyarítottam belőle egy sztorit, ami természetesen nem volt sem irodalmi, sem kifinomult. Mivel a mesék iránt éreztem vonzalmat, és e műfaj sosem került be igazán a klasszikus szépirodalmi műfajok közé, egy kicsit mindig kisebbrendűségi érzésem volt (és van is). Az Íróakadémia után meg már csak arra tudtam gondolni, hogy belőlem soha nem lesz Esterházy Péter, szóval erőlködni is felesleges - meg amúgy is, ki a fenét érdekelnének az irományaim? Ez aztán rendesen leblokkolta az ihletet. Az írással (és főleg a meseírással) való kapcsolatom hosszú évekig csak gyötrődés volt, a korábbi heti egy mese helyett egy év alatt írtam egyet-kettőt. 
Most azonban új értelmet nyert az írás: a csokival párosítva más kontextusba került, valahogy felszabadultabb lett a kreatív folyamat. Azt hiszem, a sok évnyi gyötrődés is kellett ehhez, mert szép lassan normalizálódott az írás és a köztem lévő viszony - az efféle kapcsolatoknak mindig idő kell, hogy kiforrják magukat :) Remélem, tetszenek nektek a mesék, és olvasás közben képzeletben egy kicsit érzitek a csoki ízét is :)
Ezeket a bonbonokat apám születésnapi partijára készítettem. Különlegességük, hogy ismét balatoni alapanyagokból készültek: füge és dió a két alapíz.

Hozzávalók:
3-4 kis méretű füge
0,5 dl tejszín
5-6 szem dió
1 kiskanál méz
70 gr tejcsoki
200 gr étcsoki

Elkészítés:
A fügéket leturmixolom, hozzájuk reszelem a diót, beleöntöm a tejszínt és a mézet, és az egészet felmelegítem. Amikor majdnem forr, hozzákeverem a tejcsokit (épp csak annyit, hogy összeálljon és ne legyen túl híg a massza). Étcsokiból elkészítem a bonbonhéjakat, megtöltöm őket, majd lezárom a bonbonokat. A tetejét rózsaszín gyöngyökkel díszítem.

So I was frequenting the Writing Academy in the faith that "they are going to teach me how to write". What a misconception! :DDD Everything became a thousand times more complicated since then :D Before that I had quickly written down every idea that had come to my mind and I had turned it into a story, which had been neither literary, nor sophisticated. Since I was attracted mainly to fairytales and this genre never really made it among the classic literary genres, I always had (and still have) a bit of inferiority complex. After the Writing Academy I could only think about that I would never become Péter Esterházy so why bother at all? Moreover, who the hell would be interested in my writings? This, obviously, blocked inspiration. My relationship with writing (and especially with fairytale writing) used to be an agony for years; instead of one tale per week I wrote one or two per year.
However, now writing gained a new meaning: by matching it with chocolate there's a new context, the creative procedure became more free. I think the years of agony were necessary too, as our (writing's and my) relationship got back to normal - such relationships always need time to mature :) I hope that you like my fairytales and while reading, you can imagine the flavour of the chocolates too :)
These bonbons were made for my dad's birthday party. Their characteristic is that they were made of ingredients from Balaton: the two basic flavours are figs and walnuts.

Ingredients:
3-4 small figs
0,5 dl cream
5-6 pieces of walnuts
1 small spoon of honey
70 gr milk chocolate
200 gr dark chocolate

Recipe:
I blend the figs, shred the walnuts and mix them with cream and honey. I warm them up and when the mass is almost boiling I add the milk chocolate (just as much that makes the mass a bit more solid). I prepare the bonbon shells of dark chocolate, fill them, then I seal the bonbons. I decorate them with pink pearls.

pisztáciás-marcipános // pistachio-marzipan

Ez egy igen egyszerű bonbon, két klasszikus alapanyagból készült, és mivel ma egészen kaland-idő volt, egy mesét is mellékelek, amit még egy-két éve ősszel írtam az én titkos helyemen <3 

Hozzávalók:

0,5 dl tejszín

6-7 szem pisztácia

100 gr marcipán

150 gr étcsoki

Elkészítés:

Megmelegítem a tejszínt, belereszelem a marcipánt, ami így felolvad. Ledarálom a pisztáciát, és hozzákeverem. Temperálom az étcsoki, elkészítem a bonbonhüvelyeket. majd megtöltöm őket a pisztáciás krémmel. Végül lezárom a bonbonokat.

A falubeliek úgy hitték, amikor a falevelek megszínesednek és a hajnali köd áttetsző hullámaiba burkolja a hegy lábát, olyankor érkezik el a névtelenek ideje. Az ő lobogó hajuk színét tükrözik a növények és az ő égi lepedőjük takarja a tájat. Bolond bizony, aki olyankor az erdőbe merészkedik!

A szőlőszemek sárgulása idején a falu korcsmájába gyűlő öregek egymásnak mesélték Petrencés Árgél történetét, akit egy esős éjjelen halálra táncoltattak a névtelenek. Miután felszállt a köd, a szerencsétlent fekélyes, üszkös lábakkal találták a szőlőkön túl, a hegyre vezető ösvényen. Kucsma Apó, a falu öregje még emlékezett az esetre, mert apja Árgél barátja volt.

Valahányszor felcsendült a történet egy-egy részlete, az ifjak lehurrogták a mesélőket, s könnyelműen legyintgettek. De azért senki nem közelítette meg a hegyet, ha köd takarta. Szüret csak a verőfényes napokon zajlott, ilyenkor a hegyoldalt betöltötte a vidám kiáltozás, megteltek a puttonyok, hasas demizsonokba csorgott az édes must.

Ormosék szőleje feküdt a legmagasabban, ahonnét az egész völgyet be lehetett látni és amely mögött már az erdőkerülő birodalma kezdődött. A pocakos Ormos Abony horkantva fintorgott az általa tökkelütöttnek nevezett Petrencés és a hasonszőrűek történetei hallatán. „Mesebeszéd!” morogta. Felesége ilyenkor felszisszent, de Abony rendre csendre intette. „Csak merészkedjen ide egy afféle névtelen, kitekerem a nyakát, meglásd! Már a nagyanyám is csak nevetett a csecsszopóknak való történeteken!”

„Ne beszélj így, vénember, mert megbüntetnek érte!” aggodalmaskodott asszonya. Ormos azonban nem vette komolyan az intést; két legény fiával csak kijárt esőben-ködben a szőlőbe. Idősebb fia menyasszonya, a szép Lile kezét tördelve várta őket vissza ilyenkor. Mindannyiszor megígértette Szilamérrel, hogy többé nem tesz ilyet, de mit tehetett ő! Ha egyszer apja parancsolta, menni kellett.

Akkor is engedelmeskedett, amikor atyja rászólt, hozza le a présházban hagyott kisebbik demizsont. No meg ha már úgyis felmegy, ellenőrizze a pincét is. Szilamér neki is vágott a hegyre vezető útnak. Az erdő fái között bujkáló köd narancsvörössé feslett a naplementében.

Lile estebédre érkezett aznap Ormosékhoz. Frissen sült cipó, vaj, sajt várta az asztalon, amit ő vőlegénye társaságában kívánt elkölteni. Esme asszonnyal úgy döntöttek, megvárják Szilamért. Vártak a tűzhely mellé kuporodva, míg az Esthajnalcsillag fel nem bukkant és vártak, míg az alkonyat utolsó fénysávja el nem tűnt az ég aljáról, és vártak, míg a csillagok meg nem tették égi útjuk negyedét. Akkor aztán elnyomta őket az álom és csak pirkadatkor ébredtek.

De mekkora volt aggodalmuk, amikor ráébredtek, a legény még mindig nem tért haza! Lile orcájáról elolvadt a pír, ahogy fölkelt és azonmód elindult szüleihez, tudatni velük a hírt. Esme asszony férjurával együtt a hegyre készült, ám két lépést sem tettek, amikor látták, hogy Szilamér közeledik a napsütésben foszladozó ködben.

„No fiam, hát merre kószáltál!” kiáltott az apja.

„Ne haragudjanak, jönni akartam én, de úgy megsűrűsödött a köd estére, meg aztán el is álmosodtam, és elszunnyadtam a lócán. Hanem édesapám csudálatos álmot láttam! Álmomban az erdőben jártam, nyöszörgette a fákat a szél és a fatörzsek mögött szebbnél szebb hajadonok táncoltak. A forrás felett álló nyírfa mögül aztán előlépett egy leány, de olyan szépet én bizony még soha nem láttam! És ez a világszép leány egy szem diót adott nekem, amit ott meg is ettem. Incselkedett velem, és elszaladt előlem, amikor meg akartam fogni. Beugrott a nyírfa odújába, hiába próbáltam előcsalni, többé nem jelent meg. Én pedig bizony azóta csak rá gondolok, és fáj a szívem érte. Vissza kell mennem, hátha csak még egyszer megpillantom!”

Esme asszony ennek hallatán jajveszékelni kezdett, de a pocakos Abony megint csak csendre intette. „Ne kiabálj, asszony, ez csak egy álom! A szép Lile majd mindjárt megjön, azzal megjön a fiad esze is!”

Delelőre hágott a nap, amikor a menyecske visszatért. Hanem hiába szólt jegyeséhez, hiába becézgette, mintha csak egy darab kőhöz beszélne. „Menj haza, én már mást szeretek,” mondta végül Szilamér. A szegény leány búslakodott, de Esme asszony titokban arra kérte, térne vissza másnap is, hátha addigra meggondolja magát a fia.

Így is tett a leány, ámde vőlegénye tudni sem akart róla, mintha fátyol takarta volna szemei elől a világot. A szép Lile sírt, sírdogált, de Esme asszony megígérte neki, harmadnap ellátogatnak Boldához, a javasasszonyhoz, ha nem változik semmi.

Szilamér a következő nap is csak a világszép leányról beszélt, visszavágyódott az erdejébe és fogadkozott, hogy amint leszáll a köd, visszamegy hozzá. Apja és anyja felkerekedtek és felkeresték vele Boldát, aki a falu szélén élt kis kunyhójában, és csak ritkán járt a falusiak közé. Bolda meghallgatta a történetüket, kacsázó járásával körbejárta a legényt, majd kijelentette: „A névtelenek.” Esme asszony a kezét tördelte, a pocakos Abony csak egyet szippantott. Bolda azt javasolta, vigyázzanak, nehogy a legény megszökjön, és itassák a keserűfű tejével, az talán hatástalanítaná a névtelenek eledelét.

A faluban hamar elterjedt a híre, hogy a legény napról napra csak az ágyában fekszik, nem jár el korábbi barátaival és rögeszméjévé vált az erdei leány. Arról pusmogtak a korcsmában, tán megbomlott az elméje.

A szép Lile éjt nappallá téve szomorkodott a legény ágyánál ülve, de szüntelen pergő könnyei sem moshatták le a fátyolt Szilamér szeméről.

Esme asszony aggodalma nőttön nőtt, esténként arcát kezébe hajtva ült az asztalnál, étvágytalanul.

A pocakos Abony orvosokat, kuruzslókat keresett fel, hátha valaki megmondja, mi történt a fiával. Tanácsok és találgatások érkeztek számolatlanul, az egyik feketegyökér főzetet próbált, a másik purgálást, a harmadik köpölyözést, mindhiába. Szilamér csak azt hajtogatta, hogy látni óhajtja a világszép leányt, különben oda lesz a vágyakozástól.

Most már a falubeliek elkerülték Ormosék házát, és valahányszor a pocakos Abony végigment az utcán, összesúgtak a háta mögött. Hiába bizonygatta a korcsmában, hogy a fia épelméjű, a jelenlévők komoran mosolyogtak és megjegyezték, hogy épeszű ember nem vágyódik a névtelenek birodalmába.

Napra nap jött és a szép Lile maradt az egyetlen látogató Ormosék házában. Úgy figyelte jegyesét, mint anya a gyermekét, virrasztott mellette és várta-várta, hogy visszatérjen hozzá.

A köd megsűrűsödött, hidegre fordult az idő, reggelente a keményre fagyott földet zúzmarával csipkézett, halott fű borította, éjszakánként szikráztak a csillagok, kuvik rikoltott a háztetőn.

Alkonyatkor a köd egyre lejjebb húzódott, magába fogadta a szőlőket, majd elérte a falu szélét s bekúszott a házak közé. Megüresedtek az utak, ahogy gyengéd eső simogatta a tetőket. Lassan nyújtózott el az égen a szürkület, ám a köd a sötétben is fehéren fénylett, mint a gyöngyház a víz mélyén.

Szilamér felkelt ágyából, fejébe kucsmát húzott, lábára bocskort, kilépett szobájából. Anyja és mátkája hiábavalóan próbálták visszatartani, kiment az ajtón s nekivágott a hegyre vezető útnak. A szép Lile utánasietett, míg Esme asszony férjura után kiáltozott. Mire kiértek, a legénynek nyoma veszett. A pocakos Abony és felesége keresztül-kasul szaladtak a faluban, fel a hegyre vezető úton a szőlőig és vissza, de még lámpásukkal sem lelték a nyomát sem Szilamérnek. Behatoltak az erdőbe is, de a sűrűben bolyongva hiába szólongatták, a legény nem felelt. Mit tehettek mást, hazatértek. Szemhunyásnyit sem aludtak aznap, s másnap pirkadatkor, amint visszahúzódott a köd, felverték a falut. Öregek és fiatalok együtt indultak Szilamér keresésére. Bejárták a szőlőket s a hegyet, de a legényt sehol nem találták. Nyoma veszett, mintha sosem lett volna. Csak a szép Lilét lelték meg egy faágon, de ő többé nem mesélte el senkinek, mi történt jegyesével a névtelenek éjszakáján.

This is a very simple bonbon made with two classic ingredients and since it was adventure-time today, I'm gonna attach a fairytale which I wrote one or two years ago at my secret place <3

Ingredients:

0,5 dl cream

6-7 pieces of pistachio

100 gr marzipan

150 gr dark chocolate

Recipe:

I warm up the cream, I shred the marzipan in it that melts. I grind the pistachio and I add it to the cream. I temper the dark chocolate and I prepare the bonbon shells, then I fill them with the pistachio cream. Finally I seal the bonbons.

The villagers believed that when leaves get colourful and the mist of dawn covers the foot of the hill in its translucent waves, the time of the nameless comes. The plants mirror the colour of their flaming hair and the landscape is covered in their ethereal sheets. Fool is the one who dares to enter the forest at that time!

When grapes turned yellow the elderly gathering in the village tavern told each other the tale of Árgél Petrencés who was forced to dance to death by the nameless on one rainy night. After the mist rose, the ill-fated was found with festered, gangrenous legs over the vineyards, on the path leading to the hill. Old Busby, the oldest of the village, still remembered the case, as his father was a friend of Árgél.

Whenever a part of the story was heard, the tale-tellers were howled down by the young ones who were improvidently snubbing them. Still, no one approached the hill when it was covered by fog. Harvest took place only on bright sunny days, when the hill was full of gay shouting, the baskets were packed full, the sweet must was pouring into gutty demijohns.

The vineyard of the Ormos family lay the highest, from where the entire valley could be seen and behind which the realm of the wood-ward started. Whenever he heard the stories of Petrencés and the like – called lack-wits by him – the potbellied Abony Ormos grimaced snorting. “Fairy tales!” he grumbled. His wife hissed, but Abony always rebuked her. “If one of those nameless dares to come here, I’m gonna wring his neck, you’ll see! Even my grandmother was only laughing at these bedtime stories!”

“Don’t talk like that old man, you’ll be punished!” worried his wife. However, Ormos didn’t take the warning seriously; he went out in the vineyard with his two sons even in rain and mist. The beautiful Lile, the fiancée of his older son, waited for them wringing her hands at these times. Every time she made Szilamér promise that he wouldn’t do that anymore, but what could he do! He had to obey his father.

He obeyed even when his father ordered him to bring down the smaller demijohn, which was left in the press house. And once he goes up, he should also check the cellar. Szilamér departed on the road leading to the hill. The mist hiding among the trees of the forest was painted orange by the setting sun.

Lile came for supper that night to the Ormos family. Freshly baked bread, butter, cheese was waiting for her on the table and she wished to eat with her fiancé. With mother Esme they decided to wait for Szilamér. They were waiting huddled up next to the fireplace until the Evenstar came out and they were waiting until the last lights of sunset disappeared from the sky, and they waited until the stars walked quarter of their heavenly path. Then they fell asleep and they woke up only at dawn.

But they were so worried to see that the lad still had not returned home! The flush melted from Lile’s face as she got up and immediately went home to let her parents know the news. Mother Esme and her husband were about to go to the hill, but they hadn’t even taken two steps, when they saw Szilamér approaching in the mist dissolving in the sunshine.

“Well my son, where have you wandered!” shouted his father.

“I apologise, I wanted to come but the fog turned so thick by the evening, then I became sleepy so I slumbered on the bench. But my father, I saw a miraculous dream! I walked the forest in my dream, the trees moaned in the wind and behind the tree trunks gorgeous women were dancing. Then a girl stepped out from behind the birch above the spring, but I have never seen such beauty! And this fair girl gave me a walnut which I ate up there. She flirted with me and fled when I tried to catch her. She jumped into the hole of the birch and no matter how I tried to call her, she never came out. And I can only think about her ever since and my heart is aching for her. I must go back; for maybe I can glimpse her one more time!”

Hearing this, mother Esme started to cry but the potbellied Abony rebuked her again. “Don’t shout woman, this is just a dream! The beautiful Lile will come soon and will bring your son’s wits!”

It was midday when the maiden returned. But no matter how she talked to her fiancé, how she pampered him, it was as if she talked to a stone. “Go home, I love someone else,” said Szilamér finally. The poor girl was mourning but mother Esme secretly asked her to return the next day; maybe her son would change his mind.

So the girl did, but her fiancé didn’t even want to know about her, as if a veil covered the world from his eyes. The beautiful Lile was weeping and crying but mother Esme promised her that the next day, if nothing changes, they would visit Bolda the witch.

Szilamér was only talking about the fair maiden even the next day, he yearned for her forest and made a vow that as soon as the mist falls he’d go back to her. His father and his mother visited Bolda with him; she lived on the border of the village in her little cottage and rarely went among the villagers. Bolda listened to their story, she circled around the lad with her duck walk, and then she said: “The nameless.” Mother Esme wringed her hands, the potbellied Abony just sniffed. Bolda suggested them to take care that the lad could not flee and make him drink the milk of knotweed, maybe that could neutralise the food of the nameless.

News spread quickly in the village that the lad was just lying in his bed day by day, he didn’t go out with his former friends and he became obsessed with the girl from the woods. In the tavern they were whispering about that maybe he had lost his mind.

Day and night the beautiful Lile was grieving at the bed of the lad but not even her endlessly rolling tears could wash off the veil of Szilamér’s eyes.

Mother Esme became more worried every day; she sat at the table without appetite, her face covered by her hands.

The potbellied Abony visited doctors and charlatans for perhaps one of them could tell him what had happened to his son. Uncounted advices and guesses arrived, one tried black salsify tisane, the other deterging, the third cupping, to no avail.  Szilamér just repeated that he wished to see the fair maiden, otherwise he’d die of yearning.

Now the villagers avoided the house of the Ormos family and whenever the potbellied Abony walked the streets, they were whispering behind his back. In the tavern he insisted that his son was sane, the others smiled gloomily and made a remark that a sane person does not yearn for the realm of the nameless.

Days passed and the beautiful Lile remained the only visitor in the house of the Ormos family. She attended to her fiancé as a mother to her child, she kept vigil and waited for him to return to her.

The fog thickened, the weather turned cold, in the morning the frozen solid ground was covered by dead grass laced by hoarfrost, at night the stars were sparkling, screech owl shrieked on the roof.

At dusk the mist drew closer, it embraced the vineyards, then it reached the border of the village and crept among the houses. The streets were abandoned as mild rain caressed the roofs. Twilight slowly stretched over the sky, but the fog glistened even in the dark as mother-of-pearl in the bottom of the water.

Szilamér woke up from his bed; he put a hat on his head, shoes on his feet, and stepped out of his room. His mother and his fiancée tried to restrain him in vain; he walked out the door and took the road to the hill. The beautiful Lile hurried after him while mother Esme was shouting for her husband. By the time they went out they lost track of the boy. The potbellied Abony and his wife ran up and down in the village, up on the road to the vineyards and back but even with their lanterns they could not find Szilamér. They entered the forest but they called him to no avail while roaming the wilderness, the lad did not answer. What else could they do, they returned home. They could not close their eyes at all that day and at dawn, as soon as the mist withdrew, they alarmed the village. Old and young alike went to look for Szilamér. They roamed the vineyards, the hill, but they could not find the lad. He was gone as if he had never been there. They only found the beautiful Lile hanging from a branch, but she never told anyone what happened to her fiancé on the night of the nameless. 

fügés-levendulás // with figs and lavender

Sokan nem hisznek nekem, amikor azt állítom, hogy a Balatonon - legalábbis a mi kis csücskünkben - mediterrán az éghajlat. Nem is annyira a meleg, mint inkább a száraz nyár miatt: az esőfelhőket folyamatosan visszatartja a tóból felszálló pára, ezért előfordul, hogy hetekig nem is esik. A konyhakert persze nem bírja az ilyesmit, a mediterrán növények viszont annál inkább. A Tihanyi-félsziget tele van ültetve levendulával és mandulafákkal, na és persze a füge sem ritkaság errefelé. Mi több, a cocializmus idején kísérletképpen citromos kertet hoztak létre az egyik sétányon a hegyoldalban, ám természetesen a fák nem élték túl a telet... A kert romantikus, romos maradványaiban azóta fügét termesztenek, de a "Citromos" név rajtaragadt. 

A mi kertünkben is áll két megtermett fügebokor. Évente két termőidőszakuk van: július végén-augusztusban, és szeptemberben. Tavaly annyi termett, hogy nem győztük elrakni, idén viszont a nyár elég gyér termést hozott. Sajnos nem volt annyi, hogy kísérletezhessek valami csoki-füge kombinációval, az őszi termésből viszont szerencsére jutott erre is.

A füge igen tetszetős gyümölcs, ráadásul szerteágazó és összetett a szimbolizmusa: egyes vélekedések szerint például az Édenkertben az a bizonyos fa fügefa volt (hiszen amikor az első emberpár ráébredt, hogy meztelenek, fügelevéllel takarták el magukat). Több kultúrában a nőiséget és a termékenységet jelképezi.

Nos, azt hiszem ha a fügét az ember mediterrán ízekkel párosítja, nem igazán lehet mellélőni. Ezért aztán egy igazán dekadens édességet készítettem, amibe minden itthon fellelhető finomságot beleraktam, és mivel a félédes fehérbor, meg a füge is kissé savanykás, ezért ezúttal tejcsokival egészítettem ki őket.

Hozzávalók:
2-3 kis füge
0,5 dl félédes fehérbor
2 csipet levendula
70 gr tejcsoki
100 gr étcsoki

Elkészítés:
A fügéket megmosom, felvágom és összeturmixolom. Hozzájuk öntöm a bort és egy kis levendulát, majd felrakom őket melegedni. Amikor felmelegedett a keverék, de még nem forr, elkeverem benne a darabokra tört tejcsokit. Az étcsokit temperálom, elkészítem a kis csokicsészéket, és megvárom, hogy megszilárduljanak. Kifordítom őket a bonbonformából, majd mindet megtöltöm a fügés krémmel. Végezetül egy kis rózsaszín díszítőcukorral és tündérporral felöltöztetem a csészéket.

Many don't believe me when I say that at lake Balaton - or at least in our little corner of it - the climate is mediterranean. It's not because the summer is warm, but because it is dry: the vapor rising up from the lake pushes back the clouds, therefore sometimes it doesn't rain for weeks. The vegetable garden of course doesn't bear this; mediterranean plants all the more. The Tihany penninsula is fully planted with lavenders and almond trees, and figs are not rare either. Moreover, during socialism they created an experimental lemon tree garden on one of the paths at the mountain, but naturally the trees did not survive the winter... Today fig trees are cultivated in the romantically ruined garden but the "Lemon-garden" name got stuck on it.
We have two big fig trees in our garden. They bear fruits twice a year: at the end of July-August, and in September. Last year they bore so many figs that we had to preserve most of them; this year, however, the harvest was quite scant. Unfortunately it wasn't enough to experiment with some chocolate-fig combination, but from the autumn crop I managed to put away some for this purpose.
Figs are good looking fruits, moreover, they bear complex symbolism: it is possible that that certain tree in the Garden of Eden was a fig tree (after all the first couple covered themselves with fig leaves when they realized that they were naked). For many cultures it symbolises fertility and feminine principle. 
Well, I think that figs combined with other mediterranean flavours cannot really be messed up. Therefore this time I prepared really decadent sweets, in which I put everything good that I managed to find at home. Since semi-sweet white wine and figs are both a bit sour, this time I added milk chocolate to them.

Ingredients:
2-3 small figs
0,5 dl semi-sweet white wine
2 pinches of lavender
70 gr milk chocolate
100 gr dark chocolate

Recipe:
I wash the figs, cut them up and I blend them. I pour the wine on them and I add a bit of lavender, then I warm them up. When the mixture is hot but it doesn't boil yet, I mix it with milk chocolate. I temper the dark chocolate, and I prepare the little chocolate cups. I wait until they solidify, then I take them out of the mould and I fill them with the fig cream. Finally I dress up the cups with some pink candies and a bit of fairy dust.

rebarbaralikőrös // with rhubarb liqueur ganache

Töredelmesen bevallom, annak az embertípusnak vagyok az egyik példánya, aki addig jár egyetemre, ameddig csak lehet, ezáltal "kerülve a munkát", mellette szégyenszemre képes arra, hogy csak olyan idénymunkák közül válogasson, amelyek érdeklik, és a tanulmányait követően sem változtat ezeken a rossz szokásain. Így lettem történész (mi több, megélek belőle :D). Bár manapság egyre több fiatal választja ezt az életmódot, a többségi társadalom továbbra sem képes elfogadni a "lifelong learning-koncepciót", és valahányszor felmerül, hogy mivel is foglalkozik az ember, szinte biztos, hogy elhangzik a kérdés: "na jó, de mikor fogsz végre dolgozni?" Jól emlékszem, a sokadik diplomára gyúrva tanulás mellett tárlatvezetőként dolgoztam (heti 3-4 vagy több alkalommal másfél órás vezetéseket illetve rendhagyó töriórákat tartottam egy itt meg nem nevezhető múzeumban :D), és egy, a volt gimis osztálytársaimmal tartott összeröffenésen az egyikük megkérdezte, mit dolgozok. Mondtam, hogy tárlatvezető vagyok, mire egy másikuk - aki egy kicsit jobban ismert, mint a többiek - egyből rávágta: "de az nem igazi munka!" Hát, a szó szoros értelmében azóta sem volt "igazi munkám", értsd: 8-4-ig bennülős, szétunós. Azóta is azzal foglalkozom, ami érdekel és amit szeretek, és igazából hozzászoktam, hogy mások szemében naplopó vagyok :D

Múlt hétvégén például konferenciát szerveztünk az egyetemen. Ezen alkalomból úgy döntöttem, hogy meglepem kedves csoporttársam, és igen jófej programvezetőnket egy kis hazaival. A választás a rebarbaralikőrre esett, amit fehércsokival párosítottam, hogy kiegyensúlyozzam savanykás ízét, és adtam hozzá néhány csipet gyömbért is.

Hozzávalók:

0,5 dl rebarbaralikőr

100 gr fehércsoki

2-3 csipet gyömbér

1 teáskanál vaj

200 gr magas kakaótartalmú tejcsoki

arany lüszerport

Elkészítés:

A likőrt megmelegítem, majd elkeverem a fehércsokival, és egy kis vajjal. Adok hozzá gyömbért, és kóstolom, hogy mikor elegendő - ki kell hoznia a likőr ízét, de nem jó, ha elnyomja azt. Elkészítem a bonbonhüvelyt, és amikor megszilárdult, beletöltöm a krémet. Lezárom a bonbonokat. Végül aranyporral díszítem.

A lázadás jegyében pedig itt egy hozzávaló dal is:

I have to admit that I am a member of those species that goes to university as long as s/he can thus "avoiding work", in the meanwhile s/he dares to choose from among temporary jobs that s/he's interested in and s/he does not change these bad habits even after her/his studies.  That's how I became a historian (moreover, I can make a living from it :D). Even though more and more youngsters choose this lifestyle, majority society still cannot deal with the concept of "lifelong learning" and whenever my occupation comes up, for sure the question will be heard: "that's ok, but when will you finally start to work?" I can clearly remember while I was toiling for one of my diplomas, besides studying, I was working as an exhibition guide (I kept one and a half hours long guidings and history lectures at a museum 3-4 or even more times per week) and at a gathering with my former secondary school classmates one of them asked me what I was working. I told her that I was an exhibition guide and immediately another one - who knew me a bit better than the others - said: "but that's not real work!" Well, strictly speaking I haven't had a "real job" ever since, i.e. sitting somewhere from 8 to 4, and getting bored to death. I am dealing with what I'm interested in and what I like, and honestly, I got used to that I'm an idler in others' eyes :D
Last weekend, for instance, we organised a conference at the university. And for this occasion I decided to surprise my colleague and our cool programme leader. My choice was rhubarb liqueur, which I paired with white chocolate in order to counterbalance its sourish flavour and I also added some pinches of ginger to it.

Ingredients:

0,5 dl rhubarb liqueur

100 gr white chocolate

2-3 pinches of ginger

1 teaspoon of butter

200 gr milk chocolate with high cocoa percentage

golden luster dust

Recipe:

I warm up the liqueur, then I mix it with white chocolate, and a bit of butter. I add the ginger and I taste the cream to feel when it is enough - it has to bring out the liqueur's flavour but it's not good if it supresses it. I prepare the bonbon shells and when they get solid, I fill them with the cream. I seal the bonbons. Finally I decorate them with golden luster dust.

rebarbara likőr // rhubarb liqueur

Hát eljött az október is - és bár még mindig szép, napsütéses az idő, az ősz jelei egyre inkább megmutatkoznak. Szerencsém volt a Balcsin tölteni egy napot hét közben; a Balcsi az én titkos tündérkertem, ahová el lehet vonulni a világ elől, és élvezni a természetet, a csendet. Leszedtük a diót - majd lesznek receptek is, hehe - valamint, mint hardcore balatoni lány, még fürdeni is elmentem. 18 fokos volt a víz - már nem az a nyári meleg, de azért még nem vérfagylaló :D utána pedig a napon pikk-pakk megszáradtam. Milyen jó is egy kis utónyaralás :))

A nyarat pedig a múlt héten sikerült üvegbe zárnom, méghozzá egy kis rebarbaralikőr képében. Ez a likőr szép rózsaszín színével, friss és édes-savanykás ízével igazán olyan, mintha egy darabka napsugarat kóstolna az ember. A receptet eredetileg innét vettem, de az arányokon változtattam kicsit.

Hozzávalók:

6-7 szál rebarbara

0,5 l vodka

12 dkg cukor

Elkészítés:

A rebarbarát megpucolom, és kb. 2 centis darabokra aprítom. Igyekszem minél pirosabb szálakat választani, hogy szépen megszínezzék a likőrt. Egy fazékba, vagy üvegbe teszem a rebarbarát, és leöntöm a vodkával, majd hűvös, sötét helyre teszem. 2 hétig hagyom állni (lehet persze tovább is, attól függ, mennyire élénk ízt szeretnénk, bár tapasztalatom alapján 2 hét bőven elég). 

Elkészítek egy adag cukorszirupot: a cukorhoz 2:1 arányban adok vizet és felfőzöm, míg el nem olvad a cukor. A vodkát leszűröm, és összekeverem a sziruppal, majd üvegbe töltöm. A cukorszirup mennyisége természetesen attól függ, ki mennyire erősre szeretné készíteni a likőrt.

A felhasznált rebarbarát se dobjuk el, jó lesz még édességekhez, vagy csokitöltelékhez ;)

So October is here - and even though the weather is still nice and sunny, the signs of autumn gradually appear. I was lucky enough to spend one day at lake Balaton during the week; Balaton is my secret garden where I can disappear from the world and enjoy nature and silence. We picked walnuts - there will be some recipes, haha - and as a hardcore Balaton girl I even went to swim. The water was 18 degrees, which is not as warm as in summer but not freezing either :D afterwards I sunbathed a bit. How great it is to have some "post-vacation" :)))

I managed to seal summer in a bottle last week in the form of rhubarb liqueur. This liqueur, with its beautiful pink colour and its fresh, sour-sweet taste, is really like as if one drank a snip of sunshine. The recipe is originally from here, but I altered the proportions.

Ingredients:

6-7 pieces of rhubarb

0,5 l vodka

12 dkg sugar

Recipe:

I clean the rhubarb and chop it up to 2 cm pieces. I choose pieces as red as possible as they will give colour to the liqueur. I place the rhubarb in a jar or a pot and I pour the vodka on it, then I put it in a cool, dark place. I leave it there for 2 weeks (you can leave it for more time depending on how vivid taste you want, but according to my experiences 2 weeks are enough).

I prepare the sugar syrup: I add water to the sugar in 2:1 ratio and I boil it until the sugar melts. I sieve the vodka and I mix it with the syrup, then I pour it in a bottle. Naturally, the quantity of sugar syrup depends on how strong one wants the liqueur to be.

Do not throw away the rhubarb, you might want to use it for sweets of chocolate fillings ;)

Hot Space Freddie

Szerény véleményem szerint a rockzene az emberi kreativitás egyik legkirályabb találmánya. Azt hiszem, zene nélkül nem létezhetnék (mint ahogy csoki, meseírás meg rajzolás nélkül sem, valószínűleg), egyszerűen létszükséglet. És persze a kedvenc együttesem a Queen, ezen nincs is további magyarázni való asszem. 

Nemrég megfogant a fejemben a gondolat, hogy ha már annyira szeretem őket, meg rajzolni is, meg csokit készíteni is, miért ne vonhatnánk egybe az összeset? Így született meg a csoki Hot Space albumborító ötlete. A háttér csilis étcsokiból készült (ez illik leginkább Freddie rapszodikus természetéhez), az arc pedig fehércsokiból.

Készítettem néhány fázisfotót, és levontam a következtetést, hogy a lüszterport ezentúl csak fehércsokin fogom alkalmazni :D 

In my humble opinion rock music is one of the most awesome inventions of human creativity. I think I wouldn't be able to exist without music (just like probably without chocolate, writing and drawing either), it is substantial. And of course my favourite band is Queen, I don't think there's anything else to explain about this.

A few days ago I thought that since I love them so much, and I love to draw and to make chocolate, why not connect all of them? This is how the idea of the Hot Space chocolate cover was born. The background is made of dark chocolate with chili (that fits Freddie's tongue-in-cheek personality), the face is made of white chocolate.

I took some phase photos and I drew the conclusion that I will use luster dust only on white chocolate :D

diós-brandys // walnut-brandy

Most, hogy itt az ősz, és érik a dió, nyilván mindenki diós kajákról fog postolni :D hát ebből a körből nem maradhatok ki én sem. Természetesen a diós recepteket nehéz elrontani, hiszen olyan egészen klasszikus hozzávalók állnak a rendelkezésünkre, mint például bor, mazsola, alma, stb. Az én bonbonom teljesen egyszerű, az egyetlen különlegessége a receptnek az, hogy az esküvőnkön ilyet csináltam minden vendégnek (voltak vagy 90-en :D). Kék csomagolásban kedves kis tasakokba kerültek, és minden tányérra kiraktuk őket :) Azóta is, ha ilyen őszi hangulatú bonbont készítek, a nagy nap jut eszembe róla :) Meg persze mesék is, mert az ősz is tündéreket rejteget a ködfátyolban.

Hozzávalók:
1 marék pucolt dió
200+60 gr étcsoki
0,5 dl tejszín
1 teáskanál vaj
brandy

Elkészítés:
A tejszínt megmelegítem, hozzákeverek 60 gr étcsokit és egy teáskanál vajat, majd beledarálom a diót, és elkeverem. Adok hozzá ízlés szerint brandyt is. Elkészítem a burkot, és amikor megszáradt, beletöltöm a tölteléket, végül lezárom a bonbonokat. 

A fák emlékezete

Winny ködös erdőben bolyongott. Már régóta elveszítette az utat, csapásról csapásra haladt őzek és szarvasok hátrahagyott ösvényein. Kopasz faágak szúrták át a fehéren örvénylő felhőket. A Nap csupán sápadt érmeként próbált lyukat égetni a ködbe – sikertelenül.

Winny  a nedves, sárgás, poshadtnak tűnő fűcsombékok között botladozott. Bokrok állták útját, rókalyukak tartották fogva a lábát, s a szűnni nem akaró ködtől káprázott a szeme. Talán épp emiatt lehetett, hogy amikor fölpillantott, nem a mozdulatlan, tömény fehér falat látta, hanem egy égre magasodó árnyat. Lába arra vitte tovább.

Kisvártatva mintha tisztás nyílt volna meg előtte – a fák sötét sziluettjei eltávolodtak, a vízcseppektől tompán csillogó gaz felburjánzott. A tisztás közepén létezhetetlenül óriási fa állt – törzsét tízen sem érték volna körbe, legalsó ágai az erdő lombkoronaszintje felett nyúltak ki a törzséből. Winny némán állt meg minden fák öregapja előtt. Tenyerét a karvastagságú repedésekkel borított kéreg zuzmótakarójára fektette. Mutatóujján megmelegedett a sárkánygyűrű.

Az óriási fán lomha, alig észlelhető remegés futott végig. Homályos álmai ködként gomolyogtak a teremtett világ hajnaláról, amikor magként hullt a termékeny, sötét talajba, amikor szörnyek lakták az erdőt és a láthatatlanok is a födet járták. Amikor még nem volt háború és tudomány, a híreket a szél hozta-vitte végeérhetetlenül, az erdők büszke birodalmai saját szeszélyes törvényeik szerint működtek, és ember meg állat között nem tátongott áthidalhatatlan szakadék.

Dobpergés hangja ébresztette a Napot, csatamének tiporták az erdő talaját, kürtöket fújtak és vonultak a hadak, páncéljukon megcsillant a fény, aztán már jöttek vissza horpadt, alvadt vérrel tarkított vértben, csorba karddal, tépett palásttal. Hömpölygött az emberáradat ide-oda, kivágták a fákat, új hajtások sarjadtak, a tavaszi árban térdig érő vízben álltak a fák és erdőtűz pusztított, a vörös, ordító halál fekete füstöt eregetve zabálta fel az erdőt, azután megjelentek az első hajtások, apró, zöld fejüket kíváncsian nyújtogatva a fakó napfényben.

És a fák öregapja végig itt állt, túlélt tűzvészt, árvizet, háborúkat, mert gyökerei oly mélyre nyúltak, hogy semmi el nem pusztíthatta. Kérgében, emlékezetében megőrizte az erdő históriáját az idők kezdetétől fogva.

Winny leeresztette a kezét. Fölnézett a fa ködbe vesző koronájára, amit fehér gyémántként díszített az ágak között járó Nap. Még egyszer megsimította a mohos törzset, mielőtt elfordította ujján a sárkánygyűrűt, és eltűnt az erdőből.

Now that autumn is here and walnuts are getting ripe, obviously everyone will post about foods with walnut :D I can't be left out of this either. Naturally walnut recipes are hard to mess up, as classic ingredients are at our disposal such as wine, raisins, apples, etc. My bonbon is very simple, its only peculiarity is that I made this for every guest at our wedding (there were around 90 of them :D). They were wrapped in blue wrapping paper and put into nice little sachets, and we put them on each plate :) Since then whenever I prepare these autumnish bonbons, they remind me of the big day :) And of course of fairy tales, as autumn is hiding fairies in its misty veil.

Igredients:

a handful of walnuts

200+60 gr dark chocolate

0,5 dl cream

1 teaspoon of butter

brandy

Recipe:

I warm up the cream, I mix it with 60 gr dark chocolate and a teaspoon of butter, then I grind the walnuts and add them too. I also add some brandy, according to taste. I prepare the bonbon shells, and when they get solid I fill them with the filling. Finally I seal the bonbons.

The memory of trees

Winny was roaming a misty forest. She lost her way long time ago, she went along trace by trace on paths left behind by fawns and deers. Bare branches pierced through the swirling white clouds. The Sun tried to burn a hole in the mist like a pale coin - without success.

Winny stumbled along the wet, yellow, stale looking tufts of grass. Bushes stood in her way, foxholes trapped her feet and her eyes dazzled due to the endless fog. Maybe because of this when she looked up, it wasn't the motionless, dense, white wall that she saw, but a shadow reaching towards the sky. Her feet brought her that way.

Suddenly as if a clearing opened up in front of her - the dark silhouettes of the trees distanced and weeds dimly sparkling with water drops pullulated. An impossibly giant tree stood in the middle of the clearing - its trunk couldn't have been embraced by ten people, its lowest branches grew out of its trunk above the foliage of the forest. Winny silently stood still in front of the forefather of all trees. She laid her palm on the moss-blanket of the bark covered with cracks of the width of an arm. The dragon-ring got warm on her index finger.

A torpid, barely percievable quiver ran through the giant tree. Its cloudy dreams about the dawn of the created world wreathed as mist, when he fell in the fertile, dark soil as a seed, when monsters lived in the forest and the invisible were walking the earth. When there were no wars and no science, news were endlessly carried by the wind, the proud realms of forests worked according to their own rhapsodic laws, and there was no insurmountable rift between humans and animals.

The Sun was woken by the sound of drums, war studs trod the soil of the woods, horns were blown and armies marched, their armour was gleaming, then they were coming back with bruised armours coloured by congealed blood, with jagged swords, torn robes. The mass of people was flowing, they cut down the trees, new saps sprang, the trees were standing in the knee-high water of spring tide, and bushfire was destroying them; the red, howling death devoured the forest with black smoke, then the first buds appeared, stretching their tiny, green heads in the faint sunlight.

And the forefather of the trees was standing there all the way, it survived bushfire, flood, wars because its roots grew so deep that nothing could kill it. In its bark and in its memory it kept the history of the forest from the beginning of time.

Winny let her hand down. She looked up on the crown of the tree lost in the mist, which was adorned by the Sun slipping among the branches as a white diamond. She caressed the mossy bark once again before she turned the dragon-ring on her finger and disappeared from the forest.